Végrehajtók - Milliós értékű „fog(lal)ások” Péterrévén

Az elmúlt napokban több péterrévei család otthonában jelentek meg a „végrehajtók”. Az óbecsei községhez tartozó településen olyan mezőgazdasági termelést folytató háztartásokat kerestek fel, amelyekben nem törlesztették rendszeresen az állami tartozásokat. Egészen pontosan: a társadalombiztosító irányában nem fizették az úgynevezett földművesnyugdíj-alapot. Akár több éven át sem. Ennek következtében pedig több százezer dináros tartozást halmoztak fel. A hátralékot pedig 120 százalékos kamattal sújtották. Ily módon több esetben egymillió dinárt is meghaladó adósságállományra „tettek szert”. Mivel pedig azt az írásbeli felszólítás kézhezvételétől számított öt napon belül nem fizették be, a termőföldjüket az adósság mértékében (kérdezés és minden előzetes bejelentés nélkül) jelzáloggal terhelték. A szokatlan esetek nem kis megdöbbenést és felháborodást keltettek a falusi lakosság körében.

Mi is az a zálogjog?

A zálogjog célja az, hogy a hitelező az általa nyújtott szolgáltatást (például kölcsönt) visszakapja, illetve a szolgáltatásért később járó ellenszolgáltatást megkapja. Abban az esetben, ha ez nem történik meg, a zálogjogosult a zálogtárgyból kereshet kielégítést. Zálogjog tárgyául szolgálhat minden birtokba vehető dolog, átruházható jog vagy követelés. Jelzálog létrejöhet szerződés, jogszabály és hatósági határozat alapján.

A szokásosnál kissé hosszabb és alaposabb tájékozódás után kiderült, hogy Péterrévén nem most került sor első ízben ilyen kényszerű állami intézkedésre. Már tavalyelőtt is próbálkozott az adóhatóság ilyen jellegű pénzbehajtással. Akkor is kiszemelt magának néhány „adófizetésben kissé trehány” potenciális áldozatot, azt remélve, hogy az állítólagos kinnlevőségeit ily módon bevasalhatja a gyanútlan mezőgazdasági termelőkön. Az erőszakos módszer azonban csupán részsikereket eredményezett, mert a „pénzbehajtók” határozott fellépésétől megszeppent földművesek az addigi tartozásaiknak egy részét azonnal törlesztették. De minthogy az első, kezdeti lépés megtétele után többé nem zargatták, hanem békén hagyták őket, az adóhátralék teljes összegét nem fizették be.

Zórádék esete

A gyümölcs- és zöldségtermesztéssel foglalkozó, heti rendszerességgel piacozó péterrévei Zórád család teljes tíz éven át példásan fizette a földművesek nyugdíjbiztosítási járulékát. 1996-ban azonban ezt felfüggesztették. Így azóta egyre csak halmozódott az ilyen jellegű állami tartozásuk. Túl sokat persze nem törődtek és nem is foglalkoztak vele, hiszen ők már évekkel ezelőtt lemondtak arról az ábrándjukról, hogy valaha is nyugdíjasok lesznek. Nemrégiben azonban meglepetés érte őket.

– Egy felszólítást kaptunk levélben a Gazdasági- és Pénzügyminisztériumtól, amelyben közlik velünk, hogy elmaradt adóhátralék (nyugdíjalap) címén fizessünk be összesen 1.489.000 dinárt, de öt napon belül – mondja a családfő, Zoltán. – Amikor a teljes szöveget átolvastuk, megint elcsodálkoztunk, mert kiderült, hogy a valós tartozásunk egy dinár híján 600.000 dinár, az erre elszámolt kamat viszont a 800.000 dinárt is jócskán meghaladja. Mivel mi nem igényeljük a földműveseknek járó nyugdíjat, ezért nem is fizettük be azt az összeget, amit követelnek rajtunk. Nem fizettünk egy parát sem, és nem is fogunk fizetni, történjen bármi.

– Ekkor jött a következő arculcsapás – folytatja a panaszt a felesége, Angéla. – Pár nappal ezelőtt egy háromtagú bizottságféle érkezett hozzánk Óbecséről, akik arról tájékoztattak bennünket, hogy mivel nem egyenlítettük ki a tartozásunkat a nyugdíjbiztosítási alap irányában, jelzálog terheli a tulajdonunkban lévő földterület egy részét. Az adósság mértékének megfelelő összegben. Ez pedig azt jelenti, hogy a továbbiakban zálogtárgynak számít a gondosan művelt, bekerített és öntözött gyümölcsösünknek egy parcellája. Vagyis éppen a legjobb, a legminőségesebb termőföldünk. Az intézkedés több mint 1 hektár első osztályú és 11 ár 65 négyzetméter harmadosztályú termőterületre vonatkozik. Az előző értékét 1.431.582, az utóbbit pedig 112.014 dinárban állapították meg. Mindebből világosan látszik, hogy akik ezt elrendelték és így kifundálták, azok pontosan tudták, hogy melyik parcellát miért választják. Elmondták azt is, hogy a tőlünk követelt összeget akár részleteiben is törleszthetjük, méghozzá két teljes éven át, és kiszámították, hogy havonta körülbelül 700 euró dinárértékét kellene befizetnünk. Meg még azt az 5000 dinárt is, amit saját maguknak a kiszállásért követelnek. Mi azonban erre nem vagyunk hajlandóak, ezért ügyvédhez folyamodtunk.  

Berkes Károly esete

– Mivel öten voltunk a családban, és édesapám mindannyiunk után fizette a nyugdíjbiztosítást, gyakran hallottam, hogy arról beszélt, milyen sokba kerül ez nekünk, és nem is tudhatjuk biztosan, élvezni fogjuk-e valaha is a gyümölcsét. Mintha csak előre látta volna a történéseket… Mert amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, akkor azzal fizették ki, hogy a részére nem folyósíthatják azonnal a nyugdíjat, hanem várnia kell, ugyanis három évvel elmaradtak a kifizetéssel. Na, én apám példájából tanultam! Amikor megnősültem, két hold földet kaptam tőle, de az után semmiféle nyugdíjbiztosítást nem fizettem. Igaz, nem is követeltek tőlem ilyesmit. Most viszont én is megkaptam az elmaradt tartozásomról szóló értesítést: állítólag 1.300.000 dinár az adósságom. Hogy ez hogy jött össze, fogalmam sincs. Én nem igényeltem a földműveseknek járó nyugdíjat, ahogy most sem és a jövőben sem számítok rá. Ha ennyi pénzt most befizetnék, akkor sem kapnám vissza, ha száz évig élnék. Most azzal ijesztgetnek, hogy az adósság fejében másfél hold földet elvesznek tőlem. A kijelölt parcellán kukorica volt, azt betakarítottam és már be is vetettem. Búza terem majd benne. Valakinek. Még nem tudjuk, kinek. Én kereken megmondtam, hogy most sem és ezután sem fizetek. Akkor majd megint jönnek, és megint elvesznek egy jókora földdarabot? És szép lassan elszedik tőlem mind a tíz holdat, amin gazdálkodom? Ha szociális segélyre szorulok, az jobb lesz? Az kinek lesz jó?

A péterrévei termelők mindegyike most még egyedül, külön-külön készül arra, hogy megvívja a maga csatáját az állami hivatalokkal szemben. Talán ha összefognának és társulnának a bajban, a saját érdekeiket is eredményesebben tudnák képviselni.

Szabó Angéla

Kapcsolódó:

Adósságvadászat Vajdaságban

Adósságvadászat Vajdaságban

Nagyon úgy fest, hogy erőltetett ütemben folytatódik az üresen tátongó szerbiai államkassza vajdasági (magyar) pénzekkel történő feltöltése. A vadonatúj minisztériumi rendelkezés várhatóan minden olyan mezőgazdasági termelőt érint majd, aki az elmúlt években/évtizedekben jelentős adóhátralékot halmozott fel az állami szervek irányában. Úgy tűnik, a jól fizetett hivatali gépezet most beváltja a korábban tett fenyegetéseit, és vasszigorral, kötelező módon (ha kell, kényszerrel: „elzálogosítással”, végrehajtók által) kasszírozza be a különféle tartozásokat.

Az adósságvadászat máris megkezdődött. Elsőként Óbecse község területén, ahol a Gazdasági- és Pénzügyminisztérium községi kirendeltségének képviselői háromfős csoportokban járják a terepet. Kiindulásként az elmúlt napokban/hetekben a zömében magyarok-lakta Péterrévét keresték fel – állításuk szerint azt a falut, amelyben a legtöbb ilyen (földművelésből élő) adóst tartják nyilván. Náluk jelentek meg minisztériumi rendeletre, az orruk alá dugva a felszólító figyelmeztetést, az adóhátralékukra vonatkozó pecsétes papírost. A tartozás végösszege a 2013. augusztus 12-ével lezárt időszakra vonatkozott. Külön tételként tüntették fel a nyugdíjbiztosítási járulék összegét és az arra számított 120 százalékos kamatot. Ebből pedig az derült ki, hogy a kamat címén követelendő összeg általában jóval magasabb magánál a tartozásnál. (Ha például 500 ezer dinár a család tartozása, akkor arra 800 ezer dináros kamatot számoltak el.)

Elúszhatnak-e pecellósi termőföldek?

A péterrévei termelők adóssága több esetben az egymillió, sőt a másfél millió dinárt is meghaladja. A hátralék maradéktalan törlesztésére kereken 5 napot adtak. Aki ez alatt az idő alatt nem élt a felkínált „lehetőséggel”, mert nem tudta összeszedni a követelt összeget, vagy továbbra sem akarta befizetni, azt hihetetlen meglepetés érte. A címére megküldött hatósági határozat alapján a termőföldjét jelzálog terheli. Magától értetődően: az adósságnak megfelelő értékben. A továbbiakban zálogtárgyként kezelendő parcellákat a tulajdonos tudta, megkérdezése és beleegyezése nélkül, vagyis tetszés szerint jelölték ki. Hogy a baj meg a zűrzavar még nagyobb legyen, több esetben a legjobb minőségű, az első osztályú termőföldre esett a választásuk. Azt már mondani sem kell, hogy a földterület pénzbeli értékét is a gazdák bevonása, közreműködése nélkül állapították meg. Például: akinek 1 millió 300 ezer dináros tartozása volt, attól másfél hold szántóföld elvételét helyezték kilátásba, akinek pedig az adóhátraléka a másfél millió dinárt is meghaladja, az egy és háromnegyed holdnyi gyümölcsöse bizonytalan sorsáért aggódhat. Hogy jogorvoslattal éljen, van rá két hete.

Az ilyen jellegű intézkedés felháborodást keltett a péterrévei termelők körében. Közülük többen tanácstalanok és tehetetlennek, teljességgel kiszolgáltatottnak érzik magukat. A döntést igazságtalannak és felháborítónak tartják, mert állításuk szerint egyáltalán nem is szeretnének élni a nyugdíjaztatás lehetőségével. Magyarán: nem számítanak semmiféle földműves-nyugdíjra. Akkor pedig miért kényszerítenek rájuk ilyesmit?

Az obligát kérdést természetesen az illetékeseknek is feltették, akik viszont azt válaszolták, hogy mese nincs, a nyugdíjbiztosítást kötelező fizetni.

Ablakon kidobott pénz-e a nyugdíjbiztosítás?

Mindazok a termelők, akik kizárólag a földművelésre és az állattenyésztésre alapozták a gazdaságukat, számíthattak arra, hogy egy napon majd a nyugdíjbiztosítási járulékot is fizetniük kell. (Régi alapigazság az, hogy az adó(sságo)t nem szokta a kutya lenyalni.) A múltban már volt is egy olyan tízéves periódus (az 1986 és az 1996 közötti időszak), amikor a közismert nevén csak „nyugdíjalapnak” mondott hozzájárulás fizetését a számukra egyszerűen kötelezővé tették. Egyetlen tollvonással. A legtöbben szó nélkül eleget is tettek ennek a kötelezettségüknek. Igen ám, de az említett (relatíve szélcsendes) évtized után Szerbiában igen komisz idők következtek. Amikor hiába volt valakinek betegbiztosítása, hiába törlesztette rendszeresen a TB-járulékot, és hiába rendelkezett naprakészen érvényes, hitelesített egészségügyi könyvecskével, ha orvoshoz került, ha műtétre várakozott, szinte mindenhol és mindenért fizetnie kellett.  Márpedig egy-egy komolyabb orvosi beavatkozásért akár több ezer márkát is elkértek szemrebbenés nélkül, és akinek számított a saját egészsége, annak bizony a zsebébe kellett nyúlnia. (Pedig akkor sokan még két márkát sem kerestek havonta.) Aztán éveken át olyan banálisan nevetséges összeget folyósítottak a földműveseknek nyugdíj gyanánt, hogy azt szinte szégyellték a bankban vagy a postán fölvenni. Ráadásul a koldusalamizsnának is beillő havi járandóság rendszerint több hónapos késéssel érkezett. Ekkor rengetegen elálltak a „nyugdíjalap” fizetésétől. Nem látták értelmét. Sőt (egyébként nagyon logikusan) azzal érveltek, azzal takaróztak, hogy vélhetően meg sem fogják érni a nyugdíjaztatásuk napját, el sem fogják érni azt az életkort, amikorra majd nyugdíjjogosulttá válhatnak. Mert akkor már régen a temetőben lesznek.  Később voltak, akik újra fizetni kezdték, mások viszont 1996 óta egy vasat sem juttattak ily módon az alaposan kifosztott állami kincstárba.

Nem kell a parasztot sajnálni(?)

Most viszont – úgy tűnik --, hogy megint elszedik és lefújják a port ezekről a régi tartozásokról. Az állambácsi igyekezete és buzgósága józan ésszel érthető, hiszen még mindig az adófizető állampolgárok fosztogatása és megkopasztása  a legegyszerűbb és leghatásosabb módja az országkassza pénzzel való feltöltésének. A kérdés csak az, hogy mennyire jogos az ilyen irányú követelés. Magyarán: kötelezhető-e bárki is arra, hogy fizesse a nyugdíjbiztosítást, ha ő maga nem akar – idős korára és ilyen feltételek mellett – nyugdíjassá válni. Mert dicséretes lenne a szerető állam nagylelkű gondoskodása a mezőgazdasági termelőkről (mondván, hogy: „Öregségedre se maradj ellátatlan, biztosítjuk számodra a szegényesen gyalázatos megélhetést!”), de csak abban az esetben, ha (jó szokásához híven) nem alkalmazna kettős mércét. Ha ugyanez az elv vagy követelés minden más gazdasági ágazatban dolgozó számára is azonos lenne. Ha például a gyári munkás öregségi nyugdíja miatt is ugyanígy aggódnának. Ha például azoknak a tartozásoknak a behajtását is megkövetelnék, amelyeket az állami vállalatok és a magáncégek halmoztak fel, és amelyek éveken át nem fizették az alkalmazottaik utáni járulékokat. Azokban a cégekben viszont (sok közülük már nem is létezik, még papíron sem) nem fenyegetőztek végrehajtással és vagyonelkobzással. Sőt a balul elprivatizált, befuccsolt vállatok esetében még az úgynevezett csődmasszából sem vonták ki azt a menthető értéket, amely által pedig az egykori alkalmazottak jogos követeléseinek eleget tehettek volna. A parasztemberekért – az éppen csak tengődő kistermelőkét és a tehetősebb nagygazdákért egyaránt – azonban nem kár. Őket nem kell sajnálni. Sosem kell sajnálni. Legalábbis valami ilyesmit gondolhatnak ott, fönt a pénzügyminisztériumban meg az adóhivatalban, merthogy pironkodás nélkül igyekeznek megleckéztetni az ország jobb sorsra érdemes élelmiszer-termelőit. Igaz, most még csak Péterrévén, a kényszerbehajtási folyamat azonban aligha fog megállni Óbecse község határán. Gondolom, lesz ilyenfajta nemulass más vajdasági városokban is. A pecellósi kirohanás talán csak egy próba annak feltérképezésére, hogy milyen reagálást fog majd kiváltani az érintett családok esetében a viharos gyorsasággal elrendelt zálogosítás, a végrehajtókkal való fenyegetőzés és a legjobb termőföldek elkobozásának a kilátásba helyezése.

Reméljük, viharosat…

Szabó Angéla  

Szabadkának nincs pénze a parasztokra - A jégverés nevű sorscsapás!

Egymillió euró. Azt mondják a szakemberek, ekkora a jégkár. Ekkora pusztítást okozott a nem egészen három héttel ezelőtt (május 11-én este) jég formájában hullott csapadék Észak-Bácskában. Pontosabban csak két település – Csantavér és Új-Žednik – határában.

A mintegy 6500 lakosú Csantavéren a napokban fejeződött be a termőföldeken okozott jégkár számbavétele. A falut övező mezőgazdasági parcellákon hatalmas pusztítást végzett a jégeső. Több mint száz helybeli gazda mintegy 900 hektárnyi érintett területről tett kárbejelentést. Akad közöttük olyan is, akinek 40 hold idei termését vitte el az ítéletidő.

„Jégaratás”

Legsiralmasabb látványt a búza- és az árpaföldek nyújtottak. Egyes helyeken – főleg azokon a búzatáblákon, amelyeken jó másfél hónappal a kenyércsata megkezdése előtt a jég már elvégezte az aratást – a kár a 90 százalékot is meghaladja. A 70-80 centiméter magas kalászosokat ledöntötte, a földre fektette a szélvihar és a csapadék.

A tyúktojás- és az ököl nagyságú jég egy-egy búza- vagy árpaszálnak két-három helyen is eltörte a szárát és összezúzta a kalászát. Azokon a parcellákon kárba veszett a vetőmag, a kiszórt műtrágya, az elhasznált üzemanyag, meg a gazda munkája is. Legtöbben úgy gondolták, hogy az égből érkezett jéggel történő aratás után már nincs mire várniuk, az ő számukra már aligha lesz csépelnivaló. Így aztán mentették azt, ami még menthető volt: lekaszálták, beszárították és préselték, vagy silótakarmányt készítettek belőle.  A helyére pedig kukoricát ültettek.

A falu határában akadtak olyan földterületek is (napraforgó- és kukoricatáblák), amelyek a jégverés után úgy néztek ki, mint ha egy egész elefántcsorda vonult volna végig a parcellákon. A szinte még soha nem látott, hatalmas, alaktalan, tüskés jégdarabok mélyedéseket, üregeket, lyukakat vájtak a földbe.

Nincs pénz a gazdák számára(?)

Majd három héttel a jégverés után még csak most sikerült feltérképezni és összegezni a keletkezett anyagi kárt. Mivel Szabadka község mindig is csak afféle kényszerűen megtűrt mostohagyerekként kezelte a többnyire magyar lakosú Csantavért, és mostanra már a helyi közösség folyószámláját is megszüntette (értsd:nincsen egy huncut vasa sem!), így helyben nem tudnak segítséget nyújtani a károsultaknak. Ezért a városhoz fordulnak, onnan várva megértést, szolidaritásvállalást és támogatást. A községi vezetők azonban igyekeztek gyorsan kijelenteni: Szabadkának nincsen pénze a falusi mezőgazdasági termelők megsegítésére. Egymillió eurója pedig kiváltképpen nincsen. A községi tartalékalapban mindösszesen csak 4 millió van – és az is dinárban. (Van amire van, van amire nincs! – mondhatnánk most, ha gonoszkodni akarnánk. Furamód a községi funkcionáriusok szolgálatai kocsijának lízingelésére, a Városházán szorgoskodók etetésére/itatására meg a szekérderéknyi különféle fesztiválra valahogy mindig jut…) Úgyhogy a falusiak ne álmodozzanak, és ne reménykedjenek, a jégkár városi szanálásából nem lesz semmi! Esetleg felsőbb, tartományi illetékesekhez lenne tanácsos folyamodni, meg még a köztársaságiakhoz is. Ehhez viszont – első lépésként – elemi csapás sújtotta körzetté, övezetté kéne nyilvánítani az észak-bácskai régiót. Emellett szól az az érv is, hogy a május 11-ei jégpusztítás után egy újabb is történt nemrégiben, amikor pedig a határ menti sávban szenvedtek igen komoly károsodást a homokvidéki gyümölcsösök. Kiváló alkalom lenne ez most arra, hogy a feneketlen kútként prosperáló, emésztőgödör módjára minden-minden vajdasági pénzt elnyelő szerbiai főváros most egy kevéskét visszacsurgasson a központi kasszába áramló bevételből. 

Ezt a kárt sem térítik meg?

A jég természetesen nemcsak a földeken okozott soha eddig nem tapasztalt mértékű pusztítást. Megrongálta az a lakó- és a melléképületek tetőszerkezetét, a házak redőnyeit és ablakait, az üvegből készült teraszokat, a szabad ég alatt maradt járműveket és tönkretette a kertekben a gyümölcsfák termését és a veteményt is. Abban a sávban, amelyben az ítéletidő végigvonult, szinte mindent letarolt. Az egykori Sár utcán, amelyen a Csík-ér patak is áthalad, és az egykori Rác utcában számos házat, terasz- és fészertetőt megbontott. A Tisza Kocsma közelében lévő egyik épület tetején legalább ezer darab cserepet vert össze. A padlásról a betonmennyezeten át ömlött be a víz a lakásba. A plafon két szobában leszakadt. Egyik-másik helyiségben pedig a szoba sarkaiból bugyogott elő az esővíz. A ház egy teljes héten át úgy állt fedetlenül, egy szál műanyag fóliával a tetőléceken.

Az utcában több helyen is késő éjjelig a háztetőkön dolgoztak az emberek. Másutt egy hatalmas fészernek a tetejét lyuggatták szitává a jégdarabok. Ott legalább százezer dináros kár keletkezett.

Ha már a jégkárt szenvedett mezőgazdasági termelőknek nem segítenek, jó lenne, ha legalább a lakosságnak nyújtanának valamiféle támogatást. Hogy ne maradjanak egyedül a bajban.

Szabó Angéla