Margit Zoltán: Makovec Imre

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Makovec Imre. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Makovec Imre. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 1., vasárnap

Héttorony* Fesztivál: Makovecz Imre születésének 80. évfordulója



Makovecz Imre építész születésének 80. évfordulójára emlékezik a november 5. és 20. között zajló idei Héttorony Fesztivál – mondta el az MTI-nek Horváth László fesztiváligazgató.

Hozzátette: a neves építész életműve befejezetlen, hiszen a fővárosban nincs általa tervezett jelentősebb épület, viszont megvalósításra vár a templomterve. „A Héttorony Fesztivál akkor teljesíti be a küldetését, ha ez a budapesti épület is megépül, a világ a csodájára járhat, és a fesztivál kulturális rendezvényei lakhatják be tereit” – fogalmazott Horváth László.

A fesztivál idei helyszínei között van Budapest mellett Makó, Kakasd és Jászapáti, valamint programoknak – koncerteknek, fényfestésnek, vetítéseknek, kiállításoknak és beszélgetéseknek – ad otthont a kárpátaljai Tiszapéterfalva képtára, a szlovéniai Lendva színház és hangversenyterme és a Kolozsvár-Törökvágási Református Templom is. A rendezvénysorozat keretében olyan produkciókkal töltik meg országszerte a Makovecz Imre által megálmodott épületeket, amelyekre maga az építész is bólintana – fűzte hozzá a fesztiváligazgató.

Az idei rendezvénysorozat a Fonó Budai Zeneházban veszi kezdetét, ahol bemutatják a fesztivál szimbolikáját tükröző Jelterv építészeti pályázat legjobb terveit, valamint Makovecz és a nomád nemzedék címmel konferenciát is szerveznek. A szocializmus évtizedei alatt a „vissza a természetbe” és „vissza a saját kultúránkhoz” jelszavakat megélő ikonikus magyar alkotók, köztük Makovecz Imre is, önmagukat a „nomád nemzedéknek” nevezték el. Ennek a nemzedéknek a találkozóhelyévé alakul át a Fonó november 5-én – mondta el Horváth László. A rendezvényt Szalóki Ági és barátai, valamint a Düvő zenekar és Kubinyi Júlia koncertje színesíti.

A Héttorony Fesztivált november 20-án, Makovecz Imre születésnapján nagyszabású gála zárja a Zeneakadémián, ahol az észt Arvo Part – a 2011-ben elhunyt építész kedvenc zeneszerzője – Lamentate című műve csendül fel, valamint hallható lesz Kiss Ferenc A holdudvarház dalai című ciklusa is Vedres Csaba szimfonikus hangszerelésében. A hangversenyen Makovecz Pál fog vezényelni, az est részeként első alkalommal adják át a Makovecz Imre-díjat.

A Kossuth- és Prima Primissima díjjal, valamint Corvin-lánccal is kitüntetett Makovecz Imre (1935-2011) Magyar Pavilonja nagy nemzetközi sikert aratva épült fel 1992-ben a Sevillai Expón. Tíz évvel később ennek az épületnek az üzenete inspirálta a szervezőket arra, hogy megrendezzék az első Héttorony Fesztivált, amely a zene és építészet szerves kapcsolatára igyekszik ráirányítani a figyelmet.

MTI



A legenda 

„...a *Héttorony mélyében fekszik a mérhetetlen kincs, melynek a Barát az őre; bizonyos éjeken látni őt völgyeket áthá- gó lépéssel, fejével a holdig felérve járni, s a kincs-höz vivő kulcsokat kinálgatni. Ezen kincs magába foglalja mind azt, mi az isteni magyarföldön csak lelhető: aranyfákat, gyümölcsöt, szöllőgerezdeket, mindennemű állatot, bor helyett, iható folyékony aranyat, arany tyúkokat, hasonló tojást költve, arany köveket st. ki belé juthat az szedhet amennyit s mit akar egy óráig éjfél előtt, ekkor földrendítő csapással becsukódik a hétvár kapuja; ha a szerencsés ekkor ott maradt volna, addig kel néki benn várnia, míg évek vagy századok folytán ismét bejut valaki, ki őt megszabadítsa. Azon nem, melyből valamit magával visz, szerencsét hoz néki egész életére; a végtelen kincs legbecsesb drágasága azonban egy kereszt, a boldogságos szűz, és tizekét apostol aranyból; ki ezekhez nyúlni mer, azt rögtön halál éri. Ha mégis sikerülne valakinek azokat kivinni, azonnal megszűnnék magyarhon gazdagsága, s az ország puszta s elhagyottá lenne.” 

(Ipolyi Arnold: Magyar mythologia - Pest, 1854)




2011. október 28., péntek

A Mester - a képet rajzolta: Pósa Károly















"Karácsony kilencéves koromban: az ostrom, amikor az oroszok körülvették Budapestet, és az Istenhegyi út huszonnyolc kerítésébe kapaszkodva, a ház lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár, égig érő lángokkal. Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku elvtárs vérengzését, álltam kivégzőosztag előtt. Amikor Konrád és Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból ezerháromszázat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és megszüntetni, elindultunk a ma már halott barátaimmal, Beke Pállal, Varga Tamással és másokkal, gyáva tanácselnököket vittünk bátor tanácselnökökhöz, és faluházakat építettünk a pusztulásra ítélt településeken. Aztán Sevillában megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg mindenféle népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat, hogy megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon jó. Csak fájdalom ne legyen!"

2011. október 6., csütörtök

Pósa Károly - A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 
Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.
Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.
Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.
A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.
A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!
Ugyan akkor - fura módon - a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.
Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.
 
A másik ember építész volt.
Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?
Szabadság, testvériség, egyenlőség?
Szent teheneink vágóhídon?!
Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?
Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!
Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.
Meg a legalja árulók is.
Egyiküket sem feledjük!
Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.
Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 
Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  
De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly

2 MEGJEGYZÉS:

Pósa Károly írta...
Szombaton délután kettőkor búcsúztatjuk Makovecz Imrét, a Farkasréti temetőben, a róla elnevezett, általa tervezett ravatalozóban. Ha valaki éppen akkor Pesten jár, szánjon rá egy kis időt, vigyen egy szál virágot az egyik legnagyobb magyar ember emlékére.
Mi - ott leszünk.
Pósa Károly írta...
Ottlik Géza:

„Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin