Margit Zoltán: 2012. 01. 08. - 2012. 01. 15.

2012. január 14., szombat

Rosszaságvirága a hála-, csúszó- vagy éppen a kenőpénz?




Az elhanyagolt kert rosszaságvirága – kissé negédesen (cukormázasan, sziruposan, csöpögősen) így becézte, becézgette a szerbiai egészségügyben viruló korrupciót az egyik orvos. Méghozzá nem is egy könnyű vacsora utáni kedélyes borozgatás közben – egy szentimentális hangulat elgyengült pillanatában –, hanem egyenesen egy olyan tanácskozáson, amelyet az egészségügyben tapasztalható korrupció témájára szerveztek nemrégiben. A konferenciát a Vajdasági Körzeti Orvosi Kamara bonyolította le. Az elgazosodott kert rosszaságvirága meglehetősen furcsa gyűjtőfogalom mindarra, amit a mindennapi szóhasználatban egyszerűen csak úgy nevezünk, hogy: hála-, csúszó- vagy éppen kenőpénz. (Én nem is tagadom: a romantikus énemnek csudára tetszik ez a virágnyelvi megfogalmazás. Mintha lenne benne valami csábos kis huncutság. Épp csak egy csipetnyi betyárság. Egy icipici bódító fűszer. De azt hiszem, a fűzfapoéták és a naiv festők is tudnának vele mit kezdeni.)

Krónikus korrupciós kórság

Sommás megállapításokban egyáltalán nem volt hiány a válogatott fehér köpenyesek rangos összejövetelén. A meghívottak még a tanácskozás legelején igyekeztek villámgyorsan leszögezni, hogy egybehangzó véleményük szerint a honi egészségügy semmivel sem fertőzöttebb a korrupció vírusa által, mint bármely gazdasági ágazat, vagy akármelyik társadalmi tevékenység ebben az országban. Hogy ezt honnan a ménkűből tudták ilyen pontosan meghatározni, hogy miféle mikroszkóp alatt vizsgálhatták, arról elfelejtettek beszámolni az előkelő hallgatóságnak. Pedig nincsen igazuk. Mert már számtalan felmérés és közvélemény-kutatás eredménye igazolta, hogy a korrupció igenis a kórházszagú intézményekben, klinikákon, rendelőkben, vizsgálókban van jelen leggyakrabban, és falánk ráksejtek módján ott burjánzik a leginkább, ahol a legkevésbé hadakoznak ellene. Mára már éppoly kiirthatatlan lett, mint a makacs tarack. Éppoly megfoghatatlan, nyakon csíphetetlen, mint a délibáb.
Magától értetődik a kérdés: a szerbiai egészségügyben ugyan miért is irtanák tűzzel-vassal éppen azt, ami oly sok fehér köpenyes kiváltságos számára a biztos extrabevételt jelenti? Na, nem a szokásos, unalomig vásárolt, a legolcsóbbnál egy-két fokkal minőségesebb kávé/ital/csokoládé-háromszög formájában, mert ezek legfeljebb csak egy-egy jelentéktelen kis szeplőnek számítanak a végtelen világűr orcáján! Márpedig külön kell választani az épp csak figyelmességből, hálából adományozott, de igazából mégis csak jelentéktelennek számító ajándékozást, és a hatalmas összegekre rúgó malverzációkat, sikkasztásokat. Igazán nagy szeletet kikanyarítani a közös mogyorótortából csak a valódi bennfenteseknek áll módjukban. Akik a különféle közbeszerzések idején hatalmas visszaéléseket, csalásokat tudnak elkövetni, ha megvan hozzá a kellő bátorságuk és ügyességük.

Nagy fizetés, kis kísértés (?)

A legelső és a legfontosabb teendőt olyképpen definiálták, hogy végső ideje akár a semmi kellős közepéből is előteremteni a saját anyagi helyzetével elégedett orvost. Mert az lesz majd a megoldás igazi tolvajkulcsa, amely egyből nyitja mindennemű megvesztegetésnek a reteszét, zárát és lakatját. A doktorok úgy vélték, hogy ha minden egyes orvos hónapról hónapra tisztességes fizetést kap a becsületesen elvégzett munkájáért, akkor közülük talán egy sem érez majd késztetést arra, hogy a betegek által – suttyomban – a tenyerébe csúsztatott, vagy a köpenyzsebébe csempészett kék színű, pénzes borítékot elfogadja. Persze, az érvelés elég logikusan hangzik: ha nagyobb lesz az orvosi fizetés, akkor valószínűleg kisebb lesz a kísértés. És akkor majd szép lassan eljutunk odáig, hogy egyszer csak nem lesz többé sem lekenyerezés, sem megvesztegetés, sem pénzen vásárolt gondoskodás, törődés, odafigyelés, műmosoly. És az egészségügy megtisztul. Krónikus korrupciós nyavalyájából sikeresen kigyógyul. És a benne dolgozók alaposan elkoszolódott foltos köpenye is ismét hófehér lesz. Valahogy úgy, ahogyan azé az ismert doktoré is, akit bár azzal gyanúsítanak, hogy éveken át 800-2000 eurót kapott fejenként azoktól a betegektől, akik az egyik onkológiai intézetben soron kívül szerettek volna sugárkezelést kapni, mégis nyugodt lélekkel bonthatta ki értekézését a tanácskozáson a korrupció ügyében. Vajon mennyire hangozhattak hitelesen az elmondottak épp pont az ő szájából?

Adni kell, és kész!


A minden betegnek egyformán kijáró alapvető egészségügyi ellátást még a szocialista önigazgatás elvén alapuló, emberközpontú társadalom hajnalán beígérték az elvtársak. Csak éppen mindmáig nem valósult meg. A gyógyításra hivatott intézményekben a pénz lett az egészségvédelem egyetlen és nélkülözhetetlen hajtóműve. A pénz, amely előtt majd minden tekintély meghajol. A pénz, amely előtt szinte minden ajtó kinyílik. És akinek több van belőle, az kétségkívül különféle előnyöket élvezhet. Könnyűszerrel megfizetheti akár a méregdrága vizsgálatokat is, megvásárolhat magának szinte bármilyen gyógykezelést, és még várakoznia sem kell, mert mindenhová soron kívül bejuthat. Nálunk már csak úgy működik a társadalom, hogy mindent ismeretség révén, olyan befolyásos ismerősök által intéznek, akiknek a keze igen messzire elér. Ha viszont nincs ismerős, akkor ajánlatos azon nyomban a zsebbe nyúlni. S akkor majd a pénz fog teremteni segítőkész ismerőst.
Mifelénk a lekenyerezés és a megvesztegetés egyáltalán nem számít tabu témának. Nyílt titok. Teljesen magától értetődő. Egyfajta szokás. Elfogadott dolog. Beidegződés. Majdhogynem kötelező és természetes. Adni kell, és kész! Ráadásul elég pontosan tudni lehet, hogy kinek, mikor és milyen elvégzett munkáért mennyit illik csúsztatni.
A páciensek körében mindig hallani ilyen-olyan íratlan összegekről, az egyes doktorok szokásos, elvárt tarifáiról. De a Korrupcióellenes Ügynökség legutóbbi jelentésében is szerepelnek számadatok. Eszerint a legegyszerűbb, az úgynevezett rutinműtétekért általában néhány száz eurót illik csúsztatni az orvosnak. A komolyabb (például szívet, májat, tüdőt érintő) beavatkozások esetében akár a 2000 eurót is elérheti a hálapénz összege. Egy-egy szülés levezetéséért pedig 200-500 eurót szokás adni. A beteg körül legtöbbet sündörgő nővérnek alkalmanként legalább egy 1000 dinárost illik a zsebébe csúsztatni.
Egy olyan döbbenetes adatot is közöl az ügynökség, amely szerint annak a kárnak az összege, amelyet a különféle korrupciós ügyletek okoznak az ország egészségügyi rendszerében, nem kevesebb, mint 50 millió eurót tesz ki évente. De most inkább ne is meditáljunk azon, hogy mi lenne, hogyha – valamilyen csoda folytán – ezt a pénzt visszaforgathatnák a gyógyításba…!

A kérdésre, hogy miért nem az igazságszolgáltatásban vagy éppen a rendőrök körében, hanem éppen a fehér köpenyes társadalomban a legelterjedtebb a korrupció, alighanem az lehetne a legkézenfekvőbb válasz, hogy: a legtöbb ember számára az egészség a legfontosabb dolog a világon. Arra hajlandó áldozni is. Azért képes minden pénzt megadni. Onnantól kezdve semmi sem drága.
Szabó Angéla
Addig is virágzik a rosszaságvirága "vad" rózsa formája...

2012. január 13., péntek

Péntek 13. egy különösen szerencsétlen nap?


A paraszkevidekatriafóbia egy morbid, irracionális félelem a 13-ára eső pénteki napoktól. Az elnevezés Dr. Donald Dossey-től származik, aki az irracionális félelmek kezelésének szakértője. Azt állítja, hogy akinek sikerül kimondania a szót, az meggyógyul.
A paraszkevidekatriafóbia kapcsolódik a triszkaidekafóbiához, a 13-asz számtól való félelemhez.

A péntek 13-tól való félelem manapság az Egyesült Államok listavezető babonája. A 13-at különösen szerencsétlennek tartják, pedig az ókori Egyiptomban és Kínában éppenséggel szerencseszámként tartották számon. Az utolsó vacsorának tizenhárman résztvevője volt. Néhány tömeggyilkos neve pedig épp 13 betűt tartalmaz, mint pl. Chars Manson, Jeffrey Dahmer, Theodore Bundy. Persze többmillió más embernek áll 13 betűből a neve, akik viszont életükben nem öltek meg senkit, ilyen Richard Cheney és Robert Redford. Tudomásom szerint még senki nem vizsgálta meg, hány 13 résztvevőjű vacsora ért véget említésre méltó esemény nélkül. A boszorkányok, talán a keresztény babonával szembe szállva, néha 13 fős, kovennek nevezet bandákba tömörülnek.

Némelyek úgy vélik, hogy a 13-as szám rossz hírét Lokinak, a gonosz norvég istennek köszönheti, aki az istenek 12 fős valhallai vacsoráját hívatlanul meglátogatva azt vérfürdővé változtatta.

Néhány városban nincs 13-adik sugárút, de például Sacramentoban van, sőt, a 13-adik utca keresztezi a 13-as sugárutat. Egyes épületekben a 12-edik emelet után rögtön a 14-edik következik, ami persze csak annyi jelent, hogy a 13-adik emeletet átkeresztelték 14-ediknek.
Az ősi egyiptomiak az élet 13-adik szakaszának a halált tartották, vagyis a túlvilági életet, ami nagyon jó dolognak számított. A tarot pakliban a halál kártyája 13-mal van megszámozva, és az átváltozást jelképezi. Azokban a lunáris kalendáriumot használó kultúrákban, amelyek az évet 13 hónapra osztják, a 13-nak nem tulajdonítanak baljós jelentést.

A pénteket valószínűleg azért tartják balszerencsésnek, mert Krisztust állítólag pénteken feszítették keresztre, ami a rómaiaknál a kivégzés napja volt. A keresztények valamiért mégsem hívják ezt a napot Rossz Pénteknek. A péntek Angliában is az akasztások napja volt. Némelyek szerint ráadásul Isten pénteken száműzte Ádámot és Évát Édenből.
A péntek Frigga napja. Frigga (Frigg) egy ősi skandináv termékenység- és szerelemistennő, azonosítható a római Vénusszal, akinek a hét hatodik napját szentelték. A keresztények Friggát boszorkánynak tartották, a pénteket pedig boszorkányszombatnak nevezték. [...] Sokan "friggatriszkaidekafóbiának" hívják a péntek 13-ától való félelmet.

Vajon a péntek 13 egy különösen szerencsétlen nap? Talán... ha valaki elhiszi, hogy az. Sok jóslat önmagát teljesíti be.


2012. január 11., szerda

Moneytalks - Gengsztermorál a fehér köpenyes társadalomban


Gengsztermorál a fehér köpenyes társadalomban 
Aki élete során akár csak egyszer is bekerül a szerbiai egészségügyi rendszer darálójába, az (igen nagy valószínűséggel) hamarosan rémtörténeteket kezd el mesélni mindarról, amit látott, hallott – másokkal kapcsolatban, vagy arról, amit éppen a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. És ha már egyszer csúfosan pórul járt, alighanem gyorsan elveti majd az egykoron volt pozitív előítéleteinek súlyos koloncát. Már ha egyáltalán dédelgetett magában valaha is idillikus képet a honi egészségügyben uralkodó állapotokról. Ha pedig evilági nyűglődése során talán többször is belefutott már a pergő puskatűzbe, a golyózáporba, aligha fog hinni annak a rózsaszínű csendéletnek, amelyet a fehér köpenyes társadalomról igyekeznek festeni gyakorta a politikusok.

Csapdamesék

Hosszú-hosszú időn át nyilvánvalóan az volt az általános társadalmi érdek, hogy az egészségügy szégyenletes általános helyzetével kapcsolatosan jobb igét hirdessenek, mint amilyen a kőkemény valóság. (Nem véletlenül vonom le ezt a következtetést, ugyanis ezt példázta a gyakorlat.) Igyekeztek olyan látszatot kelteni, hogy a Szerbiai Egészségbiztosítási Intézet – kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de – tulajdonképpen eredményesen gazdálkodik, ügyesen sáfárkodik a rábízott pénzzel. De amint az a mi Szerbiánkban lenni szokott: a látszat csalt. És az még hagyján is volna, ha csak maga a látszat csalt volna! De csalt néhány élbolyos, korábban országos hírűnek és igen komoly szakmai tekintélynek örvendő egészségügyi intézmény vezetője is, meg az orvosi gárdája néhány kiválósága is. Legalábbis mostanra már igencsak megalapozott ennek a gyanúja.



A Szerbiai Egészségbiztosítási Intézet 20 milliárd dináros veszteséggel zárta az elmúlt évet. És hogy a dolog még abszurdabb legyen, ezt a „pompás eredményt” az igazgató úr egyenesen sikerként könyvelte el. Merthogy könnyűszerrel lehetett volna ennek az összegnek akár a duplája is. A korábbi években ugyanis az volt a jól bevált gyakorlat, hogy az előző évihez képest – decemberre – mindig szinte megkétszereződött a hiány. És ezt az adósságboglyát egyre csak görgeti maga előtt, évről évre. (Tudom, az oximoronok oximoronja ez a folyamatos energiahiányos állapot. Mégis nagyon úgy fest a dolog, hogy „az Úr szőlője sehogyan sem akar teremni”.) A veszteség oroszlánrészét a gyógyszertárak irányába való tartozás jelenti. Elsősorban azokról az orvosságokról és olyan gyógyhatású készítményekről van szó, amelyek az úgynevezett pozitív gyógyszerlistán szerepelnek, vagyis amelyek vénykötelesek. (Megközelítőleg 2000 fajta orvosságról van szó. Legutóbb 238 termékkel bővítették a lajstromot.) Érdemes megemlíteni, hogy időről időre hallani olyan véleményeket is, amelyek szerint, ha az országban nem lennének állami ellenőrzés alatt a gyógyszerárak, akkor azok a mostaninál jóval alacsonyabbak lehetnének, és maguk a rászorulók is könnyebben hozzájuthatnának a megszokott orvosságadagjukhoz.

  Gigacsalások

Az elmúlt másfél évben a szerb nyelvű fővárosi lapokban gyakran jelentek meg olyan írások, amelyek arról számoltak be, hogy a siralmasan legatyásodott – már-már koldusbotra juttatott – szerbiai egészségügyben valósággal tombol, és soha-soha nem látott méreteket öltött a korrupció. Egyes intézményekben gigacsalások egész sorozatát követték el a hitványlelkűséggel megvert legfelső vezetők és a hippokratészi esküt szemrebbenés nélkül megtagadó/megtaposó/meggyalázó gyakorló orvosok, hivatásos gyógyítók. Akik igencsak gyakran koptatták a titkos ösvényeket. (Nemes Nagy Ágnes mondott olyant, hogy: „Ez az ösvény, sosem fösvény.”) Az általában igencsak szégyenlősen induló, és a zűrös ügyek kivizsgálásában folyton el-elakadó, füstkavaró nyomozások arra engednek következtetni, hogy a legtöbb visszaélést, csalást, bűncselekményt vagy valamely intézmény építésekor (még az építkezés során), vagy pedig a kimondottan drága egészségügyi berendezések, műszerek, gyógyászati eszközök beszerzése idején követték el. A gyanús esetekkel kapcsolatos feljelentések általában névtelenül érkeztek a Szerbiai Egészségügyi Minisztériumhoz és a Szerbiai Képviselőház egészségügyi bizottságához. Több esetben a leleplező dokumentumokat is megküldték, amelyek nem ritkán arról is árulkodtak, miként sérültek a betegek legelemibb orvosi ellátásra való jogai. (Derültek ugyan ki kapitális disznóságok, valahogy mégis elmaradt az ilyenkor várt, általános és jéghideg kritikazuhatag, az ilyenkor szokásos cifra szitokáradat. Ami meglehetősen furcsa, legalábbis a számomra.) A felszínre került visszaélések közül a legkegyetlenebbül szívbe markoló talán az volt, hogy mintegy 3500 vajdasági rákbeteg nem kaphatta meg a kellő időben a sugárkezelést, mert a hazai páciensek helyett inkább 400 külföldit gyógyítottak – persze, a hivatalos várólista megkerülésével, soron kívül, és ami szintén nem mellékes, 3-4 ezer euróért fejenként. (Kegyetlen örök törvény: ember emberrel sózza a földet. Avagy: jó pénzért, mindent. De mindent!) A kényes/kínos ügyeknek emberi vonatkozásai is felsejlenek, ugyanis azok a szakemberek, akik nem voltak hajlandóak részt venni a hetedhét országra szóló, botrányos megvesztegetésekben, egyéb alternatívájuk nem lévén, távozásra kényszerültek. Egyik intézményben ily módon 20 onkológus és radiológus veszítette el az állását. Abba pedig, hogy a szakemberek kierőszakolt eltávolításával milyen veszteség ér(het)te magát az intézményt, egyenesen jobb bele sem gondolni…

Hogy ezt a mérhetetlen elaljasodást látva, mit tesz Mr. Hippokratész?! Jó kérdés. Félrenéz? Csupán közömbösen elfordítja a fejét? Vagy esetleg ingatja is azt rosszallóan? Egyetlen szava sincsen?

Pénzbeszéd


A közelmúltban az Orvosok Ligája megszondáztatta a maga tagságát. A névtelenül végzett ankétolás során csupán egyetlenegy kérdésre keresték a választ: Mi jelenti a legnagyobb gondot az egészségügyben? Legtöbben az alacsony keresetet jelölték meg, utána következett a szakemberhiány, majd pedig a mindjobban elharapózó korrupció.
Az egészségügyben dolgozóknak még az elmúlt év végén beígérték az idénre tervezett kétszeri fizetésemelést. Négy százalékosat áprilisra, 0,9 százalékosat pedig októberre. A kádergondok kétarcúak. Egyszerre mutatkozik felesleg is, meg hiány is. Igen sok fiatal, pályakezdő orvost találni a munkanélküliek listáján, ugyanakkor a jól képzett egészségügyi szakemberek hiánya is egyre erőteljesebben érezteti a hatását.
A pénz csáberejéről mindig a rímfaragás méltán irigyelt mestere, Kopeczky László jut eszembe, aki imígyen fogalmazott: „A pénz beszél. Ne ugassatok!”

És valóban. A pénz mindent tud rólad. A pénz mindent elmond rólad. A pénz megmondja, ki vagy. Csak hallgasd, mit beszél! És kattog a fejemben egy AC/DC-dal is. A Moneytalks című.

„… you broke the laws,
you hustle , you deal, you steal from us all.
Come on, come on, love me for the money,
Come on, come on, listen to the money talk.”


És amíg a pénz mozgatja és uralja a világot, addig mi mit tegyünk? Hová meneküljünk? Magánutópiánk szigetére…
                                                                                                                                        Szabó Angéla

2012. január 10., kedd

Rémszarvas mese

Történt pár napja, hogy a közelmúlt népszámlálási adatai kerültek szóba. Ennek kapcsán a népességfogyásról beszélgettünk, ami egyaránt fájóan rossz hírekkel szolgált nekünk, délvidéki magyaroknak, ugyan akkor a szerbségnek is. 
Tudjuk, hogy elöregedő félben van a társadalmunk. Látjuk az elnéptelenedő falvainkat, ahol romos házakat fillérekért árulnak. Egész utcarészek lettek üresek, csak a szél csapkodja a zsalugátereket. Pár vedlő bordájú kóbor kutyán kívül semmi nem mozdul ezeken az egykor szebb napokat megélt településeken.


Ló 6. - grafika


De a tények, a számszerűsített adatok eredményei akkor is mellbevágóak.

Ha valami csoda nem történik, az ilyen sorsú falvak menthetetlenül pusztulásra vannak ítélve. Különösen igaz azokon a helyeken, ahol a magyar szó már ma is ritkaságnak számít. 
Szépen fölmorzsol bennünket az idő.
Egyébként abban a korban vagyok már, amikor a csodát csak titokban meri hinni az emberfia. 
Amikor a mesék rózsaszín ideáin csak mosolyognánk, ha lenne hozzá kedvünk. 

Ám mivel tisztán előttünk a rögvalóság: vidámkodásra nincs okunk. 
Mert nap, mint nap látjuk, hogy az aranyhalacskát három kívánságával együtt mégis csak megsütik olajban. A jó tündér a vasorrú banyával üzletel, Jancsi Juliskát futtatja, a hétfejű sárkány meg szemtelenül drágán, megemelt áron fújja a lángcsóvát. 
Nálunk - éppen mostanában - még a Százholdas Pagony fűzfását is  tarra vágják. Kell a placc egy bazárnak. Kockabetonnak meg a fröccsöntött seftnek. Amelyben majdan bevásárolhatunk, vagy ahogy az eklatáns példa igazolja: már bevásároltunk vele. Majd a bevásárlókocsik surrannak a cickányok helyett és hangosbemondó duruzsol ott, ahol korábban az erdő madarai csiviteltek. Aszfalt lesz az avarszőnyeg helyén.
Vége a meséknek.
Míg az elszomorító statisztikákról beszélgettünk, valahogy eljutottunk a magyarság megosztottságának a kérdéséhez is. 
A téma kimeríthetetlen. Rágódni lehet, és kell is rajta Magyarországon csak úgy, mint idehaza. A megoldás viszont legalább olyan homályos, mint amilyen távoli.
Ez kettősség kíséri minden napunkat. Világméretű a maszatolás. A vagy-vagy se kérdőjele. Az ebből a szemszögből, meg az abból való csőlátásé. A kizárólagosságé. Az én igazságom mindenek fölött, de leginkább a tiéd ellenében.      

Én igazán nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában egyre többször veszem észre, hogy hagyományos ünnepeink is ennek a furcsa osztódásnak lesznek áldozatai. Divat lett a Mindenszentek helyett hellóvinezni, amikor gyermekeink zombinak, szörnynek maszkírozva édességekért kuncsorognak, ahelyett, hogy a családjukkal virágot vinnének az elhalt rokonok sírjára. Tologatjuk augusztus 20-át, Szent István ünnepét, mintha valami kerti zsúr alkalmas idejét keresgélnénk. Advent idején bálozunk, farsangkor meg nagyböjtöt tartunk, mert koplaljuk a szilveszterezés hozadékát. Mindennek megkoronázásaként csak a nagyon tisztelt kevés kivételtől eltekintve Bálint-napkor mindenki meghülyül, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a Karácsony, meg a nőnap között túl hosszú a szünet, vásároltassunk egy köztes dátumon csupa haszontalanságot. Mintha legalább is a plüss-szív ára, a virág celofán csicsái jelentenék a szeretetet.

Aztán, persze van egy másik emberfajta is, akinek a Mikulás (még) nem télapó, a Jézuskát jászolban mutatja meg a gyerekeinek, akinek nem a házára kiaggatott amerikás fényjáték és a cirkuszi sátorra illő lámpadömping jelzi az ünnep közeledtét, hanem a családi készülődés, a mézeskalács sütése, a fenyődíszek készítése, és mindaz a meghittség, ami a valódi szeretetből merítkezik minden év vége felé.

Nem vagyunk egyformák. Nem is kívánhatjuk, hogy azok legyünk: éppen ezért vagyunk emberek Van, aki a televíziók által sugallt bóvlit tartja követendőnek. Akad olyan, aki a nagyszülei szokásai szerint várja a Mikulást. Mégis: a hagyományaink megőrzése, tovább éltetése lehet a garancia arra, hogy azok a bizonyos falvak, kistelepülések, amelyeket az előbb említettem legalább némi reménnyel tekinthessenek a jövőbe.
Advent második vasárnapja múlt. Születőben van a csoda.
Hinnünk kell benne. Hinnünk kell magunkban.

Magyarkanizsa, 2o11. december 11.
Pósa Károly

Nyílt levél a Médiaszolgáltatást Támogató és Vagyonkezelő Alaphoz

www.gazdakor.szie.hu
Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap
Dr. Böröcz István vezérigazgató
részére

Tisztelt Vezérigazgató Úr!

Ezen levél aláírói értetlenséggel és szomorúsággal tapasztaljuk, hogy az újévben a Duna Televízió Gazdakör műsora alapjaiban megváltozott. Mi az agrármagazinnak évek óta nézői, illetve tisztelői vagyunk, sokunknak a Gazdakörrel indult a napunk. Mindig találtunk egy-egy riportot, amiért érdemes volt bekapcsolni a televíziót.


Január 2-tól egy nyúlfarknyi hírcsokrot látunk! 

Híreket, amelyeket már egy-két napja megismertünk, vagy amelyek az érdeklődésünket igazából nem keltik fel. Mi nem csupán közléseket, politikai üzeneteket várunk a médiától, hanem az agrárium, a vidék helyzetének, hangulatának megjelenítését, szereplőinek szemléletét, sikereit és persze gondjait bemutató riportokat. 


Tisztelt Vezérigazgató Úr!


A tömegkommunikáció eszközein keresztül naponta értesülünk azokról az erőfeszítésekről, nem ritkán kudarcokról, amelyek a közmédia átalakítását jellemzik. Nyilván nagyon sok feladatot kell megoldaniuk. A Gazdakör egy jól bejáratott műsor volt, amelyet a vidék lényege iránt fogékony szerkesztőgárda készített. Bizonyára készíthettek volna jobb műsort, másfélét is, de amit helyette kaptunk, az elhibázott szerkesztői termék, minden elemében gyengébb, szegényesebb. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: vajon kinek az érdekében történt mindez?


Kérjük Vezérigazgató Urat, próbálja meg a Duna Televízió egyik népszerű és karakteres műsorának helyzetét rendezni, s a médiavállalkozói szándékok helyett a magyar vidék valós érdekeihez visszatérni!

2012. január
...

http://www.moef.eu/

Kedves Dr Győri-Nagy Sándor!


A csatolt levelet azoknak a Barátoknak, Ismerősöknek küldjük el, akikkel az elmúlt évtizedekben a Gazdakör révén kapcsolatba kerültünk. Közös élmény, értékrend fűz össze minket, ápolja kapcsolatunkat: a magyar vidék, a mezőgazdaság iránti alázat! Most segítségért fordulunk Hozzád! Január 2-ától a műsorkészítés lehetőségét elvették tőlünk, Gazdakör címen megjelenő agrárhír-blokkot egy teljesen új csapat készíti.


Keserű számunkra a kirekesztés ténye, de méginkább annak módja. A műsorral kapcsolatosan a megrendelő érdemi kifogást nem emelt, sőt még novemberben is biztattak, hogy a Gazdakörre nagy szükség van. Eközben a műsort már odaígérték másnak. Az alakoskodásból fakadó rossz lelkiismeretet jelzi: a mai napig egyetlen illetékes vezető nem bírt értesíteni, hogy a további munkánkra igényt nem tart. 


A hét hat napján jelentkező műsort a vidéki tudósítói hálózat tagjaival együtt mintegy 40-50 munkatárs készítette. Most munkanélkülivé váltak, illetve jelentős jövedelem kiesést szenvedtek el. A csapat szétesik, feleslegessé válnak azok is, akiket a magyar vidék leghitelesebb újságírói között tartanak számon.


A csatolt levelet szeretnénk minél több hiteles gazdálkodóhoz és a vidék iránt elkötelezett közéleti személyiséghez eljuttatni és a támogatását kérni. Amennyiben támogathatónak tartod a levelet, kérlek, egy válasz emailben jelezd, hogy az aláírói listára felvehetjük a nevedet! Ha van olyan ismerősöd, aki ismeri a műsort és szívesen aláírná a listát, kérlek, küld el neki is!


Üdvözlettel:


A Gazdakör készítői nevében: Pekár István 

A támogatás elküldhető a pekar.istvan@gazdakor.szie.hu e-mail címre is!
Köszönjük!

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin