Szenvedélyes vita a délvidéki magyarokról az EP-ben - VIDEÓ!

Segítve a magyar nyilvánosság teljes körű tájékozódását, az elszakított területeken élő magyarok jogérvényesítésének terén folytatott Európai Parlamenti munkáról ad átfogó képet a felvétel. A szerb Uniós csatlakozás kapcsán készült jelentés vitájában megszólaló összes magyar EP képviselő beszédét vágatlanul láthatja a néző kiegészítve Göncz Kinga és Morvai Krisztina megszólalásával a téma kapcsán a koszovói csatlakozásról szóló vitában.

ATOMVONAT UTÁN ATOMTEMETŐ?

Mindennapi riadalmaink (II.)

Amióta tudjuk, hogy az 1986. április 26-án történt csernobili atomkatasztrófa idején 50 millió curie volt a radioaktív kibocsátás (ami hozzávetőlegesen ötvenszerese a hirosimai tragédia napjaiban mért szintnek), azóta ha sugárveszélyről hallunk, van is mitől tartanunk. Kiváltképpen a fukushimai szőrnyűség után. De persze egy-egy kisebb radioaktív dózisért nem kell mindig Ázsiába mennünk. Tájunkon is akadnak rendre aggodalomra okot adó esetek. Évente legalább egy ilyenre fény derül. Bármennyire szeretnék is titokban tartani… Igaz, hogy az a bizonyos „rettegett atomvonat“, amely a belgrádi Vinča Intézetből nukleáris hulladékot szállított a messzi Szibériába, már másfél évvel ezelőtt kigördült a szabadkai vasútállomásról, de a félelem, az aggódás itt maradt. Az mindmáig megmaradt. A szerelvény nem vitte magával.

Az intézetben 26 éven át tárolták speciális medencékben azt a hatalmas mennyiségű elhasználódott nukleáris fűtőanyagot, amely az atomerőmű működése során felhalmozódott. A politikusok hihetetlenül hangzó kijelentése szerint azért voltak kénytelenek majd 30 éven át tárolni a veszélyes szennyezőanyagot, mert az eltávolítására soha nem jutott pénz. Így csak 2010 novemberében sikerült tőle végleg megszabadulni. A mintegy 4 tonna atomhulladékot tartalmazó l6 tehergépkocsit (az észak-bácskaiak nem kis riadalmára, de egyébként nagyon stílszerűen) egyenesen Szabadkára irányították. Hogy ott, a mára már igencsak egy “nukleáris temetőre” hasonlító szellemgyár, a Nitrogénművek területén a nem mindennapi rakományt átpakolják a vasúti teherkocsikba. A szállítmány Magyarországon át a szlovéniai Koper kikötőjébe került, onnan pedig hajó vitte Oroszországba.

A kényes tranzakciónak megvolt az ára. Majdnem 60 millió dollárba került. Szerencsére nem Szerbiának kellett előteremtenie a semmiből a teljes összeget, mert akkor nyilván továbbra is maradt volna minden a régiben. Kiszállítása európai uniós pénzalapok, Orosz- és Csehország támogatásával sikerült. Akkor még úgy nézett ki, hogy végre fellélegezhetünk, mert ettől a veszélyforrástól megmenekültünk. De aztán jó egy évvel ezelőtt ismét nyugtalanító hírek érkeztek az egykori atomerőmű háza tájáról.

Éppen tavaly ilyenkor (április 19-én) jelentették és vallották be, hogy sikerült elkerülnünk egy nukleáris katasztrófát. A baj még februárban történt, amikor az intézet pincéjét elárasztotta a víz. Abban a helyiségben viszont őrölt uránt tároltak. De már emberemlékezet óta. Még valamikor negyven évvel ezelőtt érkezett az üzembe. (A kibányászott ércből az urán kinyerése aprított vagy őrölt kőből történik. Ezt sárga pornak vagy sárga pogácsának nevezik.)

Akkor, hogy sürgősen mentse a helyzetet, Jagoš Raičević, az intézet megbízott igazgatója elrendelte, hogy a vízzel telt medencékből emeljék ki azokat a rudakat, amelyekben korábban a kiégett nukleáris fűtőanyagot tároltak. Amint kiemelték őket a vízből, abban a pillanatban a nukleáris sugárzás mértéke rendkívüli módon megnövekedett. A sugármérést végző szakemberek azonnal követelték a munkafolyamat megszakítását. Erre azonban nem kaptak engedélyt. A feladatot el kellett végezniük.  Hogy a baj még nagyobb legyen, az igazgató a veszélyes műveletet (a heves tiltakozás ellenére is) még egyszer megismételtette a dolgozókkal. És tette mindezt önkényesen. Amikor felmondással, elbocsájtással kezdte fenyegetni a szakembereket, azok végrehajtották a parancsot. De persze nem hagyták a dolgot annyiban. Vizsgálatot követeltek. Csakhogy az üzem falain belül mindenütt ellenállásba ütköztek. Akkor döntöttek úgy (a teljes dokumentáció és a bizonyítékok birtokában), hogy az ügyet a szerbiai kormány elé tárják. Panaszlevéllel fordultak Ivica Dačić, Žarko Obradović és Oliver Dulić illetékes miniszterekhez, amelyben az eset kivizsgálását és az igazgató felelősségre vonását követelték. Ekkorra azonban az intézetben már teljes lett a káosz, elszabadultak az indulatok és eluralkodott a félelem.

A biztonságért felelős részleg igazgatónőjének, Snežana Pavlovićnak az aláírásával elküldött levélben az állt, hogy az alkalmazott eljárás az intézet teljes biztonsági rendszerét veszélyeztette. Az igazgató által elrendelt feladatot végző dolgozók azzal védekeztek, hogy nemcsak a saját életüket féltették, hanem az egész munkaközösségét. Sőt, nem csupán a néhai atomreaktor területén tartózkodókat érhette volna végzetes baleset, hanem a 10 kilométerre lévő Belgrád és a Duna menti kisebb települések lakóinak életét veszélyeztették. Nem hallgatták el azt sem, hogy az intézet vezetője mindent megtett a teljes hírzárlat érdekében. Hogy eltussolja az ügyet és elhallgattassa a renitens dolgozókat, néhányat közülük leváltott (épp a legkiválóbb szakembereket), és a helyükbe hozzá nem értőket és kellő tapasztalattal nem rendelkezőket nevezett ki. Ezzel pedig újabb bizonytalanságba és veszélybe sodorta az üzem működését. A megbízott igazgató mindvégig kitartott azon állítása mellett, hogy az intézetben semmi rendkívüli dolog nem történt, ezért aztán a kritizált feladatot végzők sem kaphattak veszélyes sugáradagot. Legfeljebb csak akkora dózis érhette őket, amekkora fenyegeti azokat, akik a szerb fővárosból New Yorkba repülőgéppel utaznak.

Eltelt egy év, az ügyben azonban nem történt előrelépés. Azóta sem számoltak be arról, hogy tulajdonképpen mi történt a Vinča Intézetben április 19-én, és (a tudtukon kívül) milyen dózisú sugárzás érte az ott dolgozókat meg a közeli települések lakóit.

A felelőtlen atom-hazárdjátéknak azonban még koránt sincs vége. Ugyanis nemrégiben röppent fel a hír: már csak napok kérdése, és megkezdi a működését a vinčai atomhulladék-tároló. A létesítmény európai uniós pénzforrásokból készült azzal a céllal, hogy a Szerbiában keletkező nukleáris szennyezőanyagokat és az egészségügyben „termelt” hulladékot korszerű körülmények között és biztonságos módon raktározhassák. A befogadóképességét tekintve azonban jóval hatalmasabb, mint amennyi ilyen jellegű szennyezőanyag Szerbiában keletkezik. Így pedig fennáll a gyanúja annak, hogy amint teljes gőzzel beindul a működése, külföldről is ide szállítják majd a veszélyesnek minősített hulladékot. A borúlátók kereken ki is mondják: ez volt a valódi cél. Létrehozták az Európai Unió atomtemetőjét Szerbiában. Csak leplezik, titkolják, tagadják. Ha viszont a legutolsó működési engedélyt is beszerezték, és megnyomták a start gombot, akkor aztán Szerbia lakosságának végleg bealkonyul. Felkészülhetünk a legrosszabbra, mert szerintük a szerbiaiak várható élettartama nem lesz hosszabb 30 évnél…

Szabó Angéla

"Megszokták az európai érmeket"...

Az első száma az új "vörös hétcsillagos" csókai krónikának, melyről immáron lemaradt a sarló és kalapács (azokkal dolgozni kellene, csak azért...). Az "első 53 szám kék-színű európai zászlós" volt, nos most Oroszország felé nyit Csóka község "magyar" vezetősége, mivel, hogy azoktól remélik, hogy végre-valahára "állítólag" beindítják Csóka csődbe tett gazdaságának motorját, de lehet, hogy a magyarországi baloldalnak kampányolnak a déli-végekről. Ki tudja, majd megmondja ill.  elénekelteti a csókai osztódóféle férfikórusokkal, valamilyen paprikás főző verseny közepette...

A közösségi oldalakon történő "média-kampány" jóvoltából, a csókai krónika szerkesztőségének, mit volt - mit tennie, bele kellett tennie a csókai karatékák európai sikereit, igaz az utolsó lapra kerültek, no de az utolsókból lesznek az elsők!

Íme az szöveg:

Szerbia karate válogatottjának a csókai gyerekek

hét érmet hoztak el Egerből

Az Európai Shotokan Karate Szövetség legnagyobb szemléjén, a magyarországi Egerben 27 állam vett részt több mint 2000 versenyzővel, köztük a fiatal csókai karatéz ókkal, akik Szerbia válogatottjának színei t védték.

— Hogy versenyzőink hazánkat méltóképp en képviselték, bizonyítják az elért eredmén yek — mondja a csókaiak és a válogatott fiatalabb korosztályának edzője, Aleksandar Muidzsa.

Azt mondja nagyon elégedett az elért eredményekkel, melyet az Adán és Szabadkán - folytatott minőséges felkészülés után vívtak ki nagy erőfeszítések árán, melyet mind en egyes válogatott kifejtett saját klubjában, amely a karate európai csúcsára juttatta a csapatot.

CSÓKA — A 3. Európai Bajnokságon és a 3. Európai Kohai Kupán (melyekkel április 6-án és 7-én Magyarországon, Egerben tartottak) Szerbia shotokan válogatottja második helyezésének megszerzéséhez jelentős mértékben hozzájárultak a Csóka Karate Klub tagjai is. A tíz fiatal csókai válogatott Összesen hét érmet szerzett, melyek közül három arany, egy ezüst és három bronzérem, ami Szerbia válogatottjának az Európai Bajnokságon a bronzérmet jelentette Románia válogatottja mögött.

— A sikerek még nagyobbak, amikor isme retesek a munkafeltételek klubjaink többsé gében, melyek jóval azon feltételek alatt vannak, amilyenekkel más európai országok karatézói rendelkeznek, és ahol az ilyen eredményekért az állam díjazza a versenyzőket. Remélem, eljönnek azok az idők, amikor Szerbiában is megadják mindezt, ezáltal díjazni és ösztönözni tudjuk a fiatal sportolókat, akik csúcseredményeket érnek el a nemzetközi porondon — mondja Muidzsa.

Szerbia válogatottja kivételes eredményi ért el azzal, hogy megszerezte a második helyezést a végső küzdelemben.

— A szeniorok, juniorok, kadétok és a fiatal kadétok a harcokban az első helyet szerezték meg, de egyéniben is sok díjat zsebeltek be.) bajnokok versenyében a tíz csókai válogatott közül hatan hét érmet szereztek. Katában a kilencéves Losonc Maja korosztályában meg szerezte az aranyérmet, mint ahogyan Milica Sretenovic  is a 2001-ben született kislányok versenyében. Kis Richard elhozta Csókára a harmadik aranyérmet, mert legjobbnak bizonyult a kadétok versenyében. Marko Bakhit ezüstérmes lett katában, Basa Gágor küzdelemben a 3. helyet szerezte meg, míg a junior Kobrehel Viktor, aki korosztályában a legfiatalabb játékos, két érmet szerzett: 3. helyezést egyéniben és küzdelemben csapatban.

Nedeljko Kolundzsija, Blic – legolvasottab szerbiai országos napilap

Az eredeti szöveg szerb nyelvről lett enyhén leferdítve...(MZ megjegyzése)

Képre kattintva nagyobb felbontás érhető el!

Kapcsolódó: Shotkan karate Made in: Choka

Vandalizmus Csantavéren

Harmadszor törtek be a szövetkezet épületébe

Vidékünkön a mindennapok természetes velejárójává vált a lopás. Már senki nem lepődik meg és nem hördül fel, ha rablásról, betörésről hall újabbnál újabb híreket. Lassanként megszokjuk, mint Örzse a Lajost.

Csantavéren mostanában újra hiperaktívak lettek nem csupán a házakba meg az udvarokba besurranó tolvajok, hanem az üzlethelyiségek fosztogatói is. Nagyon úgy fest, hogy a számukra nem jelent különösebb kihívást akár több üzlet kirablása sem, egyetlen éjszaka leforgása alatt. Komoly tapasztalattal, rutinnal rendelkeznek már ezen a téren. A vendéglők élelmiszer- és italkészletének az eltűntetéséből mindig kitűnőre vizsgáznak, de a mobiltelefon-zsákmányolás is a kedvelt tolvajlási műfajok közé tartozik. Nemrégiben pedig egy kozmetikai- és illatszereket árusító boltocska majdnem teljes árukészletét vitték magukkal.

A hét folyamán arról érkezett hír, hogy egy egyedül élő asszonyt is meglátogattak a tolvajok. Tőle arany ékszert és készpénzt loptak el. A VMSZ helyi szervezete elnökének irodájába pedig már harmadik alkalommal törtek be. Először tavaly decemberben, majd idén januárban és most, keddre virradóra. Az egykoron szebb napokat is megélt földműves-szövetkezet hatalmas épületét mára már teljesen a sorsára hagyták. Félelmetes látvány. Kívül-belül lepusztult, és szinte kong az ürességtől.

Az új, vidéki tulajdonos, aki az elfuserált magánosítás után megkaparintotta, egyáltalán nem törődik vele. Hónapokon át felé sem néz. Csupán egyetlen irodahelyiségben van mozgolódás, abban, amelyet Forgó József rendezett be saját magának. Ő viszont mindeddig sok-sok értékes tárgyat őrizgetett az emeleti rész egyik csücskében lévő helyiségben. Valószínűleg ezt neszelték meg a tolvajok is, amikor betörtek az épületbe. Korábban már tulajdonítottak el a különös gondossággal összeválogatott szerszámaiból, megvámolták a tekintélyes CD gyűjteményét, de egyik rendkívül értékes karóráját, sőt a számítógépét is ellopták. Néhány héttel ezelőtt pedig a bejárathoz támasztott kerékpárját kötötték el.  

A mostani, a legfrissebb betörés alkalmával egyedi készítésű, különleges szerszámkészletet, egy valódi ritkaságnak számító speciális pisztolyt emeltek el. Ezt a terméket egyetlen cég gyártja csak a világon. Rezet és alumíniumot is lehet vele vágni és hegeszteni is. Ennek az ára legalább 1200 dollár. Emellett egy 500 euró értékű fémszórópisztolyt is magukkal vittek az elkövetők. A tulajdonosuk ezeket sajnálja leginkább. De a szomszédos irodahelyiség vitrinjében elhelyezett összes kitüntetést is összepakolták, és dobozostól elvitték.  Azokat éveken, évtizedeken át őrizgették, mert még a szövetkezet virágkorából származtak

– Amikor kedden délelőtt be akartam jönni az épületbe, azt vettem észre, hogy a bejárati ajtón feltörték a zárat. Akkor már rögtön tudtam, hogy az éjjel hívatlan vendégeim voltak – mondta Forgó József. 

– Aztán ahogy felértem az emeletre, az irodám ajtajához, az zárva volt. Akkor még azt hittem, hogy oda nem hatoltak be. De amikor beléptem a szomszédos helyiségbe, akkor már volt mit látnom. Ott bizony félfástól kitépték az ajtót, és azon át jutottak be az én „birodalmamba”. Döbbenetes volt, hogy nem is kezdtek el a zárral bajlódni, hanem egyenes feszítővassal érkeztek és szó szerint kiszakították az ajtót. Pedig az még békebeli faanyagból készült és valódi mestermű. Az irodát teljesen feldúlták, mindent felforgattak. Az iratokat a padlón szétszórták, a CD-ket kiszedték a tartókból és a szőnyegre dobálták. Végigtapostak rajtuk. A kályhámból elvitték a majdnem teli gázpalackot, az asztalfiókban lévő telefonkábelt, négy üveg méregdrága borkülönlegességet és két vadonatúj munkaruhámat. Sok minden nem is jut eszembe, majd csak akkor veszem észre, hogy mi hiányzik, amikor keresek valamit. Ahogy durván összeszámoltam, az eddig okozott kárérték jócskán meghaladja a 4000 eurót. 

A károsult elmondása szerint ezúttal nem csupán lopásról van szó, hanem szándékos rongálásról, károkozásról is. Erről tanúskodik az, hogy három irodahelységben minden létező kábelt elmetszettek és valamennyit el is vitték. Akkor is, ha már felhasználni nem tudják. Elvágták a telefonkábelt, a számítógép vezetékét és a hőtároló villanykályháét is. Ez utóbbi egy l5 méter hosszú energetikai kábel volt. Emellett minden létező „drótot, zsinórt” valósággal kicsupáltak a falból. Eléggé barbár módon. Sőt még a tetőre is felmerészkedtek, ahol az egyik internetszolgáltató 50 méter hosszú vezetékét vágták le. Természetesen azt is magukkal vitték.

Az ügy furcsaságai közé tartozik például az, hogy az épületben számos olyan használati eszköz található, amelyek jóval értékesebbek a falakból kilógó kábeleknél, azokat azonban nem bántották. Sem a fénymásológépet, sem a különféle telefonkészülékeket, sem az elektromos írógépeket. A valódi ritkaságnak számító (szak)könyvekről és a sorba rendezett folyóiratokról nem is beszélve. A történetben mégis az a legelkeserítőbb, hogy a tolvajok egy olyan embert károsítottak meg, akihez szükség meg baj esetén mindig bizalommal fordulhattak a falubeliek. Aki nemcsak mentőautót meg tűzoltókocsit szerzett külföldről a csantavérieknek, hanem rengeteg könyvvel és az oktatásban felhasználható filmmel is támogatta a helybeli általános iskolát, valamint a szabadkai és a helybeli könyvtárat. Emellett anyagi segítséget nyújtott az iskola szegény sorsú diákjainak és a hozzáforduló szülőknek (például buszbérletet vásárolt jó néhány városban tanuló középiskolásnak), de hivatali ügyeik intézésében is hasznos tanácsokkal szolgált a falu polgárainak.

– Az esetről azonnal értesítettem a rendőrséget. A helyszínelést végzők Szabadkáról érkeztek. Elmondásuk szerint találtak árulkodó és használható nyomokat. Azzal vigasztaltak, hogy nagy valószínűséggel hamarosan megtalálják az elkövetőket. Kíváncsian várom az ügy további fejleményeit. Annál is inkább, mivel a korábbi két betörés esetében a nyomozók nem jártak semmilyen eredménnyel. Hátha most másképp lesz! – mondta Forgó József.

Szabó Angéla  

PUTYINIZÁLÓDUNK(?)

Mindennapi riadalmaink (I.)

Nem teljességgel értelmetlen időtöltés: egy-egy meddő órán számba venni és lajstromozni, miféle válogatott, hátborzongató szörnyűségekkel riogatnak bennünket mostanában. Festik az ördögöt a falra, szítják a félelemérzetet és vizionálják a mind közelebb settenkedő katasztrófát  -- jó nevű tudósemberek, alig kompromittálódott politikusok és szavahihető helyzetelemzők  egyaránt. Persze a genetikailag optimisták meg a vakok közötti félszeműek – akik a padlás létráján felfelé igyekvő macska szájában lévő papagájtól tanulták el a „mindhalálig derűlátást”, azok -- csak lazán legyintenek, kijelentvén, hogy a vészjóslók egytől-egyig feltűnési viszketegben szenvednek, szenzációt hajhásznak és csak filléres poénszerzésre gyúrnak.

Kinek a pap, kinek a paplan! – mondhatjuk erre, kifordítván a szólást, én magam azonban mindig is vonzódtam a csordaszellemben nevelt nyájból kirikító fekete bárányokhoz, akik időről időre homlokegyenest mást mondanak, mint amit általában hallani szeretnénk. Nem színezik újra a megszenvedett múltat, nem rejtik sokat sejtető cifra paraván mögé a jelent és azt sem ígérik, hogy egyszer majd mindannyiunkra szép holnap vár. Pedig ők is tudják, hogy a remény hal meg utoljára, minként azt is, hogy ez csakis úgy lehetséges, hogy: maga a remény a gyilkos.

Kishazánkra szűkítve le a nagyvilágot: úgy tűnik, mintha Szerbia egyirányú menetjegyet váltott volna, egyenesen a múltba. Vissza. Hátrafelé. Az Európai Unió és a nagy orosz testvér közötti kötéltánc mutatványa ugyanis nagyon a végéhez közeledik. (Már csak néhány tyúklépés…) Aminek hátat fordít, az végérvényesen mögötte marad. Ami felé pedig egyre kétségbeesettebben evickél, az lesz majd az előre borítékolt veszte.

Valójában mivel is riogatnak bennünket a vijjogó vészmadárkodók? Például azzal, hogy ha Szerbia továbbra is folytatja az utóbbi időben erőteljesen meglódult intézményesített hátraarcot, akkor menthetetlenül bezárkózik és elszigetelődik az ország. Lazán „So long!”-ot mond Európának és dölyfösen visszamasírozik a dicső kilencvenes évekbe. Ott meg aztán szépen (el)putyinizálódik és (el)militarizálódik. Márpedig e csábos páros(ítás)ból csak az egyik is kész Istencsapás, hát még így beduplázva! (Ezer a szerencse, hogy nem egyenesen Észak-Koreát tartjuk a másolandó mintának, a követendő példaképnek!)

Orosz (ó, rossz!) mintára fogunk tehát berendezkedni. Ha igaz az, hogy a hatalmas testvérbátyánk országát fele részben mindmáig a szilovikok irányítják, akkor hamarosan nálunk is nagy becsben tartják majd a katonai múlttal rendelkezőket, akiket potenciális káderjelöltekként hoznak majd forgalomba.

 

Hogy mi minden bajjal jár az, ha a nemzeti-szocialista (délibábos álmaiban még mindig nagyszerb) Szerbország végérvényesen az oroszosodás útjára lép, azt majd nyilván csak az önkirekesztés és az önként vállalt remeteség éveiben fogjuk igazán megtapasztalni. Miként azt is, hogy ha Belgrádban majd havazni fog, nem mondhatjuk, hogy „esik a hó”, mert mást fog előírni a rendelet. Talán azt, hogy: sztálingózik… 

Egy biztos: teljes körű állami irányításra, ebből következően pedig totális ellenőrzésre lehet számítani. Politikában, gazdaságban, pénzforgalomban… 

Ennek folyományaként pedig kíméletlen felelősségre vonásra és újabb tisztogatási hullámra. Előkotorják a régi slágert és lefújják róla a port. Szófogadatlanság, engedetlenség vádjával kisöprik a legkeményebb hierarchia szerint szerveződött „rendszerek” (a hadsereg, a rendőrség és az igazságszolgáltatás) legeldugottabb szegletében meghúzódó nem szerb nemzetiségűeket. (Azt a keveset is, aki még megmaradt.) Ugyanakkor a saját fajtájúakkal sem bánnak kesztyűs kézzel. És akadnak majd közöttük jól ismert nevek is. Például politikusok. Olyanok, akik emberemlékezet óta megrögzött bűngyűjtőnek számítanak. Akiknek máris kivan a száz fekete pontjuk. Tehát simán megbilincselhetők és büntethetők. Nemhogy lázadás, lázongás, de még ellenvetés sem lesz, mert aki kekeckedni próbál, arra menten rásütik a bélyeget, hogy „szemét besúgó” vagy „mocskos hazaáruló”, az ilyet pedig tűzzel-vassal kötelező irtani.

Szólásszabadsággal kacérkodó sajtóra akkor már végképp nem lesz szükség, mert megírni majd semmit sem lesz szabad. Amit viszont szabad lesz, azt meg nem lesz érdemes.

Némileg sarkítva: olyan zűrzavaros és félelemmel terhes, rendkívüli állapotfélére fog hasonlítani az egész szerbiai metamorfózis. Az eleddig demokratikusnak hazudott társadalom romjain egy új Babilon épül. Amolyan neosztálinsta. Putyinista. Jólét, szabadság, friss levegő: ništa. 

Hogy ez mind illogikus meg anakronisztikus?! De nem a riogatóink szerint.

Szabó Angéla

Itt már forradalomra van szükség!

Mondják a szabadkai Szolidaritás aktivistái

Ha igaz az, hogy a közöny egyike a legnagyobb bűnöknek, akkor ilyen jellegű vétkeinkért alighanem hosszan fogunk majd bűnhődni. Az érdektelenség és a „minden mindegy-féle“ életérzés ugyanis a legszembetűnőbb vonásaink közé tartozik. Mi, észak-bácskaiak már számtalanszor tanúbizonyságot tettünk arról, hogy ha lehetséges a választás, akkor inkább csendes szemlélői és megkeseredett elszenvedői vagyunk a történések következményeinek, mintsem, hogy magunk is igazítsunk a dolgaink menetén. Például a szabadkai Szolidaritás Polgári Egyesület eddigi megmozdulásait, tiltakozó felvonulásait csak igen gyér érdeklődés övezte. Szégyenszemre alig pár százan vették a fáradságot, hogy csatlakozzanak az általuk szervezett figyelemfelkeltéshez, tüntetésekhez. Márpedig azok egytől-egyig éppen az előre megfontolt szándékkal tönkretett és felszámolt vállalatok elbocsájtott dolgozóinak az érdekében történtek. De mindhiába. A szabadkaiak már olyan mélyre süllyedtek a közömbösség és a nemtörődömség mocsarában, hogy egyszerűen nem érdekli őket az égvilágon semmi, ami az ügyükben történik. Bár mostanában azért mintha egy-két milliméternyi elmozdulás történt volna a holtpontról. Ugyanis felfigyeltek arra, hogy a Szolidaritás az elmaradt bérek behajtása terén is indított néhány akciót, a pénz csábereje pedig kissé felrázta a százával, ezrével utcára került munkásokat. Konkrétan a Sever mintegy 500 elbocsájtott dolgozójának az esetében tettek lépéseket. A fejenkénti mintegy százezer dináros tartozás ügyében már az Alkotmánybíróságig eljutottak, de ha kell, elmennek egészen Strasbourgba is.

Több mint húsz cég kisemmizett dolgozóit képviselik

A Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal általában fukarkodni szokott azokkal az adatokkal, amelyek az állástalanok számára vonatkoznak. Szeretik egy kicsit szépíteni a képet. Ha bevallják, hogy csak Szabadka község területén l3 ezer munkanélkülit tartanak nyilván, akkor a valós számuk talán a húszezret is eléri. Ekkora tömeg pedig hatalmas erőt tud képviselni, ha megmozdul, és ha jól szervezett.

Szabadka élen jár a csődbe jut(tat)ott és a törvénytelenül privatizált vállalatok számát tekintve. Talán nem túlzás azt állítani, hogy valójában nincs is olyan cég, amelynek a magánkézbe történő átjátszását valamiféle sikertörténetként lehetne elkönyvelni.

A Szolidaritás nevű egyesület több mint húsz üzem utcára került dolgozóinak az érdekeit képviseli. Olajos Nagy Miklós elnök és Rakić László aktivista nyilatkozott a három évvel ezelőtt alakult szervezet munkájáról.

 – Fél életedet a Zorkában élted le, tehát kitűnően ismered minden zegzugát, most, nyugdíjas létedre, miért tartod fontosnak, hogy olyasmivel foglalkozz, amivel amúgy is gyalázatosan rosszul állunk. Szolidaritásvállalással, segítségnyújtással, a hatalommal, a bürokráciával való viaskodással...

Olajos Nagy Miklós: Éppen ez motivál. Régi zorkásként nem szeretném még egyszer megélni azt, hogy akár csak egyetlen szabadkai üzem is a műtrágyagyárunk sorsára jusson. A gyáróriást nem csupán tönkretették és bezárták, hanem még az épületét is lebontották. Eltüntették, hogy nyoma se maradjon. A föld színével tették egyenlővé.

Tíz Goli otok sem lenne elég…

 – Véleményed szerint hogy juthatott a város gazdasága ilyen sorsra? Az egykori állami tulajdon hogy csúszhatott át méltatlan, idegen kezekbe?

 Olajos Nagy Miklós: Mindenről a politika tehet. Ha megnézed, a 90-es évek balkáni háborúi után az egykori Jugoszlávia minden tagországában meggazdagodott az úgynevezett nemzeti elit. Amely csak ezzel az egy dologgal volt elfoglalva. Semmi más nem érdekelte. Az sem, hogy ezzel milyen rombolást, pusztítást okoz, hogy mindezért mekkora árat kell százezreknek fizetniük.

 – Igen ám, de mi tíz még húsz évvel ezelőtt is itt éltünk, és a szemünk láttára zajlott mindez. Mégis hallgattunk. Kinek a dolga, kötelessége lett volna szólni, figyelmeztetni, megakadályozni? Kicsit olyan ez most, mint amikor a hajléktalan a híd alól próbálja meg érvényesíteni a jogait...

Olajos Nagy Miklós: Véleményem szerint az ország gazdaságának tönkretétele olyan súlyos bűnnek számít, hogy ha most felelősöket keresnénk, akkor nem egy, hanem tíz Goli otok is kevés lenne. De visszatérve a szabadkai helyzethez: Pásztor István négy éven át volt gazdasági miniszter és négy évig privatizációs miniszter, mégsem tett semmit ezeknek a tönkrement vállalatainknak az ügyében. Csak a kiállítás-megnyitókkal foglalkozott. Azokból volt bőven. Az a baj, hogy a gyanútlan emberek újra meg újra abba a hibába esnek, hogy hisznek a politikusok olcsó ígérgetésének. Ha most visszagondolunk arra, hogy éppen egy évvel ezelőtt, a választások idején mi mindent ígértek, akkor láthatjuk, hogy abból szinte semmi nem valósult meg. A Vučić-féle, korrupcióellenes harcot meghirdető csoport tagjaival kezdetben még együtt tudtunk működni. Hét alkalommal küldtünk nekik jelentést, beszámolót az általunk feltárt zavaros szabadkai ügyek kapcsán, de érdemben semmiféle segítséget nem kaptunk. Magyarán: községünkben az égvilágon semmilyen változás, előrehaladás nem történt. Hiába tettünk számtalan esetben bűnvádi feljelentést. Kínkeservesen tudunk csak információhoz, adatokhoz jutni. Rengeteg időbe telik, mire választ kapunk az általunk feltett kellemetlen kérdésekre. De a ránk jellemző szívóssággal  azért sikerült feltárnunk, hogy például a szebb napokat is megélt Nitrogénművek esetében milyen visszaélésekre került sor. Az üzemet szó szerint kirabolták, kifosztották, pedig annak idején hatalmas összegbe került a felépítése és a termelés beindítása. Akkoriban hatvanmillió dollárt emlegettek. Mára viszont alig maradt a gyárból valami. Átadták az enyészetnek.

– Legendák keringenek arról, hogy a vadonatúj Ferguson traktor szőrén-szálán eltűnt, hogy annak a marógépnek, amelyen a délutáni műszakosok este 10 óráig még dolgoztak, reggel már csak a hűlt helyét találták. És történt mindez úgy, hogy közben senki semmit nem látott, nem hallott...

Olajos Nagy Miklós: A gyár tönkretevői arra is találtak időt és alkalmat, hogy a különleges, vastag rézkábelek műanyag borítását – ott, a helyszínen, az üzem területén – gondosan lefejtsék, hogy fémhez jussanak. Számításaink szerint mintegy 120 tonna rezet nyertek (olvasztottak ki) ily módon. Aztán: a kristályos műtrágya gyártására úgy kaptak 40 millió dinárt a Tartományi Nagyberuházási Alapból, hogy ezt a terméket, mint valami újdonságot, mutatták be, holott annak idején mi már gyártottunk ilyet. De a gázvezeték építése címén is jelentős összeget vághatott valaki zsebre (160 millió dinár), pedig mindenki tudta, hogy a Nitrogénművek területén már létezett gázvezeték.

”A munkásjogokat ki kell harcolni!”

Rakić László: Az emberekkel meg kell értetnünk, hogy a munkásjogokat nem adják ingyen. Azokat ki kell harcolni. Ezt pedig csak szervezett összefogással érhetjük el. Meg kell mozdítanunk a kisemmizett kisembereket, el kell érnünk azt, hogy a tiltakozó felvonulásainkon ne csak 300-400 elégedetlen munkanélküli legyen, hanem legalább 5000. És ébredjenek fel Újvidéken is, Belgrádban is, mindenütt. A nyilatkozatok ideje lejárt. A szavak keveset érnek. Itt már forradalomra van szükség. Egy újabb forradalomra. Mert csak azután várható letisztulás, változás. Egyedül csak a gyárak újbóli beindítása és a gazdaság fejlődése adhat a számunkra reményt. Alapkövetelmény, hogy különbséget tegyünk azok között, akik hozzájárulnak az államkassza feltöltéséhez, és azok között, akiket a költségvetésből pénzelnek. Nagyon érdekes ez: nálunk megtörténhet, hogy a munkások hónapokig, vagy akár éveken át nem kapnak fizetést, de a politikusainkkkal ez nem fordulhat elő. Ők rendre megkapják azt, ami (szerintük) őket megilleti.   

– A szabadkaiak számára, gondolom, hogy a Sever Villamosgépgyár, a Zorka Műtrágyagyár és a November 29-e Húsárugyár tönkretétele a legfájdalmasabb.

Rakić László: A Sever privatizációja kezdettől fogva gyanús volt. Először az volt a feltűnő, hogy egy nálánál jóval kisebb és jelentéktelenebb külföldi cég vásárolta meg.  Az osztrák vevő több mint 4 millió eurót fizetett érte, noha az első árajánlata mindössze 315 ezer euró volt. 2004. december 31-én kelt el, február 5-én pedig már bejelentették, hogy le is zárult a privatizáció, megtörtént az átszervezés. Egy hónap alatt! A szerződés szerint azonban az új tulajdonosnak öt év alatt 16,1 millió eurót kellett volna befektetnie. A beígért beruházás helyett az volt az első dolga, hogy megszüntette a legsikeresebb termelési vonalat, a világhírű, amerikai Valmont-féle öntözőberendezések gyártását. Utána pedig a szélgenerátorokét. Noha az a technológia csúcsminőséget jelentett.  Az 1993-ban legyártott és exportált 1300 szélgenerátort Amerika partjainál állították fel és azok ma is működnek. Az egész folyamatnak az volt a valódi célja, hogy a Bosch és a Siemens egyik konkurenciáját megszüntessék. A gyáróriás fénykorában beüzemelt 9 termelési vonalból mára csak kettő maradt. A valaha mintegy 6000 munkást foglalkoztató üzemből eddig 14 hullámban bocsájtottak el dolgozókat. Ugyanezt tették a Mladost Csipkegyár esetében is. A jobbára női munkaerőt foglalkoztató üzemben még most is könnyűszerrel beindíhatnák a hazai piacon huzamosabb ideje hiánycikknek számító kötszer, orvosi géz gyártását, ha meglenne hozzá az akarat. Mert a gépsorok megvannak, meg a piac is, de az asszonyokat már szélnek eresztették.

A szabadkai vállalatok esetében a politikusok a legkönnyebb utat választották. Eladták a gyárakat, a dolgozókat pedig az utcára rakták. Működtetni egy üzemet, megszervezni és gazdaságossá tenni a termelést, sokkal nehezebb. Mindezt azzal kezdték, hogy bizalmatlanságot gerjesztettek egy-egy cégen belül, megosztották a dolgozókat. Azzal hitegették őket, hogy ha újraindul a termelés, akkor ismét alkalmazzák őket. Utána meg a részvényekkel próbálták megvásárolni az embereket. Sajnos nagyon sok egykoron kitűnő szakmunkás is az utcára került, aki azóta sem tudta feltalálni magát. Az elbocsájtottak többsége 50-60 év körüli. Nem ritka közöttük a nyomorgó, a depressziós, az idegbeteg. Szabadka város vezetése pedig elnézi a tengődésüket. Már ha egyáltalán tudomása van róluk.

Szabó Angéla