A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár... 

                                      Tóth Árpád

Füllentős vagy feledékeny?

A hét elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke. Tomislav Nikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget, lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett. Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé. Koszovó irányába.

A messziről jött ember

A vendégeskedő szerb államelnöknek a lába nyomát az udvartartáshoz szorosan kötődő sajtó is hűségesen követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a „messziről jött” ember „varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva áradoztak a két államelnök egekig magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt találkozójáról. Eszmecseréjüket a két szomszédos ország közeljövőjét illetően még a „bocsánat, hogy élek (és félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar médiában is történelminek nevezték. Jószomszédi viszonyról, felhőtlen kapcsolatról zengedeztek már hetekkel ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható a meglepetés, amikor az épp csak bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb villám cikázott végig. A naiv festőket is megszégyenítő módon idillikussá varázsolt magyar-szerb csendéletet a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen kijelentésével egyetlen szempillantás alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az egyben. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely szerint: a messziről jött ember azt mond (és azt is művel), amit akar…

A gesztustétel neve: botrány!

Az elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A beszélgetés irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között volt két olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az egyik az 1944/45-ös délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik pedig a verekedés miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiatal sorsa.

A közel nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi kérelemmel fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra elutasította a kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem folytatni kívánja az elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű beadványt ő maga is elvetette. A most 34 esztendős Máriás István (akit l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában folyamodott államelnöki kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is hozta a döntését. A kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint egy hónapos késéssel, de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a szüleit is. (Pontosan ilyen sorrendben.) Akik még ki sem heverhették az őket ért sokkot, máris újabb megpróbáltatással kellett szembenézniük.

„Egy sokk és más semmi…

Újbóli felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson tartózkodó politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az egyik ottani tévécsatorna esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában ismerkedett meg a temerini fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még egyikük kegyelmi kérelmét sem bírálta el. Ennélfogva tévesnek minősítette azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány elutasításáról szóltak. Igen ám, csakhogy az érintettek részére megküldték az államelnök által ez év október 4-én aláírt dokumentumot, amellyel igazolni tudják az elnöki elutasítás tényét. 

A hiteles dokumentum napvilágra kerültével és a sajtóban történő bemutatásával viszont már nem csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált teljessé, hanem magának a köztársasági elnöknek a hiteltelensége is. Akarva-akaratlanul láttatni engedte magát a temerini fiatalok esetének (és ezzel együtt az itteni magyarság ügyének is) a példátlan komolytalansággal és szégyenletes hányavetiséggel történő „kezelése”. Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a magas beosztásban trónoló politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb tanulmányozást, odafigyelést. (De mindenképpen megér egy misét.)

… a vádam csak ennyi!”

Nikolić úr enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a találgatások lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem lehet felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap alatt szépen eltűnt. 

Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk, hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a szörnyen elbaltázott történetet?  Meglehet az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de időközben rájött, hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen a budapesti látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle gusztustételt vártak tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól fésült hivatalos verzió szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső szintről érkező, hatlövetűből leadott kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes durranni egy normálisan működő országban. Akár még a bársonyszéket is megingathatja a politikus hátsója alatt. Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország vagyunk… Azt már igazából végig sem merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát az elnök urat is galád módon felültették. Ha más valaki bírálta el helyette Máriás István kérelmet. Ha az élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg esetleg a saját szemével mégcsak nem is látta a neki címzett beadványt. Ez esetben csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen magyar nemzetiségű aktatologató sem dolgozik az államelnöki kabinetben. Mert könnyen meglehet, hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a temerini fiúk ötágyas börtönszobájában tizenegyedik cellatársként.

„Tudod, hogy nincs bocsánat…”

Talán nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a köztársasági elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát. Egyik szavával agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett. Annak éppen az ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem kap érte. Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén. Mert ő mindenható és érinthetetlen. A mélységes fájdalmukban is megalázott szülőkkel meg ugyan ki az, aki törődik?! Tűrjék, viseljék el, éljék túl és punktum! Eddig is ezt tették. Se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se köztársasági elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De miért is lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak eddig még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem is tudhatja.)

Kirakatba való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi sorsban gyökerező legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével méricskélő Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára viszont semmi sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló botrány. Nem lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap, és elcsitul a morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek nevezett felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy soron következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak a szánkat tátjuk.)  És kéretik a mosolyt is hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra. Vagy ahogyan azt a temerini Csorba Béla mondaná: „Mindenki hülye, csak ő a helikopter!” S ha most (is) mondaná, igazat adnék neki…

Szabó Angéla

A tíz parancsolat

Az ortodox és a protestáns egyházak által használt tradicionális szöveg 

Rembrandt: Mózes a kőtáblákkal, 1659

1. És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván:
2. (I. )Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
3. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
4. (II.) Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
5. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.
6. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
7. (III.) Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
8. (IV.) Megemlékezzél a szombatról, hogy megszenteljed azt.
9. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat;
10. De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van;
11. Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
12. (V. )Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked.
13. (VI.) Ne ölj.
14. (VII.) Ne paráználkodjál. (Az eredetiben: Ne légy házasságtörő.)
15. (VIII.) Ne lopj.
16. (IX.) Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
17. (X.) Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.

(A Károli-fordítás szerint)

A félelem szonettje

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

Dsida Jenő

IDŐHÚZÁS

„Most lenne időben új erőre kapni.

Most lenne időben végleg megrohadni.

Most lenne időben az arcon a rángás.

Most lenne időben a mellen a vágás.”

Most.

Pont most.

Mert mikor, ha nem most?

Most lenne ideje a temerini fiúk szabadulásának.

Ha már oly sok idő elmúlott hiába.

Akkor: MOST!

Égbekiáltó a temerini fiúk bűne. Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott, tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre elítélt Máriás István elutasított kérelme nyilvánvalóan nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.

A mi büszke Szerbiánk igazságosztó elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában, nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat.Tomislav Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és méltó követője elődjének, Boris Tadić-nak. Mert ő is ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent. Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?! Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért majd jó alaposan kiplecsnizik.)

Tökéletesen ki van ez találva. Meg lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is magyarázzák…

Én világéletemben nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...

„Most lenne időben a perc, mire vártunk.

Most lenne időben az elzuhanásunk.

Most lenne időben az angyal a késsel.

Most lenne időben egy tál meleg étel.”

Nyolc és fél év temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok. Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből, fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpit és Jóskát minden ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette. 

Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!

Köszönik szépen, de ami a várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették. (És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak, az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő hiábavaló múlatása – csak úgy,  önmagában -- nem tesz az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“ (olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének) köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még egytől-egyig életben vannak. (Hárman  nyolc éve nem látták a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg, senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)

Ez idő alatt a mi magyar politikacsinálóink egyetlenegyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve, ők aztán valóban csak vártak. Mert várni is tudni kell! És ők azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom, ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés, tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes „eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta. Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem számítottak…

A történetnek azonban még nincs vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is. Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő, Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???   
   

Nem gondolom. Idézek inkább egy klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál legközelebbi rokona acsönd. Kétségkívül megbújik e tömör megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van, akkor mi végre a némaság?

Közben talán a legeslegutolsó szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk. Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből. 

Meddig még? A temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást? Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?

Még öt évig? Vagy hétig?

És mikor fognak élni???

Pusztán csak belegondolni is: maga a téboly.  

„Most lenne időben, de nincsen idő rá.

Most lenne időben, ha volna erő rá.

Most lenne időben, de végleg elévül.

Most lenne időben az Úr szava végül.”

Szabó Angéla

(Idézetek: Csengey Dénes)

Piros hold körül

Piros hold körül denevérek,
bársony koszorú, bodor féreg.
Malacvilágosság az égen.
Hűvöslő szalmazsák a réten.

A saláták az estharmatban
borzonganak, kotyognak halkan.
Már-már rikoltva fölrepülnek.
S tollászkodva megint elülnek.

Pokoli tompa puffanások,
puha füveken járkálások.
Szarvasok agancsai hullnak.
Vagy virág után ágak nyúlnak?

Piheg a meggy kicsattant ajka,
még a kórón is, fönnakadva.
S hogy tágul, szűkül gyors ütemre
az egész világ! Mint a melle...

Minden lábához ejti kincsét.
Lábamhoz ess-e, ó szegénység?
Ki terhel majd, gyökig hajolva,
miként ha termésem ő volna?

1928. nov. 16.

József Attila