2013. november 5., kedd

Adósságvadászat Vajdaságban



Nagyon úgy fest, hogy erőltetett ütemben folytatódik az üresen tátongó szerbiai államkassza vajdasági (magyar) pénzekkel történő feltöltése. A vadonatúj minisztériumi rendelkezés várhatóan minden olyan mezőgazdasági termelőt érint majd, aki az elmúlt években/évtizedekben jelentős adóhátralékot halmozott fel az állami szervek irányában. Úgy tűnik, a jól fizetett hivatali gépezet most beváltja a korábban tett fenyegetéseit, és vasszigorral, kötelező módon (ha kell, kényszerrel: „elzálogosítással”, végrehajtók által) kasszírozza be a különféle tartozásokat.

Az adósságvadászat máris megkezdődött. Elsőként Óbecse község területén, ahol a Gazdasági- és Pénzügyminisztérium községi kirendeltségének képviselői háromfős csoportokban járják a terepet. Kiindulásként az elmúlt napokban/hetekben a zömében magyarok-lakta Péterrévét keresték fel – állításuk szerint azt a falut, amelyben a legtöbb ilyen (földművelésből élő) adóst tartják nyilván. Náluk jelentek meg minisztériumi rendeletre, az orruk alá dugva a felszólító figyelmeztetést, az adóhátralékukra vonatkozó pecsétes papírost. A tartozás végösszege a 2013. augusztus 12-ével lezárt időszakra vonatkozott. Külön tételként tüntették fel a nyugdíjbiztosítási járulék összegét és az arra számított 120 százalékos kamatot. Ebből pedig az derült ki, hogy a kamat címén követelendő összeg általában jóval magasabb magánál a tartozásnál. (Ha például 500 ezer dinár a család tartozása, akkor arra 800 ezer dináros kamatot számoltak el.)

Elúszhatnak-e pecellósi termőföldek?

A péterrévei termelők adóssága több esetben az egymillió, sőt a másfél millió dinárt is meghaladja. A hátralék maradéktalan törlesztésére kereken 5 napot adtak. Aki ez alatt az idő alatt nem élt a felkínált „lehetőséggel”, mert nem tudta összeszedni a követelt összeget, vagy továbbra sem akarta befizetni, azt hihetetlen meglepetés érte. A címére megküldött hatósági határozat alapján a termőföldjét jelzálog terheli. Magától értetődően: az adósságnak megfelelő értékben. A továbbiakban zálogtárgyként kezelendő parcellákat a tulajdonos tudta, megkérdezése és beleegyezése nélkül, vagyis tetszés szerint jelölték ki. Hogy a baj meg a zűrzavar még nagyobb legyen, több esetben a legjobb minőségű, az első osztályú termőföldre esett a választásuk. Azt már mondani sem kell, hogy a földterület pénzbeli értékét is a gazdák bevonása, közreműködése nélkül állapították meg. Például: akinek 1 millió 300 ezer dináros tartozása volt, attól másfél hold szántóföld elvételét helyezték kilátásba, akinek pedig az adóhátraléka a másfél millió dinárt is meghaladja, az egy és háromnegyed holdnyi gyümölcsöse bizonytalan sorsáért aggódhat. Hogy jogorvoslattal éljen, van rá két hete.

Az ilyen jellegű intézkedés felháborodást keltett a péterrévei termelők körében. Közülük többen tanácstalanok és tehetetlennek, teljességgel kiszolgáltatottnak érzik magukat. A döntést igazságtalannak és felháborítónak tartják, mert állításuk szerint egyáltalán nem is szeretnének élni a nyugdíjaztatás lehetőségével. Magyarán: nem számítanak semmiféle földműves-nyugdíjra. Akkor pedig miért kényszerítenek rájuk ilyesmit?

Az obligát kérdést természetesen az illetékeseknek is feltették, akik viszont azt válaszolták, hogy mese nincs, a nyugdíjbiztosítást kötelező fizetni.

Ablakon kidobott pénz-e a nyugdíjbiztosítás?

Mindazok a termelők, akik kizárólag a földművelésre és az állattenyésztésre alapozták a gazdaságukat, számíthattak arra, hogy egy napon majd a nyugdíjbiztosítási járulékot is fizetniük kell. (Régi alapigazság az, hogy az adó(sságo)t nem szokta a kutya lenyalni.) A múltban már volt is egy olyan tízéves periódus (az 1986 és az 1996 közötti időszak), amikor a közismert nevén csak „nyugdíjalapnak” mondott hozzájárulás fizetését a számukra egyszerűen kötelezővé tették. Egyetlen tollvonással. A legtöbben szó nélkül eleget is tettek ennek a kötelezettségüknek. Igen ám, de az említett (relatíve szélcsendes) évtized után Szerbiában igen komisz idők következtek. Amikor hiába volt valakinek betegbiztosítása, hiába törlesztette rendszeresen a TB-járulékot, és hiába rendelkezett naprakészen érvényes, hitelesített egészségügyi könyvecskével, ha orvoshoz került, ha műtétre várakozott, szinte mindenhol és mindenért fizetnie kellett.  Márpedig egy-egy komolyabb orvosi beavatkozásért akár több ezer márkát is elkértek szemrebbenés nélkül, és akinek számított a saját egészsége, annak bizony a zsebébe kellett nyúlnia. (Pedig akkor sokan még két márkát sem kerestek havonta.) Aztán éveken át olyan banálisan nevetséges összeget folyósítottak a földműveseknek nyugdíj gyanánt, hogy azt szinte szégyellték a bankban vagy a postán fölvenni. Ráadásul a koldusalamizsnának is beillő havi járandóság rendszerint több hónapos késéssel érkezett. Ekkor rengetegen elálltak a „nyugdíjalap” fizetésétől. Nem látták értelmét. Sőt (egyébként nagyon logikusan) azzal érveltek, azzal takaróztak, hogy vélhetően meg sem fogják érni a nyugdíjaztatásuk napját, el sem fogják érni azt az életkort, amikorra majd nyugdíjjogosulttá válhatnak. Mert akkor már régen a temetőben lesznek.  Később voltak, akik újra fizetni kezdték, mások viszont 1996 óta egy vasat sem juttattak ily módon az alaposan kifosztott állami kincstárba.

Nem kell a parasztot sajnálni(?)

Most viszont – úgy tűnik --, hogy megint elszedik és lefújják a port ezekről a régi tartozásokról. Az állambácsi igyekezete és buzgósága józan ésszel érthető, hiszen még mindig az adófizető állampolgárok fosztogatása és megkopasztása  a legegyszerűbb és leghatásosabb módja az országkassza pénzzel való feltöltésének. A kérdés csak az, hogy mennyire jogos az ilyen irányú követelés. Magyarán: kötelezhető-e bárki is arra, hogy fizesse a nyugdíjbiztosítást, ha ő maga nem akar – idős korára és ilyen feltételek mellett – nyugdíjassá válni. Mert dicséretes lenne a szerető állam nagylelkű gondoskodása a mezőgazdasági termelőkről (mondván, hogy: „Öregségedre se maradj ellátatlan, biztosítjuk számodra a szegényesen gyalázatos megélhetést!”), de csak abban az esetben, ha (jó szokásához híven) nem alkalmazna kettős mércét. Ha ugyanez az elv vagy követelés minden más gazdasági ágazatban dolgozó számára is azonos lenne. Ha például a gyári munkás öregségi nyugdíja miatt is ugyanígy aggódnának. Ha például azoknak a tartozásoknak a behajtását is megkövetelnék, amelyeket az állami vállalatok és a magáncégek halmoztak fel, és amelyek éveken át nem fizették az alkalmazottaik utáni járulékokat. Azokban a cégekben viszont (sok közülük már nem is létezik, még papíron sem) nem fenyegetőztek végrehajtással és vagyonelkobzással. Sőt a balul elprivatizált, befuccsolt vállatok esetében még az úgynevezett csődmasszából sem vonták ki azt a menthető értéket, amely által pedig az egykori alkalmazottak jogos követeléseinek eleget tehettek volna. A parasztemberekért – az éppen csak tengődő kistermelőkét és a tehetősebb nagygazdákért egyaránt – azonban nem kár. Őket nem kell sajnálni. Sosem kell sajnálni. Legalábbis valami ilyesmit gondolhatnak ott, fönt a pénzügyminisztériumban meg az adóhivatalban, merthogy pironkodás nélkül igyekeznek megleckéztetni az ország jobb sorsra érdemes élelmiszer-termelőit. Igaz, most még csak Péterrévén, a kényszerbehajtási folyamat azonban aligha fog megállni Óbecse község határán. Gondolom, lesz ilyenfajta nemulass más vajdasági városokban is. A pecellósi kirohanás talán csak egy próba annak feltérképezésére, hogy milyen reagálást fog majd kiváltani az érintett családok esetében a viharos gyorsasággal elrendelt zálogosítás, a végrehajtókkal való fenyegetőzés és a legjobb termőföldek elkobozásának a kilátásba helyezése.

Reméljük, viharosat…

Szabó Angéla  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm a megjegyzését!

Népszerű bejegyzések

Dr. Gundy Sarolta - Tárogató válogatás 2015.

Szabó Angéla - Holtszezon - Katonaáldozataink

Globális vidék