Margit Zoltán: Magyarkanizsa

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarkanizsa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyarkanizsa. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 13., csütörtök

Mondják idiótának, nevezik fasisztának…




…és még ki tudja minek, minek nem a szerbajkú internetes kommentelők Bimbó Mihályt, magyarkanizsa polgármesterét, aki – úgy látszik – nagyon megelégelte, hogy a legmagasabb beosztásban trónoló politikusok a bolondját járatják vele, és aki most – az egész községet fojtogató menekültválság ügyében – elég csúnyán kifakadt.

Idézet az általa megszövegezett panaszáradatból:

„Felszólítottak bennünket, hogy azonnal kezdjük el a felkészülést, mert három nap múlva meg fognak érkezni a sátrak, szabadtéri mosdók és tusolók, szanitáris konténerek, valamint a pénzbeli segítség, azaz a 3.000.000 dinár a munkálatok finanszírozására. Azóta eltelt 11 nap és eddig semmilyen támogatás, eszköz nem érkezett! Rá kellett döbbenünk, hogy önkormányzatunk egyedül maradt ebben a kérdésben. Az ígéreteken kívül jóformán semmit sem kaptunk.”

Az országos hatalom bitorlói – éppen a legsűrűbb kulimász közepette – teljesen magára hagyták a községet, minek következményeként az önkormányzat az utolsó tartalékait költi a várost és a környező falvakat elözönlő idegenek ellátása érdekében. Hogy ne érhesse szó a (magyar) ház elejét, a város a menekültkérdésben már eddig is jóval az erején felül teljesített, és csak idő kérdése volt, hogy az észak-bácskaiak meddig győzik cérnával.

A polgármester most alighanem elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy bátran kipakoljon. Nyilván jó kis tudathasadásos állapot az, amit felvállalt, vagy amibe valamilyen módon belekényszerült. Mert korábban az áldását adta arra, hogy Magyarkanizsa befogadja a menekülteket, s ezáltal a város meg a környéke egy biztos állomáshelye, egy gyűjtőközpontja legyen a jövevényeknek, miközben pontosan tudta, hogy a helyi lakosság nem tapsol örömében a köztereket ellepő ismeretleneknek. Nyilvánvaló, hogy egyfelől meg kell felelnie a politikai elvárásoknak is, amelyeket (ha nem is dalolva, de mégiscsak) önként vállalt, akkor, amikor politikusnak szegődött, másfelől pedig a helybeliek kritikáját is tűrni, bírni kell, otthon is állnia kell a sarat.

A helybeli lakosság már torkig van a városban táborozó idegeneknek a puszta látványával is, és a kialakult káosz miatt az önkormányzat vezetőségét hibáztatja. A napokban az UKROK Független Polgári Kezdeményezés lemondásra szólította föl a magyarkanizsai vezetőséget. A közgyűlésen hangzott el: „Dobó Róbert, az UKROK szóvivője kijelentette, teljes mértékben alkalmatlannak tartja a község vezetését, hogy hatékonyan ellássa funkcióját. Szavai szerint a pártkatonák többszörösen is bebizonyították, hogy kizárólag a pártérdekeket hajlandóak képviselni, akkor is, ha azok szembemennek a lakossági érdekekkel. Amihez ez a vezetőség hozzányúlt, az csak tönkrement. (…) A migráció és a menekültek az utolsó és leglátványosabb kudarca a vezetésnek.”

Érthető, ha a két tűz közé került polgármester kezdi elveszíteni a türelmét.

Bimbó Mihály nem csupán panaszkodik, ajánlást is tesz:

„Ez így tovább nem mehet, ezért össze kell fognunk! A magyarkanizsai önkormányzat nevében arra kérem a polgárokat, hogy álljanak készen! Álljanak készen arra az esetre, ha arra kérjük Önöket, hogy az önkormányzat mellé állva, velünk együtt fejezzék ki elégedetlenségüket! Attól tartok ugyanis, hogy saját kezünkbe kell vennünk ennek az áldatlan állapotnak a megoldását. Hiszen lakhatóvá, újra élhetővé kell tennünk környezetünket, falvainkat. Mondjuk ki nyíltan, hogy: ELÉG VOLT a teljesítetlen ígéretekből!”

A kitálalása jogos és érthető, hiszen lázong, forrong szinte az egész környék. Kanizsát mindig is a csend meg a nyugalom városának nevezték – békésen szendergő, szunyókáló nagyfalu volt –, de a tegnapi idillikus kép mára már szörnyen eltorzult. A messziről érkezők felforgatták az életét, megtörték a város csendjét, a helybeliek pedig (válaszképpen) megtörték a maguk hallgatását. A kitűnő tollú Pósa Károly egyenesen Kanizsa ostromának nevezi a megszállást, modern kori honfoglalásnak a menekültek sáskajárásszerű invázióját. Íme: „Így könnyű várat foglalni.
Ártalmatlan turistaként őgyelegve Európa utcáin. Beszivárogva a falakon belülre. Nézelődni, telefonon koordinátákat egyeztetni. Folyton mozgásban, haladó alakzatban lenni. Várni az alkalmat, miközben még többen és többen érkeznek. Hogy elegen legyenek. S ha eljő az általuk áhított pillanat, akkor ama bizonyos kürtszóra a kellő számú harcos egyszerre fogja kirántani fegyverét, és az ostromlottakat majd bezavarják az épületekbe. Az övék lesz immáron a tér.

Az övék lesz?

Tulajdonképpen már most is az övék. Itt Magyarkanizsán, amott Horgoson, Szabadkán, de Szegeden, sőt Budapesten a Keleti-pályaudvarnál is otthon érzik magukat. Királyhalmán a katolikus temető keresztjein száradnak a gatyáik, a zoknijaik. Egyre erőszakosabbak. Magabiztosak. Az idő a szövetségesük. Vonuló csapataik nyomán a szeméthegyeket a döglegyek lepik, és nincs, nem akad sehol egy Bornemissza Gergely, aki szembe merne szállni velük, aki móresre tanítaná őket.”

S mivel a folyamat vége ma még beláthatatlan, semmi másra nem lehet számítani, csak arra, hogy napról napra növekszik a zűrzavar, s vele együtt, annak mértékében az elégedetlenség is. Nagyon úgy fest, hogy az aszfaltrotyogtató nyár után igencsak forró ősznek néz elébe az ottani lakosság.
Az utca emberével beszélgetve, többen nyilatkoztak úgy, hogy ha még hetekig marad ez a helyzet – esetleg még inkább elmérgesedik –, akkor bojkottálni fogják a tanévkezdést, mert egyszerűen féltik a gyerekeiket. Nem a tanárok fenyegetnek az ilyenkor szokásos munkabeszüntetéssel, hanem a szülők lesznek azok, akik szeptember 1-jén nem engedik iskolába a csemetéiket.

Visszatérve a megszólalni merészelő magyarkanizsai polgármester lázongására: a krónikus hírkövetők, a véresszájú kommentelők kiosztják rendesen/szerbesen a rebellis magyart. Túl azon, hogy kioktatják, miként illene viselkednie a háború meg az üldözés elől héthatáron át menekülőkkel, még be is skatulyázzák. Nevezik empátiahiányosnak, xenofób Orbán-pártinak, nevezik Pásztor klánjához tartozónak, mondják idiótának, mondják rasszistának. Le is fasisztázzák! – büntetlenül. Márpedig jól tudjuk, hogy politikusi beintésre, művileg gyártott fasisztázásért az úgynevezett „újabb temerini fiúk” ültek egy-egy évet mind a heten, s az ügyük majd 3 év után is lezáratlan.
Az államalkotó nemzet fiainak persze a hajuk szála sem görbül.

Szabó Angéla


2015. július 4., szombat

NevergreeN - Kereszt volt Magyarkanizsán az égen!


Nevergreen became the most popular hungarian
gothic-doom band.

Szép nyári est a Tisza parton, teli hold, érdekes fazonok, figurák sziluettjei tűnnek el, majd kisvártatva jelennek meg a fényben…

Ismét egy fesztivál és a híressé vált Magyarkanizsán, amely próbál kulturális végvárként helyt állni az időknek és az újabbnál újabb izmusoknak…

A Tisza menti városka mindennapjait a déli menekült áradat zavarja meg a különjáratos buszok sokaságával, kiknek az úti céljuk az Európai Unió gazdagabb nyugati fele. Egy részük a város parkjában, mások a Tisza melletti erdősávban várják az estét és irány a zöld határ…

Kik ők és hova tartanak, csak kegyes Uruk tudhatja, teli hold van a ramadán elmúlt…

A fiatalok a Tisza parton lévő rekreációs központ felé veszik útjukat, csoportosan nagy hanggal és némi szíverősítővel a hónuk alatt, megszokottnál sokkal több rendőr, rohamrendőr vigyáz a biztonságra, ilyen időket élünk lassan hozzá kell ismét szokni a látszat békéhez, mert újra nyergeli lovát a barbár, zászlaján éhes bálvány…,de a végső harcunk vár!


Minimalizált hangtechnika ellenére is jó hangulat kerekedett a NevergreeN magyarkanizsai koncertjén, egymás után jöttek az ismert dallamok és riffek és az átdolgozások: Szerelmed vágya vér, Új sötét kor, Ködtenger mélyén, O Fortuna, Most és mindörökké, Fehér orosz, Frozen, Ámok és az utolsóként felcsendülő Furor Christiani talán üzenetként szolgált a megmaradt omladozó keresztény világ felé…

Hitét vesztette e világ egy része, de talán helyreáll a kibillentett egyensúly, egyszer mindenképpen.



Bob Macurával elbeszélgettem a jelen helyzetről, meglátásairól és picinykét a ködös jövőnkről.

Bob: -Az együttes stabilan és kitartóan hajóz a média által árnyékos oldalon, az igények megváltoztak sok a gagyi, így a rock és metál műfaj háttérbe szorult, viszont a közösségi háló és a zenei megosztók új lehetőséget adnak, így a NevergreeN főként média stratégiáját is erre az irányba terelte.

-Szeretem a koncerteket, a NevergreeN nagyszínpados produkció, így minden megnyilvánulás e irányba kell, hogy haladjon, viszont szeretek zenélni és a szabad időmben kisebb klubokban is szoktam játszani. Tudod apám „fehér cigányként” szokott cikizni velem, nos azért elfogadta, hogy ez az életformám és az életvitelem, ez nélkül üres és sivár lenne életem!

-Érdekes projektet tervezek, de még Miklóst meg kell, hogy győzzem, mivel neki a tervezetről más véleménye van, nos, egyelőre maradjon titok, annyit elárulhatók, ha minden jól megy az idén valami meg fog jelenni, ami nem megszokott, várjátok! :)



Matláry Miklóst a fesztiválokról faggattam:

Miklós: -Jók a fesztiválok, kapocs a zenekar és a rajongók között. Szépen fogadnak bennünket, picit a góthikus-doomos irányzat nehezebben elfogadható műfaj, de az idő megmutatta, hogy újra és újra lemezt készítünk, színpadra állunk.

-A következő fesztiválokon játszunk a nyáron: Rockmaratonon Dunaújvárosban 2015.07.16-án, Pecica MotoRock lesz a következő állomás – Pécska/Erdély 2015.07.17-én, ezt követően irány a Balaton és a Rock Part – Balatonszemesen 2015.08.07-én és a terv szerint Sm@rt Day’s Szatmárnémetin Erdélyben 2015.08.08-án lát bennünket nagyérdemű közönségünk!

-Itt a Vajdaságban a fiatalabb generációk hallgatnak, követnek bennünket, amíg érdekes Magyarországon az idősebb generációk is követik zenei pályafutásunkat, ez talán a magyarországi jelenlétünk a kiadónk Metal Hammer által és jóvoltából alakult így.

-Az üzenetünk, hogy a keresztény világ veszélybe került, de nem végveszélybe! Sok a hitevesztett ember. Erőt és hitet kell adnunk egymásnak és a zene talán az az eszköz amely eljuthat az angyalok nyelvén mindenkihez, ma este kereszt volt Magyarkanizsán az égen! Hallgasátok a NevergreeN-t, megtaláltok bennünket a Facebook-on: https://www.facebook.com/nevergreen.hu letölthető hanganyagok vannak az

iTunes: https://itunes.apple.com/gw/album/vendetta/id869062192

Deezer: http://www.deezer.com/album/7747309

Metalshop: http://www.metalshop.hu/index.php?manufacturers_id=1108

-Szép nyarat kívánok nektek és köszönjük, hogy itt voltatok!

-Köszönjük és kellemes fesztiválozást kívánok nektek!

Margit Zoltán
A kanizsai felállás:

Bob Macura,

Miklós Matláry

Nenad Nedeljković

Kovács Tamás



Furor Christiani

Szívében tél
Csontjában remény
A senki földjén él
Keleti tömb
Múltjában magány
Határok nélkül vár 


Sírjaiban elfeledt imák, álmait elhozzák, új Jerikó
Félszáz év magány, még ezer évig fáj. 

Furor Christiani, Furor Christiani 


Alvad a vér
A múlt tetemén
Szelleme visszatér,
Új Jerikó
Mégis fölépül
A népek temetőjén 


Furor Christiani
Furor Christiani




 További bejegyzések a Nevergreen-ről: http://margitzoltan.blogspot.hu/search/label/Nevergreen




2015. június 12., péntek

Menekültek - NAPLÓ 19.


Lát-e Kanizsa a szemé(t)től?


"Mennek a siralmak a migránsokkal kapcsolatban.
Néha horrorisztikus, néha megmosolyogtató történeteket hallani. Beszél a nép.
Egy budzsáki néni vette a fáradtságot, és pár nappal ezelőtt bebotorkált a központba, mert négert élőben még nem látott...
Most kéne okosan intézni az ügyeket! Hatékonyan, gyorsan, a törvényesség szigorú betartatásával! Mert a valóság az, hogy az elmúlt hetekben már az is előfordult, hogy a kanizsai központban éjszakázó idegenek a városi parkban éjjelente tábortüzeket gyújtottak. A környező díszfák, díszcserjék ágaiból. A kommunális közvállalat emberei hetek óta konténerszámra gyűjtik utánuk a hulladékot – minden reggel. Pedig vannak szemetesládák. Fura látni, hogy a locsolt virágágyások, meg a nyírott, gondozott gyep közepén – ahová a mi kisgyerekeink sem mennek illemből focizni – afrikai meg közel-keleti csoportok táboroznak. Pár napja a buszállomás melletti padra ürített valamelyik “Európába beilleszkedni igyekvő”.

Nem mellé.

Nem alá.

Rá.

(Nesze neked Ókontinens!)

A kérdést bővebben helyben tanulmányozhatja, 
aki igazán kíváncsi rá.

Elintézhető, hogy egy fél napos utcaseprői bevetésen az összes tudósító, újságíró a tapasztalataiból kiindulva jellemezhesse majd, mi folyik itt Kanizsán. Mert így, kényelmes zsöllyékből, a stúdiókból, a szerkesztőségekből a szagot nem érzik, a káoszt nem látják.

A sok szörnyülködő szempontja azt diktálná, hogy kissé esősebb időben engedjük őket a művelődési ház Art Hotelje előtt húzódó zöld szőnyegen kempingezni. Merthogy erre is akadt példa, és a recepciós kislány könyörgése helyett - akit kiröhögtek – egy-két erélyesebb férfinak kellett eltessékelni őket. Soroljam tovább? Kár lenne.

Mondják, hogy miért nem nyit Kanizsa befogadóállomást?

Még mit nem! Annak a tábornak nem itt Bácskában kéne lennie, hanem mondjuk a szír-török határ mentén. Vagy valahol Észak-Afrikában, ahol tudtommal senki nem tart pisztolyt a szappantartónyi csónakokba préselődők fejéhez, hogy nekivágjanak a Földközi-tengernek.
Mert aki az életét menti, az nem hagyja odahaza a családját, az asszonyát, a gyerekeit (megírta a napilapunk egy szívszorító interjúban) majd kirándul - lehetőleg Göteborgig, hanem – anno miként megálltunk Szegednél - amint biztonságban tudja magát, a közelből lesi mikor csitul az őrület. Tessenek utánaszámolni, hány férfi, suhanc vág neki az útnak, és kérdezzék meg tőlük, hol a családjuk gyengébbik része? Tegnap egy eldobott telefonos SIM-kártyát találtak. A tartalmát kíváncsiságból megnézték. Egy közel-keleti pékségben vigyorognak rajta, nem régiek a képek. Tükör, csillogás, reflektorok mindenütt, tiszta McDonalds. A jólét jelei. A telefon tulajdonosa tényleg az életét menti? Mert ha így van, akkor sokakat ismerek itt Kanizsán is, akik szívesen elmentenénk az életünket egy-két szezonnyi svéd, svájci, vagy német szociális segélyért…

Biztos lelketlennek tűnik a véleményem, elhiszem, hogy jobban fekszik a szépreményűeknek ez az emberbaráti bájolgás. De a humánum fölkentjei közül még egyet sem láttam, aki ide jött volna Kanizsára, Horgosra: szétnézni, tájékozódni. Bezzeg írogatni, tudósítani tudnak.
De míg a mi városunkat kempingezik tönkre, a mi köztereinken mi lapátoljuk utánuk, amit itt hagynak, addig vita-képtelenek maradnak a kívülről huhogók.

Hiteles az lenne közülük, aki beengedné a lakásába egyik-másik jövevényt. Hírlik, nincs nagy tolongás sem nálunk, sem a debreceni menekült-állomás irodája előtt a hasonló kérelemmel érkezők között. Így mivel könnyebb relatíve biztos földrajzi távolságból interneten posztolgatni, észt osztani, óbégatni, mutogatni, mint cselekedni: erre a gesztusra egy jó darabig még várhatunk.

És a jó példát magunkon kéne kezdeni. Hogy ne a művelődési házba, a városházára járjanak toalettre, csak egy angol nyelvű táblát lenne illő kitenni - a piac sarkánál nyilvános WC várja a betévedőket. A nap 24 órájában, ügyelettel, pénzért, bárki megoldhatja a problémáját. Akik a nagyutcán fejből tudják hol lehet méregdrága sportcipőket venni, azoknak nem lehet gond a száz méterrel arrébb lévő közvécé megtalálása.

Egy karszalagos közterület-fenntartó, pedig szintúgy járná a központot, és akik ennek ellenére vállalhatatlan módon viselkednek: szemetelnek, vizelnek, életvitel-szerűen laknak a városunk parkjaiban, azokkal betartatná a törvényeket. Amik egyébként ránk, itt lakókra mindig is vonatkoztak.

Kánikula, nyár elé nézünk. Fokozott a fertőzésveszély. 
Egy tüsszentés elég, és indulhat egy sosem ismert járvány. 

Itt az alkalom, hogy végre ne csak beszéljünk: cselekedjünk.

Mert a káosz már a mai napon is a küszöbünkön toporog."




2015. május 17., vasárnap

Hétszeres gyilkosság történt egy vajdasági lakodalomban


Natália és Vlastimir
a gyilkosság előtt boldogan


Hat emberrel, majd saját magával is végzett egy 55 éves Rade S. vasárnap az esküvőn a szerb-magyar határhoz közel eső vajdasági Martonoson – közölte a szerb belügyminisztérium.

A közlemény szerint a férfi - Rade S egy vadászpuskából több lövést adott le a 25-74 éves áldozatokra. A belügyi tárca szerint feltételezhetően “megromlott családi viszonyok” állhatnak a tragédia hátterében.

Az áldozatok között van menye Natália (1990) annak szülelei Bajtai Karolina (1972) és Bajtai Sándor (1963) és saját fia Vlastimir.

A gyilkos Rade S.

Rade S ellenezte fia házasságát egész nap ivott, összeveszett feleségével, aki ezt követően megölt, majd végzett áldozatival és önmagával. Találgathatunk, hogy a menyasszony nemzetisége ütötte e ki a biztosítékot a gyilkos fejében...

A szerb sajtó a hírrel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy Szerbiában a legutóbb 2013 tavaszán történt hasonló eset, amikor tizenhárom ember életét oltotta ki egy hatvanéves férfi a Belgrádtól délre fekvő Mladenovac közelében, Velika Ivancán.

A férfi lőfegyverből nyitott tüzet a szomszédaira, megölt hat férfit és hat nőt, illetve egy gyereket, majd megpróbálta megölni saját feleségét, és végezni akart önmagával.

A helyszínlelés folyamatban.

MTI/BLIC





Frissités 1.0 : A merénylet előtt Rade S. 33 km távoli Oromra ment piros citroen márkájú autójával és megölte anyósát Tratyik Izabellát (1947) és apósát Tratyik Jenőt (1941).

A vendégek továbbra is a családi ház előtt állnak nem tudnak tuljutni a tragédián.

Helyszínlelést végző rendőrök.

Frissités 2.0:  A Blic napilap információi szerint Rade Šefer nem követett el öngyilkoságot, hanem az egyik lakodalomba érkező franciaországi vendég Emanuel Donjon, a lány nagybácsija lőtte le önvédelemből, miután az örjöngő gyilkos meglőtte Emanuel feleségét.


A Danjon házaspár

Szerencsére Natalia Donjon csak a vállán sérült meg és a mellettük lévő kiskorú gyermeküknek sem esett baja. Emanuel Donjon jelenleg a magyarkanizsai rendőrségen tartózkodik, ahol a tolmácsra várakoznak. A feleségét továbbra is kórházban ápolják.

Frissités 3.0: Vlasztimir barátja a következő üzenetet küldte nekem: Vlasztimir nem halt meg, ne tévesszük meg az embereket. ő elmenekült, nem tartózkodott épp a helyszínen.

Frissités 4.0: Emanuel Donjon önvédelemből cselekedett védte gyermekét és feleségét az ámokfutótól.

Frissités 5.0:  Rade S a fiát akarta megmenteni a nőkkel való gyötrelemtől, ezt jelentette ki az ámokfutás előtt.

Frissítés 6.0:  Nebojša Stefanović, Szerbia belügyminisztere hétfőn délután közölte, hogy leváltotta a zentai és a magyarkanizsai rendőrállomás parancsnokait, s fegyelmi eljárást indított ellenük. A leváltások a vasárnapi martonosi tragédiának a következményei. Stefanović a döntését azzal indokolta, hogy a munkájuk során több szabálytalanságot is elkövettek.

„A Magyarkanizsa Községben történt tragédia után, amelyben hét ember vesztette életét, nyomozást rendeltem el és a Belső Ellenőrzési Részleget, valamint a rendőrség tagjait azzal bíztam meg, hogy derítsék ki az összes tényt, valamint azokat a körülményeket, amelyek miatt bekövetkezett a tragédia, s azt is vizsgálják meg az említett községekben dolgozó rendőrök felelősek-e a történtekért” – mondta Stefanović, aki hozzátette, hogy a következő napokban várja a Belső Ellenőrzési Részleg minden részletre kitérő beszámolóját a rendőrségi dolgozók eljárásával kapcsolatban, s Rade Šefer elleni, 2011-től napjainkig történt feljelentésekkel kapcsolatban is. „A Belső Ellenőrzési Részleg elkészíti majd a részletes elemzést a Šefer Rade elleni összes eljárással kapcsolatban: pontos képet kapunk majd, hogy mikor vagy éppen mikor nem intézkedtek a rendőrök ellene, s meg fogjuk állapítani, a rendőröknek van-e, és ha van, akkor mekkora felelősségük abban, hogy ez a tragédia megtörténhetett” – mondta Stefanović, aki arra is vár választ, hogy a Rade Šefer elleni 2011 novemberében tett feljelentés során a bírósági eljárás miért tartott mintegy két évig, s a végén nem történt semmi, így a feljelentés elévült. A belügyminiszter arra is választ vár, hogy miért kaphatta vissza Šefer Rade a fegyverét, amelyet 2012-ben elvettek tőle.

Frissítés 7.0: 



Frissítés 8.0: 

Emmanuel Danjon francia állampolgár, aki a martonosi tragédia hősének tekinthető, hiszen a családját és az életben maradt vendégeket védve, megölte Rade Šefer tömeggyilkost, elhagyta Szerbiát és visszatért hazájába.Vele tartott felesége, Natália, akit az ámokfutó megsebesített, és akit az újvidéki kórházban ápoltak. Egyes szerb médiumok írása szerint a nagykikindai belügyi titkárság bűnvádi feljelentést (?!) tett Danjon ellen, de a szabadkai felső ügyészség elvetette azt. A sors iróniája, hogy Danjon sokkal több időt töltött előzetes letartóztatásban, mint a tömeggyilkos Šefer (a szörnyű mészárlás előtt).


2014. július 31., csütörtök

Nándorfehérvár kudarca Kanizsán*




Ne kapkodd a fejed nyájas olvasó! Még jó a memóriád.
Igen: Nándorfehérvár neve a magyar történelem dicsőséges oldalain szerepel, és említésekor a diadalunkról illene szólni, nem holmi kudarcról.
A kánikulában, íme egy kis rövid történelmi eszmélet-frissítés:
A hódító török sereg mintegy tízszeres túlerővel vette gyűrűbe Nándorfehérvár várát – szégyellje magát, aki nem tudja – a mai Belgrádot.

1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni.
A pápa Te Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok.
A nyugati keresztény világ fellélegzett.
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket.
Halkan jegyezném meg, hogy nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a „művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót tartóztatták föl, önnön életük árán.

Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz éve.
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló harangok szava.
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket. A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak, a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel, vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát. A harang mindig egy kis ünnepet hoz a lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis milyen fontos!

Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra, hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni.
Friss az élmény: a minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett, hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar volt.
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem, miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt, haragudtam rá.

Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz: nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza.
Napok óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként – gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz, Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány szegényes vityilló.
Meg is becsülik a jó debreceniek!

Bezzeg mi?

A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek, évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.


Pósa Károly



*Értesítés: a kispiaci Rákóczi Szövetség Helyi Szervezete a magyarkanizsai Szent István – napi ünnepségen jótékony célú árverésen festményeket fog felajánlani az ellopott harang megvásárlására, valamint az emlékhely biztonsági kamerákkal történő ellátására.



2014. április 12., szombat

Magyarkanizsára került a minisztérium különdíja



Pósa Károly délvidéki családtörténetéért 
Budapesten vette át az elismerést


Magyarország kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) által idén tavasszal meghirdetett fotós- és irodalmi pályázatára nem csak az anyaországból, hanem a határon túlról is lehetett jelentkezni.
A minisztérium Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága az ENSZ Családok Éve 20. évfordulójára való tekintettel szervezte meg a lehetőséget, hogy a Kárpát-medencében és a széles nagyvilágban élő magyar családok megismertessék önmagukat, a környezetüket, szülőföldjüket.


A januárban meghirdetett lehetőségre számtalan pályamű érkezett. 

Mint azt a díjat átadó Balog Zoltán miniszter az alkalmi beszédében kifejtette: céljuk az volt, hogy minél több olyan családi történetet mutasson be az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az irodalom vagy a fényképezés eszközeivel, amelyet a magyar családok a legkülönfélébb élethelyzetekben éltek meg, a mindennapi, látszólag semmisnek mondható helytállástól, a nem hétköznapi sikerek eléréséig.

 - Mivel Magyarország fejlődése, teljesítménye és sikeressége nagyban függ attól, hogy a magyar családok milyen módon tudnak működni, ezért különösen fontosnak tartjuk, hogy minél szélesebb körben mutathassuk be a nagyvilágnak, a magyar családok által megélt napi helyzeteket. Példaként az itt élőknek, a felnövekvő generációnak. – mondta ünnepi köszöntőjében Balog Zoltán.

Pósa Károly – egyedüli határon túli díjazottként – az irodalmi különdíjban részesült, Hét talpfa című írásáért. Az ezzel járó oklevelet március 22-én, szombaton délután, a budapesti Millenáris Park színpadán vehette át Balog Zoltán minisztertől, valamint Soltész Miklós államtitkártól.


A Millenárison zajló egész napos rendezvénysorozatnak számos érdekes, a családokat, a fiatalokat érintő programja volt. A kicsiket és nagyokat egyaránt megmozgató, több ezernyi érdeklődőt kézműves vásár, tarka forgatag, lacikonyhák, népi mesterségek sátrai, hagyományok bemutatói várták, és mindezt több helyszínen egymást követő társulatokkal, zenekarokkal. A teljesség igénye nélkül: fellépett a Magyar Népmese Színház, a Bem Folklór Táncegyüttes, a Garabonciás Gólyalábas Utcaszínház, a Muzsikás, a Misztrál, és a Kolompos együttes, Szalóki Ági énekes, a Waldorf Iskola Nagyzenekara, Dr. Pécsi Rita neveléskutató mellett megannyi előadás, beszélgetős fórum tette tartalmassá a családoknak szentelt napot.
Pósa Károly, magyarkanizsaiként kicsit értetlenül áll a történtek előtt:

 - Meglepett az értesítés, hogy a minisztérium díjjal fog kitüntetni. Annál is inkább, mert a beküldött írásom tulajdonképpen alig felel meg a követelményeknek. Én nem írtam nagy szavakat, nem számoltam be egetverő sikerekről. Csak dokumentumszerűen soroltam az elmúlt húszegynéhány évünket, amit rajtunk kívül még százezernyi bácskai-bánáti magyar honfitársam ugyanígy megtapasztalt. Felvillantottam képeket, élményeket, a vajdasági magyarság számára is emlékezetes pillanatokat, és mindezt a személyesen megélt élethelyzetem szemszögéből mutattam be. Semmi szenzáció, csak a mindennapok leírása, a száraz tények. Ám, úgy látszik, errefelé annyi az élmény, a dráma, a tragikum feszültségé és a megváltó katarzis is, hogy ami másnak kalandregénybe illő, az a Délvidéken olykor szokványos, köznapi történet. Más már haldokolna, de mi így élünk. – tette hozzá némi iróniával Pósa Károly.


A díjazottnak gratulálva, végszóként egy részlet Pósa Károly: Hét talpfa című írásából:  

Sötétben ücsörögtünk, naponta pár órára volt csak áram. Amikor megjött a vezetékes víz, alig volt nyomás. Az emberek vödrökben, fürdőteknőkben gyűjtötték a vizet, legyen mivel mosogatni, főzni. A boltokban nem volt áru. A fizetéseink hónapokat késtek, sztrájkok bénították meg Szerbiát. Mindeközben megszületett a második kislányunk. Emmának kereszteltük el. Tévé, rádió nem lévén, sokat énekeltünk neki. Azt hiszem, pont emiatt rajong a néptáncért és a magyar népzenéért. Hisz a vérében van, ezt adhattuk neki ajándékként.
A gimnáziumi osztálytalálkozónkon alig páran jelentünk meg. A hiányzók zöme Magyarországon kereste a boldogulást, vagy a nagyvilág más szegleteiben szétszórtan élt. Ültünk az asztal körül, mint akik halottakat virrasztanak. Amikor elmeséltem, hogy mi már egyszer elszakadtunk innét, de visszajöttünk, hitetlenkedve néztek rám. Nem tudom magukban mit gondoltak. Vannak élethelyzetek, döntések, amelyekre egyszerűen nincs magyarázat.”



Új Kanizsai Újság

2013. október 4., péntek

Döbrögi Magyarkanizsán




 - Hát maga egy hitvány megalkuvó! Nem érti, hogy jobb állva, emelt fővel meghalni, mint térdelve élni?
 - Ó, én a fordítottját vallom. 
Jobb állva élni, mint térdelve meghalni, fiatal barátom.

(Joseph Heller: A 22-es csapdája)

A gyérülő üstökűbbje, a már szarkalábas szemű, sokat megélt kanizsaiak talán emlékeznek arra az időszakra, amikor boldog-boldogtalan közgazdásznak állt. Tiszát lehetett rekeszteni a sok esti iskolás könyvelővel, pénzügyessel, irodai bonyolítóval. A hamarjában egyetemi diplomával gyorspatkolt igazgatók, vezető pártkatonák, a „csókai egyetemen” doktorált káderek a vállalatok élén bizonyíthatták tudásukat. Társult Munka Alapszervezetek, munkástanácsok, szocialista önigazgatás… Ó, ti mai idők fiai, miről maradtatok le!...

A közgazdaságtan divatszakmának számított. Nem mellesleg az akkori Jugoszláviában, pont ebben az időszakban pörgött föl szédületesen az infláció. Pedig tengernyi közgazdász szakértette. Mégis rohadt szét a rendszer. Elvi meg pénzügyi síkon egyaránt. Ugyanis a gazdasági válság mifelénk sosem akut, hanem penetráns velejárója maradt  a mindennapjainknak. Hovatovább elmaradhatatlan része az életünknek. Megszoktuk. Pont úgy vagyunk vele, mint púpos ember a púpjával – már csak azon dühöngünk, ha a tetejében még le is sántulunk…

Elnézve a jelenkori Szerbia helyzetét: a púp, meg a lesántulás mellett egyre inkább a mozgásképtelenség lesz úrrá rajtunk, biztos, ami biztos – hályoggal a szemünkön.

Nem is igen jutunk előbbre.

Jancsó egyik filmjében látni a pásztorembert, ahogy egy helyben toporog. Jól érzi magát, a téli pusztában, süvöltő szélben is melegszik. A kép alján gőzölög valami, aztán a kamera lemutat: a mezítlábas öreg friss tehénlepényt dagaszt…

Hát, valahogy így dagonyázunk mi is. Örülünk annak a kis melegnek. A szagot már régen bírjuk. Illúzióink nincsenek. Aki teheti, pakol innét.

Néhány éve az általános iskolás ballagókat kedélyeskedve kérdeztük: Na fiatalok, hogyan - merre tovább?
A válaszadók kétharmada Magyarországot jelölte meg úgy, hogy amikor visszakérdeztem tőlük, pontosan melyik szakmát, gimnáziumot választanák, akkor pusztán egy tanácstalan vállrándítás volt a felelet. Tökmindegy, mondták. Csak el innét. Szerencsét próbálni, mint a mesében a Ludas Matyi.
Hogy nem mesevilágba való a párhuzam: azt vesszük észre, hogy folyamatosan köztünk jár Döbrögi méltóságos úr is. Pontosabban a szelleme. Ami megtestesíti a bugrissággal elegy kivagyiságot, a pénznek és a hatalomnak a mindenhatóságát. Mert ne higgye senki, hogy a Döbrögi-félék kipusztultak a nénémasszonyos- urambátyámos idők végeztén. Dehogy!

A mindenkinél mindent jobban tudó, rátarti, korlátolt szemlélet itt maradt, túlélt közöttünk. Áporodott a levegő, ahol szellőztetés sosincs. Döbrögi meg azért mindig vigyázott arra, hogy túl nagy huzat ne legyen. Legszívesebben a zsalugátereket is beszögeztette volna.

Így esett meg, hogy ama nyomorúságos idők mára rendre visszaköszönnek. Igaz: cseléd helyett bejárónő van, a zsellérek sorsa meg a napszámosé, de a hajdani fölpofozott béresnek ugyanúgy fájt a megaláztatás, mint napjainkban a minimálbéren tartott munkavállalónak, a fölmondás rémével szorongatott melósnak. Soha ennyi József Attila-i Mama nem mosott, vasalt, teregetett kiszáradt lélekkel és kiszikkadt kézzel, a napi betevőért gürcölve. És nem tántorgott ki ennyi József Áron sem külföldre, az élhető élet reményében.
Nincs érdemi változás. Csak a költőink fájdalma maradandó. Meg a kérdéseink ugyanazok.

Viszont Döbrögi éli tovább a világát. Ámbár, mára nem hintóban terpeszkedik, hanem drága autót vezet, netán sofőrje is van, aki kinyitja neki az ajtót. Lehet, hogy nem a rizsporos parókás ispánja szalutál neki zsinóros mentében, hanem az öltönyös beosztottja, igazgatóhelyettese, cégmenedzsere, főkönyvelője vagy egy fontoskodó talpnyalója hívja mobiltelefonján, eldöntve életet, halált, mások sorsának alakulását. A nyusztprémes dolmányt lecserélték méregdrága, márkás öltönyökre, arany karórára. Parfümfelhő járja.
Mert a Döbrögi-fajta már csak olyan: szereti illatfelhő által álcázni, hogy fürdőszappant már igen régen látott őkelme. A lelke tán sosem.


Mennyire hiányzik egy bátor Ludas Matyi, aki végre merne változtatni, és nem háromszor, de sok százszor, ezerszer - minden alkalommal - helyettünk is igazságot tudna tenni!

Pósa Károly





2012. december 16., vasárnap

Szent Miska körösztje



1939. szeptember elseje pénteki nap volt.
A mi falunkban nagy dolgok történtek.
Gyújtogatáshoz riasztották az önkéntes tűzoltókat.
Az elmeháborodott bognár örökre eltűnt.
És a perjel azonnali hatállyal egy ismeretlen városba helyezte át a fiatal jezsuita káplánunkat, akit annyira szerettünk.


- Nem vagyok bűnös. Nem. Ebben a történetben nincs vétkes. Ez valami sajátságos szórakozottsága a sorsnak. Nem evilági, hanem meseszerű. Akár a csillagok járása. Olyasmi, amit a gyerekeknek mondunk, miközben persze hitetlen a szívünk, mert már nem látjuk a sárkányt és a tündért se. Magam sem tudom hogyan történt. Nem értem miképpen, de mindennél tisztábban látom, hogy ennek így kellett lennie. Mint amikor kemény nesszel fordul le a fáról a levél. Nincs ok és okozat. Csak a földet érés száraz zizzenése. Komolytalan, semmi kis végszó. Mégis az értelemnek, a matematikai kiszámítottságnak annyi bizonyítéka, tarka képsorai fűzhetőek hozzá, hogy azok az egész univerzumot teleönthetik színekkel, hangokkal. És ilyenkor betöltődik az űr a teljességgel. Talán csak az ősz szeszélye indított meg. Talán ott követtem el az első rossz lépést, amikor a felöltőt hanyagul vállamra terítve elindultam a Disznópiac felé. A kalapot a szememre húztam, és nem láttam a gömbakácokon elszáradó virágokat. Ha akkor fonnyadt bagrenát rágcsálok, mint gyerekkoromban gyakran, vagy megállít valaki diskurálni, esetleg behívnak egy ismerős gazdához pohár szagos mustra: egész másként alakul az életem. De én mentem a végzetem felé. A pékség sárga falához dőltem és a bokrok takarásában vártam. Megcsapott a kemence füstje, a sülő kenyér szaga terjengett. Ő pedig – ahogy reméltem - szokásához híven alkonyatkor jött. Megállt a Csonka-féle köröszt előtt. A kovácsolt vaskerítést markolta, és a feszületet nézte egy darabig. Aztán valami tempós lassúsággal, meglehetősen vontatottan tűrni kezdte az ingujját, mint egy nehéz testi munkához veselkedő iparos, vagy kocsmai verekedéshez nekifohászkodó izgága legény. Volt ebben a sötét mozdulatban elszántság és baljós fenyegetés. Könyékig kilátszott göbös, erezett keze. Ökle megdagadt, mint két pöröly, és akkor egyszeriben hadonászni kezdett és ordított hozzá, hogy zengett bele a környék. A madarak szétrebbentek a lombokból, egy asszony körösztöt vetett, míg másik kezével sietősen az ablak zsalugáterét húzta be, a kutyák csaholtak az udvarokon, én meg hideg borzadállyal figyeltem. Szent Miska a megfeszített Krisztussal veszekedett. Torkaszakadtából kiabált, ijesztően kidagadt nyakerei kitüremkedtek a gallérja fölött, és nehéz, mázsás ökölcsapásokkal hasította a levegőt, ütötte a világot. Őrjöngve kért számon, hangja süvöltötte a miérteket és a levegőben vadul kalimpáló öklét rázta, fenyegette a Megváltó bronz mását. A semmit vagdalta gyilkos csapásokkal. A szemét kereste a názáretinek, merőn nézte a megbicsaklott arcot és tekintete sárga lángot vetett. Haragja kirobbanó erejét valami iszonytató elkeseredettségig növelte. Míg kivörösödött arccal, dúlt képpel, habzó szájjal pörölt a hangja egyre ráspolyosabb lett. Artikulátlan vonyításba fulladt, akár a csapdába fogott vadállatot hallani. Szűkölt, nyüszített és testét rázta a néma fájdalom. Ahogy fogyott belőle a szusz már csak rekedten hörgött, és tüdeje sípolva szedte a levegőt. Keze még meg-megrebbent, mint beteg madár szárnya. Bágyadt lemondó legyintés. Aztán már az se. Üres tekintettel álldogált. Úgy tűnt, mint aki fokozatosan tér eszméletéhez. Rendezgette magát. Észrevett. Röstelkedve köszöntött. Nézett rám, nagy csúnya véreres szemekkel. Szent Miska akkor már nem volt eszelős. Csak egy borostás, fáradt és szomorú ember. Mondtam neki, hogy hazakísérem. Rám hagyta. Nem örült neki, de nem is ellenkezett. Ballagtunk egymás mellett szótlanul. A hűvös oldalon lévő háza előtt kerekes kút állt. Papsajt nyílt az árokparton és a takaros porta meszelt tégla járdáján vártam, míg a rozsdás kulcs zörrent a zárban. A szárazkapu szemöldökfa-gerendáján fakult sárga tábla hirdette, hogy a házban bognármester él és dolgozik. A verandán ültünk le. Egy pohárba pálinkát töltött, amit elém tolt. Ő nem ivott. Aztán beszélni kezdett. Hangja olyan volt, mint az akós hordóval leborított méhkas döngése. Nem nézett a szemembe. Valahová, mögém meredt, és szemgödrében a lugas árnyai mélyültek. Tompán koppantak a szavak. S míg szólt hozzám, nekem élesedő nyilallás támadt a bordáim között, egyre vadabbul kalimpált a szívem. Éreztem, hogy sápadok. Szent Miska gyónt. A kopott asztalon mázas vizeskancsó állt és a hokedli lába olykor szárazon reccsent, miközben egy ember szíve sajgó fájdalmával csordult tele az este. Azt mondta, hogy régen nős volt. Feleségét szerette. Esküvőjükre a jegygyűrű mellé egy fából készült kis körösztöt adott az asszonynak. Somfából faragta, mert az Úr feszülete is abból készült. Szent Miska azt tanulta: a somfát ez annyira elszomorította, hogy Jézus megsajnálta és megígérte, hogy a somfák soha többé nem fognak akkorára nőni, hogy körösztöt lehessen készíteni belőlük. Csavaros és görbe lesz. A virágának négy szirma, kettő kisebb és kettő nagyobb, a körösztöt fogják jelképezni. Mindegyik szirom szegélyének a közepén egy rozsdás szögnek a nyoma fog belevésődni, és a murvalevél a közepén a töviskoronához hasonlít majd, amiből vörös bogyók fejlődnek ki. Az asszonya örült a kis feszületnek. Éltek egymás mellett. Gyermekük nem született. Hosszú évek után aztán máról holnapra elment a szép felesége. Búcsúlevelében ott volt a kis faköröszt. Csak két rövid sort írt, hogy hazugság volt minden. A somfát soha nem is ismerték Palesztinában. És Szent Miskában attól a naptól kezdve meghasadt valami. Nem érdekelte többé a munka. Nem evett és nem ivott. Egybefolytak éjjelei és nappalai. A műhelye előtti tuskón ücsörgött és gondolataiba temetkezett. Azon töprengett: ha nem somfa volt a feszület, akkor vajon miből lehetett? Már éppen válaszolni akartam volna valamit, amikor karon ragadott és a házba tuszkolt. Odabent maga a pokol fogadott. Elszörnyedve láttam, hogy a bútorzat ripityára verve hever szanaszét, kész csatatér, fölfordulás a szobák belseje, mintha valaki szánt szándékkal darabolta volna szét a drága berendezést. Az üveges vitrin tört szilánkjai, szálkásra szétvert ajtószárnyak, szőnyeg, rongyok és csonkolt deszkák, lécek között egy másfél embermagasságú borzalmas köröszt állott, diribdarab fákból, összeácsolva, vaspántokkal, kapcsokkal összeszögecselten. Iszonytató volt látni. Az a rettenetes, százféle elemből, szilánkokból összerakott feszület leginkább egy középkori várbörtön szurtos kínpadjára hasonlított. Szent Miska hónapok óta készítette. Ment a Járás jegenyéi alatt, és azokból hasított anyagot. A sudárra nőtt jegenyék bizonyos, hogy látták elmenni az asszonya alakját. A park gesztenyéjének ágát törte, ami alatt először fogták meg egymás kezét. Szétverte a nyoszolyát, lefeszegette a fenyőbútorok polírozott lapjait, összetörte a fésülködő tükör cseresznyefa rámáját, mert abban vélte látni a nő arcát. Az utcákon bolyongva szekercével vámolta a fasorokat. Sarki magányos fák ágait metélte, amelyekhez mind emlék kötötte. Forgácsolta a világot, eszelős módon tákolgatva saját maga készülő körösztjét, amibe fájdalmán túl beleácsolta a reménytelenségét, a magányát és kiszáradt lelkének égő bánatát. Volt abban a körösztben vetemedésre hajlamos bükk, ami hajdan árnyékot vetett; szürkésbarna dió, ünnepi kalácsba való; sárgás sötétedő színű szagos hárs, amiből meg Szent Miska felesége a reggeli teát készítette; kőris szerszámnyél forgácsa és asszonykéz koptatta tölgyfa korlát; rideg, törékeny szil, rozsdaette szögekkel odatűzve. Korhadt fadarabkák, kerítések lécei, nyárfás tanyák emlékei, keshedt csézából leütött ékszerű deszkadarabok: ezek a semmi szilánkok voltak Szent Miska múltjának elemei. A szoba szurtos csöndjébe beszűrődött a hold hulla fénye és a köröszt nyúlt árnya kettőnk közé vetült. Mintha egy égi vezényszóra összebeszéltünk volna: a hitehagyott elöl, én, a pásztora meg hátul, tapogatva, egyszerre emeltük föl. Szuszogva igazítottam a fordulóknál, cipeltük, néha a földön húztuk, s lihegtünk. Míg a sötét utcákon vittük, remegve gondoltam arra: mi lesz, ha valaki meglát?
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!


1939. szeptemberének legelején nagyot változott a világ.
Meggyulladt a mindenség.
A Szigetben meg elégett egy feszület.
És ma már tudom, hogy elégett ott más is, aminek talán neve sincs. Olyan volt, mint Krisztus igazi körösztje. Semmilyen fából, evilági anyagból nem lehet azt megácsolni.

Pósa Károly

2012. december 4., kedd

Visszanézés (interjú)


Kép: Kubikos a századfordulón 
(Gyula, Békés m.)  

Beszélgetés egy régi kanizsai munkással

Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca  

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 


- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.
Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.
Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.
De ugyan ez a helyzet a munkával is.

A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.

Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly 

2012. december 3., hétfő

Itt, kint a Budzsákban



Itt, kint a Budzsákban
Itt, kint a Budzsákban,
Mindig hosszú a nap.
Akkor is, ha rövid.
Mintha az ég
Bosszantana.
Tóparti közökön az ősz:
Időnap utáni idő.
A szél itt megtörik,
A Rét előködlik.
Itt, kint a Budzsákban,
A szél erőlködik.

Még vályogból készült
Az Alvég
Pár háza.
A Kistemetőt,
Meg az utcákat
Fasor rámázza.
S ahová halott se való,
Néma takarodó,
Más lapra tehető:
Bezárt Kistemető.
Még vályogból készült
A végső Elrendelő.

Lám: tárja szét karját,
Néhai Csonkák
Körösztje.
A Koncz-pék előtt
Kérdés,
vagy válasz súlyától
Rogysz össze?
Amit az ősz
meg e sorok,
Fölerősít
- megsokszoroz.
Errefelé semmi sincs késve.
Munka van az arcokra vésve.
Lám: tárja szét karját,
Múltad lépésben.

Itt ritka a megrendülés.
A dologba feszülő
Embertestnek
Parancs a maradás.
Talicskát tolnak,
Kelnek, esnek,
Izzadó reggelek, napok, estek.
Az élet az aratás.
Mert bár úgy tűnik
- banalitás:
A Tópartba fúlni
 - beavatás.
Itt ritka a megrendülés.
Levert cövek a realitás.

A Budzsákban lakni?
Szinte nincs rajtunk
Magyar semmi.
De dacot érő az alázat.
Hevít, mint tűz,
reszkető lázat:
Csak öntudatlanságig
Élni, lenni,
Mert itt szó az Úr,
az Igaz.
Hisszük mi könnyeket fakaszt.
Beszántjuk.
Nem kell vigasz.
A Budzsákban lakni?
Szentnek sose
 - de nekünk malaszt.

Magyarkanizsa, 2012.
Pósa Károly

2011. november 17., csütörtök

Elfogyunk csendesen...


Öt százalékkal csökkent Szerbia lakossága
A Szerbiai Statisztikai Intézet közzétette az októberben elvégzett népszámlálás első részeredményeit

A népszámlálás eddig feldolgozott adatai arról tanúskodnak, hogy az országnak 7.120. 666 lakosa van, 377.335-el kevesebb, mint 2002-ben. Ez öt százalékos csökkenést jelent a korábbi népszámláláskor kapott adathoz képest. Szerbia 168 községe közül 146-ban csökkent a lakosság lélekszáma és csak 22-ben növekedett. Ezek utóbbiak közé tartozik a belgrádi és az újvidéki község is.
Szerbia immár egyetlen tartományában, a sokáig legfejlettebb régiónak számító Vajdaságban 1.916.889 ember él, 5,7 %-al kevesebb, mint kilenc évvel ez előtt. Az országban 17 olyan város található, ahol a lakosság léleszáma meghaladja az ötvenezret. Belgrádnak, mint településnek, a peremkerületek nélkül 1.154.589 lakosa van, Újvidék városának 221.854. Tizenegy olyan kihalt falu van a balkáni országban, ahol a népszámlálási biztosok csak a lakó nélküli házakat tudták összeírni. Legalább ennyire lesújtó, hogy 975 településen a lakosság lélekszáma kevesebb, mint száz fő. A népszámlálás annak ellenére nem terjedt ki Koszovóra, hogy Szerbia még mindig saját elidegeníthetetlen területeként tekint az egykori déli tartományra. De az albán többségű dél-szerbiai Preševo-völgyi lakosok és részben a szandzsáki bosnyákok is megtagadták a népszámlálásban való részvételt. Azt egyelőre nem tudni, hogy hány magyar él Szerbiában. A nemzeti és vallási hovatartozásra, valamint az anyanyelvre vonatkozó adatokat ugyanis csak a jövő év júniusában teszi közzé a belgrádi statisztikai intézet.

Ternovácz István
Az észak-bánáti körzet adatai

A köztársasági statisztikai hivatal elsődleges adatai szerint az Észak-bánáti körzetben összesen 146 690 lakos él. A körzet legnépesebb községe Nagykikinda 59 329 lakossal, ezt követi a magyarkanizsai község 24 995 lakossal, majd a zentai 22961, az adai 16785, és a csókai község 11388 lakossal, legkevesebben pedig a törökkanizsai községben élnek, a statisztikai hivatal honlapján található adatok szerint 11232-en. A nagykikindai község települései közül a körzetközpont, Nagykikinda áll az élen 37676 fővel, ezután Mokrin következik 5 244 lakoosal, a további sorrend pedig: Basahíd (3121), Kisorosz (2811), Szenthubert (2525), Nákófalva (1921), Torontáltószeg (1912), Szaján (1164), a község tanyavilágában pedig 292-en élnek. A magyarkanizsai község központjában, vagyis Magyarkanizsán 9696-an élnek az adatok szerint. Horgoson 5603, Martonoson 1961, Kispiacon 1794, Oromhegyesen 1741, Oromon 1400, Adorjánon 1034, Tóthfaluban 613, Völgyesen 378, Velebiten 278, Zimonjićon 246, Újfaluban 157, Kishomokon pedig 94 lakos él az elsődleges adatok szerint. A törökkanizsai községben 11232 a lakosság összlétszáma, ezek közül 6943-an Törökkanizsán, 1374-en Oroszlámoson, 1324-en Szerbkeresztúron, 800-an Gyálán, 207-en Majdánon, 199-en Szigeten, 144-en Podolkányon, 132-en Firigyházán, 109-en pedig Rábén élnek. A csókai községben 11388 lakos él az elsődleges adatok szerint. Közülük Csókán 4019-en, Padén 2375-en, Tiszaszentmiklóson 2328-an, Szanádon 1147-en, Hódegyházán 744-en, Feketetón 437-en, Egyházaskéren 236-an, Kanizsamonostoron pedig 102-en élnek. Zenta városában 18 397, Felsőhegyen 1710, Tornyoson 1565, Keviben és Buránysoron 722, Bogarason pedig 567 lakos él. Adán 9464, Moholon 5920, Törökfaluban 894, Völgyparton 326, a Valkaisoron pedig 181-en élnek a tegnapelőtt közzétett adatok szerint. Az idei népszámlálás elsődleges adatai szerint egyébként Nagykikinda lakossága 4259, Magyarkanizsáé 504, Törökkanizsáé 638, Csókáé 688, Zentáé 1905, Adáé pedig 1083 fővel csökkent a 2002-es népszámlálás óta.
Hhzs.


Kommentárom ez ügyben:

A politika meg fogja magyarázni, hogy ennek oka a nagy-világválság (2009-ig nem is volt)..., de a főkolompos: politika nem fogja beismerni kegyetlen hibáit, amit az elmúlt tíz évben is tett illetve nem tett és megtehetett volna...! A kisebbségi politikusainknak még idő adatott, hogy a nemzetiségi eloszlást-megoszlást-megosztottságot megmagyarázzák úgy a választások utánra időzítve (mai számítógépes világban...), ugyebár ez kemény mutató, mert az ember ott gyarapszik, ott ver sátrat, ahol jól érzi magát, ahol nem, onnan sebtiben szedi a sátorfáját fehérnépestül, Bodri kutyástul... Az eddigi adatokból az tűnik ki, hogy -aki tehette szedte a sátorfáját és biztonságosabb helyre költözött, elhagyva az örökkön-örökké forrongó balkáni-lőporos katlant és a Bendegúz népének tagjaként az őt megillető örök tűzhelyét a zöld Pannónia kellős közepén!

Az idősek elhalálozása magával hozta a kistelepülések elnéptelenedését, kihalását. A legfiatalabb generáció, aki még általános iskolába jár -a jövőjét, boldogulását nem itt látja, szülei tengődését-vergődését szemlélve, az a fiatal, aki már a tanulmányait külföldön folytatja az ott is fog maradni, talán egy szebb és jobb világot gyarapítva...Tudom, tudom, örök szkeptikusok: ott sincs kolbászból a kerítés és a vándornak sem lehet két hazája..., de a szabadság az szabadság,még ha magányos dolog is!


A kisebbségi politika csődöt mondott, lehet itt még egy picinykét "bohóckodni", "nemzetitanácsoskodni", eljátszani-megjátszani a nagyon fontosat, de nem sok értelme van, mert nem lesz pár éven belül kinek eladni e olcsó politikai cirkuszt, mert kenyér immáron csak a pártkatonaságnak jár!

Egy kedves barátom kezembe nyomott egy 1995-ben (!) íródott cikkét, célozva a hibákra, amelyet politikusaink szűk-látás módja és csakis az önös érdek hajhászása fog okozni, az elnéptelenedést eredményezve.

Ő imigyen fogalmazott: "Nem a gyermekvállalási kedv a behatároló körülmény, hanem a szellemi abortusz...A megmaradásunk lényege ez: vagy képesek leszünk magyar iskolahálózatot megcsinálni és a beolvasztási folyamat lelassul, vagy a beolvadás olyan gyors ütemet vesz, hogy az ezredforduló után már nem nagyon lesz, aki itt Magyar Szót olvasson...Önmarcangoló nemzeti mazochizmusunk helyett mi, vajdasági magyarok önazonosságunkat csak úgy tudjuk megőrizni, ha jobban gondját viseljük annak, amink van. Lépésről lépésre kimutatható a magukat magyarnak valló egyének lemorzsolódása a bölcsőtől a felnőtté válásig."

E folyamat 1971-től tart, zajlik, dübörög, de a politikum elejtette a füle mellet, anno a Nagy-Jugoszláviában a nem "magyarkodók" jugoszláv nemzetűnek vallották magukat...ma a nem kell "magyarkodni-ra" módosult demokratikus irányzat, aki szerbként gondolkodó vajdasági magyarra módosította hova tartozását - egykori "jugoszlávizmusát", -e beolvasztási folyamatot megkoronázza és eloltja majd a lámpát az utolsó magyar ember távozásakor! (Júdás feladatát nem kell lebecsülni, mert, ha Jézust nem árulja el, akkor ma más ideológia széljárás lenne! Júdás igen is fontos egy társadalom mechanizmusát biztosító rendszernek!)

Elkéstünk, lekéstünk, lemaradtunk, elmaradtunk...,mert a magyarság állomásán rossz vágányra, -vakvágányra, irányítottak bennünket hőn szeretett politikusaink!

A nemzeten belüli leszámolás a délvidéken ma felgyorsult, demokratikus irányvétel  helyett, autokratikus vezetési módba csöppentünk, ahol a "nemzet atyja" mondja meg ki kap a zsákból alamizsnát és ki nem! 

Mi marad a többségnek, fűtött autóbusz és szendvics helyett, csak útilapu, lándzsás útilapu és a választások után lehet, hogy egy magyar belügyminiszter kisér ki innen többségünket...

Margit Zoltán

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin