Radnóti Miklós: Augusztus

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

(1940. július 21.)

Epilogus* - Arany János

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon**.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére***.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877. július 6.)

*epilógus: (görög-latin) lezárás, befejezés.

**omnibuszon: lóvontatású tömegközlekedési eszközön.

***Nessus vére: a kentaurt Héraklész ölte meg, a vérével átitatott ing azonban levehetetlenül perzselte-égette a hős testét.

Szabó Lőrinc-Május éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
- A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

Szabó Lőrinc

Csend a házban

Nehezen kattan a jó öreg zár,
csak az ajtó nyikorgása mi vár.
Csend van,titkot rejtőn,mélységesen,
szobái elhagyatva,üresen.

Egy két pók a sarokban tanyázik,
hálót sző,majd közepén pompázik.
Csend van ,kegyetlenül fájdalmasan,
csak a lépteim hallatszik halkan.

Körül nézek,minden kihalt üres,
lelkem valakiket folyton keres!
Csend van,nehéz is el kell fogadnom,
emlékeimben még kapaszkodom.

A múlt feltör bennem,és visszatér,
feledhetetlenül végigkísér.
Csend van,most már örökös némaság,
nincs többé ott csupán szomorúság.

Ott áll a ház egymagára hagyva,
magányosan magába zuhanva.
Csend van,iszonyú ez a hallgatás,
csak ennyi ami maradt,hátra már!

(Takács Tamara)

Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

Csokonai Vitéz Mihály

Keresztút - Sík Sándor verse

I. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust 

"... Mikor Pilátus eltörte a pálcát,

Mi tartottuk a mosakodó tálcát,

Hogy mossa kezét meggyalázott székén:

Mi ordítottuk rekedtre a gégénk:

Feszítsd meg őt! ...

Emberek vagyunk; bűnösök vagyunk ...

Te, ki az ítélőn ítélkezel,

De bűne bánójával könnyezel,

Halld elfutó szavam:

Csak egyedül ne, csak a Bárány

Nyomán indulhassak oda,

Hol elejétől fogva vár rám

Keresztemmel a Golgota!

II. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet 

Megroncsolt testtel, homloka tövisben,

Indul az útnak az elítélt Isten,

Vállán a kereszttel.

... én kezdettől rámszabott keresztem!

Elfogadom Uram, de hogy szeressem?

... Uram Jézus, Te adj erőt,

Vagy elbukom az első durva szónál.

De hiszen minden stációnál

Te jársz, Uram, szolgád előtt!

III. állomás: Jézus először esik el 

Terhe alatt a szörnyű fának,

Terhe alatt a tenger bűnnek, ...

Terhe alatt a világ elejétől

Világ végeztéig minden rossznak:

Az Úr leroskad. ...

Vérünk és húsunk, emberfia, testvér!

Verejtékünk hordod és vérhullásunk:

Az én bűneim ülnek a kereszten:

Esnek kell Uram, mivel én elestem. ...

Akard, hogy úgy akarjam,

És megöleljem én is a zuhanó keresztet

Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztelek!

IV. állomás: Jézus édesanyjával találkozik 

Megy a Jézus a Kálváriára,

Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét,

Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most először roskadt el alatta,

Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjak a húsába tépnek,

Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjak csontig elevenbe.

Jön az úton Szűzmária szembe.

A szeméből mennyek mosolyognak,

De szívében hét tőre pokolnak.

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,

Krisztus Anyja, légy a mi Anyánk is!

V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak 

Cirenéből jött, messze földről, ...

Éppen hogy elfogyott a munka kezéről....

És most megragadják s borzadó vállára,

Melyen még az egész nap terhe ott reszket,

Rárakják a térdet csuklató keresztet. ...

Miféle menet ez? ...

Ki ez a férfiú? Simon odafordul.

Épen most rángatják újra fel a porból.

Feláll, - egy pillanat, csak egy, a szemébe,

Jézus Simonéba, Simon az övébe:

Veti neki vállát máris a nagy fának,

Megyen a Jézussal, föl a Golgotának.

VI. állomás: Veronika kendőt nyújt 

Ó Istenarc, kegyetlen

Kínzástól éktelen!

Ó Irgalom, egyetlen!

Ó Jóság, végtelen!

Méltó ki lenne Hozzád?

Egy gyenge nő: 

Letörli véres orcád

A keszkenő. ...

Ó lelkem, durva kendő,

Mocsoktól keserű:

Nézd, mennyi vár esendő

Arc, amit letörülj: ...

Vert arcok, s valamennyi 

A Krisztusé.

VII. állomás: Jézus másodszor esik el

Imhol másodszor roskadsz el alatta. ...

Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád:

Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni, ...

... Másodszor elesett Krisztus, 

Akit ostorral ráncigál talpra a 

gyűlölet ökle, könyörgök Hozzád

Állíts föl engem! Másodszor is 

Állíts föl engem!

VIII. állomás: Jézus találkozik a síró asszonyokkal

Jeruzsálem leányai,

Mind, ti keserves Máriák,

Ne sirassátok az Ember Fit:

Timagatokon sírjatok,

S fiaitokat sirassátok el, ...

A boldogtalan bűnösökre öntsétek

Könnyeitek árját, rájuk ontsátok könnyel

Ölelkező szánalmatok,

Akik nem tudják, hogy mit cselekszenek.

IX. állomás: Jézus harmadszor esik el

Félig halálra váltan, már-már a Golgotán, ...

Harmadszor is leroskad a Keresztviselő.

Mi elesett apák, megesett fiai,

Honnan vegyünk erőt,

Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt?

Nézz rám és nyújtsd kezed,

Hogy el ne bukjam én

Legalább ott, a végső, halálos Hegy tövén!"

X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

Letépték anyja-szőtt mezét.

Leszaggatták varratlan köntösét,

S most itt áll, ország és világ előtt,

A zokogók és röhögők előtt,

Az Ember Fia, meztelen. ...

Hát én Uram? Mi lesz velem,

Ha eljön egyszer ama nap,

Mikor lábunkhoz omlanak

Az emberszőtte fátyolok, ...

S úgy csupaszon bámul reám

Az emberiség ...

S meglátják, hogy ki vagyok!

Ki is vagyok, én Istenem?

"Vetkezd le éned, s megtudod!

Ó meztelen Krisztus a hegytetőn,

Légy irgalmas vetkeztetőm!"

XI. állomás: Jézust a keresztre szegezik

Áll a kereszt az ég alatt, a föld felett.

Tajtékot ver lába körül a gyűlölet. 

... Ember Fia, egyedül vagy a puszta végtelenben!

Egyedül lenni: emberek között,

Egyedül lenni: az Isten előtt ...

Egyedül lenni, önmagamnak is csak undora, 

Hát ezt is megtapasztalod,

Ember Fia!

Akkor tudod meg, hogy mi a kereszt és ki az Úr, a nagy Kereszten, ha mellette függsz áldozatul.

Az áldozatban ott megoldatik minden titok:

Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató,

Felelni fog.

Ott akkor: "Istenem, én Istenem!" kiálthatom.

XII. állomás: Jézus meghal a kereszten

Felkiáltottál: Beteljesedett. És lehajtottad fejedet.

Igen, Uram, közel a nap,

Talán az óra, tán a pillanat,

Amikor félrebillen a fejem,

Amikor én is beteljesedem.

És elkezdődik egy új csepp öröklét?

Bűn és erény, igazság, tévedés, ...

Kell valamennyi és minden kevés,

Csak a minden, a beteljesedés.

Lehajtott fejű Krisztus a kereszten: ...

Csak Tebenned a beteljesedés!

XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

Drágalátos szent testét

A keresztről levették.

Szegény Jézus megpihen

Szűz Mária öliben.

Szűz Mária siratja:

... most itt vagy az ölemben,

Meggyalázva, összetörten. 

Már el nem vesz tőlem senki. 

Hát így kellett ennek lenni? ...

Legyen, amint meg van írva:

Elengedlek már a sírba. ...

Veled voltam a kereszten,

Hulló véreddel véreztem.

Végig, mindig veled voltam,

Veled vagyok most is, holtan. ...

Harmad hajnal mikor éled, 

Én is veled visszatérek.

Mert örömben, fájdalomban

Nem élek én csak fiamban,

Nincsen, ami elszakasszon:

Én vagyok a Boldogasszony.

XIV. állomás: Jézus testét sírba helyezik 

Állok a legutolsó stációnál,

Várom a beteljesedést.

És szembejön a Gyászmenet,

A Krisztus-temetés. ...

Mintha fölkelne az emberiség,

Temetni a Krisztust.

Ott van a menetben mind, aki él,

Jók és gonoszak, hitetlenek, hívők.

Mind ott vagyunk, ...S mindenfelől,

Ömlik az emberiség: temetni a Krisztust.

És minden nyelven a megváltott

... emberiségnek, egy láthatatlan pálca üzemére

Zuhog az egyetemes ének:

"Temessük el, temessük el!?"

Valahol 

A kristálytenger fölött, 

A Szék előtt

Feszült inakkal áll az Angyal.

Áll, vár és alig-alig győzi kivárni

A Harmadnap hajnallatát, ...

És lendül a szárny,

És lebben a kő,

És elhangzik a mindenségben: 

"Békesség nektek, én vagyok!"

Sík Sándor

ÁRULKODÓ OTROMBÁKNAK (KÖLTŐI TÚLZÁS NÉLKÜL)

Nem volt és nincs annak múltja
ki a népét kiárulja,
s fájdalmas lesz életútja
ha idegenek rongybábúja.
Éles látását veszíti
ha lelki szükségét úgy érzi,
hogy cinkosait úgy keresi,
ha nemzetét elemészti.
Koncért s dicsőségért adja,
ha népét lencséért kínálja,
mikor mások átkát hallja,
s bántását szó nélkül hagyja.
Gyökér nélküli a gyökér
s nemzetének semmit nem ér,
mert lelki cafat az olyan erény
ki nem érez a testvéréért.
Ármánykodó gyávasága
ki lakáj-uszályokba állva
saját népét legyalázza,
de igazság lesz a halála!
Rendnek követe a béke,
hisz ez a nemzet menedéke!
Az önző gyűlölet sem győzne,
ha összhangban nem törne féke.
Árulásra nincs bocsánat!
S latrok szavára nem járhat
a világ agyának forgása,
mert ez lesz a Föld pusztulása.

(GundyS)

Dr. Gundy Sarolta

Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél. 

Wass Albert

Október végén

Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.

Már mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom –
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, –
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.

Mert oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz –
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a búcsuzás…

Mindegyik rózsa egy-egy emlék:
szirom, vers, séta, álom,
öröm, kacagás tűz-jele,
mely kőként áll és pörösen lobog
keresztül száz halálon…

Csak néha jön egy álmos alkony,
egy visszasíró, buta alkony
s akkor zokogva jajdulok fel:

Én jó Istenem, miért fájnak úgy
az októberi rózsák?


1924. október - Dsida Jenő

Két vállfa

Van egy vállfa, milyen jó hogy van neki párja.
Nem akartam a hotelba hagyni,
Inkábbb egy jó barátnak szerettttem volna adni.
De a jó bor mellllettt megeredt a nyelvem,
Ami nem volt olyan fontos hát én azt elfelejtetttem.

Igy a két vállfa a hotel szekrény sötét birodalmának lett a rabszolgája.

Felakasztják őket, majd leveszik……kiveszik majd beteszik…………..
Kabátot, szoknyát, nadrágot, inget, pólót raknak rájuk.
Majd meg szakadnak,de nem számít……………
Nem számít, hogy a gomb melyik oldalon.
Lehet az jobbbon vagy balon……….a nehéz az nehéz!!!!!!!
Ez a sors kemény……..

Nyáron kicsit könnyebb.
Télen, hát igen…………..

Arról a napról álmodnak, mikor a belvárosba jártak.
Minden szép volt,fényes,csilllogóóó.
Mennyi volt a látnivaló………

Zsebük üres, gyomruk korgó…….

De jött az éjszaka,sötét és mostoha!
A teher alatt az egyikük eltöröttt,
Sírja a kuka mélyén löttt.

Most van egy vállfa ,már nincsen párja.
Azt számolja mikor jön el a végórája. 

  Margit Tibor 

Május

A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!

József Attila

A szájhősök

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt…
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső

Esti csillag

A nyár delelőn járt,

Az éj fele volt:

Csillag köre ködlőn

Tört át, hol a hold

Fagyban ragyogott és

Planéta-rabok

Közt járta a mennyet -

Holdfény a habot.

Néztem, hogy oly

Hideg mosoly:

Oly dermesztő hideg;

Mint felhő-fürt-

Palást röpült,

S már téged néztelek,

Est Csillaga,

Kinek sugara

Dicső s mind kedvesebb:

Boldog vagyok,

Hogy ott ragyog

Az éji égkupolán,

S e messzi tűz

A lenti hűs

Fénynél különb csodám.

Edgar Allan Poe

Radó György fordítása

Makray Jancsi képe alá

Fákra levelet leheltél,
a víztükörrel megihlettél,
napsugárban fürösztöttél
s a virágokkal betemettél.
Finom árnyak himbálóznak
Titkaink lebegve szállnak,
Varázs sóhajok szikráznak,
Fénymosollyal fogócskáznak.

(20130502 GS)

Dr. Gundy Sarolta

Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.

Kosztolányi Dezső

Nyomok

Nyom nélkül nem tűnsz el hirtelen
Mint suhanó árnyék szele,
A felhő is könny-nyomot ejtene,
Ha lázadna vihar szele.


Ősszel, ha levél sóhajt fákról
Visszasúg nyári lombokat,
Pergő homokszemek ujjadról
Idéznek sivatagokat.

Sziklába vésődött lábnyomok
Az Ősök kövülete,
Szellemet őriz az utódok
Gránithegy emlék-ege.

A szó is, a gesztus is hagy nyomot,
A hangok az illatok,
Tudtodon kívül kínálod nyomod
Önmagad, s gondolatod.

A nyom, az emberek kenyere
Adj hát, és kérlek, gyere!
Menedéked lesz Isten tenyere,
Mert eledelt osztasz vele.

A földi jeleket itt hagyod
Miként tán el sem gondolod:
Hogy az igazi nyomok nem láthatók,
De szívekbe költöznek, ha hagyod.

(GS, 20131020)

Dr. Gundy Sarolta

A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)

Petőfi Sándor 

Újévi kívánságok

Mindenkinek egészséget!

Legényeknek merészséget!

Minden jóból épp eleget,

Nyár idején jó meleget.

Leányoknak piros arcot,

Katonáknak kevés harcot.

Asszonyoknak jó, hű férjet,

Kivel boldogságban élhet!

Gyermekeknek mesés álmot,

Iskolásnak kövér számot.

Állatoknak szorgos gazdát,

Ki a szántón minden gazt lát.

Mi neked jó, neki tüske,

Irigy szomszédot a guta üsse!

Minden, ami rossz volt ókor,

Forduljon meg, legyen jóból!

Mikor éjfélt üt az óra,

- Nézzünk előre - gondoljunk sok jóra.

A sok rosszat hagyjuk az Ó évben,

Hogy az újnak legyen jó az éve!

Dunaharaszti, 2014. december 29.        

Simola Teréz Csilla

Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Juhász Gyula