Margit Zoltán: földműves

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: földműves. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: földműves. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 1., szombat

Pásztorék esete a „foglalókkal” - „Mind a négy hold földünket betáblázták!”



Fél egy volt. A háziasszony éppen végzett az ebéd utáni mosogatással, amikor a hátsó udvarban látogató érkezését jelezte a kutya. A heves ugatásra elősiető gazdát három ismeretlen férfi várta a kapuban. Szerbül köszöntek és azt mondták, hogy „jöttek lefoglalni a földet”Pásztor Ferenc, a 63 éves földműves ember elég sok hihetetlen dolgot hallott már életében, akkor azonban szólni sem tudott a meglepetéstől, gépiesen megfordult és visszament a házba, hogy hívja a feleségét. Az utcán, az esőben ácsorgó három idegen azzal a kérdéssel fogadta az asszonyt, hogy leülhetnének-e valahol, elő kell készíteniük a dokumentumokat.

Mi mást tehettem volna, hisz akkor még gondolkodni sem voltam képes, beengedtem őket. Most már tudom, hogy ezt nem lett volna szabad, de késő –meséli Ilona.
Amikor a konyhaasztal körül elhelyezkedtek, egyikük azonnal írni kezdett, a másik pedig tört magyarsággal próbálta elmondani, hogy a földet most már nem lehet eladni. Mi bármit kérdeztünk, mindenre az volt a válaszuk, hogy „nem tudom”. Néztük, ahogy a négy papírlapot kitöltik, aztán pedig aláíratják a férjemmel – ugyanis a négy hold föld az övé. Az egész még tíz percig sem tartott, de láttuk, hogy azt jegyezték be, hogy egy órahosszat itt voltak. Távozás előtt még elmondták, hogy ne féljünk, mert nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így megjárták, és mutattak egy egész iratköteget: ez mind ilyen eset, sőt még a kocsiban is van egy halom. Miután elmentek, mondtam a férjemnek, hogy: na, most írtad alá a halálos ítéletedet!

 Történt mindez egy íróasztal mellett kiötlött, a valóságban sohasem létezett adósság miatt. A csantavéri gazda ugyanis nem szándékozott idős korára földműves nyugdíjassá válni, ezért egyetlen évben sem fizette a mezőgazdasági termelők kötelezőként beállított nyugdíjjárulékát. Ettől függetlenül a 2013. december 13-ai állás alapján postázott szabadkai adóhivatali felszólítás szerint 1 868 874 dináros tartozást akasztottak a nyakába, ennyit számítottak fel az elmúlt kerek egy évtizedre. (A logikai tótágas meg csupán a miheztartás kedvéért érdemes megemlíteni, hogy esetében az alapösszeg alig haladja meg a 600 000 dinárt, a kamatja viszont 1 260 000 dinárnál is többre rúg.) Hogy miért éppen a bűvösnek hitt 2003-as esztendőtől kezdték el gyarapítani Pásztor Ferenc virtuális „adósságkezdeményét”, arra a házaspár mindmáig nem kapott elfogadható magyarázatot. Mert ha az esetükben valós kötelezettség-elhanyagolásról lenne szó, akkor nem 2003-tól, hanem egészen 1986-tól kezdődően kellene erőltetni a megfizettetést, ugyanis akkor tették kötelezővé ezt a járulékot.

Pásztorék sejtették, hogy a történetnek ezzel még koránt sincs vége. Hogy a rossz előérzet általában jónak bizonyul, az hamarosan be is igazolódott. Az idegeskedés, a kevéske földecskéjük elveszítése miatti szüntelen aggodalmaskodás megtette a maga hatását, a férj szó szerint belebetegedett. Három napig fel sem tudott kelni az ágyból. Maga sem akarta elhinni, hogy ilyesmi létezik, hiszen húsz éven át nem is látott orvost. 

 Az újabb meglepetés az ünnepek után ért bennünket, amikor az adóhivatal megküldte a december 27-i teljes elszámolást tartalmazó határozatot – mondja Ferenc. Abból pedig kiderült, hogy két hét alatt csaknem 700 000 dinárral szaporodott a kamat, ennek következtében pedig 2 500 000 dinárt tett ki a nem létező tartozásunk. Az eddig elmondottakon kívül még 587 598 dináros egészségügyi biztosítást és 1500 dináros lecsapolási illetéket is követelnek rajtunk. Sőt a három ügyintéző 5 000 dináros kiszállási díját is föltüntették. Ezt már nem hagyhattuk annyiban, ügyvédhez folyamodtunk. Kilencféle dokumentumot kellett beszereznünk és átadnunk (bírósági végzéstől a katonakönyvig), hogy jogorvoslattal éljünk. Hatezer dinárt már fizettünk, de az ügyben még semmi nem történt. A feleségem jobban viseli az ilyen megpróbáltatásokat, én viszont valóban a lelkemre vettem. Ezzel fekszem, ezzel kelek, csak ez jár az eszemben. Mi lesz ennek a vége? Több mint 20 000 eurót nem teremthetünk elő. Akkor pedig elveszik, elárverezik még ezt a kevés földet is?  Tényleg nem látok semmiféle megoldást. Én már abban sem hiszek, hogy a nyugdíjbiztosítás ügyében belátható időn belül törvénymódosításra kerülhet sor.

Szabó Angéla   


2013. november 30., szombat

Nyugdíjbiztosítás – Ablakon kihajított pénz a neved…Adós, (ne) fizess!...Ki segítsen az eladósodott termelőknek?




Egyelőre még tömény hallgatás övezi a vajdasági mezőgazdasági termelők súlyos adótartozásainak ügyét. A vaskos csendnek több oka is lehet. Az egyik ilyen ésszerűnek tűnő magyarázat nyilván az, hogy az adóhivatal (rafinált módon) nem kívánt egy minden községre kiterjedő, általános és egyidejű „razziát” indítványozni, mert tudták, hogy az komoly fölháborodást fog kiváltani az érintettekből. Inkább kiszemeltek egyetlen önkormányzatot a sok közül, és az ahhoz tartozó települések lakóin kezdték meg elverni a port. A sort a „trehány adófizető” óbecseikkel kezdték. A hivatali nyilvántartásból kimazsolázták azokat a péterrévei, bácsföldvári és dreai gazdákat, akik már évek, évtizedek óta nem fizették a földművesek kötelezőnek mondott nyugdíjbiztosítását. A tartozás összegét egy felszólítás keretében kipostázták a számukra, s ha azt 5 napon belül nem egyenlítették ki, máris megjelentek náluk a kényszerbehajtók. Az adósok első riadalmukban azt sem tudták mitévők legyenek, kihez is forduljanak segítségért. Félnek és féltik a termőföldjüket, amely az életet jelenti a számukra. A sorstársak egyelőre még egymással is alig keresnek és tartanak kapcsolatot.  Csendben várják, hogy a (több százezres, milliós) tartozás fejében „lefoglalt” parcelláikat elárverezzék. Úgy látszik, nem sok segítségre számíthatnak. Az állam pedig könyörtelenül követeli a magáét. Miközben elegánsan szemet huny afölött, hogy valójában ő maga is kőkemény adósnak számít, mert hatalmas adóssággurigát görget maga előtt. Épp a napokban derült ki, hogy terület alapú támogatás formájában mintegy 12 milliárd dinárral tartozik a termelőknek. Neki azonban nincs félnivalója, nála nem nyomkodják a kilincset a végrehajtók.

Se kicsinek, se nagynak nem érdeke…

A „nagy adósok” részéről megnyilvánuló látszólagos érdektelenség másik oka valószínűleg a mezőgazdaságból élők megosztottságában rejlik. Az épp csak zsebkendőnyi parcellán gazdálkodó, jelentéktelennek számító földművesek gyengék, erőtlenek és szervezetlenek. Az érdekképviseletük gyatra, a hangjuk még a kerítésen sem hallatszik át, így ők teljesen magukra hagyatva nyögik a kötelezettségek terheit.

Ha csupán egy-két hold termőfölddel rendelkeznek, annak jövedelméből, még ha akarják, akkor sem tudják fizetni a nyugdíjbiztosítást. Márpedig ennek összege az idén elérte a 90 ezer dinárt. Azokról nem is beszélve, akik bérbe adták a földjüket, és akik talán nem is kaptak annyi bérleti díjat (árendát), amennyi járulékot most tőlük követelnek. (Egyébként nagy kár, hogy az adóhivatal megszüntette azt a korábbi gyakorlatot, hogy minden egyes termelő esetében kiszámította és a kiküldött végzésen feltüntette az adóköteles évi kataszteri jövedelmét. Abból ugyanis világosan lehetett látni, hogy kinek mennyiből kell(ene) megélnie. Abból most is kiderülne, hogy az egy-két holdasoknak az évi 200-300 dinárt kellene ügyesen „beosztaniuk”. Ami már önmagában is ordító képtelenség.

A másik abszurdum pedig az, hogy ezt az alig pár száz dináros évi jövedelmet a mi Szerbiánkban 90 ezer dinárral megadóztatják. Nem hiszem, hogy létezik a világon még egy ilyen ország! Amint azt sem hiszem, hogy ha egy unatkozó jogászokból álló csoport ez ügyben perelné az adóhivatalt vagy magát az államot, akkor az ügyet elveszítené. A tenyérnyi földterülettel rendelkezőktől ugyanis (ha semmilyen egyéb jövedelmük, bevételi forrásuk nincsen) nem elvenni kellene, hanem adni nekik. Ezek ugyanis egytől-egyig súlyos szociális esetnek számítanak. Akár még azt is megkockáztatom, hogy már nem is léteznek, nem is élnek, mert már régen éhen haltak. Őket egyszerűen nem lehet rákényszeríteni arra, hogy úgynevezett „nyugdíjalapot” teremtsenek maguknak, mert nincs nekik miből.

A tehetősebb nagygazdának, a tőkeerős, több száz hektáros termelőnek, de még az igazi díszparasztnak sem érdeke, hogy idős korára majd nyugdíjas váljon belőle. Ő akár a mellényzsebből is kifizethetné az évi 90 ezer dinárt, mert az neki meg sem kottyanna, őt azonban a majdani, a várható nyugdíj összege az, ami nem motiválja fizetésre. (Olyan gyalázatos, hogy jobb lenne nem is említeni.) A gazdag gazdáéknál a havonta csepegtetett 9-10 ezer dinár a családi költségvetésben se nem oszt, se nem szoroz. Ő vígan elvan e nélkül a földműves nyugdíjnak csúfolt állami alamizsna nélkül is. Esetleg csak elsírhatja magát tehetetlen dühében, ha arra gondol, micsoda balek volt, amikor annyi éven át kötelességtudóan lapátolta a pénzt a feneketlen nyugdíjalapba.

Aki példás adófizető, annak sem érdeke…

Folytatva az elemzést: érdemes-e nyugdíjról álmodnia/ábrándozni annak, aki eleinte komolyan vette ezt a kötelezettségét, és bízott abban, hogy idős napjaiban majd az állami gondoskodás révén lesz annyi havi bevétele, amennyiből szolidan megélhet? A válasz kézenfekvő: nem érdemes.

Mire számíthat például egy jelenleg 55 éves földműves, aki 23 éven át becsületesen fizette ezt a járulékot? Semmi jóra. A huszonhárom év alatt temérdek pénzt juttatott az államkasszába. Idei tarifával számítva: ha a 90 ezer dinár kb. 800 euró, akkor a majd két és fél évtized alatt több mint 18 ezer eurót. Ezért aztán ha már holnap elmehetne nyugdíjba, nem is kellene egyebet tennie, csak szüntelenül imádkozni, hogy adjon az Isten a számára hosszú életet a földön, mert tizenöt év alatt sem kapná vissza az általa befizetett summát.

Aztán bonyolódik a történet tovább: a törvény szerint legkevesebb 15 éven át kell fizetni ezt a járulékot annak, aki nyugdíjat szeretne. Ennek az embernek tehát (elméletben) már 8 éve folyósítani kellene a nyugdíjat (hiszen már túlfizetésben van), csakhogy nincs még 65 éves. Ezért nem lehet. (A nyugdíj összegét illetően minimális az eltérés attól függően, hogy hány éven át fizette a járulékot.)

És van még egy csavar a történetben. Ugyanis a nagyon rendes és becsületes 23 év után következett néhány esztendős kihagyás, amikor nem fizette ezt a járulékot. Most bement az adóhivatalba, hogy megtudja, mennyi a tartozása erre az elhanyagolt időszakra. Kereken 300 ezer dinár. Tehát: először rendeznie kellene ezt az adósságot, és aztán folytatni tovább még tíz éven át az államkassza feltöltögetését. Míg csak 65 éves nem lesz, vagy amíg meg nem hal. Számokra egyszerűsítve ez azt jelenti, hogy legelőször kihajított az ablakon 18 ezer eurót, most ki kellene dobnia újabb 3 ezer eurót és a következő tíz évben még 8 ezer eurót. Ez pedig összesen 29 ezer euró.

Létezik olyan józan parasztlogikával rendelkező ép eszű ember, aki mindenáron fizetni akar?

Adós, (ne) fizess!
1130 óbecsei kapott adóhivatali felszólítást 


Lassan ugyan, de kezd összeállni a kép: milyen szándék húzódhatott meg Óbecse község adóhatóságának a túlbuzgósága mögött? Miért rendelte el a szerbiai Gazdasági és Pénzügyminisztérium éppen ebben a Tisza-menti városban és a hozzá tartozó településeken az állami kinnlevőségek erőszakos behajtását?
Eleinte még – amíg nem leshettünk be az adóhivatali színfalak mögé – úgy tűnhetett, hogy csupán egy olyan sebtében elrendelt, kisebb formátumú szólóakcióról van szó, amit szeretnének „fű alatt, mindenféle parasztlázadástól mentesen” lebonyolítani, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a szokványosnak mondott és rutinszerűnek álcázott pénzbehajtási hadművelet hátterében sötét és alantas szándékok is meglapulnak. Ennek kiderítéséhez azonban legelőször-is az úgynevezett indítékot, a motivációs forrást kellett felfedni. Ez pedig azon nyomban előbukkant, amint górcső alá vettük: tulajdonképpen mijük is van az óbecseieknek, mi az, amivel rendelkeznek, és mindezen értékekben mi lehet az, ami szúr(hat)ja valakiknek a szemét.

A nyugdíj-biztosítási járulék fizetésével elmaradt, adóhivatal által „megszólított” földművesek ésszerű magyarázat hiányában jobbára csak találgattak és riogatták egymást. Az üresen tátongó államkassza kényszerű feltöltésének követelményén túl beszéltek arról is, hogy talán máris egy újabb beszolgáltatási hullám elé nézünk, amely során ismét elveszik a magyar gazdáktól a magyar termőföldet. Vagy a tartozás fejében aprópénzért elárverezik, és majd a tartományunkba irányított menekülteknek a kezére játsszák. Esetleg felvásároltatják az arab országokból érkező újsütetű gazdálkodókkal, akik pedig minden körülmények között meg tudják fizetni az értékes termőföldek vételi árát.

Óbecse község határában összesen 40 320 hektár megművelhető föld van – apró területekre szabdalva, a végsőkig fölparcellázva – 6002 személynek a tulajdonában. (Ha arányosan elosztanák, még 7 hektár sem jutna fejenként!) A gazdák között szép számban vannak olyanok, akik csupán fél vagy egy holddal rendelkeznek. Viszont a jogszabályok rájuk is ugyanúgy vonatkoznak, ők is ugyanúgy kötelesek fizetni a különféle járulékokat, mint a több száz hektáros birtokkal rendelkezők. A mini parcellások viszont a vérszegény jövedelmükből – ha egyéb bevételük nincsen – képtelenek fizetni a 90 ezer dináros nyugdíjbiztosítást. Hiába is macerálja őket az adóhivatal újabbnál újabb fölszólításokkal, hiába rémítgeti őket végrehajtókkal. Sőt ők még azoknak a helybeli parasztoknak a szemében is szálkát jelentenek, akik terjeszkedni szeretnének, és akik szíves-örömest fölvásárolnák a kicsik termőföldjeit.

Boja András éveken át volt a községi önkormányzat mezőgazdasági ügyekkel megbízott tanácsosa, aztán pedig megalakította Óbecsén a Gazdakört. Ő azt mondja, hogy ezeket az aprócska termőterülettel rendelkezőket nem is lenne szabad gazdának/gazdálkodónak nevezni, hanem csak földtulajdonosnak. (Logikusnak tűnő érvelés.) Az adótartozások kapcsán pedig a következőket nyilatkozta:

 – Hozzánk eddig még nem jöttek segítséget kérni az emberek, úgy látszik, mindenki próbál egyedül megbirkózni a kirótt adóterhekkel. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy a mi gazdakörünk egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egységesen kialakított állásfoglalásuk ezért nincs is ebben az ügyben. Annyit viszont tudok, hogy a panasz nem új keletű, a péterrévei gazdák számára már ismerős a községi adóhatóság túlbuzgósága. Ugyanis már 2011-ben is próbálkoztak ilyen erőszakos tartozásbehajtással, csak akkor még szolidabban, visszafogottabban csinálták. Emlékszem pontosan, 35 olyan személy jelentkezett nálunk az önkormányzatban, akit kényszerű adóbehajtással fenyegettek… Lehet az embereket ilyesmivel ijesztgetni, de nem a végtelenségig, előbb-utóbb valamilyen formában rendezni kell a földművesek nyugdíjbiztosítását. Meg kell határozni pontosan, hogy ki köteles fizetni és ki nem. Ugyanúgy az egyes kategóriákat, besorolásokat is, mert az valóban nincs rendjén, hogy a 3 hold földdel rendelkezőtől is ugyanannyi járulékot követelnek, mint a 300 hektáros gazdától. És persze a nyugdíjbiztosítási alap háza táján is elkelne egy kis rendcsinálás. Az én adataim szerint Szerbiában 600 ezernél is több bejegyzett földműves-gazdaság van, viszont a nyugdíjjárulék fizetését csak 41 ezer embertől követelik meg. A többieket nem is próbálják bevonni. Ez pedig óriási igazságtalanság. Első lépésként azonban magán a törvényen szükséges okvetlenül változtatni, hogy átlátható és betart(at)ható legyen, vagyis be kell vinni az egész ügyet a parlamentbe. Fremond Árpád VMSZ-es képviselő ezt most megtette, és hiszem, hogy lesz folytatása is. Ő föltette a kérdést, hogy vajon csak a vajdasági földműveseket fenyegetik kényszerű foglalással az adótartozások miatt, vagy a fővárostól délre esőket is. Erre a várjuk most a választ…

És amíg mi lessük-várjuk a feleletet (azt a feleletet, amit magunktól is, kérdezés nélkül is tudunk), addig az érintettek ugyanúgy mérgelődnek és idegeskednek, mint idáig. Addig a másfél milliós tartozással terhelt Zórád Zoltánék folyton kilincselnek, futkosnak egyik termelőtől, egyik hivataltól a másikig. Szervezkednek, összefogást sürgetnek, kitartásra buzdítják a sorstársaikat. Addig az egészségügyi biztosítás nélkül élő Berkes Károlyt annyira megviseli az eset, hogy ha csak szóba kerül a téma, férfiember létére majdnem elsírja magát. Addig a városi adóhivatal igazgatónője úgy hazudik bele a tévékamerába, hogy a még szeme sem rebben. Nem szégyelli kijelenteni, hogy az adótartozások ügyében még egyetlen panaszos sem járt náluk a hivatalban. Persze… 1130 érintett közül egy sem…

Ki segítsen az eladósodott termelőknek?


A demokrácia természetes hátránya, hogy azok kezét, akik tiszteletben tartják, megköti, s azoknak, akik nem veszik komolyan, mindent megenged.”
(Václav Havel)

Ide s tova egy álló hónapja követem a péterrévei mezőgazdasági termelők magányos viaskodását az óbecsei adóhivatallal. Az első napokban még úgy festett, hogy csupán néhány olyan magyar gazdát akarnak megtanítani kesztyűbe dudálni, akik nyugdíjbiztosítás címén egymillió dinárnál is komolyabb összeggel tartoznak. Őket a törvény erejével próbálták rávenni arra, hogy fizessenek, mert ha nem teszik, akkor érzékeny búcsút vehetnek egy-egy darab szívüknek kedves szántóföldtől vagy gyümölcsöstől. Úgy tűnt, hogy a rigorózus adóbehajtás mintegy 20 helybeli termelőt érint – azzal, hogy négy-öt családnál akkorra már tiszteletüket is tették a foglalók, az orruk alá tartva a pecsétes papírost arról, hogy az adósság fejében melyik (önkényesen kijelölt) parcellájukról lesznek kénytelenek lemondani. Aztán kiderült, hogy Óbecse község területén ezernél is több családot érint ez az adóhalászat, és csak Pecellón 11 háztartásban jelentek meg az úgynevezett zálogosítók.

A néma egyesületnek a tagja sem érti a szavát…

A szorult helyzetben lévő gazdáknak szinte semmilyen érdekvédelmi szervezet nem sietett a segítségükre. Márpedig azon nyomban melléjük kellett volna állnia minden szakmai tömörülésnek – nevezzék magukat paraszt szövetségnek, gazdakörnek, termelők klubjának vagy éppen sertéstenyésztők egyesületének. Az ok rendkívül prózai: az adósoknak igazuk van. Miért fizetnének jó előre egy olyan távoli jövőbeni, fiktív járandóságért, amelynek a folyósítása teljességgel bizonytalan, vagy amelyre valójában nem is tartanak igényt? Aki öregségére nem akar nyugdíjas lenni, az ne legyen az! Miért kellene erre bárkit is kötelezni, kényszeríteni?

Nyílt titok, hogy ebben az országban évtizedek óta zajlik a mezőgazdaság tervszerű kifosztása. A nyáron is, az ősz folyamán is aprópénzért vásároltak fel minden terményt –, és valójában azok fölözik le az élelmiszer-termelésben keletkező nyereséget, akik az előállítás során a végtermékhez hozzá sem nyúlnak, csupáncsak ügyesen kereskednek vele. Eggyel több ok lehetne ez a mostani fékevesztett adóbeszedés arra, hogy a paraszt egyesületek egymással szövetkezve, szervezett módon tiltakozzanak, és végre megálljt parancsoljanak a vajdasági termelők szakadatlan sanyargatásának. Az egyesületek azonban mintha éppen a téli álmukat aludnák, a házuk táján vaskos csend van. Vagy süketet játszanak, vagy valamire várnak.  Vagy maguk is a tájainkon divatos látszatpolitizálást alkalmazzák, és inkább meg sem pisszennek, csak nehogy rájuk süssék a bélyeget, hogy a renitens szófogadatlanokkal, az adófizetést galád módon megtagadókkal cimborálnak. Márpedig a támogatásuk sokat jelentene, erőt adna a bajba került gazdáknak.

Az adóügy magyar ügy is egyben…

Ahogy lapítanak a kényesnek tetsző ügyben a gazda egyesületek, úgy vonakodnak az „elhamarkodott” véleménynyilvánítástól a politikusaink is. Dacára annak, hogy a vajdasági magyar parasztok ügye az bizony kőkemény magyar érdek is. Ha kifizethetetlen, csillagászati adóösszegekkel sújtják az itteni gazdákat, akkor az ellen nem csupán illik, hanem kötelességünk is szót emelni. Méghozzá a politika székházában. Éppen ezért ideje lenne a magyar politikacsinálóknak is előrukkolniuk valamiféle egységes állásfoglalással – nem maradhatnak közömbös, külső szemlélők akkor, amikor a bácskai gazdák jogait állami rendelettel tiporják.

Az érintetteknek most elsősorban villámgyors jogsegélyszolgálatra lenne szükségük, tanácsadásra, közérthető felvilágosításra, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük. Hogy elmagyarázzák a számukra, hogy amennyiben nem áll szándékukban kifizetni az adóhivatal által követelt összeget, akkor ne írjanak alá semmit, és minden egyes végzés ellen idejekorán nyújtsanak be fellebbezést. Végső esetben attól sem kellene visszariadniuk, hogy perbe fogják magát az államot, hiszen olyan kicsinyke földterülettel rendelkező személyek is vannak (nem is kevesen) az eszméletlenül magas adóval sújtott péterréveiek között, akiknek valójában nincs is annyi évi bevételük, amennyit most tartozás címén követelnek tőlük. Tehát alapvetően nem is a hanyag adófizetőkkel van baj, hanem magával a nyugdíjbiztosítási rendszerrel. Az pedig nem fog varázsütésre átalakulni. Meg kell változtatni. Indítványozni a mielőbbi módosítását. Ugyanis az óbecseiekhez hasonló (akár több milliós „adóhátralékkal” küszködők mindenütt vannak – Szabadkán is, Zentán is, Topolyán is, Magyarkanizsán is –, csak az ottani adólistákat még nem szellőztették meg. De sorra fognak kerülni ők is, haidőközben nem állítják le ezt a folyamatot.

Hogy az éppen bajban lévő péterréveieknek miért nem segítenek a vezető pártunk igen nagy tudású jogász politikusai, az ép ésszel fölfoghatatlan. Merem remélni, hogy nem a kicsinyes „bosszúvágy” az oka a tétlenségüknek. Hogy nem ily módon akarnak „visszavágni” a különcködő pecellósiaknak, akik a tavalyi választásokkor igencsak „helytelenül” szavaztak. Míg korábban (2008-ban) 1900 szavazatot gyűjtött össze a faluban a Vajdasági Magyar Szövetség, addig 2012-ben  már csak 500-at. A politikus viszont már csak olyan szerzet, aki nem szokta az ilyen fajta hűtlenséget elfelejteni vagy büntetlenül hagyni.

Az adóhivatal folyton csak variál…

A földművesek faramuci módon szabályozott és a lényegét tekintve megoldatlan egészségügyi- és a nyugdíjbiztosítási ügye minálunk évek óta visszatérő téma. Igaz, más-más formában, de újra meg újra fölbukkan. Azt már eddig is láttuk, hogy az állam a különféle trükkök alkalmazásában szinte kifogyhatatlan. A két kötelezettséget hol összekapcsolja, hol meg különválasztja – attól függően, hogy mikor mi felel meg éppen a számára. Volt már példa arra is, hogy az egyszerű földi halandó csak akkor kaphatott érvényes betegkönyvet, ha az összes létező tartozását a legutolsó krajcárig kifizette. (Az adósságok listája pedig eléggé változatos volt, szerepelt rajta örökösödési adó, vízlecsapolási illeték, helyi járulék, ingatlanra kivetett adó stb.) Máskor meg nem regisztrálhatta például a járműveit, a mezőgépeit mindaddig, amíg az adósságnak az utolsó morzsikáját is nem tisztázta. Két évvel ezelőtt még az volt az első számú alapelv, hogy aki hitelesített betegkönyvet akar, annak ne legyen semmiféle tartozása (adtak is róla egy hétrőfös kivonatot), idén viszont már újra elkülönítették az egészségügyi- meg a nyugdíjbiztosítás járulékot. Folyton divatoznak. Nehogy a jámbor adófizetők megszokjanak egy jól bejáródott rezsimet, nehogy túl kiszámíthatóvá és átláthatóvá váljon az adóhivatal működése, ezért időről időre alaposan össze kell barmolni az egészet.

Ez a mostani Szerbia már távolról sem az az ország, amelyben éltünk például a legendás 80-as években. Igaz, akkor sem nevezhettük éppen jogállamnak, de legalább volt valamiféle megnyugtató jogbiztonság. Mára viszont az emberek elveszítették a biztonságérzetüket, nem mernek előre tervezni, mert minden-minden kiszámíthatatlan. Ez a végsőkig eladósodott ország nem tudja szavatolni azt, hogy a jövőben is folyamatos lesz a bérek és a nyugdíjak folyósítása, és hogy biztosan nem fog összeomlani az egészségügyi rendszere… Csak egyetlen dolgot tud ígérni (az viszont fenyegetésnek hangzik), azt, hogy továbbra is szigorítja az adókivetést.
Szabó Angéla


Szociális kategória lett a paraszt is...

2013. november 6., szerda

Végrehajtók - Milliós értékű „fog(lal)ások” Péterrévén



Az elmúlt napokban több péterrévei család otthonában jelentek meg a „végrehajtók”. Az óbecsei községhez tartozó településen olyan mezőgazdasági termelést folytató háztartásokat kerestek fel, amelyekben nem törlesztették rendszeresen az állami tartozásokat. Egészen pontosan: a társadalombiztosító irányában nem fizették az úgynevezett földművesnyugdíj-alapot. Akár több éven át sem. Ennek következtében pedig több százezer dináros tartozást halmoztak fel. A hátralékot pedig 120 százalékos kamattal sújtották. Ily módon több esetben egymillió dinárt is meghaladó adósságállományra „tettek szert”. Mivel pedig azt az írásbeli felszólítás kézhezvételétől számított öt napon belül nem fizették be, a termőföldjüket az adósság mértékében (kérdezés és minden előzetes bejelentés nélkül) jelzáloggal terhelték. A szokatlan esetek nem kis megdöbbenést és felháborodást keltettek a falusi lakosság körében.

Mi is az a zálogjog?

A zálogjog célja az, hogy a hitelező az általa nyújtott szolgáltatást (például kölcsönt) visszakapja, illetve a szolgáltatásért később járó ellenszolgáltatást megkapja. Abban az esetben, ha ez nem történik meg, a zálogjogosult a zálogtárgyból kereshet kielégítést. Zálogjog tárgyául szolgálhat minden birtokba vehető dolog, átruházható jog vagy követelés. Jelzálog létrejöhet szerződés, jogszabály és hatósági határozat alapján.

A szokásosnál kissé hosszabb és alaposabb tájékozódás után kiderült, hogy Péterrévén nem most került sor első ízben ilyen kényszerű állami intézkedésre. Már tavalyelőtt is próbálkozott az adóhatóság ilyen jellegű pénzbehajtással. Akkor is kiszemelt magának néhány „adófizetésben kissé trehány” potenciális áldozatot, azt remélve, hogy az állítólagos kinnlevőségeit ily módon bevasalhatja a gyanútlan mezőgazdasági termelőkön. Az erőszakos módszer azonban csupán részsikereket eredményezett, mert a „pénzbehajtók” határozott fellépésétől megszeppent földművesek az addigi tartozásaiknak egy részét azonnal törlesztették. De minthogy az első, kezdeti lépés megtétele után többé nem zargatták, hanem békén hagyták őket, az adóhátralék teljes összegét nem fizették be.

Zórádék esete

A gyümölcs- és zöldségtermesztéssel foglalkozó, heti rendszerességgel piacozó péterrévei Zórád család teljes tíz éven át példásan fizette a földművesek nyugdíjbiztosítási járulékát. 1996-ban azonban ezt felfüggesztették. Így azóta egyre csak halmozódott az ilyen jellegű állami tartozásuk. Túl sokat persze nem törődtek és nem is foglalkoztak vele, hiszen ők már évekkel ezelőtt lemondtak arról az ábrándjukról, hogy valaha is nyugdíjasok lesznek. Nemrégiben azonban meglepetés érte őket.

Egy felszólítást kaptunk levélben a Gazdasági- és Pénzügyminisztériumtól, amelyben közlik velünk, hogy elmaradt adóhátralék (nyugdíjalap) címén fizessünk be összesen 1.489.000 dinárt, de öt napon belül – mondja a családfő, Zoltán. – Amikor a teljes szöveget átolvastuk, megint elcsodálkoztunk, mert kiderült, hogy a valós tartozásunk egy dinár híján 600.000 dinár, az erre elszámolt kamat viszont a 800.000 dinárt is jócskán meghaladja. Mivel mi nem igényeljük a földműveseknek járó nyugdíjat, ezért nem is fizettük be azt az összeget, amit követelnek rajtunk. Nem fizettünk egy parát sem, és nem is fogunk fizetni, történjen bármi.

Ekkor jött a következő arculcsapás – folytatja a panaszt a felesége, Angéla. – Pár nappal ezelőtt egy háromtagú bizottságféle érkezett hozzánk Óbecséről, akik arról tájékoztattak bennünket, hogy mivel nem egyenlítettük ki a tartozásunkat a nyugdíjbiztosítási alap irányában, jelzálog terheli a tulajdonunkban lévő földterület egy részét. Az adósság mértékének megfelelő összegben. Ez pedig azt jelenti, hogy a továbbiakban zálogtárgynak számít a gondosan művelt, bekerített és öntözött gyümölcsösünknek egy parcellája. Vagyis éppen a legjobb, a legminőségesebb termőföldünk. Az intézkedés több mint 1 hektár első osztályú és 11 ár 65 négyzetméter harmadosztályú termőterületre vonatkozik. Az előző értékét 1.431.582, az utóbbit pedig 112.014 dinárban állapították meg. Mindebből világosan látszik, hogy akik ezt elrendelték és így kifundálták, azok pontosan tudták, hogy melyik parcellát miért választják. Elmondták azt is, hogy a tőlünk követelt összeget akár részleteiben is törleszthetjük, méghozzá két teljes éven át, és kiszámították, hogy havonta körülbelül 700 euró dinárértékét kellene befizetnünk. Meg még azt az 5000 dinárt is, amit saját maguknak a kiszállásért követelnek. Mi azonban erre nem vagyunk hajlandóak, ezért ügyvédhez folyamodtunk.  

Berkes Károly esete

– Mivel öten voltunk a családban, és édesapám mindannyiunk után fizette a nyugdíjbiztosítást, gyakran hallottam, hogy arról beszélt, milyen sokba kerül ez nekünk, és nem is tudhatjuk biztosan, élvezni fogjuk-e valaha is a gyümölcsét. Mintha csak előre látta volna a történéseket… Mert amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, akkor azzal fizették ki, hogy a részére nem folyósíthatják azonnal a nyugdíjat, hanem várnia kell, ugyanis három évvel elmaradtak a kifizetéssel. Na, én apám példájából tanultam! Amikor megnősültem, két hold földet kaptam tőle, de az után semmiféle nyugdíjbiztosítást nem fizettem. Igaz, nem is követeltek tőlem ilyesmit. Most viszont én is megkaptam az elmaradt tartozásomról szóló értesítést: állítólag 1.300.000 dinár az adósságom. Hogy ez hogy jött össze, fogalmam sincs. Én nem igényeltem a földműveseknek járó nyugdíjat, ahogy most sem és a jövőben sem számítok rá. Ha ennyi pénzt most befizetnék, akkor sem kapnám vissza, ha száz évig élnék. Most azzal ijesztgetnek, hogy az adósság fejében másfél hold földet elvesznek tőlem. A kijelölt parcellán kukorica volt, azt betakarítottam és már be is vetettem. Búza terem majd benne. Valakinek. Még nem tudjuk, kinek. Én kereken megmondtam, hogy most sem és ezután sem fizetek. Akkor majd megint jönnek, és megint elvesznek egy jókora földdarabot? És szép lassan elszedik tőlem mind a tíz holdat, amin gazdálkodom? Ha szociális segélyre szorulok, az jobb lesz? Az kinek lesz jó?

A péterrévei termelők mindegyike most még egyedül, külön-külön készül arra, hogy megvívja a maga csatáját az állami hivatalokkal szemben. Talán ha összefognának és társulnának a bajban, a saját érdekeiket is eredményesebben tudnák képviselni.

Szabó Angéla

2012. szeptember 13., csütörtök

A termőföld valós értéke


Az igazi vagyon

Évek óta minden elém kerülő cikket elolvasok a termőföldről, számuk legalább ezerre tehető. Ahogy jó részükre visszaemlékszem, mindet érdekből vagy érdekekről írták. Általában gazdasági vagy politikai érdekből, érdekről. A termőföld és a földön dolgozó ember érdekében nem nagyon írt senki. Én most megpróbálom, őszintén és józanul.

Kezdjük az őszinteséggel. Kézbe veszem a közel hatvan éve kiállított születési anyakönyvi kivonatomat, benne egy rubrika, apja foglalkozása: földműves. Akkor a földnek még volt művelője, ma csak használója, vagy tulajdonosa. Amikor születtem, minden családtagom, rokonom – nagyszüleim hét gyermeke és családjuk - paraszt volt. Ma édesanyám és két, jóval nyugdíjon túli unokatestvérem él földközelben, ami inkább csak a méretes parasztporta kertjét jelenti. Apai és anyai nagyszüleimnek mintegy 65 hold földjük volt, ma a városban élő két unokának 350 holdja van. Én vagyok az egyik. Amikor végigmegyek az elbokrosodott legelőkön, a kökény-, csipke- és galagonyabokrok között valami szégyen vesz erőt rajtam. Mit szólnának mindehhez nagyapáim, akik a legfőbb értéknek a mértéktartást tekintették? Miért mindez, ha nem tudsz élni vele!

Az ő idejükben a földet még mélyen tisztelték. Mikor munkába fogtak imádkoztak, a vetés, palántázás, tyúkültetés idejét a növő holdhoz igazították. A földet az út széléig művelték, a parcella végére gyümölcsfákat ültettek, a földutat eső után nem taposták össze, az árkokat rendbe tartották, a forrásokat kikövezték. Minden darab földről, sőt a vékony parcella alsó és felső végéről tudták, hogy mennyit terem, milyen növény érzi jól magát benne. Még a téesz idők agronómusai is ismerték a rájuk bízott földet, bár ők már több falu határában, nagy táblákon dolgoztak. 

Ekkorra az új rend szerint, a korábban tucatnyi néven szereplő parcellákat összevonták, átnevezték. Tizenhatos táblának hívták, ahogy a teheneket sem nevezték már Rózsának vagy Fecskének, csak 6125-ösnek. Számot kaptak, ezzel feloldódott a személyes kapcsolat és a személyes felelősség is. Talán itt volt az a határ, ahonnan már nem művelték a földet, csak használták. Aztán számot kapott a földműves is, személyi számot: 1 551004 3165. Leértékeltük az anyaföldet termőfölddé, aztán leértékeltük a falvak egy részét, majd a vidéket, végül a globális világ furcsa nevű minősítő cégei leértékelték országunkat is. Egyszer a globális világra is sor kerül.

Az elmúlt évtizedekben sok embert megismertem, akiknek valami köze volt a földhöz. A legharmonikusabb kapcsolat nagyszüleim idejére esik, őket egykori téeszbeli kollégáim követik. Mikor a rendszerváltás idején elhagyták a téesz romjait, Karintiából falum egykori grófjával egy osztrák gazda is érkezett, aki úgy tervezte, hogy ottani birtokát az egyik fiára hagyja, és letelepszik Magyarországon, gazdaságot alapít. Megkértek, mutassam meg nekik a határt. Miközben jártuk a földeket, a gazda alaposan megfigyelte a kultúrnövényeket, a gyomokat, felvett egy-egy marék földet, tenyerében gombóccá gyúrta, majd ledobta a földre. Nézte, széthull-e, mennyire homokos-agyagos. Végül a törvényi korlátok miatt elmaradt, de a mai napig emlékszem mozdulataira. Azóta sok földet kereső magyar befektetővel jártam eladásra kínált földeken Babócsától a Székelyföldig. Módos, sikeres emberek voltak, ügyvédek, brókerek, visszavonult bankárok, államtitkárok, titokzatos társaságok komolykodó vagy barátkozó ügynökei, táskahordozói. Kértek térképet, tulajdoni lapokat, helyrajzi számlistát, érdeklődtek a bevételről, támogatási, vadászati és lovaglási lehetőségekről, de nem találkoztam eggyel sem, aki lehajolt volna egy marék földért.


Ennyi elég volt az őszinteségből, térjünk rá a józanságra! Időnként előveszem Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban című életrajzi ihletésű novelláját, amely szocreál emlékeit idézi fel: „Valahányszor vidékre utaztam 1951 és a hatvanas évek között, márpedig ez gyakran megesett, kocsin, vonaton, mindig az a sivár kép fogadott. Utazásról utazásra azon tűnődtem, miből éltünk idáig, miből fogunk élni az eljövendő években. Ameddig a szem ellátott, szántatlan földek, parlag parlagot követett… Lassan méltóságteljesen gurultunk be az első mezőgazdasági városba. A pártirodán Felelős elvtársat nagy hűhóval fogadták, s mint a vásárfiára áhítozó gyerekek, egyre azt kérdezték:
  • Mit hozott nekünk az elvtárs?
  • Mit hozott?
Gusztustalan volt ez a szűnni nem akaró kunyerálás. Felelős elvtársnak szemlátomást tetszett, parányi karmesteri mozdulatokkal csillapította a funkcionáriusokat, mintegy megnyugtatva mindenkit, hogy senki nem marad üres kézzel….”

Ezek a sorok kísértetiesen emlékeztetnek a rendszerváltás utáni évtizedre, bizonyos elemeiben napjainkra is. Felelős elvtársak sokféle párt és alapítványi színben ugyanígy járták a vidéki városok párt-, civilszervezeti, kistérségi, önkormányzati és még ki tudja milyen irodáit, ahol ígértek, és olykor osztogattak is. Mindent ugyanolyan rossz hatásfokkal, tékozlóan, mint a gyapot és gumipitypang termesztés idején, csak most egyszer marhát vágattak ki, majd a szőlőket, aztán bőségesen támogatták, hogy valaki akáccal eltelepítse a falu egykori káposztáskertjét. Közben az akácot ugyanazok tájidegenné nyilvánították, akik telepítését támogatták. Aztán sláger lett az energiafűz és -nád, a bioetanol és -dízel. Most válnak éppen kegyvesztetté, de már jön a sárkányfa…


Ebbe a tébolynak része lett a föld is. Pedig ha planétánk értékeit számba vesszük, a termőföldre kellene először gondolnunk, s nem a Föld mélyének kincseire. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni, hogy az igazán értékes dolgokból kevés van, mint az aranyból, vagy fogyóban vannak, mint az energiahordozók. Pedig a legnagyobb érték az a néhány arasznyi talaj, amin járunk, ami gabonát, gyümölcsöt terem, s amiről azt hisszük, hogy kifogyhatatlan és elpusztíthatatlan. Igen, 

A közelmúltban egy neves tudományos lap az USA Nobel-díjas tudósait kérdezte, hogy mit tartanak a 21. század legnagyobb fenyegetésének. Szerintük nem az energiahordozók fogyása, a Föld felmelegedése, hanem a talaj pusztulása. Ez korunk legalattomosabb és legalulbecsültebb problémája. Az emberiség a művelhető földek felső talajrétegének már több mint egyharmadát elhasználta, s évente további 0,5 százalékkal csökken a hasznosítható területek nagysága. Az ember élhet olaj, szén, tőzsde, politika és média nélkül, de talaj, víz és kedvező éghajlat nélkül nem. A jó termőföld befogadja a vizet, enyhíti az éghajlat szélsőségeit. Harmonikus együtthatásuk megszűntét éhínség, társadalmi, kulturális összeomlás követi.
Végigtekintve a Kárpát-medencén, megértjük, hogy mi, magyarok valóban gazdagok vagyunk. Jó a földünk, bőséggel áll rendelkezésünkre édesvíz, éghajlatunk kiegyenlített. Mindez együtt nagyságrenddel nagyobb értéket képvisel, mint egy-egy gazdag arab állam olajkincse. Bizakodva tekinthetünk a jövőbe, ha felismerjük ezt a potenciált, és súlyának megfelelően vigyázunk rá. A mi stratégiánkat azonban eddig spekulánsok írták. Kezdetben fillérekért, majd napjainkban könnyen szerzett pénzekért szereznek száz és ezer hektárokat, befolyásuk révén arra terelik-kényszerítik a politikát, hogy rájuk szabja a törvényeket, az adó- és pályázati rendszert. Közben húsz éve folyik a zöldbárózás, az oligarcházás. Fővárosi szalonokban vitatkozunk azon, hogy hány hektár földből lehet megélni, a társadalom magatehetetlen szerencsétlenjei megtaníthatók-e a gazdálkodásra. Folyamatosan védjük az idegenektől a magyar földet, de az a társadalom számára láthatatlanul áramlik kétes érdekcsoportokhoz.
Ezer, vagy akár tízezer hektárok koncentrálódnak egy kézben, magyar strómanokkal, törvényesen. A föld ára ma is hektáronként egy középkategóriás autó árának ötöde-tizede, holott egy hektár Kárpát-medencei minőségű föld értéke a nem túl távoli jövőben 2-3 kocsi árával lesz egyenlő. Ez túlzásnak tűnik, de a lakosság zöme ezt még meg fogja élni, s akkor keserűen gondolnak arra, hogy a dédszülők tizenhárom hold földjével Krőzusok lehetnének.
Addig végigtekinthetünk az utak, vasutak, csatornák mentén, elhagyott ipari létesítmények, téesz majorok udvarán látjuk a gazt, dudvát, országosan tízezer hektárokat tesz ki a senki földje. A tulajdonosa nem törődik vele, mert túl olcsón, túl sok jutott neki. Máshol művelik a szántót, kaszálják a rétet, de csak a gépek jelenlétét érzékeljük, az emberét nem. A fenntartható fejlődéssel ellentétes az a birtoknagyság, ami meghaladja az emberi léptéket. Hogy ez mekkora, nem tudom, de semmiképpen sem egy családdal, négy alkalmazottal 7500 hektár. A föld nem azért van, hogy legolcsóbban, legkisebb élőmunka-igénnyel a legnagyobb produktumot és profitot hozza, hanem azért, hogy a kor színvonalának megfelelően a társadalom egy rétegének a létalapját adja. Munkát, jövőképet a földből élőknek, egészséges élelmiszert mindenkinek. 


A föld valamikor a falu erőforrása volt. Anyai nagyapám nógrádi szemmel módos parasztember volt, évente egy vagon búzát adott el, hogy kifizesse az adóját, közben mintaszerűen őrizte a természeti környezetet, a kultúrtáj képét, fenntartotta a tájegység jellemző értékeit, a népi örökséget, megvalósította az organikus gazdálkodást. Eközben megelégedett, boldog ember volt. Ha ma a gazdálkodók és vidéken élők adó- és támogatási viszonyait megvizsgáljuk, elképesztő arányokat kapunk. Persze közben megváltozott a világ, a cserearányok romlása miatt a mezőgazdasági termékek ára a töredékükre esett vissza. De a világ újra változik, a cserearányok talán még ebben az évtizedben megközelítik a nagyszüleink korabelit. Közben azonban a vidéktől elszakították a földet. A föld megszűnt a falu első számú erőforrása lenni, azok sok száz-, vagy akár ezer éves történelmi határait csak a geográfia tartja számon. Ha a falvak rendelkeznének természetes határukkal, 20.000 forintos hektáronkénti bérlet, vagy helyi adó esetén a halálra ítélt kisfalvaink önfenntartóvá válnának. Nem szorulnának kvótákra, önhibájukon kívüli támogatásra és egyéb állami gyámkodásra.
 *

Visszaolvasva, ez az írás a szándékomnál keserűbbre sikerült. Nyilván azért, mert az én földélményein leginkább az észak-magyarországi régióból erednek, ez pedig az ország elesettebb vidékei közé tartozik. Úgy vélem magam is, hogy az ország helyzete jobb ennél, és igazságtalan lennék azokkal szemben, akik a föld közelében maradtak, megőrizték a felmenők földszeretetét, a következetlen, vállalkozásellenes politika ellenére közel hatmilliárd euróra emelték az agrár- és élelmiszerexportot. Volt bátorságuk – olykor vakmerőségük, vagy gátlástalanságuk – hogy egy álságos világ rablótörvényeit kihasználják, földet, termelőeszközt szerezzenek, de a javakkal ők teremtő munkát végeznek. 

A társadalom leghasznosabb rétegét képezik, de nem igazán boldogok. Kiszolgáltatottan élnek, dolgoznak, a mindenkori helyzethez csak idomulhatnak, nem formálhatják. Legalábbis a túlnyomó többség nem! Lehetne számukra jobb világ, biztosabb jövőkép. Mindannyiunknak pedig egészségesebb élelmiszer. Olyan táplálékot szeretnénk, amit nem a tömegtermelés technológiáihoz igazítva készítenek, hanem az ember igényeihez. Legnagyobb kincsünk, gyermekeink az iskolai menzán nem a leggyengébb minőségű lisztből készült tésztákat, darált bőrkéből, nyesedékből készült virsliket, kékesfehérre szeparált tejeket érdemelnek! De amíg tűrjük, azt kapják. Az öntudatra ébredés, kijózanodás gyötrelmes folyamat. 

Pekár István



Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin