 |
Rekecki bácsi, az öreg juhász
-Pósa Károly |
Ismerik a régi viccet, ugye?
A nagy
hóhér országlása alatt Szibériában beszélget két hadifogoly.
Az egyik valami huncut dolgot akar mesélni Sztálinról, mire a
másik ijedten lepisszegi: „Csitt! Még a végén elvisznek
bennünket miattad!” A másik flegmával kérdezi: „Elvisznek?
Innét? Hova?...”
Régóta foglalkoztat a viszonyítási pont
kérdése.
A mettől meddig az addig. És - hogy honnét
kezdődik: a más. Ki, vagy mi alapján szabja meg az élet, mi
számít közelinek, és mi lenne a távoli?
Egyáltalán:
meghatározható-e a lent és a fent fogalma? Ha igen, akkor melyik
az előnyösebb?
Látom nem értik.
Azt hiszik, ez most hanyatt
fekvő filozofálgatás. Pedig nem.
Mindjárt kibontom.
Mert
ugye, mi – magyarkanizsai, vagy zentai születésűek – oly
sokszor hallottuk már a bennünket zavaró pozicionálást.
Budapestről általában leutaznakmindenhová, és a vidéki
jelző avíttas mellénykéjét legszívesebben az összes olyan
magyarra rágombolnák, aki Káposztásmegyeren túl éli a
mindennapjait. Lett légyen szó szegediekről, kassaiakról, székely
góbékról, vagy éppen mirólunk. A pesti szemüveg lencséjén
keresztül minden lent van. Amiből az következik, hogy ők
valának fönt. (Jó nagy szerencse, hogy csak azt hiszik, ám
ez egyáltalán nem így van! Megint más lapra tartozik, hogy
ugyanők emlegetésekor pedig Bécsben kerülnek elő a szagos
csipkekendők, eltakarván a finnyás arcokat. De ne bántsuk a derék
fővárosiakat. Pont ilyen hülyén önteltek a belgrádiak is, csak
őket az övéik szidják.)
Aki kicsit ismeri a történelmet, az
tudja, hogy a város és falu ellentéte csöppet sem új keletű
dolog. Pláne nem pusztán magyar betegség.
A flaszterról nézve előszeretettel
címkézik a másikat gumicsizmásnak, maradinak,
disznózsír-szagúnak.
Szokás a vidékiességet ajkbiggyesztve
emlegetni. A magyarban a provinciális hovatovább egyenlő a
tahóval.
Pedig ha tudnák, hogy például a
németben a provinziell első értelme egyáltalán nem
lenéző értelmű, az angolban pedig a provincialist egyben
lokálpatriótát is jelent. Azt az embert tehát, aki szereti
szülőföldjét, városát, faluját, a helyet, ahol él. Ki ne
vállalná szívesen, hogy ő maga is így érez?
A mi
Magyarkanizsánk pont félúton helyezkedik el Belgrád és Budapest
között.
Nekünk – egyre ritkábban ugyan, de
– kiváltságos helyzet az, ha leutazhatunk a
tengerpartra. Rangot, egyfajta jólétet jelképez. Dehogy
pejoratív!
És azt se hallottam még, hogy leutazok Adorjánra,
Oromra, vagy netán Zentára.
Ha Újvidékre, vagy Belgrádba
szólít a sorsunk, akkor van, hogy le kell menni, de oda is
csak úgy, hogy földrajzilag dél felé értjük.
A kisvárosi
lét belénk nevelt egy adag szerénységet. Ez igaz. Ötvöződik
mindez csipetnyi megilletődöttséggel, ha nagyobb városokban kell
eligazodnunk. Még mielőtt valaki harsányan jópofa anekdotákat
kezdene mesélni a faluról érkezők elesettségéről, kedves
maflaságukról: jó ha megjegyezzük, hogy bármelyik fővárosi
világfit egy tanyasi kisgyerek is leiskoláz a jószágok között,
vagy a szántóföldi dűlőutakon. Így kerek és kétoldalú az a
bizonyos érme.
Mindig lesznek biztos pontok az
életünkben.
Viszonyítási alapok. A síkságon nehéz ugyan
sarokpontot találni, de az a bizonyos világ közepe nem kell, hogy
okvetlenül topográfiai fogalomként határozódjék meg.
Legtöbbször – bizony – bennünk
van.
Egy életen keresztül hordozzuk.
Egyre sűrűbben
feledkezünk meg erről.
Vajon mi lesz ebből a világból így?
Jó vagy rossz?
Mi teszi majd azzá, és olyanná, hogy majdan, ha
rólunk akar megemlékezni valaki, akkor úgy emlegessenek, mint most
mi, az öreg juhászt, aki Kanizsának délfelé ívelő pereme
alatt, a Rétben legeltette nyolcvan éven keresztül a
birkáit.
Ahogy Zenta felé suhant velünk az autó, a gyűrött
gerincű löszös lankákat elhagyva óhatatlanul is balra néztünk,
mert a napfényben ott fürdött mindenkoron az ismerős szárnyék,
gyér cserénnyel benőve, háttérben az ültetett nyárfaligettel
és úgy köszönt el tőlünk a békének meg a nyugalomnak ez a kis
oázisa, hogy otthonról elmenve mindenütt szeletkéjét vittük
magunkkal a szülőföldünknek. Ahová tartozunk: a hazának.
Mindez
egyetlen ember állhatatosságának volt köszönhető: az öreg
birkapásztorénak, aki évtizedeken keresztül őrizte a nyáját.
És tudjuk, ma már egyre többen tudjuk, hogy mást is őrzött ott
minekünk, ami sokkal többet ért akár ezer bégető juhocskánál
is.
Bennünket óvott. Megvigyázta a vágyainkat és a
tisztaságot, hogy az embertelenség idején se haljon meg
minden.
Maradjon a nyáj. Hogy a szemünkből még most is valaki
visszanézzen.
Pósa Károly
"Karcsi te megírtad és megrajzoltad őt, én csak
lefényképeztem. Őrzöm a képet. A tatáét, mert mindenki csak
így hívta. Aztán a tatát is kifigyelték a gazemberek, eljöttek
hozzá. Éjjel jöttek, megfenyegették, majd megkötözték,
kivitték a kanális partjára, állatait felpakolták, az öreget
vergődni hagyták, és a mocskok tovább álltak. Gyermekei
ápolgatták és a tata felépült. De már nem volt a régi. Nem
értette, miként került át az ő igaz világából ebbe a gaz
világba. Hiszen soha, még a nyájának sem ártott. Egy év
elteltével eltemettük őt. Más tájról jött csőcselékek
gyilkolták meg a lelkét. Erről sem beszéltünk eddig még soha,
pedig oly közel lakunk egymáshoz... Rohanunk!"
Müller Éva
"Kerestem a Magyar Szó vonatkozó cikkét, amikor írtam, hogy
hozzábiggyesszem, akkor egészen másra hegyeztem volna ki a
mondandót, de se a google-n se az online változat archívumán
keresztül nem sikerült rálelnem. Persze, emlékszem az esetre."
Pósa Károly
