Margit Zoltán: politikus

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: politikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: politikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. szeptember 14., szerda

Wittner Mária 1937-2022


Magyar politikus, 1956-os szabadságharcos

Wittner Mária (asszonynevén Gazdaghné, Budapest, 1937. június 9. – Budapest, 2022. szeptember 14.) magyar politikus, országgyűlési képviselő. Az 1956-os forradalom idején szabadságharcosként a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában tevékenykedett. 1956. november 4-én a szovjet invázió során az Üllői úton aknarepeszektől megsebesült. Az ország a rendszerváltás után ismerhette meg a nevét. Az 1956-os megtorláskor halálra, később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1970-ben amnesztiával szabadult.A 2010-es vagyonnyilatkozata szerint a legszegényebb parlamenti képviselő volt, nem volt vagyona.

Élete:

Édesapját nem ismerte, anyja pedig eldobta őt. Kétéves korában a karmelita rend vette gondjába. Tizenegy éves korában került vissza anyjához, aki hamarosan állami gondozásba adta.

A gimnáziumot félbehagyva gépírónőként dolgozott Szolnokon, később Kunhegyesen, a járási tanácson. 1955-ben fia született, akit egyedül nevelt. Fél évre rá Budapestre költözött vissza és alkalmi munkákból élt.
1956-os szerepe és a megtorlás

Az 1956-os forradalom eseményeiben az első naptól részt vett. A Magyar Rádió ostroma közben csatlakozott a harcoló felkelőkhöz. Október 24-én a Corvin közben megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katalinnal és együtt segédkeztek a sebesültek ellátásában.

A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozva már a fegyveres összetűzésekben is részt vett. Elfoglalták a X. kerületi rendőrkapitányságot, hogy fegyvereket szerezzenek. A november 4-ei szovjet támadás során az Üllői úton repeszektől megsebesült és a Péterfy Sándor utcai kórházba került.

November 9-én sikertelenül próbálta meg elhagyni Magyarországot. Letartóztatták, de ekkor még elengedték. Sikerült Ausztriába szöknie, de pár hét után hazajött és segédmunkásként tartotta fenn magát. 1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 21 éves korában első fokon halálra ítélték.

Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, a másodfokú bíróság azonban 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet. 1970. március 25-én szabadult „felszabadulásunk 25. évfordulójának” köszönhetően két másik ’56-os női elítélttel együtt.

Tény azonban, hogy a börtönből az utolsók között szabadult, komoly oka volt a Kádár-rendszernek, hogy őt fogva tartsa.

„ Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben '56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, '56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert '63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman! ”
– Wittner Mária: Börtönévek

A börtönben töltött időszakról szóló emlékeit többek között a Szabadság vihara és a Hóhér, vigyázz! című filmben mondta el.

A Kádár-korszaktól napjainkig:

Varrónő, majd takarítónő lett, 1980-ban, 43 évesen rokkantnyugdíjas lett. A Kádár-rendszer bukása óta számos 1956-os szervezet munkájában vett részt, következetes és határozott antikommunizmusáról vált híressé.

A 2006-os és a 2010-es országgyűlési választásokon a Fidesz országos listájáról szerzett parlamenti mandátumot. 2006 és 2010 között az Országgyűlés foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának volt a tagja. A 2010-es választásokat követően az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság tagja lett.

Vita az 50. évfordulóról:

Wittner Mária főszereplője volt annak a vitának, amely arról robbant ki 2006-ban, együtt ünnepeljék-e az 1956-os forradalom 50. évfordulóját az MSZP vezette kormányzat képviselőivel. Az október 23-ai évfordulón több alkalommal fütyülték ki és bírálták az ünnepségek baloldali résztvevőit, mert sokan a forradalmat leverők örököseinek tartották őket. Az 50. évforduló előtt a legtöbb 1956-os szervezet és az egykori forradalmárok – az elsők közt Wittner – kifejezte, hogy nem kívánnak a kormánnyal együtt ünnepelni. Továbbá – Wittnerrel az élen – bírálták a felállítandó hivatalos 1956-os emlékművet, amely szerintük inkább az elnyomást, mint a szabadságvágyat fejezi ki.

Wittner és Napolitano:

Még az emlékművita előtt, 2006. május 24-én 56-os veteránok – Wittner Mária, Rácz Sándor és Balás Piri László – nyílt levélben tiltakoztak, amiért Sólyom László köztársasági elnök meghívta Giorgio Napolitano olasz államfőt az 50. évforduló tiszteletére rendezendő hivatalos ünnepségekre. Az olasz államfő 1956-ban aktív kommunistaként támogatta a forradalmat eltipró szovjet intervenciót. „Az élő 56-osok nevében a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy olyan politikust hívjon meg a Forradalom és Szabadságharc kitörésének 50. évfordulójára, még akkor is, ha jelenleg ő az Olasz Köztársaság elnöke, aki nemzetközi segítséget nyújtott a magyar szabadságvágy vérbe fojtásához a szovjet gyilkosoknak” – írták.
Hóhér, vigyázz!

Nem támogatta a házbizottság, hogy a 2008. október 23-i megemlékezés keretében a Parlamentben is levetítsék a Wittner Mária 1956-os halálraítéltről készült Hóhér, vigyázz! című portréfilmet.
Wittner Horn Gyuláról

2011. március 22-én az Országgyűlésben vitába keveredett Novák Előddel, a Jobbik képviselőjével. Novák a Fideszt bírálta („Fájó kimondani, de kimondom mindannyiszor, hogy Horn Gyuláék komolyabban vették a nemzeti együttműködést, mint Önök, akik oly sokszor használják ezt a kifejezést.”), mire Wittner a következő szavakkal válaszolt:

„Köszönöm szépen Önnek, hogy Horn Gyulát a nemzet nagy királyának kiáltotta ki. Ha nem tudná, Horn Gyula hóhér volt. Hóhér volt a javából. És most pontosan a miniszterelnökünknek a jóvoltából, az Önök, az én adómból és mindenki adójából, de emberségből, már három éve ott kezelik, és ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni.”

Wittner Mária beszédet mond egy 2007-es szoboravatáson

Könyvek "Ellenőrizve"; szerk., bev., jegyz. Tamáska Péter; Magyar Ház, Bp., 2002
"Angyal, vigyél hírt a csodáról!". Wittner Máriával beszélget Benkei Ildikó; Kairosz, Bp., 2006 (Magyarnak lenni)
Lüktető újságlapok, 1956. Szemelvények a forradalom sajtójából; összeáll. Kocsy Anikó, előszó Wittner Mária; Barnaföldi Gábor Archívum, Bp., 2006
Életre ítélve. Wittner Mária igazsága; beszélgetőtárs Koltay Gábor; Szabad Tér, Bp., 2012
Hűség mindhalálig. Wittner Mária és Bene Éva beszélgetése; Kairosz, Bp., 2014
Életre ítélve. Wittner Mária igazsága. Beszélgetőtárs Koltay Gábor; Szabad Tér, Bp., 2021
Hagyaték; Szülőföld, Gencsapáti, 2021

Díja, kitüntetése:

(A tartalom további jelölés hiányában a(z) CC BY-SA 3.0 feltételei szerint használható fel.-Wikipédia.)

Emlékem a "A vajdasági magyarok autonómiájáról" szóló vitánkból maradt fenn Budapesten a "nyolcadik kerületben", bár szöges ellentétben kerültünk, mert más a gyakorlat és más az elmélet a politika meg kőkemény érdekek mentén zajlik és legtöbbször köszönő viszonyban sincs az igazsággal, de megértett és az ő valódi békés hangnemében búcsúztunk el egymástól...

 Nyugodjon békében!

Margit Zoltán





2016. január 25., hétfő

A fagyi visszanyalt!



1. Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.

2. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. 

3. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.

Amennyiben nem létezne vajdasági/délvidéki magyar ki kellene találni! A politikusaink ismételten önmagukkal, vagyonuk gyarapodásával és saját nemzettársának lejaratásával foglalatoskodnak, addig a vajdasági magyar vándorbottal a hátán indul szanaszét a világba, avagy az a maréknyi maradó rabszolgaként dolgozik éhbérért és a napi megalázó adagért.., szidalomért, amit hűbérura szán néki, ma vállalkozónak nevezik e díszes fajtát...

-akkor lesz itt magyar összefogás, amikor összefogdosnak bennünket!

Ennyi bevezetőként elégséges szóljanak a dalnokok imigyen:

FEGYELMI ELJÁRÁS INDÍTVÁNYOZÁSA PÁSZTOR ISTVÁN, 
A VMSZ ELNÖKE ELLEN

2016.01.25.

VAJDASÁGI MAGYAR SZÖVETSÉG

Fegyelmi Bizottság

Ótott Róbert, elnök

Tárgy: a fegyelmi eljárás indítványozása Pásztor István, a VMSZ elnöke ellen


Tisztelt Fegyelmi Bizottság!

A Vajdasági Magyar Szövetség Szabadkai Városi Szervezetének alulírott tagjai a VMSZ Fegyelmi Szabályzata 2. szakaszának 1. bekezdése alapján indítványozzuk, hogy a Fegyelmi Bizottság hozzon határozatot Pásztor István, a VMSZ elnöke elleni fegyelmi eljárás lefolytatásáról, a párt Alapszabálya 15. szakaszának, 2015. április 25-e óta zajló, sorozatos megsértése miatt.

I N D O K L Á S

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a párt 2015. április 25-ei magyarcsernyei közgyűlésén, elnökjelölti programbeszédében a nyitás és a párbeszédre törekvés politikáját hirdette meg. Pásztor István az elmúlt időszakban durván megszegte a közgyűlésnek tett ígéreteit és vállalásait. A VMSZ-en kívüli társadalmi csoportok, szakmai szervezetek, intézmények és intézményvezetők irányába történő nyitás, és a velük való párbeszéd kezdeményezése helyett, a párton és a vajdasági magyar közösségen belül, korábban példátlan, leszámolás-sorozatba kezdett.

Az április 25-ei közgyűlésen meghirdetett irányváltás számonkérése miatt Pásztor István 49 nap után leváltatta VMSZ-alelnöki tisztségéből Varga Lászlót, majd nyilvánosan megfogalmazott véleménye miatt augusztus 18-án jogerősen kizáratta őt a VMSZ-ből. Józsa Lászlót, a VMSZ alapító tagját úgy váltatta le a Pásztor István a VMSZ Elnökségéből, hogy az elnökségi tagokat felmentő, majd újraválasztó június 18-ai tanácsülésre Józsa Lászlót, mint tanácstagot meg sem hívta.

A Szabadkai Városi Szervezet önkényes működésével elégedetlen kilenc önkormányzati képviselőt, közöttük dr. Dévavári Zoltánt, a VMSZ korábbi alelnökét, nem létező fegyelmi vétségek miatt, december 15-én záratta ki Pásztor István. Ezt megelőzően a VMSZ elnöke sikertelen kísérletet tett Maglai Jenő, Szabadka magyar polgármesterének a leváltására is.

A párton belüli befolyásával visszaélve, a saját jövendőbeli tartományi parlamenti elnöki tisztségnek reményében a Pásztor István arra kényszerítette a párt köztársasági parlamenti képviselőit, hogy december 29-én támogassák a mezőgazdasági termelő ezreinek érdekeivel ellentétes Földtörvényt.

A VMSZ elnöke a 2015. április 25-e óta eltelt időszakban számtalan sajtónyilatkozatában használt VMSZ-tagokkal és támogató tagokkal szemben emberi méltóságot sértő, lealacsonyító és megalázó minősítéseket, amelyek összeegyeztethetetlenek a VMSZ Alapszabályában és Programjában lefektetett értékekkel.

A Magyar Mozgalomban szerepet vállaló VMSZ-tagok és támogató tagok ellen, 2016. január 18-án indított tömeges fegyelmi eljárásokkal Pásztor István olyan útra lépett, amellyel helyrehozhatatlan károkat okoz a vajdasági magyar közösségnek.

A fentiek alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy Pásztor István, a VMSZ elnöke a 2015. április 25-e óta eltelt időszakban önkényes lépéseivel, sajtónyilatkozataival és a párt testületeire rákényszerített döntéseivel, sorozatosan megsértette a VMSZ Alapszabályának 15. szakaszát.

Pásztor István tevékenységével hónapokra visszamenőleg folyamatosan rombolja a VMSZ tekintélyét és cselekszik a párt érdekei ellen, emiatt, mi a VMSZ alulírott tagjai fegyelmi eljárás lefolytatását indítványozzuk a VMSZ elnöke ellen.


Szabadka, 2016. január 25.

Jesus Christ looks like me - Jesus Christ - Jesus Christ looks
like me - Jesus Christ...

2015. április 18., szombat

Tamás ma más…


Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.

Wass Albert: Nagypénteki sirató





Tamás ma MÁS. Tamás most megtörte a csendet. Már megelégelte a hallgatást. Megszólalt. Megmondta a tutit, mi meg még akár örül(het)nénk is, miként cinege szokott örülni a tökmagnak, ha nem adná magát azon nyomban a fogas kérdés: ez a megmondó jóember mi végre hallgathatott idáig?

Merthogy a mi Korhecz Tamásunk négy álló esztendőn át maga is része volt az MNT névre hallgató gépezetnek, nem is csupán egy aprócska csavarocska a masin(éri)ában, hanem annak tán épp a motorja vagy a főtengelye. S mint ilyen alkotó alapelem, alighanem hajszálpontosan tudta, hogy mikor került parányi homokszem, mikor meg kis kavics, vagy netán egy egész malomkő az addig csendesen, olajozottan működő, kimondottan vajdasági magyar pénzosztó gépezetbe. Mert mindjárt megváltozott a megszokott muzsika! 

A központi piros-fehér-zöld bankautomata rögvest füstöt eresztett, szikrát szórt, vagy addig szokatlan, furcsa zörejeket hallatott. S minthogy Hitetlen Tamásunk maga is a vezérlőszobában tüsténkedett, kénytelen-kelletlen észlelte ezen változ(tat)ásokat. Tehát nagyon-nagyon közelről meg a saját szemével látta, hogy a nemzeti tanácsunkban rossz irányba terelődnek a dolgok, mégis hallgatott. Némasága pedig kerek négy éven át tartott. (Mármint a nagy nyilvánosság felé, mert bizalmas beszélgetésekben olykor el-elszólta magát, ki-kifakadt – értelemszerűen MNT-s működésének inkább a második félidejében.)

Most akár aggodalmaskodhatunk is egy cseppet! 

-Hogy mélymagyarosan magára maradt volna, ha még menet közben úgymond kipakol? Hogy nem talált volna kellően szellős, megfelelően huzatos teret a magyar mosatlan szennyes/csetres kiteregetésére? 

-Hogy (éppen) neki ne lett volna sajtója? 

Bármily naivak vagyunk, ezt azért mégsem hihetjük! Hiszen Tominak saját sajtó-tárhelye, állandó rovata volt például a Vajdaság Ma internetes hírportálon – a Napról napra az MNT-vel című rovatnak rendszeres társszerzője volt, de szerepelt ő „a kimondjuk, vagy ne mondjuk”-féle örök mezsgyén tántorgó Újvidéki Rádió műsoraiban is, talán többet is a kelleténél. És akkor a délvidéki nagyzsinat hajbókoló sajtószerveit még meg sem említettük, pedig ott mindig készségesen fogadták. Igaz, ami igaz: Tamás mindig is felkészülten és megfontoltan, hosszan és szépen tudott beszélni. Az ilyet meg mindenik valamirevaló újságíró még külön szereti s értékeli.

Tanácselnökünk azonban mindvégig tanácstalanul, csendben ült, s mint most kiderült, keskenyre húzott, összeszorított szájjal hallgatott. Nem lázadt fel azon intézmény ellen, amelynek tulajdonképpen a vezetője, a feje ő maga volt. Ahogy a Családi Kör tegnapi lapszámában megjelent cikket író egyik tanítómesterem, Miskolczi József most mondaná: „Tudod, lányom, neki sem volt könnyű! Nem akarta felborítani az asztalt!” Én meg, mint az örök naiv, értetlenkedő gyerek, nagy kerek szemekkel megkérdezném, hogy milyen asztalt, melyik asztalt? Azt az asztalt, amelyet neki terítettek meg? (Pontosabban: az ő részére is terítettek annál az asztalnál, amelynek ott – épp az asztalfőn! – neki is állandó (ülő)helye volt.) Tamás azonban tud az asztalnál (is) viselkedni, higgadt és okos politikus lévén, egyszer sem rántotta le az abroszt, nemhogy az asztalt fölborítsa, vagy ami még szörnyűbb valakire ráborítsa. Ő ugyan nem kezdte el épp azt az ágat fűrészelni, amelyiken (csücs)ült, nem vágta maga alatt a fát. Legfeljebb csak a mindenkit megillető morgás jogán (ius murmurandi) morfondírozott magában vagy a bajusza alatt a politikacsinálás távirányítóját kezükben tartó kiváltságos kevesek ellen, nyilvánosan nem illette nem illendő kritikával a közvetlen munkatársait, s nem áztatta, nem áprendálta a „feletteseit”. Még idejekorán ki is szállhatott volna az MNT-ből, sőt akár a teljes vajdasági magyar politizálásból is. Megtehette volna, de nem tette. Erre pedig semmi sem lehet valódi, igazi mentség.

Bevallom férfiasan: túlontúl könnyű lenne most azzal érvelni, úgy vágni vissza, hogy ha már eddig kibírta szó nélkül, talán szebb marad, ha most is hallgat. Ha nem terítette ki a kártyáit mondjuk még a Magyar Nemzeti Tanács menetrendszerinti „megújulása/megújítása” előtt – mert az azért belepengetett volna disszonáns hangokat is a jól megszokott kánonba! –, akkor most már kár volt elrontania ezt a közösen/szépen megfestett idillt. Vagy megvan ennek a látszólagos „kései siratónak”, ennek a jócskán megkésett, ámdeviszontellenben ügyesen kiporciózott kitálalásnak is a maga értelme, csak legfeljebb nem látjuk azt a legelső ránézésre?! De az idő majd ezt is megmutatja.

Most csak annyi a nyilvánvaló, hogy a politikusoknak huncut úri szokása a fehér tárgyalóasztalnál történő egy tálból való kedélyes cseresznyézés, miként az is, hogy az együtt elköltött ebéd után a cseresznyemaggal időnként meg-meglöv(öldöz)ik egymást.

-Hogy akkor mindebből nekünk magunknak, a vajdasági magyar cseresznyéskert napszámosainak, mit kellene megtanulnunk? 

Azt, amit sosem szabadna szem elől tévesztenünk: nem kell hinni a politikusoknak. Sosem szabad hinni nekik maradéktalanul.

S hogy csupáncsak növeli, ki elfödi a bajt, ezen szentencia mit sem változtat a korábbi, józan, paraszti észjárással megfogalmazott, örök-érvényű, keserű, magányos igazságunkon.


Szabó Angéla


2015. február 16., hétfő

Reményszikra?


A képen: Az ortodox pap megáldja a harcba indulókat
(Sergei Supinsky fotója, AFP hírügynökség)

„Az emberek a gazemberektől várják a helyzetük javulását.”
(Markulik József)

Reményszikra – maga Németország első asszonya fogalmazott ilyen szerényen, visszafogottan és egyben sokat sejtetően, miután felállt a politikusi tárgyalóasztaltól. Ezzel az egyetlen szóval mintegy előrevetítette, hogy mi fog történni. Hogy akinek esetleg még voltak illúziói a tartós európai békét illetően, itt az ideje, hogy végérvényesen leszámoljon azokkal. Mert mint látjuk azt óráról órára: az a bizonyos szikra – már ha létezett egyáltalán! – nem a békét lobbantotta lángra, hanem annak az ellentétpárját.

Mit lehet várni attól a tűzszüneti megállapodástól, amelyet már másfél nap alatt több mint száz alkalommal megszegtek?

A politikusi becsületszó…

Meredek a gondolatsor, ami foglalkoztat és szintúgy a végkövetkeztetés, amire jutottam. Én már abban is kételkedem, hogy a minszki tárgyalóasztalnál ült olyan politikus (is), aki valóban az európai béke mélyen elkötelezett híve. Mert minden békére szerződő félnek valamilyen érdeke fűződik az általános zűrzavarhoz, és ez a mögöttes szándék mindegyikük esetében más és más. Az egyik terjeszkedni akar, a másik a függetlenségét próbálja kivívni, a harmadik jelentős fegyverüzletet remél a hosszantartó összecsapásoktól, a negyedik pedig az új fejlesztésű gyilokeszközeit szeretné élesben is kipróbálni. (Merthogy most épp csúcsfegyverek kísérleti terepe Ukrajna.) Ilyen összetételű békebizottságban ugyan melyik magas beosztásban trónoló tisztségviselő becsületszavának lehetne hinni?!

Minden jobb, bármi jobb, mint a háború! – hangoztatják a háborúcsináló politikusok. (Merthogy ők mindig háborúval akarnak békét teremteni.) Mondogathatják, hogy a béke mindennél fontosabb, ám a hétköznapi valóság teljesen mást mutat. Aki nem öldöklésre/vérontásra készül, az nem szállít a háborúzó feleknek katonai felszerelést titokban és nem helyez kilátásba fegyverszállítást a nagy nyilvánosság előtt. Aki békére készül, az nem mozgósít. Akinek maradt egy cseppnyi józan esze, az nem a válság kiszélesítésén és a hadi állapot kihirdetésén töri a fejét.

Déjà vu

Hallgatom őket, és azt mondom magamban: déjà vu. Számunkra ez már ismerős. Ugyanez történt jó 25 évvel ezelőtt az akkori Jugoszláviában. Minél szaporábbak voltak a béketárgyalások, minél hangosabban hirdették a fegyvernyugvást, annál mélyebben süllyedtünk bele a vérontásba. És ami a legszörnyűbb: soha nem azok az öltönyös, nyakkendős „úriemberek” vívják a csatát, akik azt a fehér asztalnál ülve már évekkel korábban eltervezik. Mert ha nekik kellene megmutatniuk a frontvonal golyózáporában, hogy milyen kemény legények, akkor nemhogy csak imitt-amott, elvétve, hanem még mutatóban sem háborúzgatnánk. Így viszont könnyen beszélnek. Olyanok, mint az a bátor önkéntes véradó, aki más vérével önkénteskedik.

Az összecsapások tűzfészkében már rendkívüli állapotot vezettek be. Legutóbb 45 ezer (20 és 60 év közötti) férfiemberre kényszerítették rá a katonaruhát. Közben az ottani magyarokat sem kímélték. Egyes becslések szerint jelenleg is 200-300 magyar katona lehet a kelet-ukrajnai legveszélyesebb övezetben, a munkácsi gyalogezred tagjaként. Kárpátaljának eddig 60 katona halottja van, közöttük néhány magyar is.

Tartok tőle, hiábavaló lesz az anyaországi elvárás, hogy az Ukrajnában élő kisebbséget legfeljebb a számarányának megfelelő mértékben vonják be az öldöklésbe. Számunkra ez a verbuválás is ismerős. Akik nem távoznak idejekorán az országból, akik nem vállalják a szüntelen bujdosást, azoknak fel kell készülniük mindenre. Bizonyára ott is a kisember meg a kisember gyereke számít az első számú célpontnak, ott sem a politikusok meg az üzletemberek fiait viszik a háborúba, hanem a legszegényebbeket és a legtudatlanabbakat.


A háború képei is ismerősek. Noha csak most tanulom Sergei Supinsky fotóriporter nevét, amit a tudósításai által mutat, az számunkra nem újdonság: az ortodox pap megáldja a harcba indulókat, letakart arcú hulla a járdán, fejnélküli holttestet vonszolnak az utcán, lövészárkot ásnak a katonák a fagyos földbe… Sokkoló képek. Sokkoló a déjà vu.


Márai Sándor ritkán idézett bölcselete szerint a háború nem az első fegyver eldördülésével indul, hanem sokkal korábban. A Mester azt mondja, hogy valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború, természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.
Az ukrajnai elmebajt illetően, most épp valahol itt tartunk.

Szabó Angéla


2013. október 25., péntek

Csak a szerb pravoszláv politikusok védték a katolikus templomokat!



VMSZ werk-film: Egyházi adó

Szabadka város katolikus vallású politikusai, főleg magyarok és néhány nem magyar katolikus is, többségében arra szavaztak, hogy a templomokat adóztassák meg és elvegyék a hívek perselypénzét.
Ennek köszönhetően, TEHÁT JÓL FIGYELJÜNK, a ,,NAGY MAGYAR” VMSZ és néhány katolikus bunyevác politikusnak köszönhetően, Szabadka község összes katolikus és pravoszláv egyházi ingatlanját megadóztatják a legmagasabb adókulccsal. Akik kiálltak a katolikus templomok és pravoszláv templomok mellett, azok kizárólag a SZERB POLITIKUSOK voltak, akikbe több tisztesség szorult, mint emezekbe.

Ennek értelmében a katolikus plébániáknak 5 millió dinár adót kell fizetnie a nonprofit épületeire. Az rendben is lenne, hogy a bérbe adott ingatlanok jövedelmét megadóztassák, de a TEMPLOM, a PARÓKIA nem profitábilis épület. KIZÁRÓLAG a hívek adományaiból fönntartható.
Nos, kedves keresztények, amikor a perselybe 50 dinárt dobtok, hogy kifizessük a villanyt, abból 25 dinárt a város elvesz. És még mindenki bennünket szid, hogy mi nyúzzuk a híveket. Az évi összbevétel felét elviszi a város.

Ha nem tudjuk kifizetni az adót, foglalnak és az ingóságokat elárverezik, a templomainkat, parókiáinkat pedig eladják, dzsámit, kávézót, mozit vagy bordélyházat alakítanak ki belőle.
Hát most akkor kedves magyarok, essetek össze a nagy magyar egyházi barátságtól, amit a politikusok mutatnak és tudjátok meg, hogy még a templomba is utánatok jönnek, hogy ott is meglopjanak titeket és elvegyék még azt a pénzeteket is, amit Isten dicsőségére akartatok föláldozni. Az adóból nem elég, már a templomba is utánad jönnek.

Szabadka, 2013. október 23.

ft. dr. Csizmár Oszkár, 
a szabadkai Szent Kereszt-templom plébánosa

2012. november 21., szerda

Embertelen időkben is embernek kell maradni



Vezéráldozat?
(Vagy csak politikai szemfényvesztés?)

Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar sajtó áporodott levegőjét meg-megmozgatta néhány friss szellőfuvallat. Egészen jó érzés volt látni/hallani, hogy amit a hivatásos (bérből és fizetésből élő) hírlapírók, tudósítók műveltek, az végre kezdett igazi újságírásra hasonlítani. Például az öt temerini fiú ügye, közöttük is a 15 évre elítélt Máriás István kegyelmi kérelmének legfelső szintű, államelnöki elutasítása egy olyan téma volt, amelyet extra adag vakmerőség és karakánság nélkül is megszellőztettek. Több helyen is, több szempontból is megvilágítva ennek a majd nyolc és fél esztendeje húzódó – ezerféle titkot rejtő/sejtető -- esetnek a furcsa módon zajló legújabb epizódjait. Történt mindez az anyaország irányából érkező „tessék csínján bánni az üggyel”-féle sugallat, pontosabban: javallott csendre intés ellenében. Aztán a nemrégiben elfogadott amnesztiatörvény, és az azzal járó részleges börtönkiürítések témájának boncolgatása is igen jót tett a meggyengült életfunkciókat mutató, eltompult (eltompított) érzékszervekkel rendelkező sajtónk vérkeringésének. Áldásos hatása pedig az ellaposodott közvéleményre is áttevődött.

Az elítéltek tömeges szabadon bocsátása már magában nem egy szokványos esemény. Csak a ritka kevesek közé tartozik. Legutóbb 11 évvel ezelőtt történt ilyesmi Szerbiában. Akkor a mintegy 6000 fogvatartott közül 4200-an nyerhették vissza (egyik napról a másikra) a szabadságukat. Most megint a honi fegyházak túlzsúfoltságára, szűkösségére hivatkozva engednek szabadon 3600 börtönlakót. A legfeljebb csak 7500 fogoly elhelyezésére szolgáló börtönökbe már eddig is mintegy 11 000 rabot zsúfoltak be. Némi rosszindulattal most azt is mondhatnám, hogy dicséretes dolog ez a kényszerű helycsinálás, hiszen igen nagy szükség mutatkozik a felszabaduló kapacitás kihasználására. Amint a hónapok óta zajló korrupciós, hivatali visszaélésekkel, hűtlen vagyonkezeléssel minősített ügyek feltárása és felgöngyölítése mutatja, rabutánpótlásban egészen biztosan nem lesz hiány. A szerbiai fegyházak (csúnya kifejezéssel élve) nyersanyag-ellátása az elkövetkező esztendőkben is folyamatos lesz.

A hétköznapinak, szokványosnak minősíthető bűncselekmények és elítéltek között majd bizonyára néhány különleges nagyhal is az igazságszolgáltatás horgára akad. Az ilyen látványos, kapitális fogás azonban aligha történik véletlen- és rajtaütésszerűen. Azt mindig jó előre eltervezik/kitervelik. Abban az esetben viszont még az óriáshal sem szakíthatja át a hálót, és nem menekülhet el.

A mai nap vezető híre (a temerini fiúk hivatalosan még meg nem erősített börtönbüntetése enyhítésének kiszivárogtatása mellett) kétségkívül ez: „Őrizetbe vették Kasza Józsefet, az Agrobank szabadkai kirendeltségének volt igazgatóját.” Na és? Akkor mi van? – lehetne ekképpen is reagálni. Hiszen nincsen ebben semmi meglepő. Várható volt, hogy a teljes eset feltárása során nem érik be a ficánkoló halacskának a farkával, hanem előbb-utóbb eljutnak majd a fejéig is. Merthogy onnan szokott az bűzleni. Persze ez a dilettáns kívülállók okoskodásának csak az egyik része. A találgatók másik fele ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy Kasza József nevének még pusztán a felemlegetéséig sem fog eljutni ez a történet, nemhogy az egykori bankár elővezettetéséig. Akár fogadást is lehetett volna kötni az egyik vagy a másik végkifejletre. Azt persze még most sem állíthatják teljes bizonyossággal az esélylatolgatók, hogy a dicső napokat is megélt egykori szabadkai polgármesterre ráuszított vérebeket mennyire engedik hozzá közel. Csaholnak csak morogva, fogvicsorgatva, vagy szét is szedik, ahogyan Bobi szokta a lábtörlőt. Ez viszont csupáncsak attól függ, hogy mit szeretnének ezzel a nagy magyar hal zsákmányul ejtésével reprezentálni? A szimpla ráijesztés módszere ez esetben nem jön be, hiszen Kasza József sohasem volt félénk nyuszi természetű.  Akkor meg mire megy a játék? Előadják teátrálisan azt a tündéri utópiát, hogy márpedig Szerbiában nincsenek érinthetetlenek? Itt a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen magasra tornázta fel magát a politikusi uborkafán. A bomlásnak indult „birodalom” nem felejt, és alkalmasint visszavág. Számára gyerekjáték egy tizennyolc éves magyar középiskolást nemzeti, faji türelmetlenség vádjával illetni és leújfasisztázni, ahogy nem nagy kunszt egy egykori kormánytagot, polgármestert, pártvezért sem hivatali helyzettel való visszaéléssel vádolni. Majd az információszedegetők, a terhelő bizonyítékok begyűjtői eldöntik, hogy bűnös-e, s ha igen, milyen mértékben.


Nekem reggel óta csupa eretnek gondolat kergetőzik a fejemben. Olyanok, amilyenekért akár meg is kövezhetnek. A hír hallatán a legelső reakcióm ez volt: egy újabb gesztus szerb részről a vajdasági magyarok irányába. Mert most éppen ennek van a szezonja. Gesztusszezon van. Része egy gesztussorozatnak. El kell verni a port még azon is, aki nem is olyan régen az itteni magyarság feje, első és legerősebb embere volt. S most vele együtt egy kicsit minden magyaron el lehet verni a port. Megint. Úgy, mint 2004 júniusában Temerinben. Mert ha ilyen a volt főállású legnagyobb magyar, akkor milyen lehet a többi? (Megérne egy tanulmányt.) Bizonyára sokan örültek ennek a mai hírnek. És mondogatták egymásnak, hogy lám, lám, őt is utolérte a sors. Süljön csak a maga zsírjában! Nekem valamiért nem megy ez a kárörvendés. Biztos valamilyen szerkentyű elromlott bennem. De már jó régen. És azért nem működik. Hiába győzködtem magamat olyképpen, hogy annak idején engem is behívatott. Az egyik béketüntetésről szóló beszámolóm miatt. És Dudás Karcsi barátjával át is íratta a szövegemet. Úgy, hogy rá sem ismertem, amikor az a napilapunkban másnap megjelent. De ezt a képet azon nyomban eltakarta egy másik. Amelyiken mellettem kopogott a cipője az egyik magyar kiskatona temetésén…

Egy dolog ménkű biztos: Kasza József a politikusok között is azon kevesek közé tartozott, akinek hittek az emberek. Akiben bíztak. Legalábbis akkoriban, amikor Szabadkán a polgármesteri székbe juttatták. Mert akkor még képviselt valamit, amivel azonosulni tudtak. Rá nem volt érvényes Ézsaiás (29:13) örökérvényűje: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem.” És ő ezt a bizalmat játszotta el. Ha van bűne, akkor ez mindenképpen az. Mert a „Nem abban csalódtam, aki vagy, hanem abban, akinek hittelek!” hűvösen borzongató igazsága meglehetősen kijózanító hatású tud lenni. Ő hívta életre (anyaországi indítványozásra) azt a VMSZ-t is, amelyből a végén ki is rekesztették. Ő hozta be a politikába azt is, aki később a pártban is a helyébe lépett. És aki most azt mondja, nem sokat tud hozzátenni a történethez.


Talán mégis van valami, amit hozzátehetünk a történethez: kiraboltak, megvertek, mint egy kóbor kutyát, elkergettek, vasra vertek, börtönbe zártak – édesmindegy. Valójában egyremegy. Akkor sem szabad ártani. Embertelen időkben is embernek kell maradni.

Szabó Angéla


"Minden magyar felelős minden magyarért" - Szabó Dezső

Érdekes egy párt lett ez a VMSZ, kinek az életét teszi még tönkre váll-rángatva, 
hogy semmi köze hozzá? 

Jut eszembe, Csantavériek ismernek egy történetet...




2012. október 6., szombat

Igaz, vagy nem igaz?


Kisebbségjogi jegyzet

"A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki,
hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek."
                                                           George Bernard Shaw


"A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát."
                                                           Magyar közmondás

Montaigne a hazugokról írott esszéjét azzal kezdi, hogy aki hazugságra vállalkozik, jobb, ha kiváló a memóriája. A hazugság nem egyenlő a tévedéssel: utóbbi nem szándékos (az igazság nem tudása), míg előbbit szándékosan követjük el. Ennek folytán, ha valaki egy történetet vagy hazugságokkal körülbástyázva, vagy arra alapozva mesél el, emlékeznie kell minden egyes kitalált részletre, különben könnyen rajtakapják. Mégis sok esetben nehéz megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, mert ahogyan a céltábla közepét eltalálni csak egyféleképpen lehet, elvéteni azonban végtelen sok módon, így a hazugságnak is – szemben az igazsággal – számtalan arca van. Montaigne saját szerencséjének és erényének tudta be, hogy rossz a memóriája – olvasható Megadja Gábor Miért hazudnak a politikusok, ha nem muszáj? c. írásában. 
 
Közismert Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök elhíresült (beismerő) vallomása a "Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni.". Szerbiában pedig Mlađan Dinkić (most) szerb gazdasági és pénzügyminiszter meséje, hogy a polgárok 1000 eurós ingyen részvényeket kapnak, stb. 
Szűkebb pátriánkban Dr. Hódi Sándor pszichológus kutatta a témát és írt könyvet Miért hazudnak a politikusok? címmel. 
Nem kell azonban feltétlenül pszichológusnak lenni, hogy megállapítsuk: A politikusok bizony gyakorta nem mondanak igazat. Talán nem is lennének politikusok, ha az igazságot mondanák. Úgy is lehetne fogalmazni, azt mondják, ami nekik, vagy politikai pártjuknak megfelel. Főleg akkor, ha nincs a közelben valaki, aki emlékezteti őket a tényekre, vagy akár utólag számon kéri tőlük azokat. Nem szabad „futni hagyni” őket, mert végül mi magunk leszünk a hülyék, ha készpénznek vesszük, amit mondanak. Szavukon kell fogni őket.  
Átmesélés”
Négy vajdasági magyar politikai párt és több civil szervezet szeptember 27-én tanácskozást tartott, amelynek végeredményeként megfogalmazták A vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményei című dokumentumot, amelyben 15 pontban összefoglalták a vajdasági magyarok megoldatlan problémáit, vagy diplomatikusabban fogalmazva, megoldásra váró kérdéseit. A dokumentum kidolgozásában egyedül „a legbefolyásosabb délvidéki magyar szervezet”, a Vajdasági Magyar Szövetség, a meghívás ellenére, nem vett részt. Pásztor István, a párt elnöke az Újvidéki Rádió október 3-i Hangadó Szerda című műsorában újságírói kérdésre, hogy pártja miért maradt távol a tanácskozásról, ezt válaszolta: 
Úgy tekintek erre a dokumentumra, mint az utolsó választási programunk átmesélésére. Az, ami ebben a tizenöt pontban látható, az benne van többek között a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) utolsó választási programjában. A Vajdaságért egy normális Szerbiában címszó alatt megjelent választási programban. És úgy tekintek erre a zárónyilatkozatra, hogy azok, akik most már többedik alkalommal megmérettettek és nagyon, nagyon könnyűnek találtattak. Újra elmondják, hogy kinek mi a dóga. Azon túlmenően, hogy leírják, átmesélik, hogy más mit gondol, mást nem vállalnak. Aláírják, összejönnek, elmondják, de a leckét újra nekünk adják fel. Én ettől nem félek, és azt gondolom, hogy ez a fajta megnyilatkozás minket csak megerősít. Azért erősít meg, mert én nem látok új elemet ezekben a történetekben. Egyrészről. Másrészről azt látom, hogy csak nekünk van ebben a pillanatban olyan mozgásterünk, olyan kapacitásunk, olyan legitimitásunk, amiknek tükrében ezeket a dolgokat fel lehet vállalni. Fel is vállaljuk, és megpróbálunk ennek érdekében valamit tenni – tette hozzá Pásztor.
 
A VMSZ elnöke szerint a megfogalmazott 15 pont „a VMSZ utolsó választási programjának az átmesélése”. Hogy ez mennyire nem igaz, csak össze kell hasonlítania a VMSZ Vajdaságért – egy normális Szerbiában 2012-2016 c. választási programját, amely „tartalmazza mindazt, amit a VMSZ képvisel” (http://www.vmsz.org.rs/hu/valasztasi-program/vajdasagert--egy-normalis-szerbiaban) és a többi párt, illetve civil szervet – egyebek között a VMSZ-hez is intézett – felhívását (http://bozokiantal.blogspot.com/search?updated-max=2012-10-02T18:33:00%2B02:00&max-results=7).
Pásztor azt sem nem tudja, hogy mit tartalmaz pártjának a választási programja, mivel a két szöveg egymással még csak köszönő viszonyban se nincsen. Akkor most ki kit és mit mesélt át? Hogyan is áll Pásztor a memóriával?

Mit tettek eddig?
A VMSZ a 12 pontból álló választási programjában a 9. helyre rangsorolta a „kisebbségi jogérvényesítést”, ami önmagában is utal arra, hogy milyen fontosságot tulajdonít a vajdasági magyar közösség helyzete rendezésének, illetve megoldatlan kérdéseinek. Elégedett a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénnyel és nem szándékozik annak megváltoztatását javasolni. Egyéként – részrehajlással való vád elkerülése végett – a program teljes szövege: 
 
9. Kisebbségi jogérvényesítés
A 2008 – 2012. közötti parlamenti ciklus meghatározó eredménye a Nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadása. A törvény megteremtette a jogi keretet a nemzeti közösségek kollektív jogainak gyakorlásához.
A VMSZ célja, hogy a jövőben meghozandó oktatási-, művelődési- és médiatörvények maradéktalanul tartsák tiszteletben a nemzeti tanácsok törvényes hatásköreit és a kisebbségek szerzett jogait. Végső ideje, hogy egy új Hivatalos nyelvhasználati törvény váltsa fel az 1991. óta hatályos jogszabályt.
A költségvetési törvénnyel kapcsolatos alapvető elvárásunk, hogy – az ország gazdasági lehetőségeivel összhangban – növekedjen a nemzeti közösségek intézményrendszerére fordított költségvetési források összege.
Kisebbségi és össztársadalmi szempontból is kiemelten fontos az oktatási és képzési rendszer fejlesztése. A VMSZ számára külön prioritást jelent a felnőttképzés jogi keretének a megteremtése és a külföldön szerzett oklevelek egyszerűsített honosítását lehetővé tevő jogszabály elfogadása.
A VMSZ kiemelt célkitűzésként tekint a kisebbségi közösségek alulreprezentáltságának csökkentésére az állami szférában. Az elmúlt parlamenti ciklusban elfogadott bírákról, ügyészekről, közjegyzőkről és végrehajtókról szóló új törvényekbe – a VMSZ javaslatára – bekerült az etnikai arányok tiszteletben tartásának a követelménye a kinevezési folyamat során.
Az elmúlt négy év fontos eredményének tartjuk azt is, hogy a rendőrségi törvényből törlődött az a korlátozás, amely a kizárta a kettős állampolgárokat a rendőri hivatás gyakorlásából.”
Ezek a négy évre szóló célkitűzések nem újak, nem először kerültek megfogalmazásra, az eredmények viszont eddigi is rendre elmaradtak. A hivatalos nyelvhasználati törvény például 21 éves. A kisebbségek alulreprezentálása az állami szférában még ettől is jóval régebbi. Az igazi kérdés ezért, hogy mit tettek eddig a VMSZ képviselői a hatalomban a kialakult helyzet megváltoztatására? Erre viszont a pártelnök már nem tért ki, pedig a VMSZ és személyesen ő is legalább tíz éve részt vesz a hatalom gyakorlásában. Nem volna már ideje elszámolni az eredményekkel?

Igazság vagy hazugság?
            Pásztor elnök a rádióba lebecsülően nyilatkozott a négy magyar pártról, amelyek mégiscsak a politikai élet részvevői, habár nem értek el olyan „sikert”, mint a VMSZ. De nem is rendelkeztek olyan anyagi támogatással, infrastruktúrával, sajtóval stb. Magyarországi politikusok sem kampányoltak mellettük. (kormánypárti politikusok - M.Z. megjegyzése)
 
Ez még csak hagyján, ha az elnök nyilatkozatából nem érződne ki a vajdasági magyar politikai szintéren való egyeduralomra és egyszólamúságra való törekedés, ami az egypárti diktatúra rossz emlékét idézi. Nem először hangoztatta, hogy mivel a négy másik párt minden megmérettetésen könnyűnek találtatott, rangon aluli velük még tárgyalóasztalhoz ülni is.
Ezt példázza Pásztornak a választások első fordulója utáni (május 7-i) kioktató és rendreutasító megnyilatkozása is, miszerint „becsületbeli ügy, hogy ezek az urak kifizessék a villanyszámlát, leoltsák a villanyt és becsukják az ajtót, ugyanis többszörösen bebizonyosodott, hogy közösségileg mennyit érnek, és ideje lenne felhagyni a károkozással” (http://www.vmsz.org.rs/hu/tortenesek/elegedett-a-valasztasi-eredmenyekkel-a-vmsz).
A magyar-magyar kapcsolatokban megengedheti-e magának valaki, még ha pártelnök is, az ilyen viszonyulást?
            Pásztor állítása szerint, akik a szeptember végi dokumentumot aláírták semmit nem tesznek a magyarságért, csak nyilatkozgatnak, a leckét nekik adják fel, és csak ők képesek – hatalmi helyzetüknél fogva – érdemben cselekedni. Elfelejti azonban, hogy az eredményeket, vagy mulasztásokat egyedül csak tőle lehet (és kell is) számon kérni, hiszen csupán az ő pártja részes a hatalomban. Ezért nem tilthatja meg tőlük azt sem, hogy a közösség érdekében írjanak és megszólaljanak. A közösség majd eldönti, hogy kinek van igaza. Egyébként, milyen demokrácia az, amelyben tiltják a véleményt?
            Pásztor nyilatkozatának végén azonban – egy vargabetűvel – valójában „felvállalta” a felhívásban foglaltakat, mondván, hogy „megpróbálnak ennek érdekében valamit tenni”. Az aláíróknak nem marad más hátra, minthogy Pásztor Istvántól, mondjuk hat hónap múlva, tételesen számon kérjék, hogy mit is tett annak megvalósítása érdekében. Hogy – Montaigne szerint – megkülönböztessük az igazságot, a hazugságtól. Meg, hogy ellenőrizzék, kinek milyen a memóriája.

Bozóki Antal
Újvidék, 2012. október 6.

Kapcsolódó írások:

Vitaféle

Meghallgattam Pásztor István Kossuth Rádióban elhangzott nyilatkozatát. Nincs benne ismeretlen elem. Lármásan magabiztos szövegről van szó, amely magán viseli az egypártszindróma meghatározó jegyeit.
Mindazonáltal köszönet a Kossuth Rádiónak, hogy ha közvetve is, lehetővé tette a vitát. A politikai eszmék ilyen szembesítésére a jelenleg a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) jogara alatt tevékenykedő Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által ellenőrzött vajdmédia nem vállalkozik. S ez a helyzet – néhány kivételtől eltekintve – huszonhárom éve tart. De nézzük a megvét.
1. Pásztor István, azt állítja, hogy a 15 pontos szövegünk, amely Bozóki Antal az Árgus civilszervezet elnökének írásos kezdeményezésére állt össze, nem más, mint a VMSZ programjának átmesélése. 
Ezen ne vitatkozzunk. Mivel ez év október 1-én, a VMDP Hírlevél ez évi 206. számában közzétettük a 15 pontot, ezt most megtesszük a hivatkozott, a VMSZ honlapján megtalálható programmal is (http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Kisebbs%C3%A9gi%20jogok és http://www.vmsz.org.rs/hu/valasztasi-program/vajdasagert--egy-normalis-szerbiaban). Döntsön az olvasó.
2. Amíg nem készül el egy tudományos igényű, alapos monográfia legalább a történelmi VMDK létrejöttéről és működéséről, Pásztor is mondhat, amit akar. Csak azt nem, hogy a VMSZ egyedüli legitim szereplője a vajdasági magyar politikai színtérnek. Ezt nem mondhatja, mert a vajdasági magyarok szavazatait – különösen most 2012-ben, amikor a vele kvaterkázó Tadic-féle Demokrata Párt (DS) megszerezte e szavazatok több mint felét – neki (Pásztornak) is illene megbecsülni. Akkor is, ha azokat történetesen nem a VMSZ, hanem a többi magyar párt kapta. Hiszen nem udvariassági gesztusról van szó, hanem a demokrácia egyik alapelvéről. 
Hihetetlen, hogy a Kárpát-medencében milyen mély gyökereket eresztett az egypárti szindróma. 
Mi, akik a Vajdasági Magyar Demokrata Pártban (VMDP) vállaljuk a történelmi VMDK szellemi örökségét nem kis büszkeséggel mondhatjuk: az évek nekünk adtak igazat. Mert jóllehet a pénz, paripa, fegyver a másik oldalon van, nálunk volt (van) az ész, a gerinc és a legnagyobb megvalósult eredmények is. Például a kettős állampolgárság, vagy visszamenve az időben a politikai doktrínánk alapelve a „Kárpát-medencében élő magyar közösségek határmódosítás nélküli politikai integrációjának” eszméje, amelyet a történelmi VMDK már 1994 júniusában dokumentumba foglalt. Hogy a magyar autonómia egyetlen hadra fogható modelljéről szó se essék.
Miről beszél hát Pásztor István, aki éppen most hagyja faképnél Tadićot (helyesen), hogy egy 180 fokos fordulattal – szintén helyesen – Tomóhoz (Tomislav Nikolićhoz) csatlakozzon. De, tulajdonít-e ezeknek a nem túlságosan elegáns, s a VMSZ-ben is turbulenciát okozó politikai manővereknek bárki, akár a legkisebb elvi jelentőséget? Senki. A politikában jelen levő kenyér- és a szűkebb pártvezetés érdekharcán túlmenően bizonyosan nem.
Való igaz, a VMDP-ben kevesen vagyunk, pénzünk sincs nagyon, de egyelőre bírjuk az iramot. 
3. Nem véletlen, hogy Pásztor elismeri, s vállalja a 15 pontot. Mint ahogy az sem, hogy a fogadkozik, miszerint „megpróbálunk ennek érdekében valamit tenni”. A gond az, hogy a VMSZ nem tudja feltenni a lécet, s ezért folyton bukdácsol, miközben folyton magyaráznia kell a bizonyítványát.
Mi mást nem tehetünk, szaván fogjuk. S újra, meg újra kiállunk a nyilvánosság elé, hogy véleményt mondjunk a tevékenységéről. Meg arról is, mi az, amit az adott helyzetben tennie kellene.
Ezzel összefüggésben csak megismételni tudom, az említett Hírlevélben közölt a VMDP intézőbizottsága által jegyzett állásfoglalást: „Az intézőbizottság véleménye az, hogy a vajdasági magyar párt elit akkor jár el hivatásának megfelelően, ha a nemzetrészünk egésze és a saját érdekében is világosan megfogalmazza és közzéteszi a változásokra vonatkozó értékelését, s nyilatkozik az érdekvédelemmel összefüggő politikai tevékenységének főbb irányairól.
A VMDP rövidesen elkészíti ezt a dokumentumot és azt egy nyilvános vitára hívó felszólítással, közzéteszi”.

Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 209. szám, 2012. október 4.

Új Übük - új Poszományok

Ámulva hallgattam Pásztor István Ternovácz Istvánnak adott nyilatkozatát, s szinte szemem előtt láttam, ahogy ismét virulni kezdett arcán a bizánci dölyf, a politikusok ősi ellensége és megrontója. Nemcsak az a baj, hogy Pásztornak (már megint) nincsen igaza – ha összevetjük a VMSZ programját a Bozóki Antal által fogalmazott elvárásokkal, akkor ez a kisiskolások számára is nyilvánvaló, ezért jó, hogy Ágoston András minden különösebb analízis nélkül szembeállította egymással a dolgokat. Ki-ki, vonja le belőle a konzekvenciát. A legnagyobb baj az, hogy a VMSZ programjában édeskevés szó esik az autonómiáról, csak hát Pásztor ezt ismét elfelejtette, mert azt hiszi, kezében a teljes honi sajtó, és már minden újságíróból poltront csinált a napi kenyérgond. Amellett mindezt teheti is, hiszen eddig majd minden ostobaságához kapott fővárosi támogatást. Ha ettől nem, akkor attól, ha „itt” nem, akkor „ott”, vagy itt is, meg ott is. A sok hízelgés láttán már maga is kezdte elhinni, hogy itt mindenki hülye, csak ő a helikopter. Ámde ennek szemmel láthatóan lassan vége szakad, ezt már csak vakok és elvakultak nem látják. Pásztor kezd kényelmetlen szolgává válni, és hát volt már egyszer a VMSZ-nek egy Übü királya, akit hatalma teljében megbuktatott a cimborája, Poszomány kapitány. Ugyanis ez a természete, természetes következménye minden politizálásnak, amely a dölyfön alapszik. Kívánom hát, gyulladjon ki Pásztor István arcán egyre többször, egyre pirosabban a dölyf lázrózsája. Ha már nem tetszik neki, hogy szólni merészeltünk.
Pedig az még időben vala.

Csorba Béla
Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 210. szám, 2012. október 5.

Határok nélkül: Útkeresés?

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin