„Nem hallja a pásztor, miről béget a nyáj!”

Aminek most elsősorban mi, észak-bácskaiak a fültanúi vagyunk, az a 47 éves Szabadkai Rádió utolsó nagy fellángolása. Mióta a végleges elnémításának napját, időpontját több alkalommal is kitűzték, majd rendre el is halasztották, azóta a hullámsávján jobbnál jobb, valódi vérpezsdítő műsorok hallhatók – amelyek esetenként oda is szögezik a készülék vagy a számítógép mellé a vájt fülű kíváncsiskodót.

Ilyen volt a ma délelőtti lendületes Művésztársalgó című beszélgetős műsor is, amelyben (régebbi és újabb keletű közéleti botrányaink okán) Kalmár Zsuzsa színésznő és Tóth Imre újságíró felváltva igyekezett egymástól elragadni a szót. Utóbbi – a vérmérsékletének megfelelően – több alkalommal is hevesen kifakadt:

– Innen szeretném üzenni Pásztor úrnak: annak, hogy a Szabadkai Rádiót beolvasztják a Pannon RTV-be, nem lesz jó vége. Az ügyben a mi szakmai véleményünket nem kérték ki és a hallgatók észrevételeit sem vették figyelembe. Hülyének nézik az embereket! A pásztor nem hallja, hogy miről béget a nyáj! A fiataljaink menekülnek ebből az országból, még a délszláv háborúk idején sem volt ilyen nagy az elvándorlás, csak az idősek maradnak. Azok pedig általában nehezebben viselnek el minden kényszerű változtatást. Ki fog majd ezután a VMSZ-re szavazni? Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy e kisebbségi létben elfojtsák a másként gondolkodást. Ne tessék ezért senkit sem cenzúrázni meg leváltani, és ne tessék a politikusi döntéseket az emberek torkán izomból lenyomni! Elég volt a megfélemlítésből, a konspirációból meg a kontraszelekcióból! Ahogy annak idején Kasza József meggondolta magát, amikor meglátta a rádió megmentése érdekében összegyűjtött 20 ezer aláírást, úgy Pásztor Istvántól is elvárom, hogy gondolja meg magát!

Kalmár Zsuzsa azt ezzel kapcsolatos meglátását úgy fogalmazta meg, hogy: „Amikor a saját kutyánk beleharap a saját kölykébe, akkor a VMSZ tömöríti-e a közösséget vagy éppen szétzilálja?”

A műsorban a hullámsávokkal való politikai kufárkodásra is kitértek. Elhangzott, hogy a 89,6 MHz egy közszolgálati frekvencia, ezért nem játszható át kereskedelmi rádiónak, és azt is szóvá tették, hogy már akkor, amikor a Szabadkai Rádióból elvették a 91,5 MHz-es regionális frekvenciát, fölmerültek olyan aggályok, hogy oda lehetett-e adni (törvényes úton-módon!) annak a Pannon Rádiónak, amely addig egyetlen percnyi műsort sem sugárzott.

Kalmár Zsuzsa feltett egy olyan kérdést is, amelyre széles e Bácskában akár ítéletnapig kereshetnénk a választ: „Amikor a Szabadkai Népszínház társulata bajban volt, azt tapasztaltuk, hogy a többi színész próbálta homokba dugni a fejét, igyekezett kimaradni a történésekből. A ti esetetekben: a Pannon RTV dolgozói számára annyira magától értetődő, hogy a ti rádiótokat megszüntetik? Egy szavuk sincs rá? Nem vártátok el tőlük, hogy mellétek álljanak?

Tóth Imre a bajok gyökerét a következőben látja: „A szolidaritás, a kollegialitás hiánya általános probléma, érzéketlenné váltunk egymás problémái iránt.”

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Szabadkai Rádió ellehetetlenítése és kivéreztetése láttán nem csupán a pannonosak lapítottak gyáva-sunyin, mások is tehettek volna többet. A majd ötvenéves intézmény intenzív fojtogatása szerepelhetett volna akár havonta is a Hét Nap oldalain, és akár heti gyakorisággal is az egyetlen napilapunk rovataiban. A meglehetősen kínos ügyben, a hosszadalmas agónia során magának a rádiós műfajnak a művelői is csak elvétve éreztek kényszert a megszólalásra. Ki tudja, miért.

– A mai műsorban sok minden elhangzott Pásztor úr meg Hajnal úr számlájára, és Lovas neve is említésre került néhányszor. Mi azonban nem kampányolunk a VMSZ ellen, nem vagyunk a pártnak ellensége, de viszont van véleményünk, s azt ki is mondjuk. Azt hiszem, a Népszínház társulatának tiltakozásakor csordult túl az a bizonyos pohár – de azóta sem öntöttek a pohárba tiszta vizet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz a helyzetünk, mint amilyen nehéz most. Senkinek ne legyen kétsége felőle, november 2-án, halottak napján (miután a mi rádiónkat már eltemették) továbbra is lesz majd valamilyen magyar nyelvű műsor ezen a hullámhosszon, csak az a kérdés, hogy ki fog akkor megszólalni. Mert azok már nem mi leszünk. A Szabadkai Rádió ilyen jellegű műsorainak abban a pillanatban vége, ahogy a rádiónkat beolvasztják a Pannonba – mondta Tóth Imre.

A mai rendhagyó Művésztársalgó készítői igen nagy lelkesedéssel szóltak az augusztusban alakult Magyar Mozgalomról és a vele kapcsolatos elvárásaikról is.

Hogy mit lehet mindehhez hozzáfűzni?

Lélekemelő hallgatni hosszú-hosszú perceken át az ilyesféle tisztasággal elegy naivitást, kiváltképpen akkor, amikor az ember lánya már tudja, hogy édes mindegy, mi a neve a gyereknek (VMSZ vagy MM): az egyik kutya, a másik meg eb. S a legjobb: tőlük távol.

Szabó Angéla

(A Szabadkai Rádió Művésztársalgó című mai műsora nyomán)

Az önkény a közakaratnál is erősebb

A Szabadkai Rádió holnap, október 31-én befejezi megszokott műsorainak a sugárzását, s ezzel egyidejűleg elhallgat egész napos magyar nyelvű adása a 89.6 MHz-en. Vasárnaptól, november 1-étől a munkatársak munkaviszonya megszűnik, s ez elkövetkező néhány hétben csak a 104.4 MHz-en lesz hallható búcsúadás 12.00 és 18.00 óra között. Az aktuális hírek és információk mellett a 47. évet élt Szabadkai Rádió népszerű műsoraiból válogatunk. Köszönjük hallgatóinknak a támogatást, a több mint 6 és fél ezer aláírást! Sajnáljuk, hogy az önkény a közakaratnál is erősebb.

Német Ernő 

Idomulunk az idomárhoz - vajdmagy sightseeing tour...

A választások mindig tökéletes alkalom az országos médiaállapot feltérképezésére. A bennünket érintő és érdeklő vajdasági magyar sajtópiacon (ezúttal is) kétségkívül az engedelmes szófogadókból mutatkozott a legnagyobb, ámdemégiscsak egyszínű felhozatal. Minthogy kis magyar médiánk első számú feladata a VMSZ csúcsaktivistáinak és a körülöttük keringő hasonszőrű szervezetek jócskán idealizált működésének a nyomon követése, ezt a fajta nemes „küldetését” – a kampánycirkusz lezárultával – alighanem egy piros(-fehér-zöld) csillagos ötössel illene jutalmazni.

Hálaapróságok  

A teljességgel VMSZ-re hangolt/hangolódott tájékoztatásunk regimentje hűséges árnyékként követte az „egyetlenegy” magyar politikai pártunk (heteken át tartó) vajdasági zónázását. A határ közeli homokvidéki tanyától egészen a székváros szívéig. Ha vonultak egymás után, libasorban a fényesre glancolt szolgálati kocsik, akkor slepként nyomult utánuk a kamerás vándorcirkusz is. Ha ment a mágnes, ment a vas is. Ha gyütt a mágnes, gyütt a vas is. És amerre csak jártak-keltek, hintették az Ige helyett az ígéretet, és osztották/osztogatták a misebor helyett a mesebort. (Szülőfalum piacterén éppen a pálinkát, mert nyilván már előre kifigyelték, hogy a csantavériek bornemisszák, ők tradicionális pálinkaivók. A politikusi piaci pálinkaosztás nyomán pedig már éppen ideje lenne egy új strófával megtoldani a legendás csantavéri kisbicskáról szóló obszcén kis nótát!) Aztán meg egyenesen házhoz vitték a hálaapróságokat: a „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legjobb politikus a Délvidéken!”-féle apró varázstükröcskéket és a kulcstartóként is funkcionáló zseblámpácskákat.

A tanyamegtekintős, falusi levegőváltozásos, kedélyes családlátogatásos élménybeszámolók valósághű közvetítése miatt nem érheti szó egyetlen elvhű sajtóház házelejét sem. A jogos politikusi elvárás maradéktalanul teljesült: képernyőre, újságlapra került az igencsak strapás (de legfőképpen költséges!) felvilágosító és információ- meg szavazatszerző körút minden egyes állomása. (Még az az állomás is, amelyiken nem is áll meg, hanem csak lassítani szokott a vonat.) A kimerítő vajdmagy sightseeing tourután a politikusaink kedvükre sajnáltathatták magukat, hosszasan ecsetelve, hogy alig néhány hét leforgása alatt hány meg hány településen (vagy félezer rendezvényen) fordultak meg és micsoda ámulnivaló, emberfeletti munkát végeztek. Szerencsére a háztáji, a saját nevelésű buzgó újságírók közül egyetlenegy sem bizonyult túlbuzgónak, mindegyik beérte a színpadon zajló műsorral, és esze ágában sem volt bepillantani a nem éppen publikus politikusi titkokat elfedő bársonyfüggöny mögé. Így csak azt volt szabad látnunk, hallanunk, amit éppen szabad.  Merthogy nálunk a véleménynyilvánítás az szabad.

Olyan, mint a levegővétel…

Már a legendás Marx elvtárs, a kommunista munkásmozgalom fő ideológusa is sokat foglalkozott a sajtószabadság kérdésével. Jó 170 évvel ezelőtt a következő megállapításra jutott: „A cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A rossz potenciális forrása, melytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék.”


Hogy milyen a szabad sajtó? Mint a levegővétel. Természetes, észrevétlen és létfontosságú. Másként: politikai irányítástól független, cenzúrázástól mentes, az állami ellenőrzés nem terjed ki rá. Az újságíró pedig az egész társadalom éles szemű, kíméletlen bírálója.

Az újságírónak nem dolga gondolkodás nélkül és maradéktalanul kiszolgálni a politikacsinálók jövő-menő, egymást váltó garnitúráit. Márcsak azért sem, mert a politikusok meghatározott időközönként lecserélik, menesztik vagy éppen kicsinálják egymást (az csak tévedés, hogy a demokratikusnak hazudott választójoggal felruházott jónép a tulajdonképpeni garnitúraváltó), a firkász viszont – ideális esetben – firkász marad, míg csak a lábát meg nem rázza. Nem érdemes hát időről időre köpönyeget váltania, tartós sminket cserélnie. Ehelyett fel kell vállalnia a mindenkori hatalommal való nem éppen kellemes konfrontálódást, és csakis akkor cselekedhet helyesen, ha nem válik a politika alkatrészévé, hanem a bűvös hatalmi körön mindvégig kívül maradva, megfelelő távolságból szemléli azt. Ennek helytállóságát alátámaszthatja az a jól ismert tény, hogy csak a diktátorok dirigálta országokban nincs súrlódás a hatalom bitorlói és az azt bíráló sajtóorgánumok, újságírók között. (Gondolom, a rettegett Idi Amin Ugandájában, Kim Ir Szen Észak-Koreájában meg Nyijazov Türkmenisztánjában sem alakulhatott ki annak idején párharc a két oldal között. Ahol a gondolat, a szólás és az írás szabadságát gátolják, korlátozzák, ott másfajta jogok és másfajta szabadságok is veszélybe kerülhetnek, esetleg nem is léteznek.)

A sajtószabadság a magukat demokratikus társadalomnak mondott, fejlett nyugati országokban sem teljesen magától értetődő, ott is keményen meg kell küzdeni érte. Merthogy ott is akad bőven takargatni- meg rejtegetnivaló, ott sem repesnek az örömtől az üzleti-politikai-alvilági élet kulcsfigurái a szennyes kiteregetésekor.

Az ideális sajtómunkás

Március 15-e, a szabad magyar sajtó ünnepnapja ürügyén Wessely Gábor egy igen élvezetes olvasmányt kerekített az általam csak eldrapposítottnak mondott médiasereg önkéntesen csicskázó közlegényéről, a gyenge gúnyt és halvány iróniát is tartalmazó, úgynevezett ideális sajtómunkásról. Hogyan is fest a Magyar Narancs szerzője szerint ez a „ha meg tudom állni, hogy ne szóljon a szám, akkor majd a fejem sem fog fájni”-féle alapelvet követő, a „mindent megúszás” és a túlélés bárgyú reményében magamagát oly gyakran baleknak tettető szerzet? Valahogy így: „Az ideális sajtómunkás nem fárasztja magát azzal, hogy a sajtószabadságért harcoljon. Kiket győzzön meg? Az egyetemi padokból a parlamenti padokba csücsült döntéshozókat? (...) Győzze meg a sötétben machinálókat arról, hogy a fény, a nyilvánosság közhasznú dolog? Vagy arról, hogy aki bírál, az nem biztos, hogy eltiprandó ellenség? Vagy arról, hogy egy stadion árából ötszáz orvos itthon tartható volna, s ez lenne az ésszerű befektetés, merthogy a társadalom 10 százaléka sportol és 90 százaléka beteg? (…) Az ideális sajtómunkás profitorientált. Mások profitjának gyarapításán fáradozik, legjobb tudása szerint. Legjobb tudása eközben erőteljesen kopik. Agyi barázdái feltöltődnek, mélyenszántó gondolatai a mélyben maradnak, s eldudvásodik a parlagon hagyott kreativitás. Ugyanazokon a karikákon ugrál át nap mint nap, egy ugyanolyan kockacukorért. Idomul az idomárhoz.”


Talán egy leheletnyivel romantikusabban sommáznám a lényeget: követ cipelünk csillagok helyett.

Érdemes?

Szabó Angéla   

Mint múmiának a Nivea…

Beindult a választási hadjáratnak nevezett össznépi cirkusz, minden fronton. Bennünket, vajdasági magyarokat három irányból érhet majd az egyidejű támadás. Szavaztat az anyaország, ha esetleg mégis úgy döntenek, előrehozott parlamenti választások lesznek Szerbiában és megújulni készül a szabadkai (székhelyű) Magyar Nemzeti Tanács is. Hogy a pénzemésztő voksolási ceremóniát megelőző hadi állapot kihirdetése odaát már megtörtént, s hogy a harci készültség teljes, azt nem csupán a csúcspolitika csinálói, a kormány tagjai és a miniszterelnöki hivatal alkalmazottai érzik (akik évi szabadságigénylés ürügyével már egy percre sem maradhatnak ki a választási fesztiválból), hanem mi, maréknyi homokszemek is tapasztaljuk a határ innenső oldalán. (Egyébként ez a „zárjuk sorainkat”, keményen/férfiasan összezárunk-féle hadmozzanat amennyire katonás, legalább annyira nevetséges is. A mi, általam csak elitnek csúfolt sajtóházunkban, a Pannon RTV-ben is rendre eljátszatják ugyanezt a dolgozókkal – a választások lebonyolításáig senki nem mehet szabadságra. Éberség, készenlét: hogy még a legapróbb rozsdás kiscsavar is úgy érezze, hogy nélkülözhetetlen alkatrésze a gépezetnek.) 

Máris azt látjuk/halljuk, hogy hömpölyögve árad felénk minden médiumból az ilyenkor kötelező, felhabosított, kicsipkézett propaganda. 

A politikusok öntömjénező, aurafényesítő monológjait (csupa szacharinnal cukrozott méz) és az egymást áztató szócsatáit gyakran együtt, vegyítve és alaposan összerázva kapjuk meg, hogy a beduplázott adag – a málé szavazópolgárra – ménkű biztosan hasson. 

Ilyentájt egymás szemében fürkészik a szálkát, s messziről kerülik a tükröt, hogy a magukéban még véletlenül se vehessék észre a nagygerendát. 

Ezt a választási zakatolást leginkább úgy érzékelem, hogy az amúgy teljesen normális rádióműsorokat most már szinte nem lehet hallgatni, mert bennük ez az első számú, a kötelezően előírt, túlcsorduló, túláradó napi vezértéma. Minden hullámhosszon méltatnak és méltatlankodnak: magasztalnak vagy éppen megköveznek, kinek-kinek „politikai érdeme” szerint. Versenyfutásként zajlik a lihegés, és ez napról napra csak erősödni, durvulni fog.

Hasítunk!

Hallgatván a politikusi ripacskodást, mi, hitetlen, pártokkal szemben indifferens, gyaur kutyák is pallérozhatnánk egy csöppet az elménket, ha győznénk eltéphetetlen cérnával… Már éppen kezdtem örülni annak, hogy végre valóban magunk mögött hagytuk nem csupán a magyar dakota indián akklimatizált (köz)mondásait meg a tavaszi őszöd öszödi böszmeségeit, hanem már a karvalytőkétől meg az idegenszívűségtől, sőt a túlzottdeficit eljárástól és az IMF diszkrét fenéken billentésétől is legalább egy felejtésnyi távolságra vagyunk… 

Sőt azt is hittem, hogy nem csak a sukorói kaszinó-panamázás, hanem Mr. Finkelstein, a messziről jött, anekdotázgató zsidó ember, a minden hájjal megkent kampányguru is a múlté, amikor újabbnál újabb gyöngyszemek gördülnek elénk.

Most éppen rezsiharcot vívunk, és hosszas hezitálás helyett hisszük, hogy harsányan hasítunk… (Hogy hova, meg ne kérdezd!) 

 Zsebünkben az 5000 milliárdért kibocsájtott dollárkötvénnyel meg a 3000 milliárd forintos legfrissebb orosz kölcsönnel. De úgy, hogy közben – csakis valamilyen gyá(rtás)i hiba mellékterméke lehet – előállítottunk majd 4 millió szegényt is. Sebaj, azokkal együtt zajlik tovább a hasításunk!

Mester(házy)hármas

És amíg így szélvész módjára hasítunk, hasítgatunk, egyszer csak a túloldalon is mocorgás támad. A hasító magyar honban újfent szellemet látnak: az elfeledett és eltemetett hulla a halotti poraiból föltámadt, a túlvilágról elősuhogó kísértet a sírjából előtántorgott. 

Szakszerűen ezt úgy mondják, hogy újraéledt a hiteltelen, bukott baloldal a maga odakozmált politikusaival. 

Kövér házelnök lázas igyekezete, hogy legalább egy árva szalmaszálat keresztbe tegyen az útjukon, hiábavalónak bizonyult. Alakuló összejövetelüket kipaterolta ugyan a hazugságok házából, de a Mester(házy)hármas (a humorista szerint: meseházi!) a pártszékházban mégis összeverbuválódott. Mi több fogadalmat is tett, hogy egyetlen célja, a kormányváltás elérése érdekében, akár a patás ördöggel is hajlandó lesz szövetkezni. Tehát új mumus bukkant föl a láthatáron, vele kell most ijesztgetni azt a legendás 15 milliót.

Ejtőernyősök

Az elsőfokú riasztás hatása máris érezhető. A Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány-féle szupertrió megjelenésére (mint szeizmográf a földrengésre) azonnal reagált a 2004. december 5-i népszavazás (van, akinek ez fájdalmas hungaricum) során lelkileg súlyosan megsebzettek rétege. A közvélemény-kutatók szerint pár hajszállal azon nyomban emelkedett a nemzeti kormány ázsiója. Azsúr tényállás szerint a választópolgárok 28 százaléka a Fideszt, 16 százaléka pedig az MSZP-t támogatná. Más helyzetjelentések alapján úgy taksálják, hogy a voksolásra jogosultak 55-57 százaléka biztos szavazónak számít, ezen belül pedig a hatalmon lévők támogatottsága 48 százalékos. Ehhez a bombabiztos vokshalmazhoz társulnak még az ejtőernyős, a beugró kisegítők, a határon túliak, akik vagy a saját politikusaiktól hallották, vagy maguk(tól) is úgy gondolják, hogy a sok-sok támogatásért és a visszakapott magyar állampolgárságért cserében, kutya kötelességük a jószívű adakozót az egy szál politikai igenjükkel megtámogatni. Kiváltképpen azok érezhetik egy pirinyót találva magukat, akik a második útlevelüket nem teszik sem a csatos imakönyvbe (ahogyan azt Törley és Matuska után a harmadik legismertebb csantavéri javallotta anno a magyar igazolvány esetében), sem a szivarzsebbe, hanem a tintaszáradás után egyenesen az utazótáskába vagy a bőröndbe. És ágyő szülőföldem, irány a nagyvilág! Ilyetén, aki úgy véli, hogy tülekednie kell az anyaországi szavazáskor, hogy az urnához ő is odaférjen, azt ebbéli szándékáról úgysem lehetne lebeszélni. Nyilván szent meggyőződése, hogy gyémántkemény nemzeti ügyet szolgál, s ebben őszerénységének, a kis homokszemnek is jut egy nyúlfarknyi, ámdeviszontellenben magasztos és megható epizódszerep. Meg aztán hogy venné az ki magát, hogy a kormányfő – karácsonyi ajándékként megküldött – 278 000 levelére nem is reagálnának? Az udvariatlanság túlontúl enyhe kifejezés lenne efféle nemtörődömségre, arról nem is szólva, hogy csak a levélpapírért, borítékért, postázásért kiadott több mint 77 millió forintot. És mint tudjuk, még egy győztes ország miniszterelnöke sem a fáról szedi a pénzt!

Szavazunk?

Ha egy napon megint bal lábbal száll le az ágyról a kormányunk első elnökhelyettese, akkor mégis lesznek Szerbiában előrehozott parlamenti választások két hónap múlva. Ez esetben pedig, ismerve az elmúlt évek fanyar meg citrom ízű tapasztalatait, túláradó, egészségtől majd kicsattanó derűlátásra az égvilágon semmi okunk nem lehet. Akkor sem, ha az államelnökünk egy valóban harcedzett ember, igazi háborús veterán, a kormány első alelnöke pedig – az idő tájt – éppen ilyen véráztatta hadi jelentéseken edződött a Boszniai Szerb Köztársaság paléi televíziójában. 

Nikolić vérvalóságos harcokban vállalt dicstelen szerepet, amikor 1991/92-ben önkéntesként megjárta a horvátországi háborút. Visszatérő rémálmai bizonyára nincsenek, mert (mint nyilatkozta) minden éjjel a Nagy-Szerbiáról álmodik. Pedig igazán megkínozhatnák éjszakánként kis, hívatlan démonok, mert a ”harci kalandjai” után ötven horvát nemzetiségű civil (főként idős emberek) kivégzésével vádolták – a göröngyös ügyet azonban könnyűszerrel simára gereblyézték. A horvát fronton alighanem megcsapta az ágyú füstje, és rákapott a vér szagára, mert aztán a boszniai hadszíntereken is megjelent. Ott avatta Šešelj cimborája és bajtársa csetnik vajdává.

Ilyenkor, választásokra (és azok ellen) hangolódva, nem lehet nem gondolni arra, hogy az ő kezükben összpontosul annak a Szerbiának az irányítása, amelyben élünk. Minél több háborús videót nézek végig, annál gyakrabban teszem föl magamnak a kérdést: mivé válhat még az az ország, amelyik bő másfél évvel ezelőtt éppen ilyen vezetőket választott magának?

Talán az általam említett mindhárom szavazás esetében elmondható, hogy a küszöbön álló voksolás tulajdonképpen a hatalmon lévők uralkodását biztosítja be még jó hosszú időre. Ennek okán pedig teljességgel értelmetlen súlyos milliókat tékozolni a folytatás szimpla engedélyezésére. Tökéletesen megfelelne, ha a hatalmi gépezeten lenne egy „folytasd” feliratú gomb, amelynek a puszta érintésével is lehetővé válna az aktuális történet azonnali továbbgördítése – a politikusi „táncpénzt” pedig fordíthatnák okosabb dolgokra.  

Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére: aki még kedvet érez magában a közelgő színházi előadásokhoz, és még hisz a politikusoknak, az ne hagyja magát: legyen fürge a szavazáskor! 

Én kimaradok. Voksocskám úgyis csak annyit érne, mint a múmiának a Nivea.

Szabó Angéla

Eladjuk-e a meccset? - Részlet

...


Nem akarok senkit megbántani, de ötvenegy évemmel a hátam mögött elég öregnek érzem magamat ahhoz, hogy kimondjam, gyerekkorom óta nem volt a délvidéki magyar sajtó súlyosabb, elnyomottabb helyzetben, mint most van. Még az átkos egypártrendszerben is jobb volt a helyzet. Az újságíróval szembeni egyetlen követelmény, hogy az alapító kimondott vagy kimondatlan érdekeit szolgálja. Tehát nem az, hogy felelősségteljesen gondolkodó, építően elemző, a hatalmasságokkal magát egyenrangúnak tartó lényként tegye a dolgát, hanem hogy bármi áron szolgálja azokat, és hogy ne legyen túl finnyás, ha helyzetben kíván maradni. A másik kimondatlan elvárás az újságíróval szemben, hogy felelősséggel ne elsősorban a közösségnek és önmagának tartozzon, hanem annak, akitől a fizetést kapja. Annak az értékrendjét kell felvállalnia, mert különben, ha nem is repül a munkahelyéről, félreteszik, az egyértelmű. Ilyen időket élünk most. Szócsővé váltunk. Ez szomorú és undorító. Meggyőződésem, hogy a jövőnkért nem csak a címoldalakon és a vezető hírekben megjelenő közszereplők felelősek, hanem felelősek vagyunk valamennyien. Mi, újságírók is. Mégpedig nem kicsit. Nagyon! Mert képletesen szólva mindenkinek a pályán a helye.

Kasza József volt az első itt a Vajdaságban, aki pályán kívüliekről, onnan bekiabálókról beszélt. Eszmei örökösei, habár sok szempontból megvetik őt, ma ugyanezt teszik. Számtalan hangfelvétel, újságcikk őrzi ötlettelen példálózásukat. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ellenfélre, bíróra és közönségre, mintha csak az övéké lenne az adófizetők pénzéből épült pálya. Mély meggyőződésem, hogy jó meccs nem jöhet össze jó csapatok, igazságos játékvezető és lelkes, a csapattal szemben elvárásokat megfogalmazó közönség nélkül. A jó csapatok (egy öltözőn belül) és a hálás közönség 1993-ban még megvolt. Több mint száznegyvenezer szavazatban öltött testet. 1994-től azonban, amikor felülről szétverték az addig egységes délvidéki magyar érdekvédelmet, képletesen szólva az „aranycsapatot”, megkezdődött a „sportág” zuhanórepülése. Ma már ott tartunk, hogy miniszterelnök, miniszterek és államtitkárok, az Omega, a Neoton Família és esztrádművészek hada által segített választási kampány is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy leállítsa a magyar érdekvédelem leépülését a Vajdaságban. Merthogy a nemzeti érdekvédelem sikerességének fokmérője nem az, hogy ki hányszor szerepel a címlapon, a vezető hírekben. A sajtó ugyanis nem mindig mond igazat. Nem mindig mondunk igazat. Sőt gyakran nem mondjuk ki az igazat. És ezért vállalnunk kell a felelősséget.

Ternovácz István 

Forrás:

               Bozóki Antal 
                                         Ternovácz István

Nyugdíjbiztosítás – Ablakon kihajított pénz a neved…Adós, (ne) fizess!...Ki segítsen az eladósodott termelőknek?

Egyelőre még tömény hallgatás övezi a vajdasági mezőgazdasági termelők súlyos adótartozásainak ügyét. A vaskos csendnek több oka is lehet. Az egyik ilyen ésszerűnek tűnő magyarázat nyilván az, hogy az adóhivatal (rafinált módon) nem kívánt egy minden községre kiterjedő, általános és egyidejű „razziát” indítványozni, mert tudták, hogy az komoly fölháborodást fog kiváltani az érintettekből. Inkább kiszemeltek egyetlen önkormányzatot a sok közül, és az ahhoz tartozó települések lakóin kezdték meg elverni a port. A sort a „trehány adófizető” óbecseikkel kezdték. A hivatali nyilvántartásból kimazsolázták azokat a péterrévei, bácsföldvári és dreai gazdákat, akik már évek, évtizedek óta nem fizették a földművesek kötelezőnek mondott nyugdíjbiztosítását. A tartozás összegét egy felszólítás keretében kipostázták a számukra, s ha azt 5 napon belül nem egyenlítették ki, máris megjelentek náluk a kényszerbehajtók. Az adósok első riadalmukban azt sem tudták mitévők legyenek, kihez is forduljanak segítségért. Félnek és féltik a termőföldjüket, amely az életet jelenti a számukra. A sorstársak egyelőre még egymással is alig keresnek és tartanak kapcsolatot.  Csendben várják, hogy a (több százezres, milliós) tartozás fejében „lefoglalt” parcelláikat elárverezzék. Úgy látszik, nem sok segítségre számíthatnak. Az állam pedig könyörtelenül követeli a magáét. Miközben elegánsan szemet huny afölött, hogy valójában ő maga is kőkemény adósnak számít, mert hatalmas adóssággurigát görget maga előtt. Épp a napokban derült ki, hogy terület alapú támogatás formájában mintegy 12 milliárd dinárral tartozik a termelőknek. Neki azonban nincs félnivalója, nála nem nyomkodják a kilincset a végrehajtók.

Se kicsinek, se nagynak nem érdeke…

A „nagy adósok” részéről megnyilvánuló látszólagos érdektelenség másik oka valószínűleg a mezőgazdaságból élők megosztottságában rejlik. Az épp csak zsebkendőnyi parcellán gazdálkodó, jelentéktelennek számító földművesek gyengék, erőtlenek és szervezetlenek. Az érdekképviseletük gyatra, a hangjuk még a kerítésen sem hallatszik át, így ők teljesen magukra hagyatva nyögik a kötelezettségek terheit.

Ha csupán egy-két hold termőfölddel rendelkeznek, annak jövedelméből, még ha akarják, akkor sem tudják fizetni a nyugdíjbiztosítást. Márpedig ennek összege az idén elérte a 90 ezer dinárt. Azokról nem is beszélve, akik bérbe adták a földjüket, és akik talán nem is kaptak annyi bérleti díjat (árendát), amennyi járulékot most tőlük követelnek. (Egyébként nagy kár, hogy az adóhivatal megszüntette azt a korábbi gyakorlatot, hogy minden egyes termelő esetében kiszámította és a kiküldött végzésen feltüntette az adóköteles évi kataszteri jövedelmét. Abból ugyanis világosan lehetett látni, hogy kinek mennyiből kell(ene) megélnie. Abból most is kiderülne, hogy az egy-két holdasoknak az évi 200-300 dinárt kellene ügyesen „beosztaniuk”. Ami már önmagában is ordító képtelenség.

A másik abszurdum pedig az, hogy ezt az alig pár száz dináros évi jövedelmet a mi Szerbiánkban 90 ezer dinárral megadóztatják. Nem hiszem, hogy létezik a világon még egy ilyen ország! Amint azt sem hiszem, hogy ha egy unatkozó jogászokból álló csoport ez ügyben perelné az adóhivatalt vagy magát az államot, akkor az ügyet elveszítené. A tenyérnyi földterülettel rendelkezőktől ugyanis (ha semmilyen egyéb jövedelmük, bevételi forrásuk nincsen) nem elvenni kellene, hanem adni nekik. Ezek ugyanis egytől-egyig súlyos szociális esetnek számítanak. Akár még azt is megkockáztatom, hogy már nem is léteznek, nem is élnek, mert már régen éhen haltak. Őket egyszerűen nem lehet rákényszeríteni arra, hogy úgynevezett „nyugdíjalapot” teremtsenek maguknak, mert nincs nekik miből.

A tehetősebb nagygazdának, a tőkeerős, több száz hektáros termelőnek, de még az igazi díszparasztnak sem érdeke, hogy idős korára majd nyugdíjas váljon belőle. Ő akár a mellényzsebből is kifizethetné az évi 90 ezer dinárt, mert az neki meg sem kottyanna, őt azonban a majdani, a várható nyugdíj összege az, ami nem motiválja fizetésre. (Olyan gyalázatos, hogy jobb lenne nem is említeni.) A gazdag gazdáéknál a havonta csepegtetett 9-10 ezer dinár a családi költségvetésben se nem oszt, se nem szoroz. Ő vígan elvan e nélkül a földműves nyugdíjnak csúfolt állami alamizsna nélkül is. Esetleg csak elsírhatja magát tehetetlen dühében, ha arra gondol, micsoda balek volt, amikor annyi éven át kötelességtudóan lapátolta a pénzt a feneketlen nyugdíjalapba.

Aki példás adófizető, annak sem érdeke…

Folytatva az elemzést: érdemes-e nyugdíjról álmodnia/ábrándozni annak, aki eleinte komolyan vette ezt a kötelezettségét, és bízott abban, hogy idős napjaiban majd az állami gondoskodás révén lesz annyi havi bevétele, amennyiből szolidan megélhet? A válasz kézenfekvő: nem érdemes.

Mire számíthat például egy jelenleg 55 éves földműves, aki 23 éven át becsületesen fizette ezt a járulékot? Semmi jóra. A huszonhárom év alatt temérdek pénzt juttatott az államkasszába. Idei tarifával számítva: ha a 90 ezer dinár kb. 800 euró, akkor a majd két és fél évtized alatt több mint 18 ezer eurót. Ezért aztán ha már holnap elmehetne nyugdíjba, nem is kellene egyebet tennie, csak szüntelenül imádkozni, hogy adjon az Isten a számára hosszú életet a földön, mert tizenöt év alatt sem kapná vissza az általa befizetett summát.

Aztán bonyolódik a történet tovább: a törvény szerint legkevesebb 15 éven át kell fizetni ezt a járulékot annak, aki nyugdíjat szeretne. Ennek az embernek tehát (elméletben) már 8 éve folyósítani kellene a nyugdíjat (hiszen már túlfizetésben van), csakhogy nincs még 65 éves. Ezért nem lehet. (A nyugdíj összegét illetően minimális az eltérés attól függően, hogy hány éven át fizette a járulékot.)

És van még egy csavar a történetben. Ugyanis a nagyon rendes és becsületes 23 év után következett néhány esztendős kihagyás, amikor nem fizette ezt a járulékot. Most bement az adóhivatalba, hogy megtudja, mennyi a tartozása erre az elhanyagolt időszakra. Kereken 300 ezer dinár. Tehát: először rendeznie kellene ezt az adósságot, és aztán folytatni tovább még tíz éven át az államkassza feltöltögetését. Míg csak 65 éves nem lesz, vagy amíg meg nem hal. Számokra egyszerűsítve ez azt jelenti, hogy legelőször kihajított az ablakon 18 ezer eurót, most ki kellene dobnia újabb 3 ezer eurót és a következő tíz évben még 8 ezer eurót. Ez pedig összesen 29 ezer euró.

Létezik olyan józan parasztlogikával rendelkező ép eszű ember, aki mindenáron fizetni akar?

Adós, (ne) fizess!

1130 óbecsei kapott adóhivatali felszólítást 

Lassan ugyan, de kezd összeállni a kép: milyen szándék húzódhatott meg Óbecse község adóhatóságának a túlbuzgósága mögött? Miért rendelte el a szerbiai Gazdasági és Pénzügyminisztérium éppen ebben a Tisza-menti városban és a hozzá tartozó településeken az állami kinnlevőségek erőszakos behajtását?
Eleinte még – amíg nem leshettünk be az adóhivatali színfalak mögé – úgy tűnhetett, hogy csupán egy olyan sebtében elrendelt, kisebb formátumú szólóakcióról van szó, amit szeretnének „fű alatt, mindenféle parasztlázadástól mentesen” lebonyolítani, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a szokványosnak mondott és rutinszerűnek álcázott pénzbehajtási hadművelet hátterében sötét és alantas szándékok is meglapulnak. Ennek kiderítéséhez azonban legelőször-is az úgynevezett indítékot, a motivációs forrást kellett felfedni. Ez pedig azon nyomban előbukkant, amint górcső alá vettük: tulajdonképpen mijük is van az óbecseieknek, mi az, amivel rendelkeznek, és mindezen értékekben mi lehet az, ami szúr(hat)ja valakiknek a szemét.

A nyugdíj-biztosítási járulék fizetésével elmaradt, adóhivatal által „megszólított” földművesek ésszerű magyarázat hiányában jobbára csak találgattak és riogatták egymást. Az üresen tátongó államkassza kényszerű feltöltésének követelményén túl beszéltek arról is, hogy talán máris egy újabb beszolgáltatási hullám elé nézünk, amely során ismét elveszik a magyar gazdáktól a magyar termőföldet. Vagy a tartozás fejében aprópénzért elárverezik, és majd a tartományunkba irányított menekülteknek a kezére játsszák. Esetleg felvásároltatják az arab országokból érkező újsütetű gazdálkodókkal, akik pedig minden körülmények között meg tudják fizetni az értékes termőföldek vételi árát.

Óbecse község határában összesen 40 320 hektár megművelhető föld van – apró területekre szabdalva, a végsőkig fölparcellázva – 6002 személynek a tulajdonában. (Ha arányosan elosztanák, még 7 hektár sem jutna fejenként!) A gazdák között szép számban vannak olyanok, akik csupán fél vagy egy holddal rendelkeznek. Viszont a jogszabályok rájuk is ugyanúgy vonatkoznak, ők is ugyanúgy kötelesek fizetni a különféle járulékokat, mint a több száz hektáros birtokkal rendelkezők. A mini parcellások viszont a vérszegény jövedelmükből – ha egyéb bevételük nincsen – képtelenek fizetni a 90 ezer dináros nyugdíjbiztosítást. Hiába is macerálja őket az adóhivatal újabbnál újabb fölszólításokkal, hiába rémítgeti őket végrehajtókkal. Sőt ők még azoknak a helybeli parasztoknak a szemében is szálkát jelentenek, akik terjeszkedni szeretnének, és akik szíves-örömest fölvásárolnák a kicsik termőföldjeit.

Boja András éveken át volt a községi önkormányzat mezőgazdasági ügyekkel megbízott tanácsosa, aztán pedig megalakította Óbecsén a Gazdakört. Ő azt mondja, hogy ezeket az aprócska termőterülettel rendelkezőket nem is lenne szabad gazdának/gazdálkodónak nevezni, hanem csak földtulajdonosnak. (Logikusnak tűnő érvelés.) Az adótartozások kapcsán pedig a következőket nyilatkozta:

 – Hozzánk eddig még nem jöttek segítséget kérni az emberek, úgy látszik, mindenki próbál egyedül megbirkózni a kirótt adóterhekkel. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy a mi gazdakörünk egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egységesen kialakított állásfoglalásuk ezért nincs is ebben az ügyben. Annyit viszont tudok, hogy a panasz nem új keletű, a péterrévei gazdák számára már ismerős a községi adóhatóság túlbuzgósága. Ugyanis már 2011-ben is próbálkoztak ilyen erőszakos tartozásbehajtással, csak akkor még szolidabban, visszafogottabban csinálták. Emlékszem pontosan, 35 olyan személy jelentkezett nálunk az önkormányzatban, akit kényszerű adóbehajtással fenyegettek… Lehet az embereket ilyesmivel ijesztgetni, de nem a végtelenségig, előbb-utóbb valamilyen formában rendezni kell a földművesek nyugdíjbiztosítását. Meg kell határozni pontosan, hogy ki köteles fizetni és ki nem. Ugyanúgy az egyes kategóriákat, besorolásokat is, mert az valóban nincs rendjén, hogy a 3 hold földdel rendelkezőtől is ugyanannyi járulékot követelnek, mint a 300 hektáros gazdától. És persze a nyugdíjbiztosítási alap háza táján is elkelne egy kis rendcsinálás. Az én adataim szerint Szerbiában 600 ezernél is több bejegyzett földműves-gazdaság van, viszont a nyugdíjjárulék fizetését csak 41 ezer embertől követelik meg. A többieket nem is próbálják bevonni. Ez pedig óriási igazságtalanság. Első lépésként azonban magán a törvényen szükséges okvetlenül változtatni, hogy átlátható és betart(at)ható legyen, vagyis be kell vinni az egész ügyet a parlamentbe. Fremond Árpád VMSZ-es képviselő ezt most megtette, és hiszem, hogy lesz folytatása is. Ő föltette a kérdést, hogy vajon csak a vajdasági földműveseket fenyegetik kényszerű foglalással az adótartozások miatt, vagy a fővárostól délre esőket is. Erre a várjuk most a választ…

És amíg mi lessük-várjuk a feleletet (azt a feleletet, amit magunktól is, kérdezés nélkül is tudunk), addig az érintettek ugyanúgy mérgelődnek és idegeskednek, mint idáig. Addig a másfél milliós tartozással terhelt Zórád Zoltánék folyton kilincselnek, futkosnak egyik termelőtől, egyik hivataltól a másikig. Szervezkednek, összefogást sürgetnek, kitartásra buzdítják a sorstársaikat. Addig az egészségügyi biztosítás nélkül élő Berkes Károlyt annyira megviseli az eset, hogy ha csak szóba kerül a téma, férfiember létére majdnem elsírja magát. Addig a városi adóhivatal igazgatónője úgy hazudik bele a tévékamerába, hogy a még szeme sem rebben. Nem szégyelli kijelenteni, hogy az adótartozások ügyében még egyetlen panaszos sem járt náluk a hivatalban. Persze… 1130 érintett közül egy sem…

Ki segítsen az eladósodott termelőknek?

„A demokrácia természetes hátránya, hogy azok kezét, akik tiszteletben tartják, megköti, s azoknak, akik nem veszik komolyan, mindent megenged.”

(Václav Havel)

Ide s tova egy álló hónapja követem a péterrévei mezőgazdasági termelők magányos viaskodását az óbecsei adóhivatallal. Az első napokban még úgy festett, hogy csupán néhány olyan magyar gazdát akarnak megtanítani kesztyűbe dudálni, akik nyugdíjbiztosítás címén egymillió dinárnál is komolyabb összeggel tartoznak. Őket a törvény erejével próbálták rávenni arra, hogy fizessenek, mert ha nem teszik, akkor érzékeny búcsút vehetnek egy-egy darab szívüknek kedves szántóföldtől vagy gyümölcsöstől. Úgy tűnt, hogy a rigorózus adóbehajtás mintegy 20 helybeli termelőt érint – azzal, hogy négy-öt családnál akkorra már tiszteletüket is tették a foglalók, az orruk alá tartva a pecsétes papírost arról, hogy az adósság fejében melyik (önkényesen kijelölt) parcellájukról lesznek kénytelenek lemondani. Aztán kiderült, hogy Óbecse község területén ezernél is több családot érint ez az adóhalászat, és csak Pecellón 11 háztartásban jelentek meg az úgynevezett zálogosítók.

A néma egyesületnek a tagja sem érti a szavát…

A szorult helyzetben lévő gazdáknak szinte semmilyen érdekvédelmi szervezet nem sietett a segítségükre. Márpedig azon nyomban melléjük kellett volna állnia minden szakmai tömörülésnek – nevezzék magukat paraszt szövetségnek, gazdakörnek, termelők klubjának vagy éppen sertéstenyésztők egyesületének. Az ok rendkívül prózai: az adósoknak igazuk van. Miért fizetnének jó előre egy olyan távoli jövőbeni, fiktív járandóságért, amelynek a folyósítása teljességgel bizonytalan, vagy amelyre valójában nem is tartanak igényt? Aki öregségére nem akar nyugdíjas lenni, az ne legyen az! Miért kellene erre bárkit is kötelezni, kényszeríteni?

Nyílt titok, hogy ebben az országban évtizedek óta zajlik a mezőgazdaság tervszerű kifosztása. A nyáron is, az ősz folyamán is aprópénzért vásároltak fel minden terményt –, és valójában azok fölözik le az élelmiszer-termelésben keletkező nyereséget, akik az előállítás során a végtermékhez hozzá sem nyúlnak, csupáncsak ügyesen kereskednek vele. Eggyel több ok lehetne ez a mostani fékevesztett adóbeszedés arra, hogy a paraszt egyesületek egymással szövetkezve, szervezett módon tiltakozzanak, és végre megálljt parancsoljanak a vajdasági termelők szakadatlan sanyargatásának. Az egyesületek azonban mintha éppen a téli álmukat aludnák, a házuk táján vaskos csend van. Vagy süketet játszanak, vagy valamire várnak.  Vagy maguk is a tájainkon divatos látszatpolitizálást alkalmazzák, és inkább meg sem pisszennek, csak nehogy rájuk süssék a bélyeget, hogy a renitens szófogadatlanokkal, az adófizetést galád módon megtagadókkal cimborálnak. Márpedig a támogatásuk sokat jelentene, erőt adna a bajba került gazdáknak.

Az adóügy magyar ügy is egyben…

Ahogy lapítanak a kényesnek tetsző ügyben a gazda egyesületek, úgy vonakodnak az „elhamarkodott” véleménynyilvánítástól a politikusaink is. Dacára annak, hogy a vajdasági magyar parasztok ügye az bizony kőkemény magyar érdek is. Ha kifizethetetlen, csillagászati adóösszegekkel sújtják az itteni gazdákat, akkor az ellen nem csupán illik, hanem kötelességünk is szót emelni. Méghozzá a politika székházában. Éppen ezért ideje lenne a magyar politikacsinálóknak is előrukkolniuk valamiféle egységes állásfoglalással – nem maradhatnak közömbös, külső szemlélők akkor, amikor a bácskai gazdák jogait állami rendelettel tiporják.

Az érintetteknek most elsősorban villámgyors jogsegélyszolgálatra lenne szükségük, tanácsadásra, közérthető felvilágosításra, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük. Hogy elmagyarázzák a számukra, hogy amennyiben nem áll szándékukban kifizetni az adóhivatal által követelt összeget, akkor ne írjanak alá semmit, és minden egyes végzés ellen idejekorán nyújtsanak be fellebbezést. Végső esetben attól sem kellene visszariadniuk, hogy perbe fogják magát az államot, hiszen olyan kicsinyke földterülettel rendelkező személyek is vannak (nem is kevesen) az eszméletlenül magas adóval sújtott péterréveiek között, akiknek valójában nincs is annyi évi bevételük, amennyit most tartozás címén követelnek tőlük. Tehát alapvetően nem is a hanyag adófizetőkkel van baj, hanem magával a nyugdíjbiztosítási rendszerrel. Az pedig nem fog varázsütésre átalakulni. Meg kell változtatni. Indítványozni a mielőbbi módosítását. Ugyanis az óbecseiekhez hasonló (akár több milliós „adóhátralékkal” küszködők mindenütt vannak – Szabadkán is, Zentán is, Topolyán is, Magyarkanizsán is –, csak az ottani adólistákat még nem szellőztették meg. De sorra fognak kerülni ők is, haidőközben nem állítják le ezt a folyamatot.

Hogy az éppen bajban lévő péterréveieknek miért nem segítenek a vezető pártunk igen nagy tudású jogász politikusai, az ép ésszel fölfoghatatlan. Merem remélni, hogy nem a kicsinyes „bosszúvágy” az oka a tétlenségüknek. Hogy nem ily módon akarnak „visszavágni” a különcködő pecellósiaknak, akik a tavalyi választásokkor igencsak „helytelenül” szavaztak. Míg korábban (2008-ban) 1900 szavazatot gyűjtött össze a faluban a Vajdasági Magyar Szövetség, addig 2012-ben  már csak 500-at. A politikus viszont már csak olyan szerzet, aki nem szokta az ilyen fajta hűtlenséget elfelejteni vagy büntetlenül hagyni.

Az adóhivatal folyton csak variál…

A földművesek faramuci módon szabályozott és a lényegét tekintve megoldatlan egészségügyi- és a nyugdíjbiztosítási ügye minálunk évek óta visszatérő téma. Igaz, más-más formában, de újra meg újra fölbukkan. Azt már eddig is láttuk, hogy az állam a különféle trükkök alkalmazásában szinte kifogyhatatlan. A két kötelezettséget hol összekapcsolja, hol meg különválasztja – attól függően, hogy mikor mi felel meg éppen a számára. Volt már példa arra is, hogy az egyszerű földi halandó csak akkor kaphatott érvényes betegkönyvet, ha az összes létező tartozását a legutolsó krajcárig kifizette. (Az adósságok listája pedig eléggé változatos volt, szerepelt rajta örökösödési adó, vízlecsapolási illeték, helyi járulék, ingatlanra kivetett adó stb.) Máskor meg nem regisztrálhatta például a járműveit, a mezőgépeit mindaddig, amíg az adósságnak az utolsó morzsikáját is nem tisztázta. Két évvel ezelőtt még az volt az első számú alapelv, hogy aki hitelesített betegkönyvet akar, annak ne legyen semmiféle tartozása (adtak is róla egy hétrőfös kivonatot), idén viszont már újra elkülönítették az egészségügyi- meg a nyugdíjbiztosítás járulékot. Folyton divatoznak. Nehogy a jámbor adófizetők megszokjanak egy jól bejáródott rezsimet, nehogy túl kiszámíthatóvá és átláthatóvá váljon az adóhivatal működése, ezért időről időre alaposan össze kell barmolni az egészet.

Ez a mostani Szerbia már távolról sem az az ország, amelyben éltünk például a legendás 80-as években. Igaz, akkor sem nevezhettük éppen jogállamnak, de legalább volt valamiféle megnyugtató jogbiztonság. Mára viszont az emberek elveszítették a biztonságérzetüket, nem mernek előre tervezni, mert minden-minden kiszámíthatatlan. Ez a végsőkig eladósodott ország nem tudja szavatolni azt, hogy a jövőben is folyamatos lesz a bérek és a nyugdíjak folyósítása, és hogy biztosan nem fog összeomlani az egészségügyi rendszere… Csak egyetlen dolgot tud ígérni (az viszont fenyegetésnek hangzik), azt, hogy továbbra is szigorítja az adókivetést.

Szabó Angéla

Szociális kategória lett a paraszt is...