Menekültek - NAPLÓ 19.

Lát-e Kanizsa a szemé(t)től?

"Mennek a siralmak a migránsokkal kapcsolatban.
Néha horrorisztikus, néha megmosolyogtató történeteket hallani. Beszél a nép.
Egy budzsáki néni vette a fáradtságot, és pár nappal ezelőtt bebotorkált a központba, mert négert élőben még nem látott...
Most kéne okosan intézni az ügyeket! Hatékonyan, gyorsan, a törvényesség szigorú betartatásával! Mert a valóság az, hogy az elmúlt hetekben már az is előfordult, hogy a kanizsai központban éjszakázó idegenek a városi parkban éjjelente tábortüzeket gyújtottak. A környező díszfák, díszcserjék ágaiból. A kommunális közvállalat emberei hetek óta konténerszámra gyűjtik utánuk a hulladékot – minden reggel. Pedig vannak szemetesládák. Fura látni, hogy a locsolt virágágyások, meg a nyírott, gondozott gyep közepén – ahová a mi kisgyerekeink sem mennek illemből focizni – afrikai meg közel-keleti csoportok táboroznak. Pár napja a buszállomás melletti padra ürített valamelyik “Európába beilleszkedni igyekvő”.

Nem mellé.

Nem alá.

Rá.

(Nesze neked Ókontinens!)

A kérdést bővebben helyben tanulmányozhatja, 
aki igazán kíváncsi rá.

Elintézhető, hogy egy fél napos utcaseprői bevetésen az összes tudósító, újságíró a tapasztalataiból kiindulva jellemezhesse majd, mi folyik itt Kanizsán. Mert így, kényelmes zsöllyékből, a stúdiókból, a szerkesztőségekből a szagot nem érzik, a káoszt nem látják.

A sok szörnyülködő szempontja azt diktálná, hogy kissé esősebb időben engedjük őket a művelődési ház Art Hotelje előtt húzódó zöld szőnyegen kempingezni. Merthogy erre is akadt példa, és a recepciós kislány könyörgése helyett - akit kiröhögtek – egy-két erélyesebb férfinak kellett eltessékelni őket. Soroljam tovább? Kár lenne.

Mondják, hogy miért nem nyit Kanizsa befogadóállomást?

Még mit nem! Annak a tábornak nem itt Bácskában kéne lennie, hanem mondjuk a szír-török határ mentén. Vagy valahol Észak-Afrikában, ahol tudtommal senki nem tart pisztolyt a szappantartónyi csónakokba préselődők fejéhez, hogy nekivágjanak a Földközi-tengernek.
Mert aki az életét menti, az nem hagyja odahaza a családját, az asszonyát, a gyerekeit (megírta a napilapunk egy szívszorító interjúban) majd kirándul - lehetőleg Göteborgig, hanem – anno miként megálltunk Szegednél - amint biztonságban tudja magát, a közelből lesi mikor csitul az őrület. Tessenek utánaszámolni, hány férfi, suhanc vág neki az útnak, és kérdezzék meg tőlük, hol a családjuk gyengébbik része? Tegnap egy eldobott telefonos SIM-kártyát találtak. A tartalmát kíváncsiságból megnézték. Egy közel-keleti pékségben vigyorognak rajta, nem régiek a képek. Tükör, csillogás, reflektorok mindenütt, tiszta McDonalds. A jólét jelei. A telefon tulajdonosa tényleg az életét menti? Mert ha így van, akkor sokakat ismerek itt Kanizsán is, akik szívesen elmentenénk az életünket egy-két szezonnyi svéd, svájci, vagy német szociális segélyért…

Biztos lelketlennek tűnik a véleményem, elhiszem, hogy jobban fekszik a szépreményűeknek ez az emberbaráti bájolgás. De a humánum fölkentjei közül még egyet sem láttam, aki ide jött volna Kanizsára, Horgosra: szétnézni, tájékozódni. Bezzeg írogatni, tudósítani tudnak.
De míg a mi városunkat kempingezik tönkre, a mi köztereinken mi lapátoljuk utánuk, amit itt hagynak, addig vita-képtelenek maradnak a kívülről huhogók.

Hiteles az lenne közülük, aki beengedné a lakásába egyik-másik jövevényt. Hírlik, nincs nagy tolongás sem nálunk, sem a debreceni menekült-állomás irodája előtt a hasonló kérelemmel érkezők között. Így mivel könnyebb relatíve biztos földrajzi távolságból interneten posztolgatni, észt osztani, óbégatni, mutogatni, mint cselekedni: erre a gesztusra egy jó darabig még várhatunk.

És a jó példát magunkon kéne kezdeni. Hogy ne a művelődési házba, a városházára járjanak toalettre, csak egy angol nyelvű táblát lenne illő kitenni - a piac sarkánál nyilvános WC várja a betévedőket. A nap 24 órájában, ügyelettel, pénzért, bárki megoldhatja a problémáját. Akik a nagyutcán fejből tudják hol lehet méregdrága sportcipőket venni, azoknak nem lehet gond a száz méterrel arrébb lévő közvécé megtalálása.

Egy karszalagos közterület-fenntartó, pedig szintúgy járná a központot, és akik ennek ellenére vállalhatatlan módon viselkednek: szemetelnek, vizelnek, életvitel-szerűen laknak a városunk parkjaiban, azokkal betartatná a törvényeket. Amik egyébként ránk, itt lakókra mindig is vonatkoztak.

Kánikula, nyár elé nézünk. Fokozott a fertőzésveszély. 

Egy tüsszentés elég, és indulhat egy sosem ismert járvány. 

Itt az alkalom, hogy végre ne csak beszéljünk: cselekedjünk.

Mert a káosz már a mai napon is a küszöbünkön toporog."

Pósa Károly

Hétszeres gyilkosság történt egy vajdasági lakodalomban

Natália és Vlastimir
a gyilkosság előtt boldogan

Hat emberrel, majd saját magával is végzett egy 55 éves Rade S. vasárnap az esküvőn a szerb-magyar határhoz közel eső vajdasági Martonoson – közölte a szerb belügyminisztérium.

A közlemény szerint a férfi - Rade S egy vadászpuskából több lövést adott le a 25-74 éves áldozatokra. A belügyi tárca szerint feltételezhetően “megromlott családi viszonyok” állhatnak a tragédia hátterében.

Az áldozatok között van menye Natália (1990) annak szülelei Bajtai Karolina (1972) és Bajtai Sándor (1963) és saját fia Vlastimir.

A gyilkos Rade S.

Rade S ellenezte fia házasságát egész nap ivott, összeveszett feleségével, aki ezt követően megölt, majd végzett áldozatival és önmagával. Találgathatunk, hogy a menyasszony nemzetisége ütötte e ki a biztosítékot a gyilkos fejében...

A szerb sajtó a hírrel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy Szerbiában a legutóbb 2013 tavaszán történt hasonló eset, amikor tizenhárom ember életét oltotta ki egy hatvanéves férfi a Belgrádtól délre fekvő Mladenovac közelében, Velika Ivancán.

A férfi lőfegyverből nyitott tüzet a szomszédaira, megölt hat férfit és hat nőt, illetve egy gyereket, majd megpróbálta megölni saját feleségét, és végezni akart önmagával.

A helyszínlelés folyamatban.

MTI/BLIC

Frissités 1.0 : A merénylet előtt Rade S. 33 km távoli Oromra ment piros citroen márkájú autójával és megölte anyósát Tratyik Izabellát (1947) és apósát Tratyik Jenőt (1941).

A vendégek továbbra is a családi ház előtt állnak nem tudnak tuljutni a tragédián.

Helyszínlelést végző rendőrök.

Frissités 2.0:  A Blic napilap információi szerint Rade Šefer nem követett el öngyilkoságot, hanem az egyik lakodalomba érkező franciaországi vendég Emanuel Donjon, a lány nagybácsija lőtte le önvédelemből, miután az örjöngő gyilkos meglőtte Emanuel feleségét.

A Danjon házaspár

Szerencsére Natalia Donjon csak a vállán sérült meg és a mellettük lévő kiskorú gyermeküknek sem esett baja. Emanuel Donjon jelenleg a magyarkanizsai rendőrségen tartózkodik, ahol a tolmácsra várakoznak. A feleségét továbbra is kórházban ápolják.

Frissités 3.0: Vlasztimir barátja a következő üzenetet küldte nekem: Vlasztimir nem halt meg, ne tévesszük meg az embereket. ő elmenekült, nem tartózkodott épp a helyszínen.

Frissités 4.0: Emanuel Donjon önvédelemből cselekedett védte gyermekét és feleségét az ámokfutótól.

Frissités 5.0:  Rade S a fiát akarta megmenteni a nőkkel való gyötrelemtől, ezt jelentette ki az ámokfutás előtt.

Frissítés 6.0:  Nebojša Stefanović, Szerbia belügyminisztere hétfőn délután közölte, hogy leváltotta a zentai és a magyarkanizsai rendőrállomás parancsnokait, s fegyelmi eljárást indított ellenük. A leváltások a vasárnapi martonosi tragédiának a következményei. Stefanović a döntését azzal indokolta, hogy a munkájuk során több szabálytalanságot is elkövettek.

„A Magyarkanizsa Községben történt tragédia után, amelyben hét ember vesztette életét, nyomozást rendeltem el és a Belső Ellenőrzési Részleget, valamint a rendőrség tagjait azzal bíztam meg, hogy derítsék ki az összes tényt, valamint azokat a körülményeket, amelyek miatt bekövetkezett a tragédia, s azt is vizsgálják meg az említett községekben dolgozó rendőrök felelősek-e a történtekért” – mondta Stefanović, aki hozzátette, hogy a következő napokban várja a Belső Ellenőrzési Részleg minden részletre kitérő beszámolóját a rendőrségi dolgozók eljárásával kapcsolatban, s Rade Šefer elleni, 2011-től napjainkig történt feljelentésekkel kapcsolatban is. „A Belső Ellenőrzési Részleg elkészíti majd a részletes elemzést a Šefer Rade elleni összes eljárással kapcsolatban: pontos képet kapunk majd, hogy mikor vagy éppen mikor nem intézkedtek a rendőrök ellene, s meg fogjuk állapítani, a rendőröknek van-e, és ha van, akkor mekkora felelősségük abban, hogy ez a tragédia megtörténhetett” – mondta Stefanović, aki arra is vár választ, hogy a Rade Šefer elleni 2011 novemberében tett feljelentés során a bírósági eljárás miért tartott mintegy két évig, s a végén nem történt semmi, így a feljelentés elévült. A belügyminiszter arra is választ vár, hogy miért kaphatta vissza Šefer Rade a fegyverét, amelyet 2012-ben elvettek tőle.

Frissítés 7.0: 

Frissítés 8.0: 

Emmanuel Danjon francia állampolgár, aki a martonosi tragédia hősének tekinthető, hiszen a családját és az életben maradt vendégeket védve, megölte Rade Šefer tömeggyilkost, elhagyta Szerbiát és visszatért hazájába.Vele tartott felesége, Natália, akit az ámokfutó megsebesített, és akit az újvidéki kórházban ápoltak. Egyes szerb médiumok írása szerint a nagykikindai belügyi titkárság bűnvádi feljelentést (?!) tett Danjon ellen, de a szabadkai felső ügyészség elvetette azt. A sors iróniája, hogy Danjon sokkal több időt töltött előzetes letartóztatásban, mint a tömeggyilkos Šefer (a szörnyű mészárlás előtt).

Nándorfehérvár kudarca Kanizsán*

Ne kapkodd a fejed nyájas olvasó! Még jó a memóriád.
Igen: Nándorfehérvár neve a magyar történelem dicsőséges oldalain szerepel, és említésekor a diadalunkról illene szólni, nem holmi kudarcról.
A kánikulában, íme egy kis rövid történelmi eszmélet-frissítés:
A hódító török sereg mintegy tízszeres túlerővel vette gyűrűbe Nándorfehérvár várát – szégyellje magát, aki nem tudja – a mai Belgrádot.

1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni.
A pápa Te Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok.
A nyugati keresztény világ fellélegzett.
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket.
Halkan jegyezném meg, hogy nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a „művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót tartóztatták föl, önnön életük árán.

Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz éve.
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló harangok szava.
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket. A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak, a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel, vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát. A harang mindig egy kis ünnepet hoz a lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis milyen fontos!

Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra, hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni.
Friss az élmény: a minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett, hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar volt.
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem, miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt, haragudtam rá.

Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz: nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza.
Napok óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként – gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz, Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány szegényes vityilló.
Meg is becsülik a jó debreceniek!

Bezzeg mi?

A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek, évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.

Pósa Károly

*Értesítés: a kispiaci Rákóczi Szövetség Helyi Szervezete a magyarkanizsai Szent István – napi ünnepségen jótékony célú árverésen festményeket fog felajánlani az ellopott harang megvásárlására, valamint az emlékhely biztonsági kamerákkal történő ellátására.