Mit őriznek az újságírók? A
csendet?
Világéletemben különös szeretettel viseltettem a született optimista emberek iránt. Mert egyszerűen csak csodálom őket. Ámulom és bámulom. Megvallani sem szégyellem: képes vagyok úgy szemlélni őket, mint akit valósággal megbabonáztak. Mint akit valami varázslat ért. Talán azért lehetséges ez, mert ezek a -- már magukban a -- génjeikben kódolt, öröktől fogva létező, alighanem valamiféle ősi derűlátást hordozó egyedek általában olyasmivel képesek engem elkápráztatni, ami tulajdonképpen hideg és józan észérvekkel egyszerűen alátámaszthatatlan és megmagyarázhatatlan.
Illogikus.
Legutóbb a Magyar Nemzeti Tanácsunk tájékoztatási ügyekkel megbízott tanácsosának a naplószerű bejegyzéseit böngészve érez(het)tem magamat egy -- a hétköznapi valóságtól jócskán elütő – káprázatos álomvilágban. Amikor is az írás szerzője éppen azt fejtegette, hogy február utolsó napjaiban találkát adtak egymásnak (valószínűleg a legterebélyesebb és a legjelentősebb) vajdasági magyar tömegtájékoztatási-eszközök. Alighanem annak apropóján, hogy meghányják és megvessék délvidéki írott és elektronikus sajtónk „hova továbbját és hogyan továbbját”. Az elbeszélő összegzése szerint arra a megállapításra lehet jutni, hogy a médiarandevú igen kedélyes hangulatban zajlott. (Mondom ezt annak okán, hogy az említett naplóbejegyzésben szinte minden-minden derűlátást sugall, előremutató és a velejéig pozitív.)
 |
| Ki mer még egyet nyikkanni? |
Kezdeném azzal, hogy
tulajdonképpen kik is voltak ott jelen a szóban forgó találkozón.
Barátok és kollégák. Csupa barát, csupa kolléga. (Istenem, de
szépen is hangzik!) Akiknek járt egy ebéd is a kötetlen
beszélgetés mellé. Amolyan szokásos köretként, nyilván. Az
eszmecserén pedig (feltételezhetően) sok-sok bizakodásra
feljogosító, dicséretes dologról tárgyaltak, vagy inkább tán:
társalogtak. Szó volt együttműködésről, értékes tudásról,
átjárhatóságról és munkaerő-áramlásról. Továbbá: az
érettek tapasztalatáról és a kezdők lendületéről. Meg arról
is, hogy megtört a jég, a szúró jégcsapok pedig olvadásnak
indultak. Na és a falak? Azok bizony leomlanak. (Jut eszembe: van
egy régi Korál-dal, amely arról szól, hogy a hegy mögül lassan
felkel a nap, és a kőfalak leomlanak…)
Azoknak akik most átélik
és azoknak akik, ezt nem fogják túlélni...
Hogy ezt a príma startot, hogy ezt a léleklelkesítő elindulást igazából látványos visszafordulással kezdték a vajdasági magyar sajtópiac formálását, alakítását végző médiakreátoraink, azt nyilván csak szép kevesen látjuk így. S ha így látjuk, akkor az is a mi bajunk. Mert talán még vagyunk néhányan olyanok, akik egy szemernyit sem örülnek az újságírásunk egyetlen politikai párt által való irányításának. Az erőnek erejével hajszálra egyforma -- úgy is mondhatnám, hogy frissen szabott -- sajtóegyenruhába kényszerített médiumok sanyargatásának. Amelyeket először meg kellett kötözni ahhoz, hogy majd később esetleg biztathassák is őket.
Úgy, gúzsba kötve.
Reménykedem, hogy azért találni még közöttünk egy-két másként gondolkodót. Akkor is, ha a szólás- és az írásszabadságról most még (vagy inkább: még most is?) mélységesen hallgatunk. A véleménynyilvánítást csak halasztjuk, halasztjuk, mígnem végleg elszalasztjuk…
Pedig úgy igaz, hogy minden normális országban az újságírók a demokrácia őrei. Hát aztán? Nálunk legfeljebb csak a csend őrei.
Szabó Angéla
Igen a csendet őrzik, mert fejük felett röpköd az:
El Condor Pasa Balkanica Subotica...
