"Karácsony kilencéves
koromban: az ostrom, amikor az oroszok körülvették Budapestet, és
az Istenhegyi út huszonnyolc kerítésébe kapaszkodva, a ház
lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár, égig érő
lángokkal. Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku elvtárs
vérengzését, álltam kivégzőosztag előtt. Amikor Konrád és
Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból
ezerháromszázat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és
megszüntetni, elindultunk a ma már halott barátaimmal, Beke
Pállal, Varga Tamással és másokkal, gyáva tanácselnököket
vittünk bátor tanácselnökökhöz, és faluházakat építettünk
a pusztulásra ítélt településeken. Aztán Sevillában
megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg mindenféle
népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat, hogy
megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként
látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon
jó. Csak fájdalom ne legyen!"
