Beindult a választási hadjáratnak
nevezett össznépi cirkusz, minden fronton. Bennünket, vajdasági
magyarokat három irányból érhet majd az egyidejű támadás.
Szavaztat az anyaország, ha esetleg mégis úgy döntenek,
előrehozott parlamenti választások lesznek Szerbiában és
megújulni készül a szabadkai (székhelyű) Magyar Nemzeti Tanács
is. Hogy a pénzemésztő voksolási ceremóniát megelőző hadi
állapot kihirdetése odaát már megtörtént, s hogy a harci
készültség teljes, azt nem csupán a csúcspolitika csinálói, a
kormány tagjai és a miniszterelnöki hivatal alkalmazottai érzik
(akik évi szabadságigénylés ürügyével már egy percre sem
maradhatnak ki a választási fesztiválból), hanem mi, maréknyi
homokszemek is tapasztaljuk a határ innenső oldalán. (Egyébként
ez a „zárjuk sorainkat”, keményen/férfiasan összezárunk-féle
hadmozzanat amennyire katonás, legalább annyira nevetséges is. A
mi, általam csak elitnek csúfolt sajtóházunkban, a Pannon
RTV-ben is rendre eljátszatják ugyanezt a dolgozókkal – a
választások lebonyolításáig senki nem mehet szabadságra.
Éberség, készenlét: hogy még a legapróbb rozsdás kiscsavar is
úgy érezze, hogy nélkülözhetetlen alkatrésze a gépezetnek.)
Máris azt látjuk/halljuk, hogy hömpölyögve árad felénk
minden médiumból az ilyenkor kötelező, felhabosított,
kicsipkézett propaganda.
A politikusok öntömjénező,
aurafényesítő monológjait (csupa szacharinnal cukrozott méz) és
az egymást áztató szócsatáit gyakran együtt, vegyítve és
alaposan összerázva kapjuk meg, hogy a beduplázott adag – a
málé szavazópolgárra – ménkű biztosan hasson.
Ilyentájt
egymás szemében fürkészik a szálkát, s messziről kerülik a
tükröt, hogy a magukéban még véletlenül se vehessék észre a
nagygerendát.
Ezt a választási zakatolást leginkább úgy
érzékelem, hogy az amúgy teljesen normális rádióműsorokat
most már szinte nem lehet hallgatni, mert bennük ez az első
számú, a kötelezően előírt, túlcsorduló, túláradó napi
vezértéma. Minden hullámhosszon méltatnak és
méltatlankodnak: magasztalnak vagy éppen megköveznek, kinek-kinek
„politikai érdeme” szerint. Versenyfutásként zajlik a
lihegés, és ez napról napra csak erősödni, durvulni fog.
Hasítunk!
Hallgatván a politikusi ripacskodást,
mi, hitetlen, pártokkal szemben indifferens, gyaur kutyák is
pallérozhatnánk egy csöppet az elménket, ha győznénk
eltéphetetlen cérnával… Már éppen kezdtem örülni annak,
hogy végre valóban magunk mögött hagytuk nem csupán a magyar
dakota indián akklimatizált (köz)mondásait meg a tavaszi őszöd
öszödi böszmeségeit, hanem már a karvalytőkétől meg az
idegenszívűségtől, sőt a túlzottdeficit eljárástól és az
IMF diszkrét fenéken billentésétől is legalább egy felejtésnyi
távolságra vagyunk…
Sőt azt is hittem, hogy nem csak a sukorói
kaszinó-panamázás, hanem Mr. Finkelstein, a messziről jött,
anekdotázgató zsidó ember, a minden hájjal megkent kampányguru
is a múlté, amikor újabbnál újabb gyöngyszemek gördülnek
elénk.
Most éppen rezsiharcot vívunk,
és hosszas hezitálás helyett hisszük, hogy
harsányan hasítunk… (Hogy hova, meg ne kérdezd!)
Zsebünkben az 5000 milliárdért kibocsájtott dollárkötvénnyel
meg a 3000 milliárd forintos legfrissebb orosz kölcsönnel. De
úgy, hogy közben – csakis valamilyen gyá(rtás)i hiba
mellékterméke lehet – előállítottunk majd 4 millió szegényt
is. Sebaj, azokkal együtt zajlik tovább a hasításunk!
Mester(házy)hármas
És amíg így szélvész módjára
hasítunk, hasítgatunk, egyszer csak a túloldalon is mocorgás
támad. A hasító magyar honban újfent szellemet látnak: az
elfeledett és eltemetett hulla a halotti poraiból föltámadt, a
túlvilágról elősuhogó kísértet a sírjából előtántorgott.
Szakszerűen ezt úgy mondják, hogy újraéledt a hiteltelen,
bukott baloldal a maga odakozmált politikusaival.
Kövér
házelnök lázas igyekezete, hogy legalább egy árva szalmaszálat
keresztbe tegyen az útjukon, hiábavalónak bizonyult. Alakuló
összejövetelüket kipaterolta ugyan a hazugságok házából, de a
Mester(házy)hármas (a humorista szerint: meseházi!) a
pártszékházban mégis összeverbuválódott. Mi több fogadalmat
is tett, hogy egyetlen célja, a kormányváltás elérése
érdekében, akár a patás ördöggel is hajlandó
lesz szövetkezni. Tehát új mumus bukkant föl a láthatáron,
vele kell most ijesztgetni azt a legendás 15 milliót.
Ejtőernyősök
Az elsőfokú riasztás hatása máris
érezhető. A Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány-féle szupertrió
megjelenésére (mint szeizmográf a földrengésre) azonnal reagált
a 2004. december 5-i népszavazás (van, akinek ez fájdalmas
hungaricum) során lelkileg súlyosan megsebzettek rétege. A
közvélemény-kutatók szerint pár hajszállal azon nyomban
emelkedett a nemzeti kormány ázsiója. Azsúr tényállás szerint
a választópolgárok 28 százaléka a Fideszt, 16 százaléka pedig
az MSZP-t támogatná. Más helyzetjelentések alapján úgy
taksálják, hogy a voksolásra jogosultak 55-57 százaléka biztos
szavazónak számít, ezen belül pedig a hatalmon lévők
támogatottsága 48 százalékos. Ehhez a bombabiztos vokshalmazhoz
társulnak még az ejtőernyős, a beugró kisegítők, a határon
túliak, akik vagy a saját politikusaiktól hallották, vagy
maguk(tól) is úgy gondolják, hogy a sok-sok támogatásért és a
visszakapott magyar állampolgárságért cserében, kutya
kötelességük a jószívű adakozót az egy szál politikai
igenjükkel megtámogatni. Kiváltképpen azok érezhetik egy
pirinyót találva magukat, akik a második útlevelüket nem teszik
sem a csatos imakönyvbe (ahogyan azt Törley és Matuska után a
harmadik legismertebb csantavéri javallotta anno a magyar
igazolvány esetében), sem a szivarzsebbe, hanem a tintaszáradás
után egyenesen az utazótáskába vagy a bőröndbe. És ágyő
szülőföldem, irány a nagyvilág! Ilyetén, aki úgy véli, hogy
tülekednie kell az anyaországi szavazáskor, hogy az urnához ő
is odaférjen, azt ebbéli szándékáról úgysem lehetne
lebeszélni. Nyilván szent meggyőződése, hogy gyémántkemény
nemzeti ügyet szolgál, s ebben őszerénységének, a kis
homokszemnek is jut egy nyúlfarknyi, ámdeviszontellenben magasztos
és megható epizódszerep. Meg aztán hogy venné az ki magát,
hogy a kormányfő – karácsonyi ajándékként megküldött –
278 000 levelére nem is reagálnának? Az udvariatlanság túlontúl
enyhe kifejezés lenne efféle nemtörődömségre, arról nem is
szólva, hogy csak a levélpapírért, borítékért, postázásért
kiadott több mint 77 millió forintot. És mint tudjuk, még egy
győztes ország miniszterelnöke sem a fáról szedi a pénzt!
Szavazunk?
Ha egy napon megint
bal lábbal száll le az ágyról a kormányunk első
elnökhelyettese, akkor mégis lesznek Szerbiában előrehozott
parlamenti választások két hónap múlva. Ez esetben pedig,
ismerve az elmúlt évek fanyar meg citrom ízű tapasztalatait,
túláradó, egészségtől majd kicsattanó derűlátásra az
égvilágon semmi okunk nem lehet. Akkor sem, ha az államelnökünk
egy valóban harcedzett ember, igazi háborús veterán, a kormány
első alelnöke pedig – az idő tájt – éppen ilyen véráztatta
hadi jelentéseken edződött a Boszniai Szerb Köztársaság paléi
televíziójában.
Nikolić vérvalóságos harcokban vállalt
dicstelen szerepet, amikor 1991/92-ben önkéntesként megjárta a
horvátországi háborút. Visszatérő rémálmai bizonyára
nincsenek, mert (mint nyilatkozta) minden éjjel a
Nagy-Szerbiáról álmodik. Pedig igazán megkínozhatnák
éjszakánként kis, hívatlan démonok, mert a ”harci kalandjai”
után ötven horvát nemzetiségű civil (főként idős emberek)
kivégzésével vádolták – a göröngyös ügyet azonban
könnyűszerrel simára gereblyézték. A horvát fronton alighanem
megcsapta az ágyú füstje, és rákapott a vér szagára, mert
aztán a boszniai hadszíntereken is megjelent. Ott avatta Šešelj
cimborája és bajtársa csetnik vajdává.
Ilyenkor, választásokra (és azok
ellen) hangolódva, nem lehet nem gondolni arra, hogy az ő kezükben
összpontosul annak a Szerbiának az irányítása, amelyben élünk.
Minél több háborús videót nézek végig, annál gyakrabban
teszem föl magamnak a kérdést: mivé válhat még az
az ország, amelyik bő másfél évvel ezelőtt éppen ilyen
vezetőket választott magának?
Talán az általam említett mindhárom
szavazás esetében elmondható, hogy a küszöbön álló voksolás
tulajdonképpen a hatalmon lévők uralkodását biztosítja be még
jó hosszú időre. Ennek okán pedig teljességgel értelmetlen
súlyos milliókat tékozolni a folytatás szimpla engedélyezésére.
Tökéletesen megfelelne, ha a hatalmi gépezeten lenne egy
„folytasd” feliratú gomb, amelynek a puszta érintésével is
lehetővé válna az aktuális történet azonnali továbbgördítése
– a politikusi „táncpénzt” pedig fordíthatnák okosabb
dolgokra.
Mindezzel együtt vagy mindennek
ellenére: aki még kedvet érez magában a közelgő színházi
előadásokhoz, és még hisz a politikusoknak, az ne hagyja magát:
legyen fürge a szavazáskor!
Én kimaradok. Voksocskám úgyis csak
annyit érne, mint a múmiának a Nivea.
Szabó Angéla
