…és még ki tudja minek, minek nem a szerbajkú internetes kommentelők Bimbó Mihályt, magyarkanizsa polgármesterét, aki – úgy látszik – nagyon megelégelte, hogy a legmagasabb beosztásban trónoló politikusok a bolondját járatják vele, és aki most – az egész községet fojtogató menekültválság ügyében – elég csúnyán kifakadt.
Idézet az általa megszövegezett panaszáradatból:
„Felszólítottak bennünket, hogy azonnal kezdjük el a felkészülést, mert három nap múlva meg fognak érkezni a sátrak, szabadtéri mosdók és tusolók, szanitáris konténerek, valamint a pénzbeli segítség, azaz a 3.000.000 dinár a munkálatok finanszírozására. Azóta eltelt 11 nap és eddig semmilyen támogatás, eszköz nem érkezett! Rá kellett döbbenünk, hogy önkormányzatunk egyedül maradt ebben a kérdésben. Az ígéreteken kívül jóformán semmit sem kaptunk.”
Az országos hatalom bitorlói – éppen a legsűrűbb kulimász közepette – teljesen magára hagyták a községet, minek következményeként az önkormányzat az utolsó tartalékait költi a várost és a környező falvakat elözönlő idegenek ellátása érdekében. Hogy ne érhesse szó a (magyar) ház elejét, a város a menekültkérdésben már eddig is jóval az erején felül teljesített, és csak idő kérdése volt, hogy az észak-bácskaiak meddig győzik cérnával.
A polgármester most alighanem elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy bátran kipakoljon. Nyilván jó kis tudathasadásos állapot az, amit felvállalt, vagy amibe valamilyen módon belekényszerült. Mert korábban az áldását adta arra, hogy Magyarkanizsa befogadja a menekülteket, s ezáltal a város meg a környéke egy biztos állomáshelye, egy gyűjtőközpontja legyen a jövevényeknek, miközben pontosan tudta, hogy a helyi lakosság nem tapsol örömében a köztereket ellepő ismeretleneknek. Nyilvánvaló, hogy egyfelől meg kell felelnie a politikai elvárásoknak is, amelyeket (ha nem is dalolva, de mégiscsak) önként vállalt, akkor, amikor politikusnak szegődött, másfelől pedig a helybeliek kritikáját is tűrni, bírni kell, otthon is állnia kell a sarat.
A helybeli lakosság már torkig van a városban táborozó idegeneknek a puszta látványával is, és a kialakult káosz miatt az önkormányzat vezetőségét hibáztatja. A napokban az UKROK Független Polgári Kezdeményezés lemondásra szólította föl a magyarkanizsai vezetőséget. A közgyűlésen hangzott el: „Dobó Róbert, az UKROK szóvivője kijelentette, teljes mértékben alkalmatlannak tartja a község vezetését, hogy hatékonyan ellássa funkcióját. Szavai szerint a pártkatonák többszörösen is bebizonyították, hogy kizárólag a pártérdekeket hajlandóak képviselni, akkor is, ha azok szembemennek a lakossági érdekekkel. Amihez ez a vezetőség hozzányúlt, az csak tönkrement. (…) A migráció és a menekültek az utolsó és leglátványosabb kudarca a vezetésnek.”
„Ez így tovább nem mehet, ezért össze kell fognunk! A magyarkanizsai önkormányzat nevében arra kérem a polgárokat, hogy álljanak készen! Álljanak készen arra az esetre, ha arra kérjük Önöket, hogy az önkormányzat mellé állva, velünk együtt fejezzék ki elégedetlenségüket! Attól tartok ugyanis, hogy saját kezünkbe kell vennünk ennek az áldatlan állapotnak a megoldását. Hiszen lakhatóvá, újra élhetővé kell tennünk környezetünket, falvainkat. Mondjuk ki nyíltan, hogy: ELÉG VOLT a teljesítetlen ígéretekből!”
A kitálalása jogos és érthető, hiszen lázong, forrong szinte az egész környék. Kanizsát mindig is a csend meg a nyugalom városának nevezték – békésen szendergő, szunyókáló nagyfalu volt –, de a tegnapi idillikus kép mára már szörnyen eltorzult. A messziről érkezők felforgatták az életét, megtörték a város csendjét, a helybeliek pedig (válaszképpen) megtörték a maguk hallgatását. A kitűnő tollú Pósa Károly egyenesen Kanizsa ostromának nevezi a megszállást, modern kori honfoglalásnak a menekültek sáskajárásszerű invázióját. Íme: „Így könnyű várat foglalni.
Ártalmatlan turistaként őgyelegve Európa utcáin. Beszivárogva a falakon belülre. Nézelődni, telefonon koordinátákat egyeztetni. Folyton mozgásban, haladó alakzatban lenni. Várni az alkalmat, miközben még többen és többen érkeznek. Hogy elegen legyenek. S ha eljő az általuk áhított pillanat, akkor ama bizonyos kürtszóra a kellő számú harcos egyszerre fogja kirántani fegyverét, és az ostromlottakat majd bezavarják az épületekbe. Az övék lesz immáron a tér.
Tulajdonképpen már most is az övék. Itt Magyarkanizsán, amott Horgoson, Szabadkán, de Szegeden, sőt Budapesten a Keleti-pályaudvarnál is otthon érzik magukat. Királyhalmán a katolikus temető keresztjein száradnak a gatyáik, a zoknijaik. Egyre erőszakosabbak. Magabiztosak. Az idő a szövetségesük. Vonuló csapataik nyomán a szeméthegyeket a döglegyek lepik, és nincs, nem akad sehol egy Bornemissza Gergely, aki szembe merne szállni velük, aki móresre tanítaná őket.”
S mivel a folyamat vége ma még beláthatatlan, semmi másra nem lehet számítani, csak arra, hogy napról napra növekszik a zűrzavar, s vele együtt, annak mértékében az elégedetlenség is. Nagyon úgy fest, hogy az aszfaltrotyogtató nyár után igencsak forró ősznek néz elébe az ottani lakosság.
Az utca emberével beszélgetve, többen nyilatkoztak úgy, hogy ha még hetekig marad ez a helyzet – esetleg még inkább elmérgesedik –, akkor bojkottálni fogják a tanévkezdést, mert egyszerűen féltik a gyerekeiket. Nem a tanárok fenyegetnek az ilyenkor szokásos munkabeszüntetéssel, hanem a szülők lesznek azok, akik szeptember 1-jén nem engedik iskolába a csemetéiket.
Visszatérve a megszólalni merészelő magyarkanizsai polgármester lázongására: a krónikus hírkövetők, a véresszájú kommentelők kiosztják rendesen/szerbesen a rebellis magyart. Túl azon, hogy kioktatják, miként illene viselkednie a háború meg az üldözés elől héthatáron át menekülőkkel, még be is skatulyázzák. Nevezik empátiahiányosnak, xenofób Orbán-pártinak, nevezik Pásztor klánjához tartozónak, mondják idiótának, mondják rasszistának. Le is fasisztázzák! – büntetlenül. Márpedig jól tudjuk, hogy politikusi beintésre, művileg gyártott fasisztázásért az úgynevezett „újabb temerini fiúk” ültek egy-egy évet mind a heten, s az ügyük majd 3 év után is lezáratlan.
Az államalkotó nemzet fiainak persze a hajuk szála sem görbül.
Az országos hatalom bitorlói – éppen a legsűrűbb kulimász közepette – teljesen magára hagyták a községet, minek következményeként az önkormányzat az utolsó tartalékait költi a várost és a környező falvakat elözönlő idegenek ellátása érdekében. Hogy ne érhesse szó a (magyar) ház elejét, a város a menekültkérdésben már eddig is jóval az erején felül teljesített, és csak idő kérdése volt, hogy az észak-bácskaiak meddig győzik cérnával.
A polgármester most alighanem elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy bátran kipakoljon. Nyilván jó kis tudathasadásos állapot az, amit felvállalt, vagy amibe valamilyen módon belekényszerült. Mert korábban az áldását adta arra, hogy Magyarkanizsa befogadja a menekülteket, s ezáltal a város meg a környéke egy biztos állomáshelye, egy gyűjtőközpontja legyen a jövevényeknek, miközben pontosan tudta, hogy a helyi lakosság nem tapsol örömében a köztereket ellepő ismeretleneknek. Nyilvánvaló, hogy egyfelől meg kell felelnie a politikai elvárásoknak is, amelyeket (ha nem is dalolva, de mégiscsak) önként vállalt, akkor, amikor politikusnak szegődött, másfelől pedig a helybeliek kritikáját is tűrni, bírni kell, otthon is állnia kell a sarat.
A helybeli lakosság már torkig van a városban táborozó idegeneknek a puszta látványával is, és a kialakult káosz miatt az önkormányzat vezetőségét hibáztatja. A napokban az UKROK Független Polgári Kezdeményezés lemondásra szólította föl a magyarkanizsai vezetőséget. A közgyűlésen hangzott el: „Dobó Róbert, az UKROK szóvivője kijelentette, teljes mértékben alkalmatlannak tartja a község vezetését, hogy hatékonyan ellássa funkcióját. Szavai szerint a pártkatonák többszörösen is bebizonyították, hogy kizárólag a pártérdekeket hajlandóak képviselni, akkor is, ha azok szembemennek a lakossági érdekekkel. Amihez ez a vezetőség hozzányúlt, az csak tönkrement. (…) A migráció és a menekültek az utolsó és leglátványosabb kudarca a vezetésnek.”
Érthető, ha a két tűz közé került polgármester kezdi elveszíteni a türelmét.
Bimbó Mihály nem csupán panaszkodik, ajánlást is tesz:
„Ez így tovább nem mehet, ezért össze kell fognunk! A magyarkanizsai önkormányzat nevében arra kérem a polgárokat, hogy álljanak készen! Álljanak készen arra az esetre, ha arra kérjük Önöket, hogy az önkormányzat mellé állva, velünk együtt fejezzék ki elégedetlenségüket! Attól tartok ugyanis, hogy saját kezünkbe kell vennünk ennek az áldatlan állapotnak a megoldását. Hiszen lakhatóvá, újra élhetővé kell tennünk környezetünket, falvainkat. Mondjuk ki nyíltan, hogy: ELÉG VOLT a teljesítetlen ígéretekből!”
A kitálalása jogos és érthető, hiszen lázong, forrong szinte az egész környék. Kanizsát mindig is a csend meg a nyugalom városának nevezték – békésen szendergő, szunyókáló nagyfalu volt –, de a tegnapi idillikus kép mára már szörnyen eltorzult. A messziről érkezők felforgatták az életét, megtörték a város csendjét, a helybeliek pedig (válaszképpen) megtörték a maguk hallgatását. A kitűnő tollú Pósa Károly egyenesen Kanizsa ostromának nevezi a megszállást, modern kori honfoglalásnak a menekültek sáskajárásszerű invázióját. Íme: „Így könnyű várat foglalni.
Ártalmatlan turistaként őgyelegve Európa utcáin. Beszivárogva a falakon belülre. Nézelődni, telefonon koordinátákat egyeztetni. Folyton mozgásban, haladó alakzatban lenni. Várni az alkalmat, miközben még többen és többen érkeznek. Hogy elegen legyenek. S ha eljő az általuk áhított pillanat, akkor ama bizonyos kürtszóra a kellő számú harcos egyszerre fogja kirántani fegyverét, és az ostromlottakat majd bezavarják az épületekbe. Az övék lesz immáron a tér.
Az övék lesz?
Tulajdonképpen már most is az övék. Itt Magyarkanizsán, amott Horgoson, Szabadkán, de Szegeden, sőt Budapesten a Keleti-pályaudvarnál is otthon érzik magukat. Királyhalmán a katolikus temető keresztjein száradnak a gatyáik, a zoknijaik. Egyre erőszakosabbak. Magabiztosak. Az idő a szövetségesük. Vonuló csapataik nyomán a szeméthegyeket a döglegyek lepik, és nincs, nem akad sehol egy Bornemissza Gergely, aki szembe merne szállni velük, aki móresre tanítaná őket.”
S mivel a folyamat vége ma még beláthatatlan, semmi másra nem lehet számítani, csak arra, hogy napról napra növekszik a zűrzavar, s vele együtt, annak mértékében az elégedetlenség is. Nagyon úgy fest, hogy az aszfaltrotyogtató nyár után igencsak forró ősznek néz elébe az ottani lakosság.
Az utca emberével beszélgetve, többen nyilatkoztak úgy, hogy ha még hetekig marad ez a helyzet – esetleg még inkább elmérgesedik –, akkor bojkottálni fogják a tanévkezdést, mert egyszerűen féltik a gyerekeiket. Nem a tanárok fenyegetnek az ilyenkor szokásos munkabeszüntetéssel, hanem a szülők lesznek azok, akik szeptember 1-jén nem engedik iskolába a csemetéiket.
Visszatérve a megszólalni merészelő magyarkanizsai polgármester lázongására: a krónikus hírkövetők, a véresszájú kommentelők kiosztják rendesen/szerbesen a rebellis magyart. Túl azon, hogy kioktatják, miként illene viselkednie a háború meg az üldözés elől héthatáron át menekülőkkel, még be is skatulyázzák. Nevezik empátiahiányosnak, xenofób Orbán-pártinak, nevezik Pásztor klánjához tartozónak, mondják idiótának, mondják rasszistának. Le is fasisztázzák! – büntetlenül. Márpedig jól tudjuk, hogy politikusi beintésre, művileg gyártott fasisztázásért az úgynevezett „újabb temerini fiúk” ültek egy-egy évet mind a heten, s az ügyük majd 3 év után is lezáratlan.
Az államalkotó nemzet fiainak persze a hajuk szála sem görbül.
Szabó Angéla
