Tiszasziget: Fokozódó migráció nyomás!

Tiszasziget közel 20 km-es határszakaszára ez-idáig nem nehezedett oly jelentős migrációs nyomás mint a a Tisza folyó túloldalán található településekre. A kiépítendő határkerítés híre azonban településünkön is érezteti hatását. Csatolt képeken jól láthatóak a menekültek által elhagyott szemétkupacok a szigeti határban.

Tisztelt Tiszaszigetiek kérem, hogy ha Önök is találkoznak hasonló jelenséggel jelezni szíveskedjenek a Polgármesteri Hivatalban. Az elhagyott ruhákhoz, tárgyakhoz a fertőzésveszély miatt ne nyúljanak. Kérem Önöket továbbá, hogy együtt segítsük a határvédelmet.

Várhatóan a következő napokban tovább nő a településünkre érkező menekültek száma, mely fokozott együttműködést kíván a lakosság és a határőrizeti szervek között.

Település vezetőként előre is köszönöm megértésüket és önkéntes munkájukat!

Tisztelettel:

Ferenczi Ferenc polgármester

BEZÁR A BAZÁR - Napokon belül kerítés lesz Magyarország és Szerbia között!

A spanyolok Afrika-kerítése

Percekkel ezelőtti a hír, hogy Magyarország lezárja 175 kilométeres szerbiai határszakaszát. Négy méter magas vaskerítést építenek, valami hasonlót, mint amit a spanyolnak számító afrikai városok is használnak, ugyanezen célra: megfékezni a területeikre ellenőrizetlenül érkező fekete bevándorlók hadát.

Régi mocsári hajósként nem lesz újdonság nekünk az ilyesmi. A kanizsaiak, horgosiak, királyhalmaiak vagy a Szabadka és Bajmok határában élő magyarság középkorú nemzedéke még élénken emlékszik a hajdani szocialista Magyarországnak a határsávban látott, tapasztalt praktikáira. Az őrtornyokra, a szöges drótra, a suttogva emlegetett aknazárra, meg a homoksávra, amin a vadnyulak csapása ugyanúgy látszott, mint a hívatlanul az országba érkezők lábnyomai.

Sokat vidultunk a legendán, amikor a kanizsai K. Józsi bácsit, mint öreg pecást, egy nem várt vihar a Tisza határzónájában ért, majd a déli orkán csónakostól átfújta „amoda”... A szegedi határrendészet töltött géppisztolyokkal vegzálta két napig, míg nagy nehezen hazaengedték, esőkabátban, sáros gumicsizmában, a régi horgosi átjárónál. Amannyi érdekes történet adódik a Röszke alatt folyton kapáló néniről, akinek gukker volt a nyakában, meg az első parkolónál álló, éveken keresztül két „szakemberrel” szerelt Ladáról, aminek sosem találták meg a baját, még úgy sem, hogy három műszakban nyírott frizurás alakok turkálták a motorházát, éber szemmel lesve a déli útvonalat… Kiismert trükkök tucatja szolgálta a borzasztó fontos szocialista állam modelljének a biztonságát. 

Röhögtünk rajta.

Most nincs kedvem nevetni.

Nem mintha nem tartanám rendben lévőnek egy ország szuverén jogát a saját védelmére. Annak tartom. Ha szögesdrót a megoldás, akkor legyen szögesdrót. Még mindig jobb 175 kilométernyi tüskés kerítésre fordítani a magyar adófizetők pénzét, mint ugyanennyit havonta kiadni az Európába semmilyen körülmények között beilleszkedni nem kívánkozó siserehad eltartására. Vagy – kimondani is szörnyű – a majdani ilyen-olyan vallási fanatikusok által elkövetett merényletek következményeinek a fölszámolására, meg a fegyveres testületek folytonos készenlétének biztosítására. Mert ez sincs kizárva. Sőt! 

Ebben az ördögi játszmában a lapok le lettek osztva, és a talont még csak a nagyok látják. Könnyű nekik. Mandzsettából játszanak, mindig online, és folyton csalnak.
Az jó, hogy Budapest legalább sejti a tét nagyságát. Nem blöfföl tovább: lép.

Ami nem jó – és itt jön a lényeg! – hogy Szerbia viszont már megint lépéshátrányba került. Hiába mondogatta, bizonygatta minden normálisabb elemző. Egészen biztos, hogy Belgrád nyakán marad több tízezernyi közel-keleti, afrikai migráns. Egyszerűen nem lesz tovább hová menniük.
És még hagyján, ha netán sikerül őket mesterségesen elkülönítve, menekülttáborokba zsúfolni, valahol Szerbiában! (Nem fog sikerülni.) A riasztó igazán az, ettől ránduljon görcsbe a gyomrunk: EZEK ide fognak özönleni mihozzánk. Bácska északi részébe. És tovább fognak próbálkozni. Mindeközben megint a jámbornak hirdetett - én már inkább baleknak mondanám, bár a bal- előtagú szócskával van egy erőteljesebb kifejezés, erre a lanyha hozzáállásra… - délvidéki magyarsággal itatják meg a világpolitika főzte fekete levest. Mert a mi legendás béketűrésünk határtalan.
Most rövidesen határos lesz, ne tessenek aggódni. Tüskés akadálypályákkal…

Majd ha elkezdik feltörni a lakatlan házakat – ahogy a kanizsai Vigadóba is gyorsan beköltöztek -, életvitel-szerűen megtelepednek a községünkben, és kezdik otthonosan érezni magukat, akkor biztosan lesznek olyan Tisza-mentiek, akik visszasírják a Koszovóról kiebrudalt cigányok martonosi történetét. Akik legalább nyelvileg, részben vállalhatóak voltak.
Baj egy darabig nem valószínűsíthető. Van még pénz a külföldi bankszámlákon. Havi 1500 dollárnyi összeget vesznek föl, ezek a "fejvesztve menekülő szerencsétlenek". Számos tanú igazolja. Ennyi pénzzel királyi módon lehet élni Magyarkanizsán. Hotel, Marlboro, drága üdítő, lebzselés a központban. Ahogy az már most is dívik.

De ha majd fogy az apanázs, akkor hozzád kopognak be kenyérért. Meg hozzám. Meg őhozzá.
Ha a tévéhíradóban látták a francia határnál kamionokra támadó csőcseléket, az olasz csendőrségnek szembeszegülők gyújtogató tömegeit, akkor a bácskaiak ne arra készüljenek, hogy tőlünk szép szóval fogják kérni a jussukat. Ez a társaság nem így szocializálódott.

Úgyhogy a magam részéről a muzeális fokost visszatámasztom az udvari gázóránk mellé. A kisebbik vasvillával egyetemben. Ebben hittek a régiek is. A török időktől Rákóczin keresztül 1849-ig bevált. Ebben tán nekem is van okom hinni. Belgrád szavában nincs.

De azért Szerbiának sok szerencsét kívánok, a menekültügy további kezelését illetően.

Szüksége lesz rá.

Pósa Károly

Menekültek - NAPLÓ 19.

Lát-e Kanizsa a szemé(t)től?

"Mennek a siralmak a migránsokkal kapcsolatban.
Néha horrorisztikus, néha megmosolyogtató történeteket hallani. Beszél a nép.
Egy budzsáki néni vette a fáradtságot, és pár nappal ezelőtt bebotorkált a központba, mert négert élőben még nem látott...
Most kéne okosan intézni az ügyeket! Hatékonyan, gyorsan, a törvényesség szigorú betartatásával! Mert a valóság az, hogy az elmúlt hetekben már az is előfordult, hogy a kanizsai központban éjszakázó idegenek a városi parkban éjjelente tábortüzeket gyújtottak. A környező díszfák, díszcserjék ágaiból. A kommunális közvállalat emberei hetek óta konténerszámra gyűjtik utánuk a hulladékot – minden reggel. Pedig vannak szemetesládák. Fura látni, hogy a locsolt virágágyások, meg a nyírott, gondozott gyep közepén – ahová a mi kisgyerekeink sem mennek illemből focizni – afrikai meg közel-keleti csoportok táboroznak. Pár napja a buszállomás melletti padra ürített valamelyik “Európába beilleszkedni igyekvő”.

Nem mellé.

Nem alá.

Rá.

(Nesze neked Ókontinens!)

A kérdést bővebben helyben tanulmányozhatja, 
aki igazán kíváncsi rá.

Elintézhető, hogy egy fél napos utcaseprői bevetésen az összes tudósító, újságíró a tapasztalataiból kiindulva jellemezhesse majd, mi folyik itt Kanizsán. Mert így, kényelmes zsöllyékből, a stúdiókból, a szerkesztőségekből a szagot nem érzik, a káoszt nem látják.

A sok szörnyülködő szempontja azt diktálná, hogy kissé esősebb időben engedjük őket a művelődési ház Art Hotelje előtt húzódó zöld szőnyegen kempingezni. Merthogy erre is akadt példa, és a recepciós kislány könyörgése helyett - akit kiröhögtek – egy-két erélyesebb férfinak kellett eltessékelni őket. Soroljam tovább? Kár lenne.

Mondják, hogy miért nem nyit Kanizsa befogadóállomást?

Még mit nem! Annak a tábornak nem itt Bácskában kéne lennie, hanem mondjuk a szír-török határ mentén. Vagy valahol Észak-Afrikában, ahol tudtommal senki nem tart pisztolyt a szappantartónyi csónakokba préselődők fejéhez, hogy nekivágjanak a Földközi-tengernek.
Mert aki az életét menti, az nem hagyja odahaza a családját, az asszonyát, a gyerekeit (megírta a napilapunk egy szívszorító interjúban) majd kirándul - lehetőleg Göteborgig, hanem – anno miként megálltunk Szegednél - amint biztonságban tudja magát, a közelből lesi mikor csitul az őrület. Tessenek utánaszámolni, hány férfi, suhanc vág neki az útnak, és kérdezzék meg tőlük, hol a családjuk gyengébbik része? Tegnap egy eldobott telefonos SIM-kártyát találtak. A tartalmát kíváncsiságból megnézték. Egy közel-keleti pékségben vigyorognak rajta, nem régiek a képek. Tükör, csillogás, reflektorok mindenütt, tiszta McDonalds. A jólét jelei. A telefon tulajdonosa tényleg az életét menti? Mert ha így van, akkor sokakat ismerek itt Kanizsán is, akik szívesen elmentenénk az életünket egy-két szezonnyi svéd, svájci, vagy német szociális segélyért…

Biztos lelketlennek tűnik a véleményem, elhiszem, hogy jobban fekszik a szépreményűeknek ez az emberbaráti bájolgás. De a humánum fölkentjei közül még egyet sem láttam, aki ide jött volna Kanizsára, Horgosra: szétnézni, tájékozódni. Bezzeg írogatni, tudósítani tudnak.
De míg a mi városunkat kempingezik tönkre, a mi köztereinken mi lapátoljuk utánuk, amit itt hagynak, addig vita-képtelenek maradnak a kívülről huhogók.

Hiteles az lenne közülük, aki beengedné a lakásába egyik-másik jövevényt. Hírlik, nincs nagy tolongás sem nálunk, sem a debreceni menekült-állomás irodája előtt a hasonló kérelemmel érkezők között. Így mivel könnyebb relatíve biztos földrajzi távolságból interneten posztolgatni, észt osztani, óbégatni, mutogatni, mint cselekedni: erre a gesztusra egy jó darabig még várhatunk.

És a jó példát magunkon kéne kezdeni. Hogy ne a művelődési házba, a városházára járjanak toalettre, csak egy angol nyelvű táblát lenne illő kitenni - a piac sarkánál nyilvános WC várja a betévedőket. A nap 24 órájában, ügyelettel, pénzért, bárki megoldhatja a problémáját. Akik a nagyutcán fejből tudják hol lehet méregdrága sportcipőket venni, azoknak nem lehet gond a száz méterrel arrébb lévő közvécé megtalálása.

Egy karszalagos közterület-fenntartó, pedig szintúgy járná a központot, és akik ennek ellenére vállalhatatlan módon viselkednek: szemetelnek, vizelnek, életvitel-szerűen laknak a városunk parkjaiban, azokkal betartatná a törvényeket. Amik egyébként ránk, itt lakókra mindig is vonatkoztak.

Kánikula, nyár elé nézünk. Fokozott a fertőzésveszély. 

Egy tüsszentés elég, és indulhat egy sosem ismert járvány. 

Itt az alkalom, hogy végre ne csak beszéljünk: cselekedjünk.

Mert a káosz már a mai napon is a küszöbünkön toporog."

Pósa Károly

HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!

Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.

A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.

S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.

Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.

Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.

Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.

Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.

Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.

Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.

Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…

Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.

…

Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.

Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.

Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...

A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.

Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?

A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?

Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat. 

A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…

Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van… 

Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!

Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.

Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.

Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.

  

Magyarkanizsa, 2014. március 5.

Pósa Károly

World Refugee Day

         Menekültek világnapja - június 20.

Az Afrikai Egységszervezet (ma: Afrikai Unió) indítványára 1975. június 20. óta minden évben megtartották az afrikai menekültek napját, arra emlékezve, hogy 1974. június 20-án életbe lépett az egységszervezet vezetőinek megállapodása. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott 2000. december 4-én az ENSZ közgyűlése, amikor az 55/76-os számú határozatával ezt a napot a Menekültek Világnapjává nyilvánítja. 2001 óta minden évben ezen a napon a hányatott sorsú, hontalan maradt, menekültekre emlékezünk.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) 1951 óta foglalkozik háború, etnikai, vallási feszültségek vagy gazdasági okok miatt szülőföldjük elhagyására kényszerült emberek és népcsoportok ügyével. Az utóbbi öt és fél évtizedben a Menekültügyi Főbiztosság világszerte több mint 50 millió menekültnek segített újrakezdeni az életet, védelmet nyújt nekik, amelyből erőt meríthetnek a jövőhöz. 

Tevékenységéért a szervezet 1954-ben és 1981-ben megkapta a Nobel-békedíjat. A szervezet Magyarországon 1989-ben nyitotta meg irodáját. Az UNHCR adatai szerint 2003 után visszaesett a fejlett ipari országokban regisztrált menedékkérők száma, míg 2007 után stabilan emelkedni kezdett. A világon Európa a legnépszerűbb célpont a menekültstátuszt kérők körében.