Margit Zoltán: október

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: október. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: október. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. október 23., hétfő

Október végén




Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.

Már mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom –
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, –
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.

Mert oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz –
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a búcsuzás…

Mindegyik rózsa egy-egy emlék:
szirom, vers, séta, álom,
öröm, kacagás tűz-jele,
mely kőként áll és pörösen lobog
keresztül száz halálon…

Csak néha jön egy álmos alkony,
egy visszasíró, buta alkony
s akkor zokogva jajdulok fel:

Én jó Istenem, miért fájnak úgy
az októberi rózsák?


1924. október - Dsida Jenő



2011. október 6., csütörtök

Pósa Károly - A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 
Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.
Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.
Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.
A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.
A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!
Ugyan akkor - fura módon - a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.
Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.
 
A másik ember építész volt.
Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?
Szabadság, testvériség, egyenlőség?
Szent teheneink vágóhídon?!
Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?
Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!
Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.
Meg a legalja árulók is.
Egyiküket sem feledjük!
Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.
Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 
Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  
De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly

2 MEGJEGYZÉS:

Pósa Károly írta...
Szombaton délután kettőkor búcsúztatjuk Makovecz Imrét, a Farkasréti temetőben, a róla elnevezett, általa tervezett ravatalozóban. Ha valaki éppen akkor Pesten jár, szánjon rá egy kis időt, vigyen egy szál virágot az egyik legnagyobb magyar ember emlékére.
Mi - ott leszünk.
Pósa Károly írta...
Ottlik Géza:

„Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

2010. szeptember 28., kedd

Amikor a kéz ökölbe szorult


Akik küzdöttek a diktátor megbüntetéséért ma földönfutók, nincstelenek...sokan közülük külföldre távoztak, mert "Milosevic" miliciája teszi a dolgát...Mit hozott a váltás, demokratikus fosztogatást...Neked is ökölbe szorult a kezed?

Elmúlt tíz év a forradalmi módszerváltás óta. Nem -hogy egy helyben topogunk, hanem kettő lépéssel még hátrébb kerültünk. A legnagyobb hiba, ami becsúszott, hogy demokratikusan bánt az akkori Szerb kormány a háborút szítókkal, nyerészkedőkkel, tolvajokkal, gyilkosokkal, drog nepperekkel..., akiket a jelenlegi vezetés még fehérebbé fehérített egy 200 000 eurót érő kofferral...
Október ötödike kétezres évben a "tégla" árulással kezdődött, miután Milosevits elveszítette a negyedik "győztes" háborúját is, ez alkalommal Szerbia saját fennhatósága alá vont területén, -Koszóvón is! Milosevits mérgében a teljes katonai, rendőri, titkosszolgálati lefejezéssel dühöngte ki magát, mert bennük látta a kudarc okát. Kedves neje a Jugoszláv Egyesült Baloldal vezére koreografálta a színjátékot, amelynek a vezérszólama a "NATO elleni győztesek" méltatásában merült ki. Szép kis eredmény és győzelem volt, hogy székely származású magyar ember lőtte ki a lopakodó bombázót és azon kívül Szerbia légtere átjáróház volt, őt meg gyorsan nyugalmazták...

A "tégla" árulása belgrádi utcai zsargon, amit a huligánok használnak, ha idegentől megverettetése ellenébe téglavásárlással megelőzik a pofonok elcsattanását... A létrejött Szerb Demokratikus Ellenzékbe (DOS), kezdtek beszivárogni a titkosszolgálat emberei, hogy megvédjék Milosevits rendszerét. Az itt elhelyeződött "tégla" a későbbiekben alapja és fundamentuma lett Szerbia EU hoz való csatlakozásának a meghiúsítására, 2007. évet jelölték meg, akkor a csatlakozás lehetséges időpontjának... A titkosszolgálati rendszerbe bekerültek a "téglaárusok"-utcai huligánok, futball huligánok... is, és a leglojálisabb operatív emberekké váltak, majd hithű demokratikus elveket "valló" pártkatonákká! A klánok és kartellek, emlékszünk a Zimonyiakra-Szurcsiniakra is! Milosevits tartva tanárától is, aki akkor már inkább a szociál-demokrácia elvére módosított, Ivan Stambolicot megőleti a "légiós" által irányított hírhedt tejhatalmú "vörös-sapkás" alakulatával, e alakulat a vezérét nem tudta megvédeni, de a rendszerét teljességében átmenti a későbbiekben... E szép stratégia és elképzelés ellenére, aminek a célja a Milosevits védelme volt, zsugába dőlt, mert a nép torkig volt a hazugságok tömkelegével, és megindult Belgrád felé autóbuszokon, traktorokkal, buldózereken...A demokratikus ellenzék szónokai hozzájárultak Milosevits hitelességének teljes eróziójára, itt meg kell említeni a neveket is: Zoran Đinđić filozófiájával, Žarko Korać pszichologiájával, Vojislav Koštunica alkotmányjoggal, Velja Ilić közgazdasággal, Nenad Čanak rock and rollal, Vladan Batić ügyvédségével ,Kasza József dörgedelmeivel és az ellenálás "OTPOR" civil mozgalom  ökölbe zárt kép szimbólumával kápráztatta a népet. Összeállt a politikai vezetés és a nép tömegesen követte őket. A forradalom beindult égett a Szerb tévé székháza, majd lángra lobbant a parlament is, bár a rendőrök mindent elkövettek, félre álltak a túlerő láttán, nem kell elfelejteni, hogy az utcákon rengeteg fegyver volt, ami "erekje" -ként ott maradt a háborút járt nép kezében...

A legnagyobb "téglát" a már említett "légiós" adta el október ötödikén 17:30 perckor, amikor is Belgrád központja felé vette irányát "Humvee" páncélozott járműivel, 50 állig felfegyverzett emberével. Az első jármű 29 találatot kapott és teljes kőzáporozást viselt el, a Takovska utca sarkán a konvoj megállt és helyzetfelmérést végezett, majdan elindult az Aberdar utcán lévő speciális antiterorista egység (SAJ) székhelyéhez, itt átállást színleltek és még egy papot is kerítettek, hogy megáldja őket a nép és a tv-é kamerák előtt...18:30 perckor "légiós" Zorán Đinđić-el találkozik a Dobrinjei utcában, a "légiós"-on kettő pisztoly fityegett, hogy még nyomatékosabbá tegye a "tégla" eladási szerződését a következőket mondva: "Kész van, Milosevits aut, nem fordulhatunk vissza, a nép győzött", ezt követően a "légiós" elvitte Đinđić-et a Kosutnjak utcába és megmutatta neki, hogy hol ölték volna meg az emberei "klasszikus" ollóba zárásos technikával, amit ő meghiúsított... Đinđić megvette a "téglát"...Mit tehetett volna ötven "vörössapkás" ötszázezer ember ellen, aki szintén fel volt fegyverkezve és egy része részt is vett a balkáni öldöklésekben, semmit, amit is tett, -borsos áron "téglát" árult! E taktika arra szolgált, hogy a "vörös-sapkások" átmentsék magukat a demokratikus rendszerbe és elő készítsék bosszújukat Zoran Đinđić ellen...A rendszer immáron átmentette magát a vörös ing átváltozott kékes-sárgára...Október 6-án a demokrácia csúfosan megbukott, mely 2003 március 12. véglegesen meg lett pecsételve, mert a "Demokrácia nem jár páncélingben". Đinđić-et kettő lövés terítette a földre, ez volt a "tégla" szerződés hitelesítése és a "légiós" küldetése. Szerbia EU-ba tartó vonata kisiklott a Szerb kormány épületének udvarában...

Az elkövetkező időszakban "demokratikus" leszámolás indul azok ellen, akik részt vettek 2000 október ötödike megszervezésében. Kirakat perek tömkelegét zúdítottak a nyakunkban, személyesen haton vagyok túl és még három folyamatban az általam képviselt egyesület ellen, melyből kettő a strasbourghi európai emberjogi bíróságon várat magára... Újra rendőrségi kihallgatások indultak koholt vádak alapján, Milosevits szelleme körbejár bennünket...Ma megértük azt, hogy vannak önkormányzatok, amelyben egyetlen egy ember sincs, aki részt vállalt a diktátor elleni harcban, és azt is megértük, hogy magyar pártelnököt szégyenítenek meg, azt, aki többször nézett farkasszemet Milosevits-el, azok, akik 2000 október ötödikén az egérlyukban bújtak félelmükben és holnap is ott lesznek, ha fordul a kocka, mert gyávaságukat büszkén tudják vállalni...

Ne feledjétek kedves barátaim a költő szavait:

... "És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad."...Wass Albert-Üzenet haza


Ma is vettünk téglát! Szép selyem csomagolásban, kék színű és pici kis sárga csillagocskák díszítik...Te is vegyél téglát még jól jöhet egyszer...


Akik küzdöttek a diktátor megbüntetéséért ma földönfutók, nincstelenek...sokan közülük külföldre távoztak, mert "Milosevic" miliciája teszi a dolgát...Mit hozott a váltás, demokratikus fosztogatást...Neked is ökölbe szorult a kezed?
Margit Zoltán

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin