TO LOUIS KOSSUTH

A New York-i Kossuth-szobor ma is az Amerikában élő magyarok egyik zarándokhelye. 

A szobor a Riverside Drive – 113. utca találkozásánál található.

(Fotó: maroskult.wordpress.com)

1877

Light of our fathers' eyes, and in our own
Star of the unsetting sunset! for thy name,
That on the front of noon was as a flame
In the great year nigh thirty years agone
When all the heavens of Europe shook and shone
With stormy wind and lightning, keeps its fame
And bears its witness all day through the same;
Not for past days and great deeds past alone,
Kossuth, we praise thee as our Landor praised,
But that now too we know thy voice upraised,
Thy voice, the trumpet of the truth of God,
Thine hand, the thunder‑bearer's, raised to smite
As with heaven's lightning for a sword and rod
Men's heads abased before the Muscovite.

Poems and Ballads Second Series  

                                                                 By 

Algernon Charles Swinburne

KOSSUTH LAJOSNAK

1877

Algernon Charles Swinburne

Apáink szemefénye is azóta.
Esthajnalijó csillagunk! neved -
mely délbe láng volt nagy idők felett,
hogy harminc év előtt állott a próba

s orkánosan rázkódott Európa
villámba, szélbe - még ma is nevet,
s új korban új kor hirdetője lett.
De nem a múltért dícsérünk, hunyóba,

Kossuth, ki szívünknek, mint Landor, áldott,
hanem mivel a hangod most kiáltott,
az Isten trombitája, és a rossznak

most törsz neki villámszóró kezeddel,
s kardoddal, melynek éle nem veszett el,
most vágsz oda a zsarnoki orosznak.

Kosztolányi Dezső

A zenekarral 2021 március elején gondoltunk egy nagyot és Monokra utaztunk, Kossuth Lajos szülőfalujába. A célunk az volt, hogy közönség nélküli koncertet rögzítsünk március 15-re, mert úgy gondoltuk, hogy a nemzeti ünnepre való emlékezés nem maradhat el még ezekben a nehéz időkben sem, amikor tombol a járvány a világban. Miután ezt a szándékukat közé tettük a közösségi médiában, több ezer e-mailt kaptunk nem csak Magyarországról, hanem az egész Kárpát medencéből és a tengeren túlról is, Ausztráliától Amerikáig. Sok ezer iskola, óvoda, középiskola, magyar közösség jelezte, hogy szeretne velünk ünnepelni a virtuális térben. Ez a műsor nem akar több lenni, mint ami. Itt állunk előttetek emberközelben, sallangok és manírok nélkül. Itt állunk azon a színpadon, ami a járvány előtt az életünket jelentette. Úgy zenéltünk, hogy nem tudjuk mikor tehetjük ezt meg legközelebb. Szerettünk volna emlékezni és örömet okozni nektek. Szerettünk volna veletek ünnepelni és most hogy ezt személyesen nem tehetjük meg, reméljük, hogy a virtuális térben eljut minden magyar emberhez ez a video. Szívünket lelkünket beletettük, hogy megidézhessük március 15 hangulatát és erősítsük az összetartozást és a hitet mindannyiunkban, hogy bárhol is vagyunk szétszóródva a világban, magyarnak lenni igenis jó ! 

Szeretettel: Kiss Kata Zenekar 

e-mail: info@kisskata.hu 

Tel: +36305881301 

A film elején elhangzik Kossuth Lajos 1890. október 20-án Torinóban elmondott beszédének részlete mely minőségében is eredeti fonográf felvétel. Hegyi - Füstös István református lelkész találta 1977-ben. Kossuth Lajos a legkorábban született ember akinek a hangja meg van örökítve. /Jogi tulajdonosa a Hungaroton / 

Köszönet: 

Bártfay Emese, Monok Polgármesterének A filmet készítette a Vajtó Produkció rendezte: Vajtó László A Kiss Kata Zenekar: ének-Kiss Kata zongora: Bikics Tibor gitár: Möntör Máté basszusgitár: Kiss Gergő Nyenyec dobok: Eisenhoffer Péter hegedű: Tóth Ádám hegedű, vokál : Nagy Dóra hangtechnika : Lakatos Dávid, Kádas Csaba 

Sajtókapcsolatok: 

Kristóf Hajnalka +36302189268

 kristofhajni@gmail.com 

Koncert szervezés: Kiss Kata menedzsment +36305881301

 karacsv@gmail.com 

Instagram oldalunk: 🎯 https://bit.ly/3gtwz58​ 

📸 YouTube csatornánk: 🎤 https://bit.ly/3cmQkZK​ 

Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

-

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.

-

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.

-

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
-

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső

Nyár, nyár, nyár

Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,

De kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az

Instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves

Poémát, minden irányban.

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

Kosztolányi Dezső 

Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.

Kosztolányi Dezső

Poros, boros, salomos...

Π, ח, Kosztolányi?

Igen, ha nincs kampány szobor sem lett volna? Olvasom a cikkek sorozatát pró és kontra. Kosztolányi Dezsőről volna szó és poros, boros, Szabadkáról, ahol immáron bálvány-súlyú szoborformaként révedez egykori gymnasiuma felé...

Nézem a képeket és félek a ténytől, hogy a rendezvényen résztvevők többsége még egy Kosztolányi verset sem tudna megidézni, nos sokukat ismerem személyesen...sajnos...

Szembetűnő, hogy nagyon kevés fiatal vett részt e „kultúrkampányon”, amely talán nem is erről szólt, hanem az elsők kalapos felvonulásáról. Nos „stylist-ok” azért követhetnék a divatot és nem „Indul a bakterház” lókupecének tökfödőjét tűzték volna a fejükre, hanem, ha már tetszelegni akartak, akkor illőbb lett volna a „sabeszdekli-kipa-kapdeli”, -kinek mi a megfelelőbb az elnevezések közül...

Szó sincs róla a Szent István-i kultuszba bőven belefér a történet, mert minél sokszínűbb az ország annál nagyobb esélye van a túlélésre, avagy a politikum kettő legyet egy csapásra elmélet alapján, ha már ott vagyunk, kettő "kisebbségnek" is tetszelgünk,  akkor ez is meg az is, no meg McDonald’s is...

McDonald’s ? Igen, mert ugyebár Kosztolányi Dezső szobrát körbevevő „kapú”-ban ott a McDonald’s reklámtáblája, valahogy gyors szoboravató után, -gyors étkezde a poros immár kólás Szuboticán "csak" párttagoknak, -ingyel busszal, ahogyan Szlóbó tanította!

Mivel a szoboralkotó nem ismerte Kosztolányi Dezső munkásságát (!?), csak a megbízás után, itt esik neki a jó-ízlés a párt megfelelőségi elméletének. Elemezzük a szobrot, egy nagyon szembetűnő még a laikus számára is, a szobor az alkotójának a  fizimiskája (inkáb fizi, kevésbé Miska), testtartása és görnyedsége... Nagy alkotók köztudottan Önmagukat is becsempészik alkotásaikba, nos itt ez "ordináré" hiba, mert Kosztolányi egyenes testtartású, céltudatos megjelenésű a szoboralkotó meg, inkább ne írjam le, nem szeretném bántani szegényt (...), de ez van!

Menjünk tovább, a sokak által „kapunak titulált – nyaktiló” mi is lehet?

Vegyük alapul, hogy a talapzat kör alakú térben helyezkedik el, ebben az esetben a „kapú” a Pí – Π, matematikailag kifejezve:

Ábrázolva:

itt már dereng valami, hogy a szoboralkotó gymnasiumi évek matematikáját célozza meg, amelyet Kosztolányinak is meg kellett tanulnia, a kör mindig bejön...

Az ábrazolásnál megfelelően húzzuk meg az átlókat, rájövünk, hogy valójában "Dávid csillag" képe a talapzat, a sárga oszlopok a csúcsok és itt jön be a politikusok kalapos felvonulása, de a kapu nem hagy nyugodni, mert nem nyaktiló az már szent!

A megoldás a héber ábécé 8-ik betűje lesz a Het vagy Chet – ח

A „kapu”, amennyiben a számmisztikát veszem figyelembe 8-at jelent a héber ábécé szerint, ezt a számot az univerzális rend tényezőjének tartják. A szám több vallásban is megjelenik (buddhizmus, hinduizmus, japán kultúra...). Ez a szám jelenik meg a leggyakrabban és a legváltozatosabb formákban az írásban. Formamódosulásként találkozhatunk vele a b, g, s, d, f, ly, t és az l betűkben.

A számmisztika szerint az akadályok, a gátló hatások, a bánat, a nyomor, a katasztrófa, a szegénység, a végzet száma. Fegyelmezettséget, merevséget, gyakorlatiasságot, anyagiasságot, hatalomvágyat, sikerorientáltságot mutat. Túláradó indulatokra, a türelem, a megértés és megbocsátás hiányára utal. Mértéktelen cselekvési energiát jelöl, amely építésre és rombolásra egyaránt felhasználható.

Felfedezhetünk fektetett 8-asokat is az írásban. A nyolcas szám minden esetben a jelenlegi közegből vagy élethelyzetből valókitörési vágyat, de a változtatásra való képtelenséget jelöli. A számnak nincsen sem eleje, sem vége: egy olyan pálya, amelyben szabadon lehet mozogni, de kikerülni belőle képtelenség. A fektetett 8-as a végtelenséget, a végzetet szimbolizálja.

Igen belemélyedtünk az analízisbe, de tudjuk a patás a sorok között búvik meg, viszont jeleket hagy maga-után, ez is egy intő jel lenne?

Kosztolányi Dezső is így látná-e Önmagát a XXI. században? Én inkább maradok alkotásai mellet és az ő szellemiségét idézve, szép ez a poros, boros, salomos öregedő Szabadka, csak fiataljaink hiányoznak immáron belőle, akik a szobor talapzatánál ülve megidéznék Kosztolányi szellemiségét!

Kell e szobor? Igen, kell! -De vannak még érdemes alkotóink, akik megfelelőre alakították volna, először is mert egyszerűen ismerik Kosztolányi Dezső munkásságát, másodszor, ha ez a gyors „kultúrkampány” nem lett volna, akkor hogy mesélték volna el hymnust éneklő haknizók( ...művész úr kezdje el!):

„Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam....” Orbán Viktor úrnak...

A fiatalok, akik elmaradtak a hakniról itt vannak már:

MARGIT Zoltán

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.