Igaz, vagy nem igaz?

Kisebbségjogi jegyzet

"A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki,

hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek."

                                                           George Bernard Shaw

"A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát."

                                                           Magyar közmondás

Montaigne a hazugokról írott esszéjét azzal kezdi, hogy aki hazugságra vállalkozik, jobb, ha kiváló a memóriája. A hazugság nem egyenlő a tévedéssel: utóbbi nem szándékos (az igazság nem tudása), míg előbbit szándékosan követjük el. Ennek folytán, ha valaki egy történetet vagy hazugságokkal körülbástyázva, vagy arra alapozva mesél el, emlékeznie kell minden egyes kitalált részletre, különben könnyen rajtakapják. Mégis sok esetben nehéz megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, mert ahogyan a céltábla közepét eltalálni csak egyféleképpen lehet, elvéteni azonban végtelen sok módon, így a hazugságnak is – szemben az igazsággal – számtalan arca van. Montaigne saját szerencséjének és erényének tudta be, hogy rossz a memóriája – olvasható Megadja Gábor Miért hazudnak a politikusok, ha nem muszáj? c. írásában. 
 

Közismert Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök elhíresült (beismerő) vallomása a "Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni.". Szerbiában pedig Mlađan Dinkić (most) szerb gazdasági és pénzügyminiszter meséje, hogy a polgárok 1000 eurós ingyen részvényeket kapnak, stb. 

Szűkebb pátriánkban Dr. Hódi Sándor pszichológus kutatta a témát és írt könyvet Miért hazudnak a politikusok? címmel. 

Nem kell azonban feltétlenül pszichológusnak lenni, hogy megállapítsuk: A politikusok bizony gyakorta nem mondanak igazat. Talán nem is lennének politikusok, ha az igazságot mondanák. Úgy is lehetne fogalmazni, azt mondják, ami nekik, vagy politikai pártjuknak megfelel. Főleg akkor, ha nincs a közelben valaki, aki emlékezteti őket a tényekre, vagy akár utólag számon kéri tőlük azokat. Nem szabad „futni hagyni” őket, mert végül mi magunk leszünk a hülyék, ha készpénznek vesszük, amit mondanak. Szavukon kell fogni őket.  

„Átmesélés”

Négy vajdasági magyar politikai párt és több civil szervezet szeptember 27-én tanácskozást tartott, amelynek végeredményeként megfogalmazták A vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményei című dokumentumot, amelyben 15 pontban összefoglalták a vajdasági magyarok megoldatlan problémáit, vagy diplomatikusabban fogalmazva, megoldásra váró kérdéseit. A dokumentum kidolgozásában egyedül „a legbefolyásosabb délvidéki magyar szervezet”, a Vajdasági Magyar Szövetség, a meghívás ellenére, nem vett részt. Pásztor István, a párt elnöke az Újvidéki Rádió október 3-i Hangadó Szerda című műsorában újságírói kérdésre, hogy pártja miért maradt távol a tanácskozásról, ezt válaszolta: 

– Úgy tekintek erre a dokumentumra, mint az utolsó választási programunk átmesélésére. Az, ami ebben a tizenöt pontban látható, az benne van többek között a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) utolsó választási programjában. A Vajdaságért egy normális Szerbiában címszó alatt megjelent választási programban. És úgy tekintek erre a zárónyilatkozatra, hogy azok, akik most már többedik alkalommal megmérettettek és nagyon, nagyon könnyűnek találtattak. Újra elmondják, hogy kinek mi a dóga. Azon túlmenően, hogy leírják, átmesélik, hogy más mit gondol, mást nem vállalnak. Aláírják, összejönnek, elmondják, de a leckét újra nekünk adják fel. Én ettől nem félek, és azt gondolom, hogy ez a fajta megnyilatkozás minket csak megerősít. Azért erősít meg, mert én nem látok új elemet ezekben a történetekben. Egyrészről. Másrészről azt látom, hogy csak nekünk van ebben a pillanatban olyan mozgásterünk, olyan kapacitásunk, olyan legitimitásunk, amiknek tükrében ezeket a dolgokat fel lehet vállalni. Fel is vállaljuk, és megpróbálunk ennek érdekében valamit tenni – tette hozzá Pásztor.
 

A VMSZ elnöke szerint a megfogalmazott 15 pont „a VMSZ utolsó választási programjának az átmesélése”. Hogy ez mennyire nem igaz, csak össze kell hasonlítania a VMSZ Vajdaságért – egy normális Szerbiában 2012-2016 c. választási programját, amely „tartalmazza mindazt, amit a VMSZ képvisel” (http://www.vmsz.org.rs/hu/valasztasi-program/vajdasagert--egy-normalis-szerbiaban) és a többi párt, illetve civil szervet – egyebek között a VMSZ-hez is intézett – felhívását (http://bozokiantal.blogspot.com/search?updated-max=2012-10-02T18:33:00%2B02:00&max-results=7).

Pásztor azt sem nem tudja, hogy mit tartalmaz pártjának a választási programja, mivel a két szöveg egymással még csak köszönő viszonyban se nincsen. Akkor most ki kit és mit mesélt át? Hogyan is áll Pásztor a memóriával?

Mit tettek eddig?

A VMSZ a 12 pontból álló választási programjában a 9. helyre rangsorolta a „kisebbségi jogérvényesítést”, ami önmagában is utal arra, hogy milyen fontosságot tulajdonít a vajdasági magyar közösség helyzete rendezésének, illetve megoldatlan kérdéseinek. Elégedett a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénnyel és nem szándékozik annak megváltoztatását javasolni. Egyéként – részrehajlással való vád elkerülése végett – a program teljes szövege: 
 

„9. Kisebbségi jogérvényesítés

A 2008 – 2012. közötti parlamenti ciklus meghatározó eredménye a Nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadása. A törvény megteremtette a jogi keretet a nemzeti közösségek kollektív jogainak gyakorlásához.

A VMSZ célja, hogy a jövőben meghozandó oktatási-, művelődési- és médiatörvények maradéktalanul tartsák tiszteletben a nemzeti tanácsok törvényes hatásköreit és a kisebbségek szerzett jogait. Végső ideje, hogy egy új Hivatalos nyelvhasználati törvény váltsa fel az 1991. óta hatályos jogszabályt.

A költségvetési törvénnyel kapcsolatos alapvető elvárásunk, hogy – az ország gazdasági lehetőségeivel összhangban – növekedjen a nemzeti közösségek intézményrendszerére fordított költségvetési források összege.

Kisebbségi és össztársadalmi szempontból is kiemelten fontos az oktatási és képzési rendszer fejlesztése. A VMSZ számára külön prioritást jelent a felnőttképzés jogi keretének a megteremtése és a külföldön szerzett oklevelek egyszerűsített honosítását lehetővé tevő jogszabály elfogadása.

A VMSZ kiemelt célkitűzésként tekint a kisebbségi közösségek alulreprezentáltságának csökkentésére az állami szférában. Az elmúlt parlamenti ciklusban elfogadott bírákról, ügyészekről, közjegyzőkről és végrehajtókról szóló új törvényekbe – a VMSZ javaslatára – bekerült az etnikai arányok tiszteletben tartásának a követelménye a kinevezési folyamat során.

Az elmúlt négy év fontos eredményének tartjuk azt is, hogy a rendőrségi törvényből törlődött az a korlátozás, amely a kizárta a kettős állampolgárokat a rendőri hivatás gyakorlásából.”

Ezek a négy évre szóló célkitűzések nem újak, nem először kerültek megfogalmazásra, az eredmények viszont eddigi is rendre elmaradtak. A hivatalos nyelvhasználati törvény például 21 éves. A kisebbségek alulreprezentálása az állami szférában még ettől is jóval régebbi. Az igazi kérdés ezért, hogy mit tettek eddig a VMSZ képviselői a hatalomban a kialakult helyzet megváltoztatására? Erre viszont a pártelnök már nem tért ki, pedig a VMSZ és személyesen ő is legalább tíz éve részt vesz a hatalom gyakorlásában. Nem volna már ideje elszámolni az eredményekkel?

Igazság vagy hazugság?

            Pásztor elnök a rádióba lebecsülően nyilatkozott a négy magyar pártról, amelyek mégiscsak a politikai élet részvevői, habár nem értek el olyan „sikert”, mint a VMSZ. De nem is rendelkeztek olyan anyagi támogatással, infrastruktúrával, sajtóval stb. Magyarországi politikusok sem kampányoltak mellettük. (kormánypárti politikusok - M.Z. megjegyzése)
 

Ez még csak hagyján, ha az elnök nyilatkozatából nem érződne ki a vajdasági magyar politikai szintéren való egyeduralomra és egyszólamúságra való törekedés, ami az egypárti diktatúra rossz emlékét idézi. Nem először hangoztatta, hogy mivel a négy másik párt minden megmérettetésen könnyűnek találtatott, rangon aluli velük még tárgyalóasztalhoz ülni is.

Ezt példázza Pásztornak a választások első fordulója utáni (május 7-i) kioktató és rendreutasító megnyilatkozása is, miszerint „becsületbeli ügy, hogy ezek az urak kifizessék a villanyszámlát, leoltsák a villanyt és becsukják az ajtót, ugyanis többszörösen bebizonyosodott, hogy közösségileg mennyit érnek, és ideje lenne felhagyni a károkozással” (http://www.vmsz.org.rs/hu/tortenesek/elegedett-a-valasztasi-eredmenyekkel-a-vmsz).

A magyar-magyar kapcsolatokban megengedheti-e magának valaki, még ha pártelnök is, az ilyen viszonyulást?

            Pásztor állítása szerint, akik a szeptember végi dokumentumot aláírták semmit nem tesznek a magyarságért, csak nyilatkozgatnak, a leckét nekik adják fel, és csak ők képesek – hatalmi helyzetüknél fogva – érdemben cselekedni. Elfelejti azonban, hogy az eredményeket, vagy mulasztásokat egyedül csak tőle lehet (és kell is) számon kérni, hiszen csupán az ő pártja részes a hatalomban. Ezért nem tilthatja meg tőlük azt sem, hogy a közösség érdekében írjanak és megszólaljanak. A közösség majd eldönti, hogy kinek van igaza. Egyébként, milyen demokrácia az, amelyben tiltják a véleményt?

            Pásztor nyilatkozatának végén azonban – egy vargabetűvel – valójában „felvállalta” a felhívásban foglaltakat, mondván, hogy „megpróbálnak ennek érdekében valamit tenni”. Az aláíróknak nem marad más hátra, minthogy Pásztor Istvántól, mondjuk hat hónap múlva, tételesen számon kérjék, hogy mit is tett annak megvalósítása érdekében. Hogy – Montaigne szerint – megkülönböztessük az igazságot, a hazugságtól. Meg, hogy ellenőrizzék, kinek milyen a memóriája.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. október 6.

Kapcsolódó írások:

Vitaféle

Meghallgattam Pásztor István Kossuth Rádióban elhangzott nyilatkozatát. Nincs benne ismeretlen elem. Lármásan magabiztos szövegről van szó, amely magán viseli az egypártszindróma meghatározó jegyeit.

Mindazonáltal köszönet a Kossuth Rádiónak, hogy ha közvetve is, lehetővé tette a vitát. A politikai eszmék ilyen szembesítésére a jelenleg a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) jogara alatt tevékenykedő Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által ellenőrzött vajdmédia nem vállalkozik. S ez a helyzet – néhány kivételtől eltekintve – huszonhárom éve tart. De nézzük a megvét.

1. Pásztor István, azt állítja, hogy a 15 pontos szövegünk, amely Bozóki Antal az Árgus civilszervezet elnökének írásos kezdeményezésére állt össze, nem más, mint a VMSZ programjának átmesélése. 

Ezen ne vitatkozzunk. Mivel ez év október 1-én, a VMDP Hírlevél ez évi 206. számában közzétettük a 15 pontot, ezt most megtesszük a hivatkozott, a VMSZ honlapján megtalálható programmal is (http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Kisebbs%C3%A9gi%20jogok és http://www.vmsz.org.rs/hu/valasztasi-program/vajdasagert--egy-normalis-szerbiaban). Döntsön az olvasó.

2. Amíg nem készül el egy tudományos igényű, alapos monográfia legalább a történelmi VMDK létrejöttéről és működéséről, Pásztor is mondhat, amit akar. Csak azt nem, hogy a VMSZ egyedüli legitim szereplője a vajdasági magyar politikai színtérnek. Ezt nem mondhatja, mert a vajdasági magyarok szavazatait – különösen most 2012-ben, amikor a vele kvaterkázó Tadic-féle Demokrata Párt (DS) megszerezte e szavazatok több mint felét – neki (Pásztornak) is illene megbecsülni. Akkor is, ha azokat történetesen nem a VMSZ, hanem a többi magyar párt kapta. Hiszen nem udvariassági gesztusról van szó, hanem a demokrácia egyik alapelvéről. 

Hihetetlen, hogy a Kárpát-medencében milyen mély gyökereket eresztett az egypárti szindróma. 

Mi, akik a Vajdasági Magyar Demokrata Pártban (VMDP) vállaljuk a történelmi VMDK szellemi örökségét nem kis büszkeséggel mondhatjuk: az évek nekünk adtak igazat. Mert jóllehet a pénz, paripa, fegyver a másik oldalon van, nálunk volt (van) az ész, a gerinc és a legnagyobb megvalósult eredmények is. Például a kettős állampolgárság, vagy visszamenve az időben a politikai doktrínánk alapelve a „Kárpát-medencében élő magyar közösségek határmódosítás nélküli politikai integrációjának” eszméje, amelyet a történelmi VMDK már 1994 júniusában dokumentumba foglalt. Hogy a magyar autonómia egyetlen hadra fogható modelljéről szó se essék.

Miről beszél hát Pásztor István, aki éppen most hagyja faképnél Tadićot (helyesen), hogy egy 180 fokos fordulattal – szintén helyesen – Tomóhoz (Tomislav Nikolićhoz) csatlakozzon. De, tulajdonít-e ezeknek a nem túlságosan elegáns, s a VMSZ-ben is turbulenciát okozó politikai manővereknek bárki, akár a legkisebb elvi jelentőséget? Senki. A politikában jelen levő kenyér- és a szűkebb pártvezetés érdekharcán túlmenően bizonyosan nem.

Való igaz, a VMDP-ben kevesen vagyunk, pénzünk sincs nagyon, de egyelőre bírjuk az iramot. 

3. Nem véletlen, hogy Pásztor elismeri, s vállalja a 15 pontot. Mint ahogy az sem, hogy a fogadkozik, miszerint „megpróbálunk ennek érdekében valamit tenni”. A gond az, hogy a VMSZ nem tudja feltenni a lécet, s ezért folyton bukdácsol, miközben folyton magyaráznia kell a bizonyítványát.

Mi mást nem tehetünk, szaván fogjuk. S újra, meg újra kiállunk a nyilvánosság elé, hogy véleményt mondjunk a tevékenységéről. Meg arról is, mi az, amit az adott helyzetben tennie kellene.

Ezzel összefüggésben csak megismételni tudom, az említett Hírlevélben közölt a VMDP intézőbizottsága által jegyzett állásfoglalást: „Az intézőbizottság véleménye az, hogy a vajdasági magyar párt elit akkor jár el hivatásának megfelelően, ha a nemzetrészünk egésze és a saját érdekében is világosan megfogalmazza és közzéteszi a változásokra vonatkozó értékelését, s nyilatkozik az érdekvédelemmel összefüggő politikai tevékenységének főbb irányairól.

A VMDP rövidesen elkészíti ezt a dokumentumot és azt egy nyilvános vitára hívó felszólítással, közzéteszi”.

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 209. szám, 2012. október 4.

Új Übük - új Poszományok

Ámulva hallgattam Pásztor István Ternovácz Istvánnak adott nyilatkozatát, s szinte szemem előtt láttam, ahogy ismét virulni kezdett arcán a bizánci dölyf, a politikusok ősi ellensége és megrontója. Nemcsak az a baj, hogy Pásztornak (már megint) nincsen igaza – ha összevetjük a VMSZ programját a Bozóki Antal által fogalmazott elvárásokkal, akkor ez a kisiskolások számára is nyilvánvaló, ezért jó, hogy Ágoston András minden különösebb analízis nélkül szembeállította egymással a dolgokat. Ki-ki, vonja le belőle a konzekvenciát. A legnagyobb baj az, hogy a VMSZ programjában édeskevés szó esik az autonómiáról, csak hát Pásztor ezt ismét elfelejtette, mert azt hiszi, kezében a teljes honi sajtó, és már minden újságíróból poltront csinált a napi kenyérgond. Amellett mindezt teheti is, hiszen eddig majd minden ostobaságához kapott fővárosi támogatást. Ha ettől nem, akkor attól, ha „itt” nem, akkor „ott”, vagy itt is, meg ott is. A sok hízelgés láttán már maga is kezdte elhinni, hogy itt mindenki hülye, csak ő a helikopter. Ámde ennek szemmel láthatóan lassan vége szakad, ezt már csak vakok és elvakultak nem látják. Pásztor kezd kényelmetlen szolgává válni, és hát volt már egyszer a VMSZ-nek egy Übü királya, akit hatalma teljében megbuktatott a cimborája, Poszomány kapitány. Ugyanis ez a természete, természetes következménye minden politizálásnak, amely a dölyfön alapszik. Kívánom hát, gyulladjon ki Pásztor István arcán egyre többször, egyre pirosabban a dölyf lázrózsája. Ha már nem tetszik neki, hogy szólni merészeltünk.

Pedig az még időben vala.

Csorba Béla

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 210. szám, 2012. október 5.

Határok nélkül: Útkeresés?

Az expanzív médiahaditerv - NE HAZUDJ!

Nesze neked média törvény, meg stratégia, NE HAZUDJ!

„Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom,

mikor ide Jeremiás próféta kellene

s ő sem érne semmit el?”

(Faludy György)

Mint akinek egyszerre keserű is meg savanyú is a szőlő, valami olyasféle szájízzel állapítottam meg a minap, hogy a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjének – bármennyire nehezemre esik is – most az egyszer nagyon is igazat kell adnom. Mármint akkor, amikor konstatálja, hogy az általa irányított délvidéki magyar mini parlament vezényletével legyártott Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentum bizony nem porosodik a fiókban. Sajnos nem. És épp elég baj ez minekünk! Bárcsak még most is ott lapulna észrevétlenül valamelyik soha ki nem nyitott, végleg feledésbe merült, örökre bezárt üvegpalotai iroda íróasztalfiókjában! Bárcsak képződhetett volna rajta vagy kétujjnyi vastagságú finom porréteg! Bárcsak fedték volna be teljes egészében a pihe-puha porcicák, vagy szőttek volna köré eltéphetetlen remekműnek számító hálót a szobasarokban óraszám tétlenül csücsülő pókocskák! Bárcsak pettyezhették volna mákosra színtiszta unalmukban a tévedésből berepült legyek! Mert akkor a vajdasági magyar média ügyében maradhatott volna minden a régiben…

A kör meg egyre csak szűkül…

Merthogy ez a szóban forgó (és ami a legfájóbb: újságírásunk színe-java által kidolgozott, meg a színe-java által hallgatólagosan el is fogadott, a tömegtájékoztatási eszközeink megreformálása céljából kidolgozott, hadicselekben, taposóaknában bővelkedő) médiahaditerv kényszerű -- és alighanem egyben végzetszerű -- sorsfordulatot idézett elő a vajdasági magyar tájékoztatás egészében. A sorozatban végrehajtott, MNT-s zsinórmérték szerinti átformálás, a VMSZ-es fazonra való nyírás/alakítás, és ez az egész expanzív médiapolitika legalább annyira perniciózus, mint valamilyen közönséges nyavalya. A zseniálisan megszerkesztett médiastratégia pedig alighanem igazi kordokumentum. És kórdokumentum is egyben. (Sajnos, az orvostudomány jelenlegi állása szerint még nem létezik ellene hatékony orvosság.)

Hogy miként fest ez a magyar pártunk részéről megnyilvánuló globális rendrakás, ez a perfid módon (kizárólag a jobbítás szándékával) végrehajtott kényszerreform a gyakorlatban? In praxi: két fronton zajlik az átszervez(őd)és. Egyidejűleg. Párhuzamosan. Megszerezni az illető médium alapítói jogát (vagy legalább társalapítói státust elérni) és teljesen elvhűre, száz százalékig megbízhatóra, ménkűbiztosra cserélni a vezetőségét. Csupáncsak ebben áll, ennyiből áll valamely lap, rádió vagy televízió szerkesztőségének az elvárások szerinti beidomítása, átnevelése. Rosszabbik esetben: móresra tanítása. És máris nyert ügyük van.

Az igencsak nyakatekert nyaktekerési és gerincroppantási széria még jó egy évvel ezelőtt kezdődött. Egyetlen napilapunk, a mindenképpen jobb sorsra érdemes Magyar Szó volt a legelső a sorban. A kísérleti nyúl. A megzabolázás, a betör(et)és prototípusa. Aztán következett a szabadkai hetilap, a Hét Nap, majd pedig az újvidéki Mozaik Televízió. Sorsát a topolyai Tájékoztatási Központ sem kerülhette el, az elmúlt napokban pedig már a községi alapítású Szabadkai Rádió is ügye is terítékre került. Mindez azt jelenti, hogy szűkül a kör. Szorul a hurok. És majd Zucker kommt zu letzt alapon utoljára marad a tartományi székvárosi rádió. És az igen kitűnő étvágynak örvendő Magyar Nemzeti Tanács számára alighanem az lesz majd az igazi püspökfalat. (Ha a kezemet a szívemre teszem, igazából csak a két sz betűvel kezdődő napnak a műsorait féltem. A szerdaiakat meg a szombatiakat. Mert azokat szeretem hallgatni.)  

A hegyelmozdulással való fenyegetőzés

A Magyar Nemzeti Tanács elnöke minderről imígyen nyilatkozott nemrégiben:

„Fél év elteltével azt kell mondanom, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett. A médiastratégia ambiciózus vállalkozásokat tartalmaz. Ezeknek az előkészítésére helyenként kimozdultunk a nullpontról, de még nem érzem azt, hogy olyan lendülettel következett volna be a változás, mint az oktatás, a nyelvhasználat és a kultúra területén, ahol hegyek mozdultak el a stratégia mentén. Itt ez nem történt meg, de azért ez esetben sem porosodott a stratégai a fiókban. Olyan jellegű intézményes, rendszeres együttműködés a magyar nyelvű médiaműhelyek között, mint amilyen most van, még sohasem volt, noha ez is messze van attól, amit mi a stratégiában vázoltunk. Ha viszont megfigyeljük, hogyan működik együtt az Újvidéki Rádió a Pannonnal, a Szabadkai Rádióval és részben már televízióval is, vagy a Magyar Szó a Hét Nappal, az bizony nagyon messze van attól, amit megörököltünk, és ami a stratégia elfogadása előtt volt. Szeretnénk a vezetőségek megújítását teljesen befejezni, az általunk alapított médiumban őszig ezt meg is tesszük. A vezető személyek megbízotti státusát szeretnénk megszüntetni, s egy biztonságban lévő vezetői csapatot kívánunk kialakítani, amely már teljes egészében elfogadja a stratégiába foglaltak végrehajtását.”

Eddig az idézet.

Hogy miben nyilvánul meg ez a nagyra törő, fékevesztett ambíció? Abban, hogy írástudó főszerkesztők helyett szófogadóan hajbókoló pártkatonákat ültetnek a főnöki székbe? Abban, hogy most még hallgatható, nézhető és élvezhető műsoroknak torzítják el az arc(ulat)át, csorbítják ki az élét, lúgozzák ki az egyedi, a sajátságos színeit? Vagy esetleg abban, hogy egyik szerdáról a másikra, egyik szombatról a másikra egyetlen tollvonással végleg el is hallgattatják őket? Az a vaskos tény, hogy az alapítók/társalapítók meg a kinevezett főszerkesztők változnak, az még önmagában nem jelent semmiféle javulást. Mély meggyőződésem: sokkalta inkább szánalomra, mintsem dicséretre méltó az ilyen irányultságú ambíció…

Régen rossz lesz nekünk akkor is, ha mind az egyre vékonyabban csordogáló anyagiak tekintetében, mind pedig az elgyengített és felhígított szakembergárda következtében még az MNT elnöke által emlegetett – és nem is csupán kívánatosnak, hanem már-már alapkövetelménynek tartott -- HEGYELMOZDULÁS is bekövetkezik a mi kis magyar médiumainkban. Hiszen már egy egyszerű, akár még természetesnek is mondható kőomlás is sokuk számára életveszélyes lehet.

Egyediséged a védjegyed!

Én Istenem, de messze vagyunk már ettől a szépen csengő, a szőremelő izmokat megmozgató ősrégi alapigazságtól! Ahogyan attól is, hogy érték(es) vagy, mert belőled csak egy van. Csak egy napilapunk, csak egy igazi hetilapunk, csak egy huszonnégy órán át magyar nyelvű műsorokat sugározó rádióállomásunk. Minthogy egyik újság, rádió és televízió sem szakasztott mása, egyik sem klónja a másiknak! Mindegyik másmilyen. (Vagy legalábbis másmilyen kéne, hogy legyen.) És ezt most készek vagyunk javarészt beáldozni (hogy még jobban fájjon) egy magát mélymagyarnak mondó politikai párt kíméletlen érdekérvényesítése, ambíciója nyomán. Mintha semmi, de semmi felelősségünk ez ügyben nem is létezne. Mintha a tiszteletet és megbecsülést érdemlő elődeink úttörő munkája, következetessége, hajlíthatatlansága és kemény kiállása a minél szabadabb, szókimondóbb és minél szavahihetőbb sajtó érdekében nem is kötelezne bennünket az égvilágon semmire sem…

A médiaházak bejárata fölé (képletesen) kitűzött hófehér zászlók láttán kézenfekvő a megállapítás: a sajtóromboló politikusainknak egyáltalán nincsen nehéz dolguk. A hazugság sziruposan édes, ragacsos madzagát mélyen megmártották a mézes csuporban. Úgy húzták el a lépre csalt finnyás orrok előtt. Mert jól ismerik a megriadt lélek konfigurációját. Ilyenkor a nagyhangú elcsendesedik, a félős igazodik, a számító helyezkedik, a rafinált alakoskodik, a megfontolt pedig dörzsölten kivár. De még a mindenkori kárörvendő is úgy lapul, mint ahogyan a nyuszi szokott meghúzódni a fűben. Senki sem akar a különbözőségével feltűnni, különcködni, senki sem óhajt most kilógni a sorból. Mert aki önérzetesen felemeli a buta kis buksiját, azt bizony azon nyomban le fogják pisszenteni, a fejecskéjét pedig még le is találják nyisszenteni. 

Az MNT eddig becserkészett médiumai igazi agymosodaként zakatolnak. A mosóvízhez agymosóport adagolnak. A patyolattisztaság, a vegytisztaság elérése érdekében. A frissen mosott holmihoz pedig illatos öblítőt. Lehetőség szerint: pénzillatút. Mindent átható, csábító, tömény pénzszagút. (A zsoldosztóknak most piszok nagy mázlijuk van. Mert mostanság igen kevéssel is beérjük. Harminc ezüst -- Júdáspénz gyanánt -- már megteszi.)

Ennyi szükségeltetik csupán ahhoz, hogy dőljön a kifordított valóság, a megszépített igazság minden egyes újságlapon, valamennyi hullámhosszon és csatornán. Hogy parolázzon, hogy haverkodjon az omnipotens politika választott képviselőivel. A felülről irányított, megkiskorúsított, hazugságra kényszerített média pedig a következő parancsszavakra kezd működésbe lendülni: Ne kérdezz! Engedelmeskedj! Nem bánod meg! Miközben nagyon is jól tudja, hogy nem az éppen aktuális hatalomhoz való odasimulás, nem a válogatás nélküli dörgölőzés lenne az igazi dolga.

A vajdasági magyar médiahelyzet teljességgel reménytelen. Most hiába is hívnánk segítségül a néhány hónappal ezelőtt végleg eltávozott Hornyik Miklóst, hogy újra figyelmeztessen: „Hazugságban nincsen arany középút!” Hiába idéznénk meg Augustiniust, hogy óva intsen: „Jobb sántikálva a helyes úton, mint futva haladni a rossz úton!”

A kenyerem javát én már megettem. Réges-rég leszámoltam a rózsaszínű, szabad sajtó-féle illúziókkal. És hagymázas vízióim sincsenek arról, hogy még megérem azt a napot, amikor majd csupán egy mondatból fog állni a sajtótörvény. Csak annyiból, hogy: Nem szabad hazudni.  (Pedig de szép is lenne!)

Úgy tudom, Einsteintől ered a mondás, amely szerint az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és arra várni, hogy az eredmény egyszer majd más legyen.

Dacára ennek, én mégis ezt teszem.

Jó kis ellentmondás? Nem baj. Hadd legyen!

Szabó Angéla