Férfivirtus?
Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel!
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk.
Ha
az elefántok egymás ellen harcolnak, szenved a fű.
(Keleti bölcsesség)
(Keleti bölcsesség)
Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyar
politikai élet két meghatározó, markáns szereplője – Kasza
József és Pásztor István – egymással viaskodnának. Mintha
versengenének. Mintha rivalizálnának. De már egy jó ideje. A két
alapember. Aki aligha kerülhető meg. Ők ketten nem percemberek.
Nem is peremfigurák. Még ha peremfigurákként jutottak is be
magába a centrumba. Kasza József az egykoron dicső napokat is
megélt szabadkai Zorka Vegyiművek pénzügyi igazgatójaként
került a Városháza városatyai székébe. Pásztor István pedig
szinte a semmiből bukkant fel, valahogy úgy, mint tette azt
Koštunica vezérünk, akit annak idején még a mindentudó amerikai
sajtó is csak Mr. Nobody-ként emlegetett. És aztán egy napon az
útjaik váratlanul összeértek. Az egyik politikus váltotta a
másikat a Vajdasági Magyar Szövetség élén. Egy kis magyaros
túlzással akár még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az egyik
politikus váltotta a másikat a szabadkai Pannon Rádió és
Televízió élén is. Hogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan
véletlen akarta-e így, vagy (eleve elrendelésként) ez volt
megírva – a számukra és a számunkra – a csillagokban egy
végtelen papíron, azt alighanem sokáig lehetne találgatni. Én
afelé hajlok, hogy a kettejük találkozása valamiért sorsszerű
és elkerülhetetlen volt. Amely találkozás pedig egy bizonyos
neuralgikus ponton hirtelen átfordult vetélkedésbe. Valami miatt.
Viadalba. Harcba. Küzdelembe. Mi okozhatta a szembe fordulást? Két
karakán karakter? Két makacs ember? Két túlfejlett ego? Akiket
túlfeszít a tenni akarás? Akikben túlteng a pénz és a hatalom
szeretete? Akik a vajdasági magyarság szellemi vezetői? Alighanem
a víznéző asszony sem tudná ezt csak úgy, kapásból
megválaszolni.
Egy angyal szállt el Makkhetes
felett?
A két vajdasági magyar Góliát egymással
való hadakozása, csatározása – amely pedig nem is mindig a
nyílt színen, hanem inkább a kulisszák mögött, a gondosan
felállított paraván mögött zajlik – legutóbb épp a napokban
tűnt elő. Méghozzá a sok keservet és kínszenvedést okozó
szabadkai Azohem műtrágyagyár kapcsán. Alighanem most egy angyal
szállt el Makkhetes felett. Csakis az tudhatott ily csodát művelni.
Mert most minden jel arra utal, hogy a hatalmas környezeti károkat
okozó üzemet végre sikerül kiköltöztetni lakott területről, a
város Makkhetes nevű részéből, s ezzel véget ér az ottani
lakosság évek óta tartó kálváriája. Persze nem pusztán
valamilyen bűvös szó kimondásával, nem pusztán egy zengő,
érces hangon elmondott abrakadabrával meg varázspálcával, hanem
a köztársasági kincstárból kiszívatott tőkeinjekcióval.
Minthogy az efféle nyavalyák csakis hathatós kis pénzkúrával
gyógyíthatók. Hogy a 60 millió dináros kis summa lecsippentése
a környezetvédelmi alap számlájáról, és annak továbbítása
egy magáncég számlájára, az vajon a demokrácia egy
vadhajtása-e, vagy valami egészen más, abba most nem is érdemes
belebonyolódni. Az viszont tény, hogy Kasza József nevéhez
fűződik ennek a tranzakciónak a lebonyolítása. Olyannyira, hogy
a gyár telephelyén ígéretet is tett a makkhetesieknek arra, hogy
az Azohem most már végérvényesen (pár hónapon belül) ki fog
költözni a közvetlen környezetükből. A szavát adta. Neve,
aláírása az erről szóló szerződésen a garancia arra, hogy ez
most már nem csupán a (homok)pusztába kiáltott szó. Hanem úgy
is lesz. Merthogy az adott szavát még soha-soha nem szegte meg –
mondta ő. Ha így történik, akkor már csak egy sóhajtásnyira
van a gonosztól való szabadulás, és akkor talán happy enddel
zárul majd A makkhetesiek esete az Azohemmel című
tragikomédia.
A nagy hal mindig átszakítja a
hálót?
Az Azohem kitelepítéséről természetesen Pásztor
Istvánnak is volt már határozott elképzelése. Neki már 2008-ban
sikerült eljutnia egészen odáig, hogy a gyár igazgatója
hajlandóságot mutatott a kiköltözésre. Méghozzá a tartományi
gazdasági titkár által beígért 200 ezer euróért cserében.
Ugyancsak a féltő állami gondoskodás csomagolópapírjába
burkolva azt a néhány köteg pénzecskét! Végül aztán a
tulajdonos, a Peđa Mališanović nevű úriember az utolsó
pillanatban mégis megkötötte magát, és önkényesen úgy
döntött, hogy mégsem köti meg azt a fránya szerződést. Így
aztán nem is jelent meg „aláírásra” a kitűzött időpontban.
Hogy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott-e,
hogy filléres (200 ezer eurós!) kis színjáték volt-e csupán,
azt egyelőre még csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos,
hogy a műtrágyagyár tulajdonosa sok éven át érinthetetlen és
elmozdíthatatlan volt. Bárki próbálkozott vele, beletört a
bicskája. A „big catch” rendre elmaradt. A huncut nagyhal mindig
átszakította a hálót és elmenekült. Minthogyha a háttérben
valami politikai hatalmasságok védelmezték, óvták volna –
féltőn – minden egyes lépését. Maradt tehát a
mozdíthatatlanság. A lakosság legörbülő szájjal nézhette
végig a másodszori újrakezdést. Mert Azohem tovább zakatolt, a
kamionok százával dübörögtek és a hét gyárkémény is tovább
ontotta a füstöt. És repült az idő, mint egy ólomszárnyú
betonbagoly – ahogy az ifjú humorista mondja. Makkhetesen pedig
tovább folytatódtak a megszokott, kilátástalan Don
Quijote-évek.
Kinek szabad pénzben játszani?
Különböző
gyengeségekkel megvert emberek vagyunk mindahányan. De ha akad
néhány jó tulajdonságunk, az elsősorban nem is a miénk. Az
leginkább csak másoknak jó. Annak a gyümölcsét mások élvezik.
Persze a rossz tulajdonságainkat is gyakran mások szenvedik meg
leginkább. Mondják, hogy a homo problematicus alapbaja egészen
odáig vezethető vissza, hogy az embernek egy testbe bezárva kell
léteznie. Amely testet pedig etetni, itatni, ápolni és öltöztetni
kell. S ez mind pénzbe kerül. A gyarló ember pedig abbéli
félelmében, hogy egyszer majd nem tudja a saját sorsát önmaga
irányítani, kisebb-nagyobb merényletek követ el a lelkiismerete
ellen. És a földig hajol őfelsége, a pénz előtt. Mert úgy
véli, az teszi majd őt hatalmassá, szabaddá,
mindenhatóvá.Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel!
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk.
Szabó
Angéla
Two Tribes...
goes to Hollywood...
goest to Subotica Divina Politica Commedia...