A két magyar Góliát: Kasza és Pásztor? Two Tribes!

Férfivirtus?

Ha az elefántok egymás ellen harcolnak, szenved a fű.
(Keleti bölcsesség)

Kép forrása: 
Vajdaság Ma hírportál

Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyar politikai élet két meghatározó, markáns szereplője – Kasza József és Pásztor István – egymással viaskodnának. Mintha versengenének. Mintha rivalizálnának. De már egy jó ideje. A két alapember. Aki aligha kerülhető meg. Ők ketten nem percemberek. Nem is peremfigurák. Még ha peremfigurákként jutottak is be magába a centrumba. Kasza József az egykoron dicső napokat is megélt szabadkai Zorka Vegyiművek pénzügyi igazgatójaként került a Városháza városatyai székébe. Pásztor István pedig szinte a semmiből bukkant fel, valahogy úgy, mint tette azt Koštunica vezérünk, akit annak idején még a mindentudó amerikai sajtó is csak Mr. Nobody-ként emlegetett. És aztán egy napon az útjaik váratlanul összeértek. Az egyik politikus váltotta a másikat a Vajdasági Magyar Szövetség élén. Egy kis magyaros túlzással akár még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az egyik politikus váltotta a másikat a szabadkai Pannon Rádió és Televízió élén is. Hogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan véletlen akarta-e így, vagy (eleve elrendelésként) ez volt megírva – a számukra és a számunkra – a csillagokban egy végtelen papíron, azt alighanem sokáig lehetne találgatni. Én afelé hajlok, hogy a kettejük találkozása valamiért sorsszerű és elkerülhetetlen volt. Amely találkozás pedig egy bizonyos neuralgikus ponton hirtelen átfordult vetélkedésbe. Valami miatt. Viadalba. Harcba. Küzdelembe. Mi okozhatta a szembe fordulást? Két karakán karakter? Két makacs ember? Két túlfejlett ego? Akiket túlfeszít a tenni akarás? Akikben túlteng a pénz és a hatalom szeretete? Akik a vajdasági magyarság szellemi vezetői? Alighanem a víznéző asszony sem tudná ezt csak úgy, kapásból megválaszolni.

Egy angyal szállt el Makkhetes felett?

A két vajdasági magyar Góliát egymással való hadakozása, csatározása – amely pedig nem is mindig a nyílt színen, hanem inkább a kulisszák mögött, a gondosan felállított paraván mögött zajlik – legutóbb épp a napokban tűnt elő. Méghozzá a sok keservet és kínszenvedést okozó szabadkai Azohem műtrágyagyár kapcsán. Alighanem most egy angyal szállt el Makkhetes felett. Csakis az tudhatott ily csodát művelni. Mert most minden jel arra utal, hogy a hatalmas környezeti károkat okozó üzemet végre sikerül kiköltöztetni lakott területről, a város Makkhetes nevű részéből, s ezzel véget ér az ottani lakosság évek óta tartó kálváriája. Persze nem pusztán valamilyen bűvös szó kimondásával, nem pusztán egy zengő, érces hangon elmondott abrakadabrával meg varázspálcával, hanem a köztársasági kincstárból kiszívatott tőkeinjekcióval. Minthogy az efféle nyavalyák csakis hathatós kis pénzkúrával gyógyíthatók. Hogy a 60 millió dináros kis summa lecsippentése a környezetvédelmi alap számlájáról, és annak továbbítása egy magáncég számlájára, az vajon a demokrácia egy vadhajtása-e, vagy valami egészen más, abba most nem is érdemes belebonyolódni. Az viszont tény, hogy Kasza József nevéhez fűződik ennek a tranzakciónak a lebonyolítása. Olyannyira, hogy a gyár telephelyén ígéretet is tett a makkhetesieknek arra, hogy az Azohem most már végérvényesen (pár hónapon belül) ki fog költözni a közvetlen környezetükből. A szavát adta. Neve, aláírása az erről szóló szerződésen a garancia arra, hogy ez most már nem csupán a (homok)pusztába kiáltott szó. Hanem úgy is lesz. Merthogy az adott szavát még soha-soha nem szegte meg – mondta ő. Ha így történik, akkor már csak egy sóhajtásnyira van a gonosztól való szabadulás, és akkor talán happy enddel zárul majd A makkhetesiek esete az Azohemmel című tragikomédia.

A nagy hal mindig átszakítja a hálót?

Az Azohem kitelepítéséről természetesen Pásztor Istvánnak is volt már határozott elképzelése. Neki már 2008-ban sikerült eljutnia egészen odáig, hogy a gyár igazgatója hajlandóságot mutatott a kiköltözésre. Méghozzá a tartományi gazdasági titkár által beígért 200 ezer euróért cserében. Ugyancsak a féltő állami gondoskodás csomagolópapírjába burkolva azt a néhány köteg pénzecskét! Végül aztán a tulajdonos, a Peđa Mališanović nevű úriember az utolsó pillanatban mégis megkötötte magát, és önkényesen úgy döntött, hogy mégsem köti meg azt a fránya szerződést. Így aztán nem is jelent meg „aláírásra” a kitűzött időpontban. Hogy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott-e, hogy filléres (200 ezer eurós!) kis színjáték volt-e csupán, azt egyelőre még csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a műtrágyagyár tulajdonosa sok éven át érinthetetlen és elmozdíthatatlan volt. Bárki próbálkozott vele, beletört a bicskája. A „big catch” rendre elmaradt. A huncut nagyhal mindig átszakította a hálót és elmenekült. Minthogyha a háttérben valami politikai hatalmasságok védelmezték, óvták volna – féltőn – minden egyes lépését. Maradt tehát a mozdíthatatlanság. A lakosság legörbülő szájjal nézhette végig a másodszori újrakezdést. Mert Azohem tovább zakatolt, a kamionok százával dübörögtek és a hét gyárkémény is tovább ontotta a füstöt. És repült az idő, mint egy ólomszárnyú betonbagoly – ahogy az ifjú humorista mondja. Makkhetesen pedig tovább folytatódtak a megszokott, kilátástalan Don Quijote-évek.

Kinek szabad pénzben játszani?

Különböző gyengeségekkel megvert emberek vagyunk mindahányan. De ha akad néhány jó tulajdonságunk, az elsősorban nem is a miénk. Az leginkább csak másoknak jó. Annak a gyümölcsét mások élvezik. Persze a rossz tulajdonságainkat is gyakran mások szenvedik meg leginkább. Mondják, hogy a homo problematicus alapbaja egészen odáig vezethető vissza, hogy az embernek egy testbe bezárva kell léteznie. Amely testet pedig etetni, itatni, ápolni és öltöztetni kell. S ez mind pénzbe kerül. A gyarló ember pedig abbéli félelmében, hogy egyszer majd nem tudja a saját sorsát önmaga irányítani, kisebb-nagyobb merényletek követ el a lelkiismerete ellen. És a földig hajol őfelsége, a pénz előtt. Mert úgy véli, az teszi majd őt hatalmassá, szabaddá, mindenhatóvá.
Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel! 
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk. 

Szabó Angéla

Two Tribes...

goes to Hollywood...

goest to Subotica Divina Politica Commedia...

Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak?

Szabad-e hinni a politikusoknak?

„Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak? Mind a hét? Különösen akkor kérdezhetjük, ha az egyik arca mosolyog, a másik vicsorít.”

A sárkány, mint szimbólum

Mindig ez az ősrégi, banális kis „történetecske” jut eszembe, amikor újra meg újra arra kényszerülök, hogy – meglehetősen egykedvűen – megállapítsam: nem szabad hinni a politikusoknak: a kisgyerek a szeme sarkából figyelte az édesapját, amint az a kinti hidegben jó néhányszor összefordította a két tenyerét és többször egymás után belelehelt. Aztán, amikor bementek ebédelni, elnézte, ahogy az apja a kanálba mert levest – hogy mielőbb meghűljön – apránként fújni kezdte. A gyerek a két cselekvést a kis buksijában nyilván összekapcsolta, mert csodálkozva megkérdezte: „Hát, milyen szája van kendnek, édesapám? Egyszer meleget fúj, másszor meg hideget?” Hogy miért nem érdemes hinni a politikusoknak? A válasz ugyanilyen banális és egyszerű: a politikusi ajak is kétfunkciós… A politikusok olyanok, mint a szélkakas. Az éppen aktuális szélirány függvényében egyszer jobbra fordulnak, máskor meg balra. Vagy, akár a zászló. Leng(edez)nek, lobognak szellőben, viharban egyaránt – hol erre, hol arra.


Már évek hosszú sora óta tapasztalható az a fajta fölényeskedő, dölyfös, arrogáns magatartás/viszonyulás, amelyet az államalkotó nemzet alkalmaz a saját – mostanra már csak kisebbségi sorsba kényszerített – népeivel szemben. (Bornírt hatásvadászat?) Túl annyi vérzivataros testvérháborún és két évtizedes látszatdemokrácián, Szerbia még mindig nem vetkőzte le azt az ellenszenves erőfölényét, amelyet még a választott nép és a mennyei nemzet „tündöklése” idején biztosított be magának. Meglehetősen kemény kézzel. A többségi nemzet valójában a kénye-kedve szerint hintáztathatja például a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Ha aznap történetesen bal lábbal szállt le az ágyról, s ha a balkáni/ bús/ borús hangulatának épp az felel meg, háborús bűnösnek kiálthat ki minden egyes magyart – a legelső csecsemőtől egészen a legutolsó matuzsálemig. (És akkor úgy örül, mint a piromániás a foszfornak?) De ha – az éppen eltalált pillanatban – egy hatásos varázsigét a fülébe súgnak, s tárgyalóasztalhoz kényszerítik, egy csapásra nagyvonalúvá nemesül át, és esetleg még a pruszlik újragombolására is hajlandóságot mutat. (Olykor még a gengszterszív is megenyhül?) Ha megszállja a Szentlélek, akkor talán majd visszaszármaztathatja az egyetlen nap leforgása alatt egyetlen tollvonással elvett vagyont is. (Hogy még az angyalok se csalódjanak a látványban, ha fentről – felhőkről lábat lógatva – szemlélnek bennünket?) Ha meg épp harcias kedvében méltóztatik lenni, vagy csupán kedve szottyan vadul „szórakozni”, bárkit megüthet, véresre verhet, betonba döngölhet – szinte minden következmény nélkül. Ép ésszel azt gondolhatnánk, a sok-sok év alatt már volt időnk bőven kiismerni ezt a zsánert, mégis időről időre házhoz menjünk a „csárdás” pofonokért. De tényleg mindig az a legény, aki állja, és nem az, aki adja?


„Szerbia a saját talpra állását abban látja (…) abban látja, hogy körülötte mindenki térdepeljen.”


Kis hazánk, az egykori Jugoszlávia két évtizeddel ezelőtt hasonlóan járt, mint az az eszement kígyó, amelyik egyszer csak gondolt egy merészet, és beleharapott a saját farkába. Sőt, miután már egyszer belekóstolt – s alighanem ízletesnek találta azt – elkezdte (nagy bőszen) a saját, tulajdon testét felfalni. Darabról darabra, falatról falatra. És a valaha volt hosszú tekervényből mára már csak egyetlenegy tekintélyesebb darab és két apró szeletecske maradt. Az alsó rész, úgy tűnik, végleg leválik, lepottyan majd a testről (akár már magától is), de a felsőnek a sorsa is éppoly bizonytalan, mint amilyen stabil szokott lenni a vízen a buborék helyzete. Az oktondi csúszómászó mákszemnyi agyába mintha csak bebetonozták volna a tébolyító, gyilkos gondolatot, amelynek igazát hitte is szentül: akkor lehet majd mindenható és legyőzhetetlen, ha teljesen elfogyasztja/ bekebelezi saját magát, ha maga körül mindent, de mindent elpusztít/ megsemmisít. És az összezsugorodott, legyengült állat mind a mai napig megmaradt e tévhitében, mert hiszen az égvilágon semmit nem okult a korábbi barbár, véres lakomákból. Így lett a kis hazából egy még kisebb haza. Csupán hazácska…
A kis hazácskában pedig máig is boldogan él az úgynevezett államalkotó nemzet, és vele egyetemben máig is „boldogan” élnek – ha majd bele nem halnak! – az úgynevezett „többiek”. Akik még arra sem méltóak, hogy a nevükön nevezzék őket. Mert még nevük sincs. Se osztanak, se szoroznak. E kicsinyke kis hazácskában így valahogy fest a törvényes- alkotmányos leosztás. Amiből számtalan nyavalyánk eredeztethető. (Hogy milyen érvrendszerem van ez ellen? Gyatra!) Az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert szerbiai magyarság a próbatételek végeláthatatlan sorát kénytelen kiállni és elszenvedni. Ennek „eredményeként”: egy nagyon sajátos úton jár. Vagy inkább úgy mondanám, hogy tulajdonképpen kényszeredetten kényszerpályára kényszerült. Vakvágányra. Mert igaz ugyan, hogy csak másodrangú polgára ennek az országnak, mégis azt várják el tőle, hogy lehetőleg pápább legyen a pápánál. (Mert mifelénk még a megtűrtségnek, a félretettségnek, a perifériára söpröttségnek is borsos ára van. A szolgasors! A cselédsors!) Ha már nem teszi meg azt a szívességet, hogy önként elhagyja a hazáját, ha már nem engedi át a maga talpalatnyi helyét az egyre csak szaporodó jövevényeknek, ha már nem hagyhatja örökül még azt sem, hogy a lába nyomát is szórják fel sóval, akkor az a legkevesebb, az a minimum, hogy legyen maximálisan lojális, húzza meg magát, gürcöljön sokat, hogy becsületesen adózhasson, és csak akkor nyissa ki a száját, amikor azt kérik! Legyen egy örökké szomjas oázis! Persze, ez a nem természetes állapot csakis egyféle módon tartható fenn. Meghatározott időközönként – vagy amikor az éppen előállott helyzet megköveteli – be kell neki adni a „szert”, mert kívánja a szervezete. Már megszokta. Ez a csodavárás szinten-tartásának elengedhetetlen feltétele. Hogy ki adagolja – úgy, mint a lázas gyereknek szokás a kanalas orvosságot – a szacharinnal cukrozott mézes szirupot, a bódító (gyógy)szert? Gyerekjáték kitalálni: a mindentudó politikus.


„A nép hajlítható jobbra is meg balra is. Gerinces vezetőkön múlik, illetve azok személyiségén, hogy egyenesben marad-e.”


A politikus legfőbb ismertetőjele a 3P: panteon–pozíció–pénz. Alighanem valamilyen veleszületett génhiba folytán csak ezen a reláción mozogva, ebben a háromszögben forgolódva képes kiteljesedni. Tanult kollégáim szerint (némely esetekben) létezik egy negyedik P is – amikor a gyengécske jellemet és a feslésnek indult erkölcsöt nyakon öntik némi hedonizmussal. Külön-külön is górcső alá lehet őket venni, de nem érdemes, mert a három általában összefügg. És általában egymást feltételezi. Hogy melyik a legveszélyesebb? Tapasztalatom szerint a harmadik. Azért és amiatt szoktak az emberek kivetkőzni saját magukból is akár. Azért és amiatt képesek feladni az elveiket és eladni a testüket is, a lelküket is, a hitüket is, a saját anyjukat is. Lényeges jellemvonásuk továbbá az is – merthogy lépten-nyomon belebotlunk a realitásba –, hogy meglehetősen gyakran szeretnek eltérni a tényektől. A sok jobbnál jobbféle bort hektoliterszám kortyolgatják, a vizet meg a választópolgárnak prédikálják. Pimaszul úgy mondanám, hogy a legelszántabb illuzionisták akár még a templomról is lehazudhatják a kupolát. Állítólag a hivatásos hazugságkutatók már régen arra a tudományos megállapításra jutottak, hogy leginkább a választások idején szeretik el-elferdíteni az igazságot, kozmetikázni (legalább egy cseppet) a valóságot. Mindehhez társulhat még pihepuha gumigerinc, látványos önajnározás vagy éppen szelíd agresszió is. A külsőségek ezen a tájon még nem sokkal emelik a politikus ázsióját. Úgyhogy a vajdasági magyarságot aligha fenyegeti az a veszély, hogy esetleg megtévesztheti egy-egy szépen kiglancolt imázs. Ellenben a szó – mint nem éppen veszélytelen fegyver – már sokkalta csalókább és mámorítóbb. Olykor tudatmódosító hatása van. A minden évszakban nyíló és ezer színben pompázó politikai szóvirágok kiskertjében magam is gyakran szedegetek, gyűjtögetek. A legutóbbi ilyen szerzeményem csodaszép és igazi ritkaságnak számít. Mert egyetlen száron három virágot találtam: nemzetféltés—nemzetmentés—nemzetépítés. Most is csupa libabőr vagyok! Olyannyira szép ez a patyolattiszta kezdet, ez az „elmélet”, hogy (már látom előre) szinte kár lesz a csúf folytatással, a gyakorlatban történő megvalósítással (meghiúsítással?) elrontani.


De azért kíváncsian várom.

A képzőművész, a teoretikus nálamnál sokkal pesszimistább. Ő imígyen fogalmaz: 

„Az emberek a gazemberektől várnak javulást.”

Szabó Angéla

(Az idézetek Markulik Józseftől származnak)