Embertelen időkben is embernek kell maradni

Vezéráldozat?

(Vagy csak politikai szemfényvesztés?)

Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar sajtó áporodott levegőjét meg-megmozgatta néhány friss szellőfuvallat. Egészen jó érzés volt látni/hallani, hogy amit a hivatásos (bérből és fizetésből élő) hírlapírók, tudósítók műveltek, az végre kezdett igazi újságírásra hasonlítani. Például az öt temerini fiú ügye, közöttük is a 15 évre elítélt Máriás István kegyelmi kérelmének legfelső szintű, államelnöki elutasítása egy olyan téma volt, amelyet extra adag vakmerőség és karakánság nélkül is megszellőztettek. Több helyen is, több szempontból is megvilágítva ennek a majd nyolc és fél esztendeje húzódó – ezerféle titkot rejtő/sejtető -- esetnek a furcsa módon zajló legújabb epizódjait. Történt mindez az anyaország irányából érkező „tessék csínján bánni az üggyel”-féle sugallat, pontosabban: javallott csendre intés ellenében. Aztán a nemrégiben elfogadott amnesztiatörvény, és az azzal járó részleges börtönkiürítések témájának boncolgatása is igen jót tett a meggyengült életfunkciókat mutató, eltompult (eltompított) érzékszervekkel rendelkező sajtónk vérkeringésének. Áldásos hatása pedig az ellaposodott közvéleményre is áttevődött.

Az elítéltek tömeges szabadon bocsátása már magában nem egy szokványos esemény. Csak a ritka kevesek közé tartozik. Legutóbb 11 évvel ezelőtt történt ilyesmi Szerbiában. Akkor a mintegy 6000 fogvatartott közül 4200-an nyerhették vissza (egyik napról a másikra) a szabadságukat. Most megint a honi fegyházak túlzsúfoltságára, szűkösségére hivatkozva engednek szabadon 3600 börtönlakót. A legfeljebb csak 7500 fogoly elhelyezésére szolgáló börtönökbe már eddig is mintegy 11 000 rabot zsúfoltak be. Némi rosszindulattal most azt is mondhatnám, hogy dicséretes dolog ez a kényszerű helycsinálás, hiszen igen nagy szükség mutatkozik a felszabaduló kapacitás kihasználására. Amint a hónapok óta zajló korrupciós, hivatali visszaélésekkel, hűtlen vagyonkezeléssel minősített ügyek feltárása és felgöngyölítése mutatja, rabutánpótlásban egészen biztosan nem lesz hiány. A szerbiai fegyházak (csúnya kifejezéssel élve) nyersanyag-ellátása az elkövetkező esztendőkben is folyamatos lesz.

A hétköznapinak, szokványosnak minősíthető bűncselekmények és elítéltek között majd bizonyára néhány különleges nagyhal is az igazságszolgáltatás horgára akad. Az ilyen látványos, kapitális fogás azonban aligha történik véletlen- és rajtaütésszerűen. Azt mindig jó előre eltervezik/kitervelik. Abban az esetben viszont még az óriáshal sem szakíthatja át a hálót, és nem menekülhet el.

A mai nap vezető híre (a temerini fiúk hivatalosan még meg nem erősített börtönbüntetése enyhítésének kiszivárogtatása mellett) kétségkívül ez: „Őrizetbe vették Kasza Józsefet, az Agrobank szabadkai kirendeltségének volt igazgatóját.” Na és? Akkor mi van? – lehetne ekképpen is reagálni. Hiszen nincsen ebben semmi meglepő. Várható volt, hogy a teljes eset feltárása során nem érik be a ficánkoló halacskának a farkával, hanem előbb-utóbb eljutnak majd a fejéig is. Merthogy onnan szokott az bűzleni. Persze ez a dilettáns kívülállók okoskodásának csak az egyik része. A találgatók másik fele ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy Kasza József nevének még pusztán a felemlegetéséig sem fog eljutni ez a történet, nemhogy az egykori bankár elővezettetéséig. Akár fogadást is lehetett volna kötni az egyik vagy a másik végkifejletre. Azt persze még most sem állíthatják teljes bizonyossággal az esélylatolgatók, hogy a dicső napokat is megélt egykori szabadkai polgármesterre ráuszított vérebeket mennyire engedik hozzá közel. Csaholnak csak morogva, fogvicsorgatva, vagy szét is szedik, ahogyan Bobi szokta a lábtörlőt. Ez viszont csupáncsak attól függ, hogy mit szeretnének ezzel a nagy magyar hal zsákmányul ejtésével reprezentálni? A szimpla ráijesztés módszere ez esetben nem jön be, hiszen Kasza József sohasem volt félénk nyuszi természetű.  Akkor meg mire megy a játék? Előadják teátrálisan azt a tündéri utópiát, hogy márpedig Szerbiában nincsenek érinthetetlenek? Itt a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen magasra tornázta fel magát a politikusi uborkafán. A bomlásnak indult „birodalom” nem felejt, és alkalmasint visszavág. Számára gyerekjáték egy tizennyolc éves magyar középiskolást nemzeti, faji türelmetlenség vádjával illetni és leújfasisztázni, ahogy nem nagy kunszt egy egykori kormánytagot, polgármestert, pártvezért sem hivatali helyzettel való visszaéléssel vádolni. Majd az információszedegetők, a terhelő bizonyítékok begyűjtői eldöntik, hogy bűnös-e, s ha igen, milyen mértékben.

Nekem reggel óta csupa eretnek gondolat kergetőzik a fejemben. Olyanok, amilyenekért akár meg is kövezhetnek. A hír hallatán a legelső reakcióm ez volt: egy újabb gesztus szerb részről a vajdasági magyarok irányába. Mert most éppen ennek van a szezonja. Gesztusszezon van. Része egy gesztussorozatnak. El kell verni a port még azon is, aki nem is olyan régen az itteni magyarság feje, első és legerősebb embere volt. S most vele együtt egy kicsit minden magyaron el lehet verni a port. Megint. Úgy, mint 2004 júniusában Temerinben. Mert ha ilyen a volt főállású legnagyobb magyar, akkor milyen lehet a többi? (Megérne egy tanulmányt.) Bizonyára sokan örültek ennek a mai hírnek. És mondogatták egymásnak, hogy lám, lám, őt is utolérte a sors. Süljön csak a maga zsírjában! Nekem valamiért nem megy ez a kárörvendés. Biztos valamilyen szerkentyű elromlott bennem. De már jó régen. És azért nem működik. Hiába győzködtem magamat olyképpen, hogy annak idején engem is behívatott. Az egyik béketüntetésről szóló beszámolóm miatt. És Dudás Karcsi barátjával át is íratta a szövegemet. Úgy, hogy rá sem ismertem, amikor az a napilapunkban másnap megjelent. De ezt a képet azon nyomban eltakarta egy másik. Amelyiken mellettem kopogott a cipője az egyik magyar kiskatona temetésén…

Egy dolog ménkű biztos: Kasza József a politikusok között is azon kevesek közé tartozott, akinek hittek az emberek. Akiben bíztak. Legalábbis akkoriban, amikor Szabadkán a polgármesteri székbe juttatták. Mert akkor még képviselt valamit, amivel azonosulni tudtak. Rá nem volt érvényes Ézsaiás (29:13) örökérvényűje: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem.” És ő ezt a bizalmat játszotta el. Ha van bűne, akkor ez mindenképpen az. Mert a „Nem abban csalódtam, aki vagy, hanem abban, akinek hittelek!” hűvösen borzongató igazsága meglehetősen kijózanító hatású tud lenni. Ő hívta életre (anyaországi indítványozásra) azt a VMSZ-t is, amelyből a végén ki is rekesztették. Ő hozta be a politikába azt is, aki később a pártban is a helyébe lépett. És aki most azt mondja, nem sokat tud hozzátenni a történethez.

Talán mégis van valami, amit hozzátehetünk a történethez: kiraboltak, megvertek, mint egy kóbor kutyát, elkergettek, vasra vertek, börtönbe zártak – édesmindegy. Valójában egyremegy. Akkor sem szabad ártani. Embertelen időkben is embernek kell maradni.

Szabó Angéla

"Minden magyar felelős minden magyarért" - Szabó Dezső

Érdekes egy párt lett ez a VMSZ, kinek az életét teszi még tönkre váll-rángatva, 

hogy semmi köze hozzá? 

Jut eszembe, Csantavériek ismernek egy történetet...

A két magyar Góliát: Kasza és Pásztor? Two Tribes!

Férfivirtus?

Ha az elefántok egymás ellen harcolnak, szenved a fű.
(Keleti bölcsesség)

Kép forrása: 
Vajdaság Ma hírportál

Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyar politikai élet két meghatározó, markáns szereplője – Kasza József és Pásztor István – egymással viaskodnának. Mintha versengenének. Mintha rivalizálnának. De már egy jó ideje. A két alapember. Aki aligha kerülhető meg. Ők ketten nem percemberek. Nem is peremfigurák. Még ha peremfigurákként jutottak is be magába a centrumba. Kasza József az egykoron dicső napokat is megélt szabadkai Zorka Vegyiművek pénzügyi igazgatójaként került a Városháza városatyai székébe. Pásztor István pedig szinte a semmiből bukkant fel, valahogy úgy, mint tette azt Koštunica vezérünk, akit annak idején még a mindentudó amerikai sajtó is csak Mr. Nobody-ként emlegetett. És aztán egy napon az útjaik váratlanul összeértek. Az egyik politikus váltotta a másikat a Vajdasági Magyar Szövetség élén. Egy kis magyaros túlzással akár még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az egyik politikus váltotta a másikat a szabadkai Pannon Rádió és Televízió élén is. Hogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan véletlen akarta-e így, vagy (eleve elrendelésként) ez volt megírva – a számukra és a számunkra – a csillagokban egy végtelen papíron, azt alighanem sokáig lehetne találgatni. Én afelé hajlok, hogy a kettejük találkozása valamiért sorsszerű és elkerülhetetlen volt. Amely találkozás pedig egy bizonyos neuralgikus ponton hirtelen átfordult vetélkedésbe. Valami miatt. Viadalba. Harcba. Küzdelembe. Mi okozhatta a szembe fordulást? Két karakán karakter? Két makacs ember? Két túlfejlett ego? Akiket túlfeszít a tenni akarás? Akikben túlteng a pénz és a hatalom szeretete? Akik a vajdasági magyarság szellemi vezetői? Alighanem a víznéző asszony sem tudná ezt csak úgy, kapásból megválaszolni.

Egy angyal szállt el Makkhetes felett?

A két vajdasági magyar Góliát egymással való hadakozása, csatározása – amely pedig nem is mindig a nyílt színen, hanem inkább a kulisszák mögött, a gondosan felállított paraván mögött zajlik – legutóbb épp a napokban tűnt elő. Méghozzá a sok keservet és kínszenvedést okozó szabadkai Azohem műtrágyagyár kapcsán. Alighanem most egy angyal szállt el Makkhetes felett. Csakis az tudhatott ily csodát művelni. Mert most minden jel arra utal, hogy a hatalmas környezeti károkat okozó üzemet végre sikerül kiköltöztetni lakott területről, a város Makkhetes nevű részéből, s ezzel véget ér az ottani lakosság évek óta tartó kálváriája. Persze nem pusztán valamilyen bűvös szó kimondásával, nem pusztán egy zengő, érces hangon elmondott abrakadabrával meg varázspálcával, hanem a köztársasági kincstárból kiszívatott tőkeinjekcióval. Minthogy az efféle nyavalyák csakis hathatós kis pénzkúrával gyógyíthatók. Hogy a 60 millió dináros kis summa lecsippentése a környezetvédelmi alap számlájáról, és annak továbbítása egy magáncég számlájára, az vajon a demokrácia egy vadhajtása-e, vagy valami egészen más, abba most nem is érdemes belebonyolódni. Az viszont tény, hogy Kasza József nevéhez fűződik ennek a tranzakciónak a lebonyolítása. Olyannyira, hogy a gyár telephelyén ígéretet is tett a makkhetesieknek arra, hogy az Azohem most már végérvényesen (pár hónapon belül) ki fog költözni a közvetlen környezetükből. A szavát adta. Neve, aláírása az erről szóló szerződésen a garancia arra, hogy ez most már nem csupán a (homok)pusztába kiáltott szó. Hanem úgy is lesz. Merthogy az adott szavát még soha-soha nem szegte meg – mondta ő. Ha így történik, akkor már csak egy sóhajtásnyira van a gonosztól való szabadulás, és akkor talán happy enddel zárul majd A makkhetesiek esete az Azohemmel című tragikomédia.

A nagy hal mindig átszakítja a hálót?

Az Azohem kitelepítéséről természetesen Pásztor Istvánnak is volt már határozott elképzelése. Neki már 2008-ban sikerült eljutnia egészen odáig, hogy a gyár igazgatója hajlandóságot mutatott a kiköltözésre. Méghozzá a tartományi gazdasági titkár által beígért 200 ezer euróért cserében. Ugyancsak a féltő állami gondoskodás csomagolópapírjába burkolva azt a néhány köteg pénzecskét! Végül aztán a tulajdonos, a Peđa Mališanović nevű úriember az utolsó pillanatban mégis megkötötte magát, és önkényesen úgy döntött, hogy mégsem köti meg azt a fránya szerződést. Így aztán nem is jelent meg „aláírásra” a kitűzött időpontban. Hogy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott-e, hogy filléres (200 ezer eurós!) kis színjáték volt-e csupán, azt egyelőre még csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a műtrágyagyár tulajdonosa sok éven át érinthetetlen és elmozdíthatatlan volt. Bárki próbálkozott vele, beletört a bicskája. A „big catch” rendre elmaradt. A huncut nagyhal mindig átszakította a hálót és elmenekült. Minthogyha a háttérben valami politikai hatalmasságok védelmezték, óvták volna – féltőn – minden egyes lépését. Maradt tehát a mozdíthatatlanság. A lakosság legörbülő szájjal nézhette végig a másodszori újrakezdést. Mert Azohem tovább zakatolt, a kamionok százával dübörögtek és a hét gyárkémény is tovább ontotta a füstöt. És repült az idő, mint egy ólomszárnyú betonbagoly – ahogy az ifjú humorista mondja. Makkhetesen pedig tovább folytatódtak a megszokott, kilátástalan Don Quijote-évek.

Kinek szabad pénzben játszani?

Különböző gyengeségekkel megvert emberek vagyunk mindahányan. De ha akad néhány jó tulajdonságunk, az elsősorban nem is a miénk. Az leginkább csak másoknak jó. Annak a gyümölcsét mások élvezik. Persze a rossz tulajdonságainkat is gyakran mások szenvedik meg leginkább. Mondják, hogy a homo problematicus alapbaja egészen odáig vezethető vissza, hogy az embernek egy testbe bezárva kell léteznie. Amely testet pedig etetni, itatni, ápolni és öltöztetni kell. S ez mind pénzbe kerül. A gyarló ember pedig abbéli félelmében, hogy egyszer majd nem tudja a saját sorsát önmaga irányítani, kisebb-nagyobb merényletek követ el a lelkiismerete ellen. És a földig hajol őfelsége, a pénz előtt. Mert úgy véli, az teszi majd őt hatalmassá, szabaddá, mindenhatóvá.
Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel! 
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk. 

Szabó Angéla

Two Tribes...

goes to Hollywood...

goest to Subotica Divina Politica Commedia...