Epilogus* - Arany János

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon**.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére***.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877. július 6.)

*epilógus: (görög-latin) lezárás, befejezés.

**omnibuszon: lóvontatású tömegközlekedési eszközön.

***Nessus vére: a kentaurt Héraklész ölte meg, a vérével átitatott ing azonban levehetetlenül perzselte-égette a hős testét.

Walesi bárdok

Arany János - Walesi Bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

(1857.)

Arany János 195. éve született

Arany János életrajza nem olyan látványos, mint a kortárs Petőfié vagy Jókaié. Ifjúkori vándorszínész kalandja kudarccal végződött, s mivel hazatérve idős szüleit súlyos betegen találta, életét mintegy vezeklésként rendezte be, példás hivatalnokká vált. Attitűdjére haláláig jellemző a feladatteljesítő beállítottság; igaz, ennek ellentételeként kifejlődött benne a gúzsba kötve táncoló ember belső szabadsága, a dolgok és a „világ” ironikus, illetve humoros eltávolításának képessége.

Arany János (1817-1882)

Arany János 1817 március 2-án született, Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi ill. lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék(kapcsos könyv) verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én halt meg.

Az elveszett alkotmány: 1845-ben írta ezt a művet és ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját is. Ez a mű egy travesztia: magasztos téma alantos stílussal. Mítikus szereplők jelennek meg a megyei választások keretében, ahol az eposzi történet játszódik. A liberális és a konzervatív oldalt is egyaránt szatirizálja, az úri politizálás groteszk megnyilvánulásával jelenik meg. Ezt a művet párhuzamba lehet állítani Petőfi Helység kalapácsával, hiszen itt is az eposz lejáratása volt a cél, bár Arany nem a népies költészetet emeli fel, hanem a szatírikus költészetet jeleníti meg. Díjat ugyan nyert vele, de nyelvezete nehéz volt, ami elégedetlenséget váltott ki.

Arany János a Toldi szerzőjeként él a köztudatban. Maga sem ártatlan ebben: mindenekelőtt a Toldi alkotójának látta önmagát, holott életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele a forradalom után született, s míg a Toldi jellegzetesen forradalom előtti mű, maga Arany elsősorban forradalom utáni költő. Egy bukott forradalom után minden bonyolulttá és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik, míg a forradalom előtt, mondhatni, a forradalom előestéjén egyszerűnek és érthetőnek, sőt elrendezhetőnek látszott. Arany János a bizonytalanság költője lett. Bizonytalan volt a szerepben, amit vállalt, bizonytalan a korban, amely ilyen szerepet kínált neki. Bizonyosságot csak az irodalomban talált, amelynek minden csínját-bínját ismerte: nemcsak mint nagy költő, de mint mesterember is, a szakma legalaposabb értője. Irodalmunkban egyedülálló formatökélye kortársait bámulatba ejtette, a következő nemzedékeket viszont elbátortalanította.

,Nyomó rúdat félkezével kapta vala,

Buda felé azzal utát mutatja vala.‘

A Google Toldija Arany Jánosra emlékezve

Arany e művét 1846-ban írta meg, 1847-ben, amikor megjelenik, egy csapásra híres ember lesz, Petőfi barátságát is ezzel nyeri meg. A Kisfaludy Társaság pályázatára írta, amely azt tűzte ki feladatul, hogy valamely ismert, népi történetet kell feldolgozni. Ő Ilosvai Selymes Péter Toldiját választotta ki, de az eredeti szövegből alig hagyott meg 1-2 részletet. "Átalakítja" Toldi Miklós jellemét, aki egy szinte nevetséges figura volt, ő hőssé, eszményivé tette, így fogalmazta meg: "egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő". Egyértelműen kitűnik a műből a szerző nevelő szándéka, a nép öntudatát akarja felébreszteni, tettre buzdít. Műfaja nagyobb elbeszélő költemény. De Arany eszményképe nem a népmese volt, hanem a népmonda, és a nemzeti költészet ("Eszményem a nemzeti költészet, a népiesség köntösében most,később anélkül"). Ez tehát Arany népnemzeti irányzata. A Toldin végigfut egy másodlagos jelentés, amely a magyar nép problémáit, nehézségeit tartalmazza. A jelkép maga Miklós, és ezek a problémák sok helyen kitűnnek. Pl. a különböző kalandok során (pl.: farkaskaland), amikor látszik, hogy Miklós önmagában egy durva, paraszti, bárdolatlan jellem, amelyet nehéz leküzdenie. Van mikor sikerrel jár ez (pl. amikor erőt vesz magán, haragján György iránt), de még többször látjuk, hogy vagy nem sikerül ez vagy csak részben (pl. azért tudja elkerülni a testvérgyilkosságot (nemzeti vétek), mert helyette a farkasokat öli meg, rajtuk tölti ki haragját, amelyen nem tud úrrá lenni). Ez a másik vonulata a műnek, a paraszti, durva Miklós, az össznemzeti hőseszmény vitéz Miklóssal szemben. Toldinak feladata van, amely rá vár, de ő erre nehezen ébred rá, és végig fenyegeti a veszély, hogy elfelejti küldetését, nem sikerül legyőznie önmagát, és visszaszereznie a magyar nép elvesztett becsületét - a cseh megölésével. Ez a polgárosodó társadalom veszélye is, hogy hamar elfeledi küldetését, feladatát. Miklós (bika, rúd, farkas) elvesztegeti erejét, nem a céljáért küzd. Másrészt Miklós saját, őt megillető részéért is harcol, amely eredetileg is az övé volt, csak a család megfosztotta tőle - ez is párhuzamba hozható a korabeli felfogással: a jobbágyfelszabadítással (a saját jussát kapja meg). Így tulajdonképpen Miklós nagyon összetett figura, egyszerre nemes, vitézi és paraszti, durva. Az erőpróbák célja, hogy ráébredjen: cselekednie kell, de ez sok veszéllyel jár. A jelképes (parabolikus) szinten is megjelenik ez, a polgárosodó nép is veszélyekkel terhes, mert indulatokkal teli, bárdolatlan, és ezt le kell győznie önmagában. Ekkor még Arany optimista a polgárosodás kapcsán. Miklós az alulról felemelkedett legény, aki visszaszerzi a nép becsületét. Arany végig elrejti a műben a metaforikus jelentést.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan...