Szól(t) a rádió...

Élét vesztett tájékoztatás

Ha azt állítom, hogy a Vajdaságban nehéz helyzetben vannak a kisebbségek nyelvén tájékoztató elektronikus médiumok, akkor azzal semmi újat nem mondtam. A közszolgálatiságot teljes egészében felvállaló tájékoztatási eszközöket azonban nem lenne szabad összetéveszteni vagy összemosni a közszolgálati tartalmakat is sugárzó kereskedelmi rádióállomásokkal és tévécsatornákkal, mert azoknak külön szerepük és másfajta feladatuk van. Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben a változ(tat)ás szele ezeket is elérte – egyiküknél-másikuknál jó alaposan meghúzták a nadrágszíjat.

Az Újvidéki Rádió egy kiemelt fontosságú és tekintélyes múlttal rendelkező médium. A magyar szerkesztőség munkatársai a legkritikusabb és a legembertelenebb időszakban is képesek voltak hallgatható és élvezhető műsorokat készíteni. Olykor persze nyögve és nyöszörögve az éppen aktuális politikai nyomás és elnyomás kényelmetlen/kellemetlen terhe alatt. A takaréklángra állított és már-már csak vegetáló, meg létszámában is egyre inkább zsugorodó magyar szerkesztőség megérdemelne egy újabb lehetőséget a feltámadásra. A feltámasztásra. Ha másért nem, talán épp amiatt, mert még az életveszélyes gúzsba kötöttség és az igen intenzív negatív káderszelekció sem tudta teljes egészében kilúgozni például a legjelentősebb, a vezető belpolitikai témájú műsorok tartalmát. Legfeljebb csak a sajátságos, egyéni színeit tette fakóvá és a valaha volt fényét megkopottá. Magától értetődően: az újságírói, a szerkesztői fejekbe beépített és (jól hallhatóan) kiválóan működő fékrendszer, az úgynevezett íróasztal mögötti cenzúra „áldásos tevékenységének köszönhetően”. Márpedig nem jó az Újvidéki Rádiót vergődni látni. Éppen ezért -- dacára az elmondottaknak --, nem lenne szabad a teljes kiszolgáltatottság állapotába taszítani. A sorsára hagyni, élve eltemetni meg főleg nem.

Az elmúlt napokban úgy tűnt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács (Csipkerózsika módjára) ébredezni kezdett a hosszú szendergéséből, és ha heroikus erőfeszítéseket nem is tett, de legalább beszélni merészelt a dolgozói közösség egynémely, a kezeletlensége miatt mára már idültté vált nyavalyájáról. Minthogy a munkatársak mélyen hallgatnak, legalább megtette ezt helyettük. Az igazi kérdés persze az, hogy valójában milyen sorsot szánnak ennek a szebb napokat is megélt rádiónknak. Engedik-e majd a meglévő, szűkre szabott medencéjében jókedvűen lubickolni is, vagy továbbra is le-lenyomják a fejét a víz alá. A nemrégiben előállt új helyzet -- az egyik megüresedett vezetői poszt – rendezése alighanem majd hamarosan megadja a választ az imént feltett kérdésekre.

Igaz, hogy a magyar szerkesztőség esetében a felelős szerkesztő csak egy a 37 munkatárs közül, mégis sok minden függhet tőle, sok minden múlhat az ő szemléletmódján, hozzáállásán. Nem mellékes tehát, hogy Dani Zoltán eddigi felelős szerkesztőt ki fogja felváltani. Az MNT kit ültet majd a helyére: egy simulékony, szófogadó pártkatonát vagy pedig egy szavahihető, írástudó szakembert? Aztán azért sem mindegy, hogy ki lesz a nemrég leköszönt felelős szerkesztő utóda, mert az Újvidéki Rádiónak maradtak még olyan műsorai, amelyeket mi, többé-kevésbé rendszeres hallgatók, egyszerűen csak féltünk. Féltjük nem kizárólag csak a megszün(tet)éstől, hanem még a puszta átformálástól is.

A már huzamosabb ideje érzékelhető változásokról és a közeljövőben várható fejleményekről Sinkovics Norbert fiatal újságíró, a téma kiváló ismerője fejti ki a véleményét.

Másfél évvel ezelőtt, a Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentum elfogadásakor még úgy tűnt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács szeretne valamiféle társalapítói jogokat szerezni a rádióban is, most viszont ez már nem ilyen egyértelmű.

– Azt hiszem, hogy ha valóban a társalapítója akart volna lenni, akkor azt már régen megtette volna. Valami más állhat a dolgok hátterében. Rengeteget töprengtem rajta én is, de még mindig nem látom tisztán a helyzetet. Talán nem mertek durvábban hozzányúlni ehhez a szerkesztőséghez, vagy nem tudtak mit kezdeni vele, ezért húzták-halasztották mindeddig a komolyabb beavatkozást. Mégiscsak egy közszolgálati rádióról van szó.

Az is lehet, hogy ennek a szerkesztőségnek a szándékos leépítése és ellehetetlenítése a valódi cél. A napi gondjaiknak a szőnyeg alá söprése ezt támasztja alá. Például a szakemberhiány, a hat év alatt nem változott javadalmazás, az egyes műsorokba való politikusi belekontárkodás, a több irányból is tapasztalható nyomásgyakorlás meg sanyargatás - és még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az MNT szép lassan a szabadkai székhelyű Pannon RTV-t szeretné megtenni a délvidéki elektronikus médiumok kiemelt központjává. (Csak éppen a meglévő gárdával ez aligha fog menni. Ráadásul onnan is folyamatosan szállingóznak el az emberek, mert késnek az elmaradt bérekkel, és egyébként sem fizetik túl a munkatársaikat.) Így tehát a két cél egybevág. Vagy mégsem?

– Én imádom az Újvidéki Rádiót. Három és fél éven át voltam ott munkaviszonyban, és előtte már hónapokig bedolgoztam. Számomra egyáltalán nem mellékes, hogy miként alakul a sorsa. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit akarnak vele kezdeni. Tagadhatatlan, hogy a tájékoztatás fokozatosan veszíti az élét. Meg az is, hogy az a kis energia, ami még van a szerkesztőségben, lassacskán az is elvész. A kollégák elfásultak, de érezhető a félelem is. Tartanak attól, hogy holnap munka nélkül maradhatnak.

De ha már nyíltan, minden szégyenérzet nélkül kimondjuk, hogy megalkudtunk, és ebbe már réges-régen bele is törődtünk, akkor ezáltal teljes mértékben kiszolgáltatottakká válunk. Akkor mindig akadnak majd olyanok, akik ezzel vissza fognak élni. Mi lesz ennek a vége? Dróton rángatott vagy távirányítóval működtetett újságírás? Már így is nagyon mélyre süllyedtünk szakmailag is, erkölcsileg is.

– Való igaz, hogy mélyen vagyunk. Innen már nem lesz könnyű visszakapaszkodni. Ezt rendkívül fontosnak tartom leszögezni: Szerbiában soha nem létezett szabad sajtó. Csak mindig akadt néhány szabad újságíró. A média szabadságát még ezután kell megteremtenünk. Mivel nem fogják tálcán kínálni, nekünk magunknak kell kiharcolnunk. (Mégpedig azért, mert most sokkal inkább szükségünk van a társadalomkritikára, mint eddig bármikor.) Persze ez egy hosszú folyamat, nem megy egyik napról a másikra. És roppant nehéz. De én nem azt tanultam az újságírásban, hogy mindig a könnyebbik utat válasszam.

Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségére vonatkoztatva: reális ez az elvárás? Érzel a dolgozói közösségben annyi erőt, hogy amennyiben nem találja szakmailag elfogadhatónak a VMSZ-MNT által preferált felelős szerkesztő-jelöltet, akkor hangot ad a nemtetszésének és tiltakozni fog? A követelményként megszabott, elektronikus médiumban szerzett ötéves szakmai tapasztalat nem biztos, hogy elég lesz az üdvösséghez.

– Nagyon rossz lenne, ha olyan embert neveznének ki a szerkesztőség élére, akit ők maguk nem támogatnak. A mindenkori felelős szerkesztőnek elsősorban a közszolgálatiságból eredő feladatokat kell szem előtt tartania. Az alapkövetelmény az, hogy alakuljon ki egy folyamatos diskurzus mindarról, ami a hétköznapi embereket érinti és érdekli. Legyenek politikai, gazdasági, oktatási, művelődési témák és mindeközben foglalkozzon az érdekképviselettel is!

Persze úgy, hogy közben az egyes műsorok ne váljanak a Magyar Nemzeti Tanács híradójává…

– Attól tartok, hogy ha bekövetkezik az, amit mostanában mind gyakrabban emlegetnek, hogy a jövőben két éven át az állami költségvetésből pénzelik a közszolgálati médiumokat, akkor még ez megmaradt kicsinyke kis autonómiánk is kámfor módjára el fog illanni. A szuverenitásnak ugyanis a stabil anyagi forrás megteremtése mellett éppen a pénzügyi önállóság jelenti az alapját. Ha pedig ez nem lesz, akkor hamarosan látni fogjuk, hogy meddig is terjed a mi autonómiánk. A független média az alapja a demokráciának. Szabad sajtó hiányában nem beszélhetünk demokratikus társadalomról. Ez egy olyan lépcsőfok, amelyet nem lehet átugrani.

Az Újvidéki Rádió esetében talán ez az utolsó, a huszonnegyedik óra, amikor még az igenis létező betyárbecsületre hivatkozva, megállíthatnák ezt a lejtmenetet. Már ha lenne hozzá kellő elszántság meg akarat. Na és a hallgatóság részéről is – ez a torokszorító belül is csend, kívül is csend helyett – egy kevéske kései öntudatra ébredés meg némi nyomásgyakorlás formájában megnyilvánuló támogatás. Legalább ennyit megérdemelnének.

Szabó Angéla  

Az expanzív médiahaditerv - NE HAZUDJ!

Nesze neked média törvény, meg stratégia, NE HAZUDJ!

„Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom,

mikor ide Jeremiás próféta kellene

s ő sem érne semmit el?”

(Faludy György)

Mint akinek egyszerre keserű is meg savanyú is a szőlő, valami olyasféle szájízzel állapítottam meg a minap, hogy a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjének – bármennyire nehezemre esik is – most az egyszer nagyon is igazat kell adnom. Mármint akkor, amikor konstatálja, hogy az általa irányított délvidéki magyar mini parlament vezényletével legyártott Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentum bizony nem porosodik a fiókban. Sajnos nem. És épp elég baj ez minekünk! Bárcsak még most is ott lapulna észrevétlenül valamelyik soha ki nem nyitott, végleg feledésbe merült, örökre bezárt üvegpalotai iroda íróasztalfiókjában! Bárcsak képződhetett volna rajta vagy kétujjnyi vastagságú finom porréteg! Bárcsak fedték volna be teljes egészében a pihe-puha porcicák, vagy szőttek volna köré eltéphetetlen remekműnek számító hálót a szobasarokban óraszám tétlenül csücsülő pókocskák! Bárcsak pettyezhették volna mákosra színtiszta unalmukban a tévedésből berepült legyek! Mert akkor a vajdasági magyar média ügyében maradhatott volna minden a régiben…

A kör meg egyre csak szűkül…

Merthogy ez a szóban forgó (és ami a legfájóbb: újságírásunk színe-java által kidolgozott, meg a színe-java által hallgatólagosan el is fogadott, a tömegtájékoztatási eszközeink megreformálása céljából kidolgozott, hadicselekben, taposóaknában bővelkedő) médiahaditerv kényszerű -- és alighanem egyben végzetszerű -- sorsfordulatot idézett elő a vajdasági magyar tájékoztatás egészében. A sorozatban végrehajtott, MNT-s zsinórmérték szerinti átformálás, a VMSZ-es fazonra való nyírás/alakítás, és ez az egész expanzív médiapolitika legalább annyira perniciózus, mint valamilyen közönséges nyavalya. A zseniálisan megszerkesztett médiastratégia pedig alighanem igazi kordokumentum. És kórdokumentum is egyben. (Sajnos, az orvostudomány jelenlegi állása szerint még nem létezik ellene hatékony orvosság.)

Hogy miként fest ez a magyar pártunk részéről megnyilvánuló globális rendrakás, ez a perfid módon (kizárólag a jobbítás szándékával) végrehajtott kényszerreform a gyakorlatban? In praxi: két fronton zajlik az átszervez(őd)és. Egyidejűleg. Párhuzamosan. Megszerezni az illető médium alapítói jogát (vagy legalább társalapítói státust elérni) és teljesen elvhűre, száz százalékig megbízhatóra, ménkűbiztosra cserélni a vezetőségét. Csupáncsak ebben áll, ennyiből áll valamely lap, rádió vagy televízió szerkesztőségének az elvárások szerinti beidomítása, átnevelése. Rosszabbik esetben: móresra tanítása. És máris nyert ügyük van.

Az igencsak nyakatekert nyaktekerési és gerincroppantási széria még jó egy évvel ezelőtt kezdődött. Egyetlen napilapunk, a mindenképpen jobb sorsra érdemes Magyar Szó volt a legelső a sorban. A kísérleti nyúl. A megzabolázás, a betör(et)és prototípusa. Aztán következett a szabadkai hetilap, a Hét Nap, majd pedig az újvidéki Mozaik Televízió. Sorsát a topolyai Tájékoztatási Központ sem kerülhette el, az elmúlt napokban pedig már a községi alapítású Szabadkai Rádió is ügye is terítékre került. Mindez azt jelenti, hogy szűkül a kör. Szorul a hurok. És majd Zucker kommt zu letzt alapon utoljára marad a tartományi székvárosi rádió. És az igen kitűnő étvágynak örvendő Magyar Nemzeti Tanács számára alighanem az lesz majd az igazi püspökfalat. (Ha a kezemet a szívemre teszem, igazából csak a két sz betűvel kezdődő napnak a műsorait féltem. A szerdaiakat meg a szombatiakat. Mert azokat szeretem hallgatni.)  

A hegyelmozdulással való fenyegetőzés

A Magyar Nemzeti Tanács elnöke minderről imígyen nyilatkozott nemrégiben:

„Fél év elteltével azt kell mondanom, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett. A médiastratégia ambiciózus vállalkozásokat tartalmaz. Ezeknek az előkészítésére helyenként kimozdultunk a nullpontról, de még nem érzem azt, hogy olyan lendülettel következett volna be a változás, mint az oktatás, a nyelvhasználat és a kultúra területén, ahol hegyek mozdultak el a stratégia mentén. Itt ez nem történt meg, de azért ez esetben sem porosodott a stratégai a fiókban. Olyan jellegű intézményes, rendszeres együttműködés a magyar nyelvű médiaműhelyek között, mint amilyen most van, még sohasem volt, noha ez is messze van attól, amit mi a stratégiában vázoltunk. Ha viszont megfigyeljük, hogyan működik együtt az Újvidéki Rádió a Pannonnal, a Szabadkai Rádióval és részben már televízióval is, vagy a Magyar Szó a Hét Nappal, az bizony nagyon messze van attól, amit megörököltünk, és ami a stratégia elfogadása előtt volt. Szeretnénk a vezetőségek megújítását teljesen befejezni, az általunk alapított médiumban őszig ezt meg is tesszük. A vezető személyek megbízotti státusát szeretnénk megszüntetni, s egy biztonságban lévő vezetői csapatot kívánunk kialakítani, amely már teljes egészében elfogadja a stratégiába foglaltak végrehajtását.”

Eddig az idézet.

Hogy miben nyilvánul meg ez a nagyra törő, fékevesztett ambíció? Abban, hogy írástudó főszerkesztők helyett szófogadóan hajbókoló pártkatonákat ültetnek a főnöki székbe? Abban, hogy most még hallgatható, nézhető és élvezhető műsoroknak torzítják el az arc(ulat)át, csorbítják ki az élét, lúgozzák ki az egyedi, a sajátságos színeit? Vagy esetleg abban, hogy egyik szerdáról a másikra, egyik szombatról a másikra egyetlen tollvonással végleg el is hallgattatják őket? Az a vaskos tény, hogy az alapítók/társalapítók meg a kinevezett főszerkesztők változnak, az még önmagában nem jelent semmiféle javulást. Mély meggyőződésem: sokkalta inkább szánalomra, mintsem dicséretre méltó az ilyen irányultságú ambíció…

Régen rossz lesz nekünk akkor is, ha mind az egyre vékonyabban csordogáló anyagiak tekintetében, mind pedig az elgyengített és felhígított szakembergárda következtében még az MNT elnöke által emlegetett – és nem is csupán kívánatosnak, hanem már-már alapkövetelménynek tartott -- HEGYELMOZDULÁS is bekövetkezik a mi kis magyar médiumainkban. Hiszen már egy egyszerű, akár még természetesnek is mondható kőomlás is sokuk számára életveszélyes lehet.

Egyediséged a védjegyed!

Én Istenem, de messze vagyunk már ettől a szépen csengő, a szőremelő izmokat megmozgató ősrégi alapigazságtól! Ahogyan attól is, hogy érték(es) vagy, mert belőled csak egy van. Csak egy napilapunk, csak egy igazi hetilapunk, csak egy huszonnégy órán át magyar nyelvű műsorokat sugározó rádióállomásunk. Minthogy egyik újság, rádió és televízió sem szakasztott mása, egyik sem klónja a másiknak! Mindegyik másmilyen. (Vagy legalábbis másmilyen kéne, hogy legyen.) És ezt most készek vagyunk javarészt beáldozni (hogy még jobban fájjon) egy magát mélymagyarnak mondó politikai párt kíméletlen érdekérvényesítése, ambíciója nyomán. Mintha semmi, de semmi felelősségünk ez ügyben nem is létezne. Mintha a tiszteletet és megbecsülést érdemlő elődeink úttörő munkája, következetessége, hajlíthatatlansága és kemény kiállása a minél szabadabb, szókimondóbb és minél szavahihetőbb sajtó érdekében nem is kötelezne bennünket az égvilágon semmire sem…

A médiaházak bejárata fölé (képletesen) kitűzött hófehér zászlók láttán kézenfekvő a megállapítás: a sajtóromboló politikusainknak egyáltalán nincsen nehéz dolguk. A hazugság sziruposan édes, ragacsos madzagát mélyen megmártották a mézes csuporban. Úgy húzták el a lépre csalt finnyás orrok előtt. Mert jól ismerik a megriadt lélek konfigurációját. Ilyenkor a nagyhangú elcsendesedik, a félős igazodik, a számító helyezkedik, a rafinált alakoskodik, a megfontolt pedig dörzsölten kivár. De még a mindenkori kárörvendő is úgy lapul, mint ahogyan a nyuszi szokott meghúzódni a fűben. Senki sem akar a különbözőségével feltűnni, különcködni, senki sem óhajt most kilógni a sorból. Mert aki önérzetesen felemeli a buta kis buksiját, azt bizony azon nyomban le fogják pisszenteni, a fejecskéjét pedig még le is találják nyisszenteni. 

Az MNT eddig becserkészett médiumai igazi agymosodaként zakatolnak. A mosóvízhez agymosóport adagolnak. A patyolattisztaság, a vegytisztaság elérése érdekében. A frissen mosott holmihoz pedig illatos öblítőt. Lehetőség szerint: pénzillatút. Mindent átható, csábító, tömény pénzszagút. (A zsoldosztóknak most piszok nagy mázlijuk van. Mert mostanság igen kevéssel is beérjük. Harminc ezüst -- Júdáspénz gyanánt -- már megteszi.)

Ennyi szükségeltetik csupán ahhoz, hogy dőljön a kifordított valóság, a megszépített igazság minden egyes újságlapon, valamennyi hullámhosszon és csatornán. Hogy parolázzon, hogy haverkodjon az omnipotens politika választott képviselőivel. A felülről irányított, megkiskorúsított, hazugságra kényszerített média pedig a következő parancsszavakra kezd működésbe lendülni: Ne kérdezz! Engedelmeskedj! Nem bánod meg! Miközben nagyon is jól tudja, hogy nem az éppen aktuális hatalomhoz való odasimulás, nem a válogatás nélküli dörgölőzés lenne az igazi dolga.

A vajdasági magyar médiahelyzet teljességgel reménytelen. Most hiába is hívnánk segítségül a néhány hónappal ezelőtt végleg eltávozott Hornyik Miklóst, hogy újra figyelmeztessen: „Hazugságban nincsen arany középút!” Hiába idéznénk meg Augustiniust, hogy óva intsen: „Jobb sántikálva a helyes úton, mint futva haladni a rossz úton!”

A kenyerem javát én már megettem. Réges-rég leszámoltam a rózsaszínű, szabad sajtó-féle illúziókkal. És hagymázas vízióim sincsenek arról, hogy még megérem azt a napot, amikor majd csupán egy mondatból fog állni a sajtótörvény. Csak annyiból, hogy: Nem szabad hazudni.  (Pedig de szép is lenne!)

Úgy tudom, Einsteintől ered a mondás, amely szerint az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és arra várni, hogy az eredmény egyszer majd más legyen.

Dacára ennek, én mégis ezt teszem.

Jó kis ellentmondás? Nem baj. Hadd legyen!

Szabó Angéla

A médiagömböc - Végkiárusítás a vajdasági magyar sajtópiacon?

1. Kívánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltőrlését.

A negyvennapos nagyböjt időszakát éljük. És ez most egyáltalán nem öröm. Nem mélységes elmélkedés. Nem megtisztulás. Nem megújulás. Mert nem csupán az elsárgult mindennapjainkban van szigorú nagyböjt, hanem szinte a teljes vajdasági magyar sajtóban is. Amely pedig – nagyon úgy fest, hogy -- szófogadóan, szemlesütve, fejét engedelmesen a hatalom igájába hajtva, végeláthatatlan hallgatásfelhőbe burkolózva tűri a mostanában alakuló újfajta komisz rendet. Egykori önmagát – és ezzel minden, de minden értékét – megtagadva, sárba tiporva és alighanem jó hosszú időre feladva. A délvidéki magyar média szikkadt, fekete kenyéren és poshadt, állott ivóvízen tengődik, böjtöl, vezekel. Mindenható alapítói és társalapítói számára viszont még javában tart a harsány farsang, az úri, ünnepi mulatság, a beteg kis magyar karnevál.

Viszlát, komplexusok!

Húsvét és feltámadás előtti nagyböjt ide vagy oda, a vajdasági magyar parlament becenéven aposztrofált Magyar Nemzeti Tanács valóságos tort ül és soha eddig nem prezentált zsíros lakomát folytat. Alighanem rákapott a délvidéki magyar sajtó különleges ízére, zamatára, specifikus, semmi mással össze nem téveszthető aromájára. És – úgy tűnik – farkasétvágya van a behemótnak.  Egymás után kebelezi be – tépi cafatokra és falja fel – a több évtizedes hagyománnyal rendelkező (valaha dicső napokat is megélt) tájékoztatási eszközeinket. Egyenként és külön-külön. Szépen, sorjában.

Tavaly nyáron már eltüntette feneketlen bendőjében az egyetlen napilapunkat, a Magyar Szót, nem sokkal ezelőtt pedig szőröstül-bőröstül bekapta a szabadkai hetilapot, a Hét Napot. A mi -- nemzeti színű, kokárdás, pántlikás, árvalányhajas -- kisgömböcünk hajszálra úgy viselkedik, mint ahogyan a forradalom szokott: felfalja a saját, tulajdon gyermekeit. Ezt művelte már korábban az ugyancsak szabadkai székhelyű, top politikusok által létrehozott top Pannon Rádióval és Televízióval is.
És csak tömi magába az elemózsiát. Csak zabál. Csuklásig. Jóllakottságig. Hányingerig. Gyomorrontásig. Adieu les complexes!

Irány a gömböcútvonal!

Was kostet die Welt? -- akár ezt is kérdezhetném most kissé keserű szájízzel, merthogy a vajdasági magyar médiapiacon napjainkban csaknem minden tömegtájékoztatási-eszközünket áruba bocsájtották.  Mindent eladnak és mindent megvesznek.  Mindennek tudják, és mindennek meg is szabják, meg meg is adják az árát. Javában zajlik a végső kiárusítás. Amíg a készlet tart. És akinek pénze van, most bevásárolhat…
 
A gátlástalanul guruló gaz gömböc girbegörbe útját már a Magyar Nemzeti Tanács megbízásából kidolgoz(tat)ott Médiastratégia nevet viselő dokumentumban felvázolták, kijelölték.  Jó előre. Nyilván olyan megfontolásból is, hogy aztán senkit az égvilágon ne érhessen meglepetés. Mármint az érdekeltek közül. A kis magyar médiagömböc táplálékfelvételi-állomásait, az úgynevezett gömböcútvonalat világosan megrajzolták, meghatározták a délvidéki magyar sajtó forgalomirányítói. A Médiastratégia című forgatókönyv szerint gömböckénk legelőször hamm, bekapja a Magyar Szó-t, aztán pedig hamm, bekapja a Hét Nap-ot. Majd következik a lajtstromban az újvidéki Mozaik Televízió. És zárja a sort, azaz befejezi bendőtöltögető ámokfutását a Szabadkai meg az Újvidéki Rádió (magyar szerkesztőségének) bekebelezésével. Persze, csak ha időközben gusztusa nem támad a maradék médiumokra is.

Tekintélyes, tekintélyt parancsoló erkölcsi mellbőségről teljességgel hiábavalóság e téma kapcsán beszélni. Az általános is meg a drasztikus klímaromlás is már jó ideje tart a vajdasági magyar sajtóban. A valóság feltárására törekvő, szabad szellemiségű tájékoztatás mifelénk nem egyéb, mint egy demokratikus illúzió. Nem egyéb, mint egy soha valóra nem vál(hat)ó – ámde mégis csodaszép -- álom.

Mit ér a rend, ha bitang?

A politikai hatalom, a teljesítményhiányos elit nem viseli el és nem is tűri meg a kritikát, a bírálatot, ezért aztán egyetlen hatalmas, színtelen, szürke képpé olvasztja egybe a sok aprócska, tarkabarka mozaikból álló délvidéki magyar médiát. (Egy lesz, egyforma lesz, egységes lesz! De egy csepp köszönet nem lesz benne.) Megkiskorúsítva, hazugságra kényszerítve, a valóság megszépítésére, elferdítésére kárhoztatva ezzel valamennyi lapot, rádiót, televíziót.

Csakhogy így, szigorú keretek közé préselve, satuba szorítva hogyan is élhetne, fejlődhetne ezután? Nincs rá mód. Nincs rá esély. A látványos, előre megtervezett leépítése, a módszeres elsorvasztása, éppen csak a vegetálás állapotába züllesztése immáron elkerülhetetlen. És talán a klinikai halálának beállása is csak idő kérdése. 

De vajon a hatalmi erőfölénnyel, az erőnek erejével kierőszakolt behódolás, az egzisztenciális félelem inspirálta dicshimnusz-zengedezés okozhat-e teljes megnyugvást, kényelmes biztonságérzetet és felhőtlen, igazi örömet a vajdasági magyar sajtó fejedelmeinek? Épp, pont ez az embertelen módon kipréselt, kikényszerített keserű dicsőség hozna ragyogást és áldást a VM sajtó sírba eresztőinek? Kötve hiszem.  Mert mit ér a „rend”, ha bitang?
Vétek ez a javából. Égbekiáltó, hatalmas bűn. A bűn pedig – természete szerint – általában sötétséget, köteléket és rabságot vonszol maga után. 

Hihetetlenül hangzik, de mindebben a magát nemzetinek mondó anyaországi kormány is főszerepet játszik. Az fizeti ugyanis a „temetkezés” költségeit. Ami persze a napi politika szóhasználatában nem egyenlő a leépüléssel, az elmúlással, a megsemmisüléssel, hanem épp ellenkezőleg. Ez az egységesítés hozza majd meg a vajdasági magyar újságírás fellendülését és virágerdőbe borulását.
Ha politikus lennék, biztosan én is így látnám. De minthogy nem vagyok az, már csak egy valamin töprengek. Ha mégis túléljük ezt a sanyarú nagyböjtöt, lesz-e majd utána feltámadás…? 

Szabó Angéla

A vajdasági magyar sajtó nótája is lehetne:

Átlátnak rajtam,
De nem vagyok zavarban.
Nem utálnak és nem szeretnek,
Ha megfelelek, megvehetnek.

Megadtam magam a mának,
Keresnek, hallgatnak, látnak.

Minden úton és minden időben,
Hogy elteljen és véget érjen,
Egy hosszú ásításba férjen,
Mindegy, csak félig érjen.

Megadtam magam a mának,
Keresnek, hallgatnak, látnak.

Még nincs itt az idő,
Vagy már elmúlt.
Sehova se érek,
Soha el nem kések. :||

Megadtam magam a mának,
Keresnek, hallgatnak, látnak.

Nincs itt az idő,
Ó oooó,
Nincs itt az idő,
Nincs itt az idő.

Nyílt levél a Médiaszolgáltatást Támogató és Vagyonkezelő Alaphoz

www.gazdakor.szie.hu

Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap

Dr. Böröcz István vezérigazgató

részére

Tisztelt Vezérigazgató Úr!

Ezen levél aláírói értetlenséggel és szomorúsággal tapasztaljuk, hogy az újévben a Duna Televízió Gazdakör műsora alapjaiban megváltozott. Mi az agrármagazinnak évek óta nézői, illetve tisztelői vagyunk, sokunknak a Gazdakörrel indult a napunk. Mindig találtunk egy-egy riportot, amiért érdemes volt bekapcsolni a televíziót.

Január 2-tól egy nyúlfarknyi hírcsokrot látunk! 

Híreket, amelyeket már egy-két napja megismertünk, vagy amelyek az érdeklődésünket igazából nem keltik fel. Mi nem csupán közléseket, politikai üzeneteket várunk a médiától, hanem az agrárium, a vidék helyzetének, hangulatának megjelenítését, szereplőinek szemléletét, sikereit és persze gondjait bemutató riportokat. 

Tisztelt Vezérigazgató Úr!

A tömegkommunikáció eszközein keresztül naponta értesülünk azokról az erőfeszítésekről, nem ritkán kudarcokról, amelyek a közmédia átalakítását jellemzik. Nyilván nagyon sok feladatot kell megoldaniuk. A Gazdakör egy jól bejáratott műsor volt, amelyet a vidék lényege iránt fogékony szerkesztőgárda készített. Bizonyára készíthettek volna jobb műsort, másfélét is, de amit helyette kaptunk, az elhibázott szerkesztői termék, minden elemében gyengébb, szegényesebb. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: vajon kinek az érdekében történt mindez?

Kérjük Vezérigazgató Urat, próbálja meg a Duna Televízió egyik népszerű és karakteres műsorának helyzetét rendezni, s a médiavállalkozói szándékok helyett a magyar vidék valós érdekeihez visszatérni!

2012. január

...

http://www.moef.eu/

Kedves Dr Győri-Nagy Sándor!

A csatolt levelet azoknak a Barátoknak, Ismerősöknek küldjük el, akikkel az elmúlt évtizedekben a Gazdakör révén kapcsolatba kerültünk. Közös élmény, értékrend fűz össze minket, ápolja kapcsolatunkat: a magyar vidék, a mezőgazdaság iránti alázat! Most segítségért fordulunk Hozzád! Január 2-ától a műsorkészítés lehetőségét elvették tőlünk, Gazdakör címen megjelenő agrárhír-blokkot egy teljesen új csapat készíti.

Keserű számunkra a kirekesztés ténye, de méginkább annak módja. A műsorral kapcsolatosan a megrendelő érdemi kifogást nem emelt, sőt még novemberben is biztattak, hogy a Gazdakörre nagy szükség van. Eközben a műsort már odaígérték másnak. Az alakoskodásból fakadó rossz lelkiismeretet jelzi: a mai napig egyetlen illetékes vezető nem bírt értesíteni, hogy a további munkánkra igényt nem tart. 

A hét hat napján jelentkező műsort a vidéki tudósítói hálózat tagjaival együtt mintegy 40-50 munkatárs készítette. Most munkanélkülivé váltak, illetve jelentős jövedelem kiesést szenvedtek el. A csapat szétesik, feleslegessé válnak azok is, akiket a magyar vidék leghitelesebb újságírói között tartanak számon.

A csatolt levelet szeretnénk minél több hiteles gazdálkodóhoz és a vidék iránt elkötelezett közéleti személyiséghez eljuttatni és a támogatását kérni. Amennyiben támogathatónak tartod a levelet, kérlek, egy válasz emailben jelezd, hogy az aláírói listára felvehetjük a nevedet! Ha van olyan ismerősöd, aki ismeri a műsort és szívesen aláírná a listát, kérlek, küld el neki is!

Üdvözlettel:

A Gazdakör készítői nevében: Pekár István 

A támogatás elküldhető a pekar.istvan@gazdakor.szie.hu e-mail címre is!

Köszönjük!

Politikai hipochondria* - δημοκρατία!

„A jó szót, 

az okos gondolatot, 

az értelmes cselekedetet,

egyszer előnyben részesítik majd az emberek,
És eljön az az idő, 

amidőn értelme, 

hitele, 

és becsülete lesz a félve kimondott igazságnak.”

(Tatiosz)**  

Addig: Advent a várakozás időszaka.

Folytonossá vált az a pszichés zavar melyet a politika idéz elő. Peregnek az események furcsánál-furcsább "lények" jelennek meg a porondon és rátermettségükről regélnek, pedig csak egy óhajuk-sóhajuk van a hatalom és annak tartása, milyen áron? Minden áron!


A pergament visszapörgetve az ókori görögökig, akik azon töprengtek, hogy a "nagy és kis Isteneket", hogyan regulázzák meg és a népnek is legyen egy picinyke uralma, nem kell megijedni csak papiruszon! Barangoltak, ücsörögtek, nedűket fogyasztottak és lőn világosság rátaláltak a demokrácia szóra - δημοκρατία! Kiáltott fel a tógába csavart poéta! Zeusz nem hiszem, hogy örült az Olümposzon, de megegyeztek szépen. Lehet a δημοκρατία szót emlegetni, de a hatalom az enyém marad dörmögött fen az Olümposzon! 

Így lőn évezredek óta...A feltalálók meg elkezdtek regélni milyen jó az ötletük, amely korszakalkotó, imigyen: A demokrácia lényege, hogy a közösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek eldöntésében, vagyis az önkormányzásban az adott térségben. A döntéshozatal módja lehet közvetlen és közvetett. Az érvényes döntést a többségi szavazatokkal vagy közös megegyezéssel hozzák az alapszabály (alkotmány, statútum, charta, szokásjog) szerint. Az alapszabályban szintén meghatározzák a hatalom megosztást, vagyis a különböző szintű döntéshozók hatáskörét és a hatalmi ágak szétválasztását. A döntés joga lehet központosított, részben lebontott vagy alulról felépülő. A hatalmi ágak szétválasztása a demokratikus hatalomgyakorlás és berendezkedés egyik fontos biztosítéka. Működési szabályok szerint létezik hagyományos és liberális értékrendű demokrácia, alulról felfele épülő, közvetlen, központosított, társas, megegyezésen alapuló, autonóm terület hatásköre...erre az autonóm akármire, még visszatérünk!

Nézzük mit mondtak erre az újonnan-frissen létrejött ellenzők serege. Megszólítjuk Platónt úgy virtuálisan időket átutazva! 


Platón: Hmmm! Én azon a véleményen vagyok –, hogy a demokrácia a csőcselék uralma, azoké, akik a szabadságot megfelelő erények (például mértékletesség) hiányában a szélsőségességig fokozzák, s így a szabadságból szabadosság lesz! 


Megérkezett  Arisztotelész tanítvány a rangban (a kérdés adott ő nem hallotta mit mondott Platón): A demokráciát az egyenlőség iránti (olykor túlzott) igény szülöttjének tartom, az egyenlőtlenségre épülő oligarchiával (kevesek zsarnoki uralmával) szemben! 


-Még egy kérdés kérem! 
-No ám legyen, -vélekedik Arisztotelész! 
-Mi lesz a papiruszra firkászokkal? 
-Sicc innen az nem téma! Nékik az a dolguk, hogy firkásszonak és ne a δημοκρατία-ról gondolkodjanak, mit képzelsz te időutazó-vándor! Zeusz úgy mókon vág ha hallja, hogy a tógám átszáll Athénből Mütlinébe! 
-Úgy felhergeltem Arisztotelészt, hogy visszavettem időutamból és Winston Churchill előtt találtam magam! 
-A kérés adott: Well...így nyilatkozott: "A demokrácia a kormányzat rossz formája, amely azonban még mindig jobb az összes többinél." és nagy hahotába fogott, de ne siess vándor egy whisky megvilágosítja elmédet e thémában...Well!!!

Egy nagy robaj és otthon találtam magam, a helyi sajtó orgánum (hangsúly: orgánum) elrettentő hibáival a talpamhoz ragadva. A címoldalon nem hiszem el amit látok! Még egy robaj!... Arisztotelész könyvét vágta utánam, aminek a czíme: Metafizika...Ébren vagyok most-már teljesen időutazásomból, úgy hiszem ez már nem rémálom, de távollétemben az önkormányzó-demokrácia polgármestert cserélt, eredményes bugyi és gatya váltások után! Állatorvos, helyett állatorvos...ez vicc? Neeeem, ez holt komoly, Csókán kitört a demokrácijóóó! Te szent Hókuszpók koalíciója! Igen beteg a népem, ha a gyógyulást ismét állatorvosra bízza!!! Durr!!! Most jött a Politika, pillanat... odaszólok Arisztotelésznek, hogy ne dobáljon már műveivel!!! Vigyázat az "öreg parkban", ha tudnám én az meg hol van: "Megjavították az aknákat (víztároló gödrök)"c. 4. oldal, de milyen jó, hogy nem tudom hol van, én a "fijatal parkba" járok! Képzeld el, mondaná Hofi! Képzeld el, a csicsókai "öreg parkban" rálépsz egy megjavított aknára, képzeld el, elszállsz, mint Móra Ferenc csókai csókája...és olyan fehér leszel utána a ravatalozón, mint a fehér galamb!... Szétnéztem lesz e újabb durranás, bízom benne, hogy Arisztotelész az Etika czímű művét küldi, úgy modernül, interneten keresztül...Jöttek a sorok és én lassan tovább állok, hadd menjenek tovább, de az ötös oldalon... juj..."Partnerség Szerbián keresztül - a sérülékeny csoportba tartozó gyerekek könnyebb életéért" már a czím hasít, mint a fasírt!...a fejlődési zavarban szenvedő gyerekek...Egyezem, aki a csicsókai "öreg parkban" aknára lép az megzavarodik főként, ha gyermek az illető, sebtiben lapozok tovább...Szent Hókuszpók ferdítő tükre! Érdekes a téma, mert volt egy nyertes pályázat, amikor "aknásítottak" az "öreg parkban" (valami lóti-futi pályát építettek...), most is van egy pályázat amiből az "új-faluban" lövész árkokat ásnak (esővíz elvezető árkokat), innen a földet az "öreg park" aknáira hordják (lóti-futi pályát takarják)...juj...a rátóti csikótojás jutott eszembe...szegény szerencsétlen csókai népem! A tűzkőhalom (Kremenyák) vallatása óta csak a kubikos munka járja, no modernül: kulturált szemétkihordás jár az csicsókai magyarnak vagy útilapu! Sziszifusz is így csinálta, igaz ő köveket görgetett le s föl, a csókai hatalmasok meg gödröt ásnak és temetnek...Ne féljetek, hiába ásnak lövészárkokat és aknákat javítanak a koalíciós Csókán, nem lesz itt háborgó leszámoló hadművelet, morfondírozik Hókuszpók, eleget kell tenni a vitézi meghívásnak, de ezek a töpörödött törp ördögök sosem nyugszanak, kegyetlen idegesítenek már megint fércelnek valamit! Durr!!! Képzeld el ez nem Arisztotelész, hanem én voltam! Összecsuktam a lapot, talán gyújtósnak még jól jöhet...


Kedves olvasóm, miért e példa, mert így fog kinézni az új média stratégia - sajtó orgánuma és papirusz firkásza...igazi elrettendő példa, így néz ki egy nemzeti autonóm terület hatásköre a demokrácia gyakorlatában! 


Politikai hipochondria a javából, a görögök tudtak-nak valamit anno és most! Pénzt csináltak a demokráciából, most pénzt csinálnak a válságból! A mi autonóm területű és hatáskörű nemzeti tanácsunk is tud valamit, igaz egyet: -a legfontosabbat! A pénzt elkölteni! 


A politikai hipochondriában szenvedő vezetőink tudják pontosan, hogy egy lehetőség és pillanat lenne ugyebár a demokráciában: A diktátorok megdöntése, úgy ahogyan most zajlik Észak-Afrikában! A többi utána úgy négyévenként összeborul, legyen az sárga, vörös, piros, bíbor...

Igen!  A politika, a koldusok alkudozása, ez az igazi politikai hipochondria! 

Még egy whisky-t Churchill bátyám, még mielőtt Arisztotelész hozzám vágja a többi művét?...

Margit Zoltán

*A hipochondria egyfajta pszichés zavar, amely esetében az egyén kényszeresen foglalkozik saját egészségi állapotával, megszállottan keresi magán a szervezetében fellépő kóros elváltozásokat, betegségeket, gyakorta halálfélelemmel küzd, és a feltételezett betegségek szomatikus tüneteit rendszerint pszichésen észleli is magán. Leggyakrabban szorongást okoz, de súlyosabb esetekben a hipochondriában szenvedő beteg állandó orvosi felügyeletre és folyamatos gondoskodásra tart igényt, noha voltaképpen egészséges és képes volna ellátni önmagát. A beteg gyakran maga is elismeri betegsége képzelt voltát, de kényszeres tudatállapotáról lemondani képtelen. Gyakran párosul a psziché egyéb kóros zavaraival, például paranoiával. Egyes elméletek szerint a hipochondria a lelki elhárítás egyik megnyilvánulási formája, amelynek segítségével az egyén igyekszik elkerülni, tudatából kizárni az elé tornyosuló magánéleti problémák megoldását. Pszichoterápiával és viselkedés terápiával többnyire kezelhető.

A szó eredete a görög hüpokhondrion szóra vezethető vissza, ezzel a megjelöléssel illették az ókori görögök a has felső részét, ahonnan feltételezésük szerint az értelem és a psziché betegségei erednek.

**Hioszi Tatiosz (Kr. e. 368 - Kr. e. 289) görög író - filozófus.  Tatiosz Kr. e. 368-ban született a török partoknál fekvő Hiosz szigetén. Elofordul, hogy a szeretet tanának ókori mesterét összetévesztik a 800 évvel később élt alexandriai szépíróval, Akhilleusz Tatiosszal (Kr. u. 5. sz.), vagy a hasonló nevű athéni természetfilozófussal (Kr. u. 2-3. sz.), aki fő művét (Bevezetés a számok világába) a hioszi Tatiosz működése után 500 évvel később írta. Apja, Gallinosz szerszámkészítő mester volt, aki már gyermekkorában támogatta fia ember- és életszeretetét, Később elajándékozta legnagyobb kincsét: tudását a szeretetről - azt a csodát, amelyet az élet igazi tudományának nevezett: 351-ben Athénba ment, és Platón Akadémiáján bölcseletet tanult 17 évesen. Ott ismerte meg későbbi mesterét, Arisztotelészt, aki 367-től 347-ig hallgatta Platón előadásait, és Tatioszt rögtön a barátságába fogadta. Négy esztendő múltán azonban útjaik elváltak. Tatiosz 325-ben hazaköltözött Hioszra - ezúttal végleg -, majd megnyitotta saját iskoláját a Platián. Athénből, Tanagrából, Megarából, de Epheszoszból, és a környező szigetekről is özönlöttek a hallgatók, hogy megismerjék Tatiosz  tanításait a szép és helyes szeretetről.Tatiosz Kr. e. 325-től Kr. e. 289-ig - 36 éven át - élete utolsó napjáig vezette a Szeretet Tanításai elnevezésű iskoláját Hiosz szigetén.Hioszi Tatiosz 79 évet élt.Munkáinak - naplójának, leveleinek, kéziratainak - rendezését 289-ben legkiemelkedőbb tanítványára, Kalimonaszra bízta. Több könyve megmaradt az utókor számára:

Életbölcsességek. A bölcsesség ábécéje. A Szeretet kiskönyve. Mosolygó történelem. Az Élet szép ajándékai. A Szeretet ereje. Emberi történetek. Üzenetek a Szeretet Földjéről. A Csillagszikrák útja. Lélekutazás.

A vajdasági magyar médiastratégia...a kalitka, az csak kalitka, ha aranyból van is!

Made in Médiastratégia

„… jelzi: van még lópikulányi remény –
nem olyan hosszú, mint amilyen kemény.
Nyomorát viselve arról álmodik,
zsebkendő helyett nyelvére köt csomót.
S mielőtt elszámolna háromig,
megszokja e romlott Paradicsomot.”
(Sziveri János: Új glossza)

Az együgyű, százeszű és ezermester elvtársak a megboldogult szocialista önigazgatású társadalomban nemigen ismertek lehetetlent. Az elmés mondolat szerint, ha a helyzet úgy kívánta, akkor az almából akár almáriumot csináltak, a szilvából szilvóriumot, a semmiből pedig a legtöbbször semináriumot. Irigykedésre igazán semmi okunk nincsen, mert ebben a legeslegújabb kori demokráciában mi is tökélyre fejlesztettünk legalább egyvalamit. Méghozzá a futószalagon történő stratégiagyártást. Merthogy nálunk már (ha más egyebe nincs is, de) stratégiája (az bizony) van az oktatásnak, a művelődésnek, a tájékoztatásnak, a sportnak… (Már nagyon kíváncsian várom, mikor lesz ennek a többszörösen alávetett kisebbségi sorsnak, ennek a gyalázatos mélyszegénységnek, ennek a délvidéki nyomorúságnak is stratégiája.) Merthogy most ennek a stratégiafazonnak van éppen a szezonja. Ettől és csakis ettől lesznek azsúrak az urak. És ettől lesz majd azúrkék felettünk a vajdmagy ég. Igazán nem akarok gonoszkodni, de mintha lenne ennek a recsegve pergő STRATÉGIA szónak egy csöpp kis militarista felhangja. Én csak emiatt nem szeretem. Attól tartok, hogy ha egy dokumentumtervezetnek ilyen kemény, markáns, katonás gyűjtőcímet adnak, akkor ez a bakaszarkemény szigor (előbb-utóbb) majd valahol a tartalomban is fellelhető lesz. Még ha olykor ügyesen álcázzák is. Mint teszik azt például a vajdasági magyar tömegtájékoztatási-rendszerre tervezett és készített (mért-szabott-varrt) STRATÉGIAEGYENRUHA esetében is. Gondolván bölcsen: ha már sehogy máshogy nem lehetséges, legalább ily módon valósuljon meg a délvidéki sajtóban az egyenjogúság. Így jöhessen létre a médiaegyensúly. Így lehessen majd Nyuszi Koma is szép, meg Róka Koma is szép.
„Az Alkotmányban szavatolt anyanyelvű tájékoztatás (…) kulcsfontosságú a vajdasági magyar közösség számára” – áll a Magyar Nemzeti Tanács megbízásából készült Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentumban. Az igen terjedelmes anyag legelső kopogós mondatának a valóságtartalmát nyilván egyetlenegy épeszű ember sem merészeli megkérdőjelezni. (És nagyon úgy fest, hogy a folytatást sem!) Egy alapos kontempláció után nyilvánvaló a végkövetkeztetés: a vajdasági magyar médiarendszer kissé elnagyolt állapotfelmérésének is tekinthető, rögtönzött helyzetjelentés, olyan felemás. Akár a mi sajtónk. Híven tükrözi, vissza-visszatükrözi azt. Egyszer elégedetten állapítjuk meg, hogy milyen szerteágazó is a mi VM médiaalagút-rendszerünk, hiszen megjelentetünk saját gyermek-, ifjúsági-, napi- és hetilapot, internetes és sok-sok kisújságot, van jó néhány rádiónk és televíziónk… Mi egyebet akarunk még? Máskor meg amiatt sopánkodunk, hogy amivel rendelkezünk, az mind-mind édeskevés. Ráadásul itt-ott egy kicsit már dohos is, penészes is, meg enyhén naftalin szagú is. Vagy mondhatnám kissé nyakatekerten úgy is, amint az egyik középiskolás diák fogalmazásában olvastam (és egy életre meg is jegyeztem): az idő vasfoga elszállt felette. Esetenként még halovány is, vérszegény, jellegtelen, arc nélküli. Sokszor eladhatatlan, nézhetetlen és hallgathatatlan. Éppen ezért nem is érdemelne mindennap vállon veregetést Joe Pulitzer apánktól, a sajtókirálytól.

„… Elrendez minket a szél: megint,
megrajzol ismét, homokból, pernyéből –
vélhetően reménykeltőbb ábrát.”
(Sziveri János: Homokábrák)

Hamarosan a Magyar Nemzeti Tanács elé, és (szent, mint a mise, hogy) elfogadásra is kerül az újságírószakma legnagyobbjai és legjobbjai által kidolgozott vajdasági magyar médiastratégia. (Ezt a leg-leg-legekről, az úgynevezett top-zsurnalisztákról szóló hírt épp a napokban hallottam az egyik rádióműsorban. Meg is lepődtem rendesen, mert a mi szakmai piramisunk csúcsán álló újságírónk, kötve hiszem, hogy részt vett volna ebben a munkában. Nem olyannak képzelem. Úgyhogy: én most megkövetem a szakma óriásait és góliátjait (én, a vajdmagy firkászok legparányabbika és leghitványabbika), de egy sor dolog egyszerűen kikívánkozik belőlem. S minthogy (idézek a médiastratégiából): „minden állampolgárnak joga van a sajtó útján közölni alkotásait, nézeteit, amennyiben azok nem sértik a Szerb Köztársaság alkotmányos rendjét”, így tán én is elsorolhatom, mely gondolatok nem hagynak nyugodni engemet…
Minthogy minden jövő csakis és kizárólag a múltra épülhet, kezdetnek jöjjön egy rövidke tűnt időket idéző visszapillantás! Egy apró retro flashback. Nem kell hozzá hosszas szemlélődés: a fokozatos és lassú erózió okozta leépülés mindegyik sajtótermékünk esetében látványos. (Amit látok: látvány. Amit hallok: halvány.) Kezdve magától az épülettől, amelyben székel(t) a híres, nevezetes újvidéki Forum Lap-, Könyvkiadó és Nyomdaipari Munkaszervezet, és amelyet a dokumentum készítői egyenesen SAJTÓPALOTÁNAK neveztek, sejtetve ezzel az 1957-es beköltözés kori állapotokat. Nem is volt abban semmi meglepő, hogy két évtizeden át már-már presztízsharcot kellett vívni a kiadóházba való „bejutásért”. Amikor én a nyolcvanas évek derekán a Forum-házba csöppentem – s amikor már éppen az utolsókat rúgta a szocializmus –, szinte a nyomát sem láttam az egykor volt fényűzésnek. Maga a kiadóház (palota helyett) inkább egy meglehetősen lelakott bérházra hasonlított: jócskán elavult műszaki felszereléssel, kopottas bútorzattal és többnyire megsavanyodott, megkeseredett dolgozókkal. Harminc év alatt bizony elfogyott a vaj is, a méz is meg a lekvár is a kenyérkéről, és akkor már a legszófogadóbbaknak is csupáncsak morzsikák jutottak a legendás kommunista elvtársi gazdagságból és jólétből. Merthogy igenis legendája volt a boldog-idők-béli bőkezűségnek/pénzszórásnak. Amikor például – nem csak úgy, a Mindenható/Isten nevében, hanem a mindenható párt nevében és az elvtársi szolidaritás jegyében – lakásokat adományoztak a kiváltságosoknak, vagy lakásfelújításra és még ki tudja, milyen célból mesés kölcsönöket osztottak… Amikor még rengeteget utazgathattak… Amikor még csinos kis summát kitevő napidíjat számoltathattak el maguknak… Amikor még 1500-as létszámmal és teljes fordulatszámmal üzemelt a cég… Amikor még úgy írtak napilapunkról, a Magyar Szóról, hogy az alighanem a világ legislegkiválóbb magyar nyelvű napilapja… És amikor még annak a példányszáma hétköznap meghaladta a 35 000-ret, vasárnap pedig a 62 000-ret is. (Hogy milyen besorolásos minősítést érdemelne mostanság – de nem kizárólag a hétköznap eladott 2000-res és a hétvégi 17 000-res példányszám okán –, az is megérne egy-két misét.) A 10 000 példányban megjelenő Képes Ifjúságot, a jugoszláviai magyar fiatalok egykori hetilapját – amely a lázadó/útkereső/irkálgató fiatal értelmiségiek gyűjtőhelye volt –, mára már egy 2000 példányban nyomott, színházi, zenei és úti beszámolókat tartalmazó magazinná silányították, és a napilap szerdai mellékleteként ingyen osztogatják. A legdrasztikusabb példányszámcsökkenés mégis a Hét Nap esetében figyelhető meg: a valaha (amikor még volt saját arca és egyéni stílusa) 60 000 példányt is elért hetilapból ma mindössze 3700-at adnak el havonta. Noha a 62 éves Újvidéki Rádió hőskorának is az 1970-es és az 1980-as éveket tartják (elsősorban a műsorainak színgazdagsága, sokrétűsége és sokrétegűsége, meg nyilván a gárda számbelisége miatt), ma is több olyan műsort sugároz, amelyek még a legrégebbi/leghűségesebb/legigényesebb hallgatókkal is képesek feledtetni a régvolt idők adásait. És jó néhány olyan munkatárssal is büszkélkedhet, akik már önmagunkban is formálják és alakítják a hallgatóságot és a hallgatottságot, növelik az egyes tematikai műsorok népszerűségét, sőt: magának az újságíró mesterségnek is emelik az ázsióját. (Ami pedig – különösen mifelénk – elég nagy ritkaságnak számít.) A hányatott sorsú Szabadkai Rádiót, amely a közvélemény-kutatások szerint a tartomány legnépszerűbb rádiója, már többszöri nekifutásra megpróbálták – ha nem is végérvényesen eltüntetni az éterből, ha nem is végleg elnémítani, de legalább – jó erősen lehalkítani. A sors iróniája, hogy éppen a vajdasági magyar politikai hatalmasságok készültek fel arra a gyászos feladatra, hogy megadják számára a kegyelemdöfést. (Csak azért, hogy még jobban fájjon!) Ők ugyanis ezzel a rádióval párhuzamosan létrehoztak egy másik, egy ellenlábas, egy árnyékrádiót – televízióval egyetemben (Pannon RTV) –, hogy rögtön két legyet üthessenek egy csapásra. (És láss csodát: a fene nagy demokráciában is felépült egy sajtópalota, csak ezúttal Szabadkán és üvegből!) A Pannon Rádió a közszolgálatiság helyett a műfajnak inkább a könnyedebb, kereskedelmi változatát választotta, vagyis a műsoroknak elsősorban a szórakoztató jellegét hangsúlyozza. Talán épp emiatt van az, hogy legtöbben a zene miatt hallgatják. (Magától adódik a kérdés: csupáncsak amiatt kellett a semmiből felépíteni a 43 éves Szabadkai Rádió tövében egy vadonatúj másikat, hogy vele jókat zenélgethessünk? Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy kizárólag ezen egyetlen kritérium figyelembevételekor még a kimondottan falusinak számító hajdújárási Rádió90-nek sincs az égvilágon semmi szégyellnivalója. Sőt: százszorta jobb sorsot érdemelne.) Az Identitás Kisebbségkutató Műhely által végzett felmérés szerint (kb. fél évvel ezelőtti adatok) a legtöbb vajdasági magyar a televízióból tájékozódik. Híradót 42 százalékuk néz rendszeresen. A legnagyobb múltú és egyben a legjelentősebb Újvidéki Televíziót is alaposan megtépázták – anyagi, műszaki és szakmai téren egyaránt – az utóbbi évtizedek mindenféle viharai. Valamilyen csoda folytán az MNT mégsem a legtapasztaltabb veterántévét tartja a délvidéki magyarság szempontjából a legfontosabbnak, hanem az ugyancsak szabadkai Pannon Televíziót.

„Hol hagyta tiszta, szép eszét,
aki zsarnokságra vágyik?”
(Sziveri János: Rákrománc)

A médiastratégia megszövegezői onnan kezdték a téma kidolgozását, hogy az anyanyelven történő tájékoztatás kulcsfontosságú az itt élő magyarság számára (s ha ezt még megtoldjuk azzal, hogy a sajtószabadság – alapjában véve – egyetemes érték és alapvető emberi jog), akkor felvetődik a kérdés: milyen perspektívát kínálunk fel azoknak a régióknak, amelyek az elmúlt években helyi jellegű tájékoztatás nélkül maradtak. Mert megszűntek a helyi lapok, mert elhallgattak a helyi rádiók és televíziók. Márpedig, ha ezen állítás megfelel a valóságnak, akkor a tájékoztatás nélkül maradt lakosságnak éppen az az elemi/alkotmányos joga sérült, amely szerint őt az még ebben a zűrzavaros Szerbiában is megilleti. A nagy állami/fővárosi televíziók/rádiók műsorait (amelyek szinte mindenhová eljutnak) hiába kémleli/füleli, mert azok legfeljebb csak hallgatni tudnak magyar nyelven. A VM média rendszeréből kirekesztett, kifelejtett és a sorsára hagyott régiók esetében badarság fejlesztésről beszélni, hiszen először azt a vezetéket kell kiépíteni, amelyen keresztül maga az információ-áramlás megvalósulhat.
Az állami pénzcsapok elzárása – egyáltalán állam bácsinak, az anyagi biztonság és a folyamatos működtetés egykori letéteményesének kifarolása a sajtó mögül – a vajdasági magyar médiumok apraját-nagyját (már ha szabad egyáltalán ily módon disztingválni!) érintette. És ez csak az egyik savanya nyavalya. A következő lépcsője a nemzetiségi (kisebbségi) sajtóval való kibabrálásnak a sokat ígérő, de csak keveset adó privatizáció volt. Egész Vajdaság területén egyetlenegy esetben sem bizonyult sikeresnek. Persze: a kóros pénztelenség egyáltalán nem számít új keletű járványnak a magyar nyelven történő tájékoztatásban. Emiatt sírdogálunk már legalább huszonöt éve. Tudom, komoly ellentmondás, de mégis mintha túl könnyen átsiklottunk volna felette. Mintha az első szóra félreálltunk volna az útból. Mintha az itteni magyarok nem fizetnének be még mindig annyi adót a szerbiai állami kincstárba, amiből futná a magyar nyelven tájékoztató médiumok működtetésére. Mintha mindinkább csak egy irányba, az anyaország felé tekingetnénk, mintha kizárólag csak onnan várnánk a pénzeső hullását, mintha csak abba az egy irányba tartanánk mind a két markunkat.
A vajdasági magyar média rendkívül gazdag intézményrendszer, hagyományokkal – vélik a stratégia készítői –, ugyanakkor a szakmai hanyatlás, a nemzeti értékek hiánya és ebből következően a piacvesztés jellemzi a leginkább. Lényeges az is, hogy a sajtónkban meg kell jelennie a közérdeknek. „A médiának tudatosan vállalni kell a közösségi identitás kialakítását, illetve a meglévő megerősítését. Ennek kiemelkedő támpontjai a magyar nemzet és a vajdasági magyar közösség nemzeti ünnepei, jeles napjai és szimbólumai. Ezekről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről, történésekről méltó módon megemlékezni, hírt adni és tudósítani kötelesség.” S hogy teljes legyen a kép, az eddig kirakott kockákhoz illesszük még hozzá a Magyar Nemzeti Tanács elvárásait is. (Mert ugyan teljes és maximális és tökéletes a sajtószabadság és szabad a véleménynyilvánítás, de azért úgy katonásan és kopogósan kimondják, hogy a szófogadóknak kijáró estéli rétest senki nem a két szép szeméért kapja. Aki viszont nem tud, vagy nem akar se jól táncolni, se jól fordulni, az a szóláshasonlat-beli rétesnek legfeljebb csak a már kipróbált és bevált pacséri változatát érdemli meg. Vagy még azt sem.) És most az idézet: „A közszolgálati médiaszolgáltatók minden munkatársától, a munkaviszonyban levőktől és a tiszteletdíjasan alkalmazottaktól az MNT elvárja, hogy munkavégzés során az általánosan elfogadott közéleti, kulturális normáknak megfelelően járjon el. A dolgozók tartsák szem előtt, hogy közéleti, társadalmi megnyilvánulásaiktól, magatartásuktól nem vonatkoztathatók el. (…) A megfogalmazott elvárások kötelező jellegűek az MNT által alapított és/vagy társalapított közszolgálati médiaszolgáltatók számára. (…) A megjelenő tartalmakért és az MNT által elfogadott Vajdasági Magyar Médiastratégiában megjelenített irányelvek betartásáért és megvalósításáért az igazgató és a főszerkesztő felel.”

„Ráfázunk a rációra!
Ilyen a lélek konfigurációja.”
(Sziveri János: A sintér és a színtér)

Bő egy évtizeddel ezelőtt, a Képes Ifjúság egyik számában megjelent a Vajdasági Magyar Szövetség egész oldalas logója. Akkor először. Addig soha. Akkor nem igazán értettem, hogy ez a fajta kendőzetlen reklám, ez a fajta, tolakodó biológiai jelenlét miféle szerepet akart betölteni egy ifjúsági lap és legfőképpen annak olvasótábora életében. Mint a szerkesztőség legrégebbi munkatársa, pár sorban tiltakoztam az ellen, hogy a túlnyomórészt mégis csak kiskorúaknak szóló hetilapban ily mértékben szándékozik nyomulni az egyik politikai párt. (Hogy is nézett volna ki a világ, ha nem akadt volna rögtön egy azonnal hadra fogható, túlbuzgó kis kolléga, aki homlokegyenest másképp látta az esetet és azt nem is átallotta szóvá tenni?!) Hja, azóta hatalmasat fordult ám velünk a világ! Akkor csupán az újságnak volt egy VMSZ-reklámja, most viszont a VMSZ-nek van újságja. Nem is egy. Van egy napi- meg egy ifjúsági lapja, van egy hetilapja, van egy rádiója és van egy televíziója. A várólistán pedig már újabb médiumok is ott-toporognak. Várják a megváltást.
A hatalom, a politikum érvelései, törekvései (ebben az ügyben is) kristálytiszták: természeténél fogva mindig is a totális ellenőrzésre, a kontroll maximális leszűkítésére törekszik. És ezzel párhuzamosan: folyamatosan igényt tart a média jótékony és segítő hátszelére. Épp ezért a teljes vajdasági magyar sajtó egy vágányra terelése, az egyazon politikai platformon való veszteglése nem számít óriási meglepetésnek. Az elkészült VM médiastratégia is ezt az ambíciót (használjak már én is legalább egy abszolút trendi kifejezést!) támasztja alá. Az viszont már jócskán elgondolkodtató, hogy maga a szakma, a vajdmagy újságíró-társadalom egyetlen ellenvetés nélkül fogadta el a dokumentumot. Igazából még arról sem nagyon lehetett hallani/olvasni a tervezet nyilvános vitája során, hogy egyáltalán kik merészelték bírálni, és milyen kifogásokat emeltek. Egy-két kivételtől eltekintve. Márpedig tanult kollégáim nálamnál sokkal jobban tudják, hogy a sajtónak az a feladata, hogy kihangosítsa a bajokat, hogy láttassa a mezítelen valóságot. Minden körülmények között legyen kritikus és semmilyen körülmények között se legyen hazug. Ettől még nem lesz ellensége a saját nemzeti közösségének! Egyáltalán nem. Sőt: akkor tesz csak igazán jó szolgálatot az itteni magyarságnak, ha nem festi rózsaszínre sem a szürkét, sem a feketét. (Bármilyen hihetetlenül hangzik is ez egy, a szüntelenül csak hozsannázáshoz szokott politikusi fül számára.) És akkor jó a saját szakmájának is. Ha elsősorban a lelkiismerete instrukciói szerint végzi a munkáját, akkor soha nem érzi azt árulásnak, és csakis így kerülheti el az erkölcsi elaljasodást. Ugyanis amilyen mértékben válik szolgalelkűvé, olyan mértékben veszíti el önmagát. Meggyőződésem, hogy a politikában és az újságírásban a hazugságnak ugyanolyan szerepe van, mint ételkészítés közben a habarásnak. Azzal sűrítik be magát a történetet. A kellő szakértelemmel adagolt és mesterien elvegyített hazugság ugyani képes megváltoztatni a beszéd, illetve az írás állagát. És látszatra úgy tűnik, hogy a térfogat megnövekedésével arányosan a politikai maszlag, illetve a szennyiromány igazságtartalma is megnövekszik. Pedig a hazugságtól csak színe és íze vész.
A kérdés számomra megkerülhetetlen: miért lesz az olyan jó az egész vajdasági magyar közösség számára, hogy ha éppen a legjelentősebb tájékoztatási eszközeinek a (nyilvánvalóan elsősorban) politikai (és nem szakmai) felügyeletét átveszi a Magyar Nemzeti Tanács, azáltal, hogy azok (társ)alapítójává válik? Jó lesz-e egyáltalán? Mert megmaradnak? Mert az MNT védőszárnya alatt végleg elhárul a fejük fölül a megszűnés veszélye? És ezzel a másik alapbajt, az értékvesztést is elkerülik? A kontaminált médiát. Amikor majd két kézzel meg tűzzel-vassal irtják a még megmaradt színeit, és amikor a vajdasági magyar sajtónk hasonlatos lesz az újfajta kínai pólóhoz: három (világ)márka egyben.
Akárhogy csűröm-csavarom, az MNT mögött, a háttérben mégis csak egy erőteljes politikai párt áll. A felvetésre, miszerint ez a párt (történetesen) nemzeti színezetű, vagyis magyar, vagyis a miénk, egyedül csak az lehet a válaszom, hogy a kalitka, az csak kalitka, ha aranyból van is. A szabadság meg, szabadság – ahogy Hobo énekeli –, ha magányos dolog is.

Szabó Angéla