Margit Zoltán: 2016. 02. 21.

2016. február 23., kedd

Wellingtoni séta

Wellington nappal

Bár most nincs annyi időm, mint három éve volt, időnként eljutok a városba, amit a felhőkarcolók ellenére emberi léptékű településnek tartok. Az egész city csak vagy másfél kilométer hosszú, és talán négyszáz méter széles. Egy kellemes sétával bejárható. Az utak nem zsúfoltak, a tengeri szél elfújja kipufogógázt az utcákról, a széles járdái fölé szinte minden háznál tetőt építettek. Bizonyosan az esős-szeles idő miatt, de most nyáron jó a napsütés ellen is. Levi kirándulásán alaposan leégtem, az orrom erőteljesen hámlik, de az egész arcom három napig égett.

Fotó: Pekár István

Úgy tűnik számomra, mintha előző látogatásom óta nem építkeztek, legalábbis komoly jellegzetes épület nem épült. Szép panoráma fotót a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam készíteni, egyedül Fejős István konzul szép panorámás portája elől tudtam letekinteni a belvárosra. Amint a képeimen is látjátok, ezek az üvegborítású toronyházak nagyon látványosak, az üvegfelületek csillognak. Ablakmosót még nem láttam, de adnak arra, hogy az ablak tiszta legyen.

Wellington éjjel

Tetszenek a régi épületek is, sőt azok talán még jobban. Ezek sem öregebbek száz évesnél, hiszen itt a reformkor idején még nem volt semmi. 1820-ban mindössze néhányszáz fehér ember élt Új-Zélandon, még a negyvenes években is csak kétezer. 1846-ban, amikor a Waitangi szerződést aláírták, még többen voltak a maorik, de ez után megindult a fehérek rohama. Talán úgy kezdődhetett a maorik szemszögéből, mint most nekünk a migránsok. Hatalmas lökést adott a betelepüléshez, hogy a déli szigeten, Otago környékén a hatvanas években aranyat találtak, Dunedin néhány év alatt a legnagyobb várossá nőtte ki magát. Északon Auckland fejlődött látványosan, elsősorban a jó klíma miatt, Wellington végül úgy lett főváros, hogy az 1600 kilométerhosszú két szigetnek majdnem a közepén van.

A vasalóház

Régi házak az újak között

A kikötő egykori irodája

A városi múzeum

Wellington még egyáltalán nem fővárosként alig kezdett fejlődni, amikor egy pusztító földrengés 1852-ben gyakorlatilag megsemmisítette. A rengés erejére jellemző, hogy a belváros helyén tengeröböl volt, a rengés ereje a tengerfeneket felnyomta, és az öblöt feltöltötte. Azóta a házak zöme favázas, vagy a modern építésű toronyházak a legkorszerűbb technológiák szerint földrengés-biztosak. A családi házak egy része azonban elképesztő meredek hegyoldalakba épül. A közelmúltban egy amerikai földrengésszakértő járt Új-Zélandon, és kifejtette, hogy ezek a házak egy 1852-es földrengés esetén lecsúsznának a domboldalon. Ezt azonban most nem nagyon veszik figyelembe, a panoráma mindennél többet ér. Időközben a régi nagyházakat is földrengésbiztossá teszik, az alapokat vasgerendákra és gumibakokra helyezik.

Marám egykori munkahelye

KPGM székház, itt dolgoznak a fiatalok

Amióta itt vagyok már volt egy nagyobb rengés, Marám irodaházának a 9. emeletén megmozdultak a bútorok, de én itthon éppen elszundítottam csak Marám telefonjára ébredtem fel, aki riadtan kérdezte, hogy megijedtem-e. Megnyugtattam, hogy én egy bátor ember vagyok, ezután derült ki, hogy miért hívott. Volt egy kis utórengés másnap, ezt érzékeltem, de csak olyan volt, mint amit a töltés mellett lakók éreznek a vonat elhaladásakor.

A Pravda kávézó, benn Lenin szobrával

Sajnálattal vettem tudomásul, hogy bezárták azt a szép áruházat, amelynek a bejáratánál egy ellentengernagy benyomását keltő portás állt. Átépítik, gondolom, kínaiak lakják majd be, mint a Korvint. Megmaradt viszont a Pravda kávézó, még a Lenin szobor is ott díszlik, ahogy a Cuba street elején a vörös csillag is. Hiába, innen messze volt a kommunizmus.

Marám a Pravda kávézóban

Többen szóvá tették, hogy engem nem láthatnak a képeken. Nos, most egyet magamról is küldök. Nem kisebb személyiség, mint Fejős István konzul készítette, de erről még majd írok. A celebcsinálás fortélya szerint most lebegtetem a témát, hogy kíváncsiságot keltsek bennetek.