Rádiót egy tűzijátékért!

Szögre akasztva...

Ha Szabadkán lenne még kisbíró, akkor a város főterén vagy a hétvégi tejpiacon kidobolhatná, hogy: Közhírré tétetik, eladó a Szabadkai Rádió! Itt a soha vissza nem térő alkalom! Rádiót vegyenek, rádiót egy szilveszteri tűzijáték áráért!

Megszületett ugyanis a döntés arról, hogy Kosztolányi szép, büszke Szabadkája immár végérvényesen lemond arról, ami pedig egyedül csak az övé, a 100 százalékban saját tulajdonát képező intézményéről, és átengedi azt másnak. Majd 50 éven át hűségesen kiszolgálta, de most megválik tőle, elege van belőle, már nem kell, többé nincs szüksége rá. Kalapács alá kerül: vegyék, vigyék, tegyenek vele, amit akarnak!

Megtörtént az eladásra szánt portéka értékbecslése is (maga a rádió tudósított róla a napokban): alig több mint 2 millió dinár az ára. Egészen pontosan: 2 442 000 dinár.
Was kostet die Welt? – ez volt a legelső gondolatom, de aztán fordultam egyet a virágzó barackfák alatt, és apadt valamicskét a tehetetlen dühöm. Már csak az cikázott a fejemben, hogy mint egy közönséges, utolsó férget, úgy tapossák el ezt a rádiót – ráadásul éppen azok, akiknek az őseink hagyatékát meg kellene becsülniük.

Hogy mennyit ér a mostani, csúfosan leértékelt Vajdaságban 2 millió dinár? Alig jelenthet többet egyetlen porszemnél. Hogy mekkora summa ugyanez a mi Észak-Bácskánkban? Mondok két összehasonlítási alapot. Az egyik példa még frissnek számít: nemrégiben határozott úgy a szabadkai képviselő-testület, hogy 32 millió(!) dinárt fordít az egyik peremtelepülés színháztermének a felújítására. (Egyrészt mert közeleg az össznépi vajdmagy csinn-bumm és tánci-tánci, a gyöngyösbokrétás durindó lebonyolításának dátuma, s annak szálláshelyet kellett találni, másrészt taktikai húzásnak sem utolsó, általa bizonyára lehet majd politikai poénokat is begyűjteni. A zseniális indítványt a városi honanyák/honatyák meg is szavazták. Tehát egyetlen csantavéri épület megszépítése megérdemel 32 millió dinárt (amúgy 300 ezer euróért 10 darab 30 ezer eurós házat lehet venni a faluban), a 47. életévébe lépett rádiót pedig mindössze 2 millióért akarják elkótyavetyélni.

Ha belegondolsz, elborzadsz.

A másik szemléltetőpélda: annyit kér a város a magamaga által alapított és működtetett médiumért, amennyit az önkormányzat egyetlen éjszaka, az év utolsó éjszakáján szokott elverni, a város főterén megrendezett szilveszterezés alkalmával. A tűzijátéktól ropogó főtéren alig pár óra alatt szoktak 1-2 milliónak a fenekére csapni. Persze az nem bántja senkinek sem a szemét, mert az óévbúcsúztató hangulatos búfelejtő és újesztendőváró, kedélyállapot javító mulatozás kimondottan a jónép számára. (Meg persze csendháborítás is, amitől rettegnek az idősek, a betegek meg az állatok. De az már egy másik történet.) 

 
„Idén is lesz szabadtéri szilveszterezés Szabadka főterén” – írta 2013. december 13-án Kartali Róbert (egykori Szabadkai Rádió-s) a Vajdaság Ma hírportálon. „ – Maglai Jenő, Szabadka polgármestere az újévi rendezvényekről tartott sajtótájékoztatóján elmondta, hogy december elején, mikor átvették a hatalmat, sem az újévi hangverseny, sem a főtéri szilveszterezés nem volt megszervezve.”
Akkor már azt a csendes ünneplést, azt a városi költségvetést is kímélő hagyományt talán meg kellett volna őrizni. Még senki nem pusztult bele abba, hogy az év utolsó napján otthon maradt a fenekén. Egy szegény község ne hivalkodjon, ne hencegjen az egyetlen éjszaka alatt eldurrogtatott, levegőbe repített milliókkal! Minden garasnak száz helye lenne.

Majd így folytatta mondókáját a polgármester: „Míg az előző években több mint 3 millió dinárba került az újévi koncertek megszervezése, ezúttal a költségek nem érik el 2 millió dinárt sem.”
Hogy lehet ezt masnis selyempapírba csomagolva, szépen elmondani? Evidens, hogy a városvezetés ugyanannyira tartja, pontosabban: nem tartja többre! a közkedvelt és nagy múltú Szabadkai Rádiót egy alig pár órás éjszakai mulatozásnál.

Szomorú.

Egy ilyen meghatározó intézmény, amilyen az észak-bácskaiak szeretett rádiója, nem csupán játszi könnyedséggel pénzre váltható két íróasztalból meg két mikrofonból áll, hanem felbecsülhetetlen értékű hangarchívummal is rendelkezik, és benne lapul az elődök több évtizedes munkája is. Ami pedig megfizethetetlen.

Méltóak vagyunk-e arra, hogy az elődeink lába nyomába lépjünk?

Szabó Angéla

Poros, boros, salomos...

Π, ח, Kosztolányi?

Igen, ha nincs kampány szobor sem lett volna? Olvasom a cikkek sorozatát pró és kontra. Kosztolányi Dezsőről volna szó és poros, boros, Szabadkáról, ahol immáron bálvány-súlyú szoborformaként révedez egykori gymnasiuma felé...

Nézem a képeket és félek a ténytől, hogy a rendezvényen résztvevők többsége még egy Kosztolányi verset sem tudna megidézni, nos sokukat ismerem személyesen...sajnos...

Szembetűnő, hogy nagyon kevés fiatal vett részt e „kultúrkampányon”, amely talán nem is erről szólt, hanem az elsők kalapos felvonulásáról. Nos „stylist-ok” azért követhetnék a divatot és nem „Indul a bakterház” lókupecének tökfödőjét tűzték volna a fejükre, hanem, ha már tetszelegni akartak, akkor illőbb lett volna a „sabeszdekli-kipa-kapdeli”, -kinek mi a megfelelőbb az elnevezések közül...

Szó sincs róla a Szent István-i kultuszba bőven belefér a történet, mert minél sokszínűbb az ország annál nagyobb esélye van a túlélésre, avagy a politikum kettő legyet egy csapásra elmélet alapján, ha már ott vagyunk, kettő "kisebbségnek" is tetszelgünk,  akkor ez is meg az is, no meg McDonald’s is...

McDonald’s ? Igen, mert ugyebár Kosztolányi Dezső szobrát körbevevő „kapú”-ban ott a McDonald’s reklámtáblája, valahogy gyors szoboravató után, -gyors étkezde a poros immár kólás Szuboticán "csak" párttagoknak, -ingyel busszal, ahogyan Szlóbó tanította!

Mivel a szoboralkotó nem ismerte Kosztolányi Dezső munkásságát (!?), csak a megbízás után, itt esik neki a jó-ízlés a párt megfelelőségi elméletének. Elemezzük a szobrot, egy nagyon szembetűnő még a laikus számára is, a szobor az alkotójának a  fizimiskája (inkáb fizi, kevésbé Miska), testtartása és görnyedsége... Nagy alkotók köztudottan Önmagukat is becsempészik alkotásaikba, nos itt ez "ordináré" hiba, mert Kosztolányi egyenes testtartású, céltudatos megjelenésű a szoboralkotó meg, inkább ne írjam le, nem szeretném bántani szegényt (...), de ez van!

Menjünk tovább, a sokak által „kapunak titulált – nyaktiló” mi is lehet?

Vegyük alapul, hogy a talapzat kör alakú térben helyezkedik el, ebben az esetben a „kapú” a Pí – Π, matematikailag kifejezve:

Ábrázolva:

itt már dereng valami, hogy a szoboralkotó gymnasiumi évek matematikáját célozza meg, amelyet Kosztolányinak is meg kellett tanulnia, a kör mindig bejön...

Az ábrazolásnál megfelelően húzzuk meg az átlókat, rájövünk, hogy valójában "Dávid csillag" képe a talapzat, a sárga oszlopok a csúcsok és itt jön be a politikusok kalapos felvonulása, de a kapu nem hagy nyugodni, mert nem nyaktiló az már szent!

A megoldás a héber ábécé 8-ik betűje lesz a Het vagy Chet – ח

A „kapu”, amennyiben a számmisztikát veszem figyelembe 8-at jelent a héber ábécé szerint, ezt a számot az univerzális rend tényezőjének tartják. A szám több vallásban is megjelenik (buddhizmus, hinduizmus, japán kultúra...). Ez a szám jelenik meg a leggyakrabban és a legváltozatosabb formákban az írásban. Formamódosulásként találkozhatunk vele a b, g, s, d, f, ly, t és az l betűkben.

A számmisztika szerint az akadályok, a gátló hatások, a bánat, a nyomor, a katasztrófa, a szegénység, a végzet száma. Fegyelmezettséget, merevséget, gyakorlatiasságot, anyagiasságot, hatalomvágyat, sikerorientáltságot mutat. Túláradó indulatokra, a türelem, a megértés és megbocsátás hiányára utal. Mértéktelen cselekvési energiát jelöl, amely építésre és rombolásra egyaránt felhasználható.

Felfedezhetünk fektetett 8-asokat is az írásban. A nyolcas szám minden esetben a jelenlegi közegből vagy élethelyzetből valókitörési vágyat, de a változtatásra való képtelenséget jelöli. A számnak nincsen sem eleje, sem vége: egy olyan pálya, amelyben szabadon lehet mozogni, de kikerülni belőle képtelenség. A fektetett 8-as a végtelenséget, a végzetet szimbolizálja.

Igen belemélyedtünk az analízisbe, de tudjuk a patás a sorok között búvik meg, viszont jeleket hagy maga-után, ez is egy intő jel lenne?

Kosztolányi Dezső is így látná-e Önmagát a XXI. században? Én inkább maradok alkotásai mellet és az ő szellemiségét idézve, szép ez a poros, boros, salomos öregedő Szabadka, csak fiataljaink hiányoznak immáron belőle, akik a szobor talapzatánál ülve megidéznék Kosztolányi szellemiségét!

Kell e szobor? Igen, kell! -De vannak még érdemes alkotóink, akik megfelelőre alakították volna, először is mert egyszerűen ismerik Kosztolányi Dezső munkásságát, másodszor, ha ez a gyors „kultúrkampány” nem lett volna, akkor hogy mesélték volna el hymnust éneklő haknizók( ...művész úr kezdje el!):

„Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam....” Orbán Viktor úrnak...

A fiatalok, akik elmaradtak a hakniról itt vannak már:

MARGIT Zoltán

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

A tordai vőfély elindult Szabadka városába!

Előzmények 1.0:

A karácsonyi “színházi ajándék” elmaradt, midőn a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának bemutatóját törölték és “állítólagosan” bizonytalan ideig “repertoáron” kívülinek ítéltették meg a döntnökök, de a közvélemény felhördült a történeten és össznépi felháborodást idézet elő. A beharangozóban megtudtuk: “Vajdasági lakodalom című produkció a szabadkai önkormányzat által elkülönített eszközökből, valamint a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával készült. E minisztérium Katona József-pályázatának díjnyertese Terék Anna darabja, valamint az EMMI az előadás díszleteinek és kosztümjeinek elkészítéséhez is hozzájárult. “ (1.)-Magyar Szó, kultúra/színház, 20141224.

Szép tavaszias napra ébredtem, csicseregtek a madarak, a napocska is itt-ott kibújt a felhők mögül. Különösebb dolgom nem akadt, sétálok egyet és megnézem a foghíjas falucskában mi történt az elmúlt időszakban. Sajnos a piros betűs hírek között: -a ki halt meg a főcím, mert a kaszás errefelé sűrűn teszi látogatását, a bölcső csendben ring és porosodik a sarokban...

A falu zaját hatalmas ordibálás törte meg, atyókfia mobiltelefonnal kezében a kereszteződés kellős közepén ordibál. Mi a rák-fene ütött a szerencsétlenbe, mert embernek is satnya, úgy más-félméteres dalia lehetett az illető. A pici emberekkel mindig gond van, világokat tudnak felégetni, sokat gondolkodtam róla, hogy a teremtő miért beléjük táplálta a kénköves pokol összes gonoszságát. A csúszó-mászó „gumigerinces” kígyók jutottak eszembe a villás nyelvükkel, meg a méregfogaikkal, nékik is feladatot adott, akkor ezeknek miért is ne adott volna valami hasonlót...

Akarva akaratlanul fültanúja lettem a telefonba való ordibálásnak, amely imigyen zajlott:

– Hol a ...fenében vagytok? Én időben elindultam Tordáról, ti meg olyan lassan készülődtök, mint menyasszony a lakodalomba! Tordáról kell nekem vőfényt küldeni, hogy időben felkészüljetek? Netalán nekem is kell hívogatni? Időben Szabadkán kell lennünk, mert vár ránk a góré!!!

Ráköszönök a szembe jövő nyugdíjas helyi Googlenéhez és kérdést intézek neki: Szép napot Googlené! Ki ez a nagyhangú úriember?

– Jaj lelkem nem ismered, ez nagy ember!

– Az (mutatok ujjal rá), alig látszik ki a földből! Válaszolok neki.

– Nem úgy nagy, hanem a rangja nagy!

– Jó, de neve van e néki? Kérdezem Googlenét, hogy haladjunk.

– Van lelkem, valami Dubai lehet a tordai mezőségről ott, ahol évenként van faluszínház!

– No, de miért hívogat a lakodalomba, ez az arab ember, talán kőolajat találtak a szikes Bánatban és ide akar házasodni?

– Nem tudod, ...na ne ízélkedj! Választások lesznek azé hívogat az lakodalomba! Úgy hallottam ő lesz a vőfély, mert igazi vajdasági lakodalmat ülnek majd meg, ahol a bosnyák kolonizálták gépfegyverrel várják majd a menyasszonyt! A nóta meg a - Magyarica tudom-todom lesz! No éjfél után pár percre a montenegrói cernogórác koma meg hozza majd a lepedőt közbemutogatásra, hogy ártatlan volt e általa a menyasszony!

– Mikor lesz ez a híres menyegző?

– Mikor, mikor, hát húsvét előtt, február havának utolsó napján! Volt is gond ám, mert a lakodalom szervező elszervezte magát és másik szervezőnek adta át a szervezés jogát! Na, most lesz ám erezd el a hajamat lámpaoltás után, mert az ártatlanul nem ártatlan és a cernogórác komát is át kell verni és feketicsi meggyel be kell majd májzolni a lepedőt! Amennyiben nem sikerül a terv, még ő is lövöldözésbe kezd és akkor a második szervezőnek is annyi lesz...

A Googlenéval történt párbeszéd után felkerestem a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának weboldalát és látom, hogy premier előtt állunk és végre-valahára a vajdasági lakodalom színre kerül. Bemutatják a várt, elvárt és kivárt vajdasági lakodalmat sok szép jelmezben február 28-án! Macbeth -et kitiltották és bizonytalan időre eltávolították a színház területéről, fel is út le is út itt nem lesz konspiráció, mehet a tordai szikes mezőkre tanyaszínházba!

Van azért csavar, ami kilazult a világot jelentő deszkákon éspedig, a laikus rögtön rákérdez:

– Mennyi pénzbe kerül egy előadás és ki finanszírozza?

E kérdésre részben egy kis internetes szörfözés alkalmával választ is találunk. Magyarország 1.500.000,oo forintal támogatja a vajdasági lakodalmat egy számomra ismeretlen civil szervezet által, amely “Udruzenje gradana Tradicija - Traditio – Hagyomány” névre kereszteltetett és székhelye is van néki Szabadkán az Iriskog venca utca ½. szám alatt. Mennyit fizetett a város az elmaradt előadásért? (ez hadititok a szerbiai demokráciában) Üvegzseb, na ne nevettessél meg jó komám a vadkeleten! No, de majd most megtudjuk, mert az előadás megtartatik!

DE, miért? 

A zárszámadás végett, mert el kell valahol, valamit, valakinek számolni...

Kicsit a könyvelés jut eszembe, amit az ócska kocsmában is kettőzve szeretnek, fiskális kasszát megkerülve, mert úgy adómentes és lehet rajta építkezni, nyaralni, házat építeni és a befolyást megerősíteni, úgy anyagilag mindég rosszul álló politikusok megtámogatásával kp-ben!

Á, de nem így van az, ne gondoljunk mindég a legrosszabbra! (…)

A nemrég négy frissen menesztett színész ráneszelt valamire? Avagy túl-képzetté váltak a szakmában és a színházban is bólogató rendszer-Jancsikra lett szükség? Netalán nem akartak egy jót mulatni a bazi nagy vajdasági lakodalomban?

Egyszerű lehetne a válasz: a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának nincs deviza folyó számlája, vagy nincs mérlegképes deviza árfolyamot követő könyvelője? Avagy többszörösen finanszírozott projektről van e szó, amelyet a város is vastagon finanszíroz és az anyaország is? Leegyszerűsítve a városnak kötelessége finanszírozni a színházat, ha már magának alapította, az anyaország meg finanszírozza a folyton sanyarú sorsra hivatkozó határon túli magyarok civil szervezetét!? A nagyérdemű meg tűrje a böszmét, mint liba a tömést...

A tradíció lehet a kulcs szó, de még nem jutottam el a színházig, bár egyszerű lenne, mert bottal csinált fordítók a történelmi egyházakat tradicionális egyházakká körösztölték mifelénk! Tehát: tradicionális színház! Heuréka! Itt lehet a kapocs a Népszínház Magyar Társulata és a “Udruzenje gradana Tradicija - Traditio – Hagyomány”civil szervezet között? A konklúzió lehetne, hogy YUGO-nosztalgiából összefogtak a testvériség-egységgel és sátorosan akartak bulizni, csak a színházba nem fért be a sátor, meg a gaszterbajter lizingelt-kölcsönvett verdája és nem maradt a hozományból semmi, mert elmúlatták időközben...

Ez nem lehet a valóság, csak elmerengtem, hogy a közpénzek mennyi jót szolgálnak! Az adófizetők támogatják a kultúrát, színházat és a pénz elfogy az előadás köddé válik a Betlehemi poros úton egy jászol felett ragyogó csillag fényében, de a kereszthalál utáni feltámadás az az igazi! Macbeth már csak tudja, meg a cigány is, aki kétszer ment el a feltámadásra és azt mondta többet nem megy, mert tavaly is ott fogták el a Gecsemányiék kertjében a szerencsétlent, meg az idén is, hogy lehetett olyan méla? Tudták, hogy az idén is jönni fog persze, hogy elcsípték a grabancát! Meg is érdemelte, hogy olyan keresztes sorsra jusson (Pilátus párti roma, -politikailag)...

A köd elszáll és lőn világosság! Premier előtt állunk és minden állítás megcáfoltatik! A rossz nyelvek sziszegése elhallkul a cigány kezéből kiesik a vonó!

Itt lépnek be a történetbe munkásosztály muskátlis rock zenéjének ikonjai a: 3+2! (súgnak: nem, a zenekar nem megy haknizni nosztalgiából...) Mindegy valaki belép, nos az a valaki a tordai vőfély lesz, elkiáltja magát: Halljátok kicsik és nagyok én nem a Macbeth vagyok, ennek ellenére a vajdasági lakodalomban mulassatok egy nagyot!

Imigyen lett kerek e történet, a káposzta is megmaradt meg a tordai kecske is jóllakott, de ez hogyan történhetett meg Szabadka városában, engem ne kérdezzetek, mert kizárt dolog, hogy tudjam (Vajdaságban lakodalomban tegeződünk...)! Ihaj-csuhaj, meg reketye! Nóta indul, lakodalom lesz a mi színházunkban!

Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc.

Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc. 

Gombház sebaj, ha leszakad, leszakad, 

Lesz más, amelyik ott marad, ott marad, 

Rózsám ha tudnád amit én, amit én, 

Ki babája vagyok én, vagyok én! x2 

Most végződik a, most végződik a, most végződik a tánc. 

Most végződik a, most végződik a, most végződik a tánc.

Rózsám, de szédül a fejem, a fejem, 

Nótával teli a szívem, a szívem, 

A vérem is csak muzsikál, muzsikál,

Ki-világos virradtig áll a bál. x2  

Itt még nincs vége, a vajdasági lakodalom hírével Szabadkáról Tordáig fuss el véle!

MARGIT Zoltán

Kapcsolodó:

1. ) http://margitzoltan.blogspot.com/2014/01/a-vajdasagi-macbeth-lakodalma-torolve.html

2.)  http://www2.nka.hu/pages/emmi/dontesek/kiemelt_muveszeti_celok_13_2_1.pdf

3.)  http://www2.nka.hu/pages/emmi/dontesek/kiemelt_hataron_tuli_2013.pdf

4.)  http://pretraga.apr.gov.rs/AssociationWebSearch/AssociationBusinessData.aspx?Beid=3368043&rnd=6C32662D0455C3CF6E81BF069E342E4511BB7AAF

Mi lehet a szoborlopás utáni hangos csend oka?

Almási Szilárd, a Pont Most civil szervezet elnöke mai sajtótájékoztatóján a turulmadarat ábrázoló szabadkai szobor ellopásának előzményeire és egyes közéleti szereplők azóta kifejtett magatartására igyekezett rámutatni. Különböző dilemmákat és kérdéseket vetett fel (amelyekre valószínűleg nem kap választ a "címzettektől").

A következőket mondta:

- A vajdasági magyar politikai valóság ritkán hazudtolja meg önmagát. Egyszerűen nem mond igazat, manipulál, hazudik, vádol, farkast kiált maga a farkas. 2013-ban ezen már senki sem csodálkozik, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy tulipanos, zavaros tekintetükben a kommunista rezsim minden átkát magukban hordozva a szemünkbe hazudnak.

Aki ma hallgat az cinkos, ezért nem eresztjük le a labdát és a lécet is szinten tartjuk.

Magunk sem hittük, hogy megtörtenhetett Szabadkán: a 350-400 kilogrammos bronz turulmadarat kitépték a talapzatából és elvitték a helyszínről. Kalmár Ferenc szobrászművész törött szárnyú turulmadara a Zentai úti temetőben az 1944/45-os délvidéki vérengzések áldozatainak állított emléket Szabadkán.

Mára már csak a felháborodás és a nyilatkozatok maradtak - az igazak és a hamisak is. És van, aki a lehetőségeihez képest hallgat.

Engedjék meg, hogy pontosan idézzek a Magyar Nemzeti Tanács alapvető céljai közül: "a Szerbiában élő magyar nemzeti közösség és a közösséget alkotó egyének önazonosságának megőrzése és erősítese a szülőföldjén".

A közlemények megíródtak és semmi sem történik. Mindenki elhallgatott. Kérdezzük az illetékes hivatalokat, igy a Magyar Nemzeti Tanácsot is, vajon erejükhöz mérten megtettek-e mindent annak érdekében, hogy fény derüljön a tettesek kilétére, mert azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy két szakadt fémtolvaj lovaskocsijával el tudott lopni egy 400 kilós szobrot.

Nem elég magas sarkú cipőben kitipegni a helyszínre és szomorú szemmel két percben nyilatkozni és sajnálkozni.

Meg kell hangosan kérdeznünk az illetékesektől: látnak-e összefüggést a muravidéki Gyertyánoson 2013. október 18-an elhangzottak között, valamint a szoborlopással kapcsolatos elhallgatás - elhallgattatás és a közelgő választások között.

Engedjék meg, hogy idézzek Csorba Bélának, a VMDP elnökének a jegyzetéből: "Pasztor ugyanis kifejtette, hogy a magyarverések a "mi" (nyilvan a VMSZ-t értette alatta) érdekünkben történtek, mert a választások előtt a szétzilált magyar választótestületet össze kellett fogni valamivel. Mindezt akár úgy is érthette, hogy a magyarveréseket maguk a magyarok szervezték."

Pásztor tud valamit, amit nem oszt meg velünk?

Felmerül a kérdés: milyen összefüggés van a szoborlopás és azon kormányrendelet között, amely a kollektív bűnösségen alapuló közigazgatási döntések hatályon kívüli helyezéséről kellene, hogy döntsön.

Van egy rossz hírünk azok számára, akik elhallgatni és eltusolni akarják a kérdést: mi napirenden fogjuk tartani - tetszik ez vagy nem a kommunista pártból demokratává átvedlett politikai szélhámosoknak - szögezte le Almási Szilárd.

Közzétette: Fekete Lehel - DélHír

Kapcsolódó: A halálmadár (Avagy „A miérdekünkben…”)

 

A halálmadár (Avagy „A mi érdekünkben…”)

ROSSZ ŐRZŐK VOLTUNK A STRÁZSÁN, 
NEM VIGYÁZTUNK RÁ: ELTŰNT A MADÁR.

Volt madár, nincs madár…

Elrepült, messze szállt – folytatnám most zsigerből, ha nem tudnám, hogy ez a szárnya tört madár (legyen most bárhol is és kerüljön majd bárhová is) már sohasem érintheti szárnyaival a fellegeket. Ha még létezik, ítéletnapig tartó röghöz kötöttségre kárhoztatott és (mert a nevében hordozza a sorsát) végérvényes vergődésre szánt. És alighanem ez az igazi tragédiája.

Valójában nem kizárólag amiatt sajnálom az eltűnt bronzmadarat, amit ott, azon a gyászos helyszínen, a Zentai úti temető 44-es parcelláján jelképezett. Nem csak az ott kivégzett 852 szabadkai végett. Sokkal inkább másért. Talán mert az egész (egyelőre még meghagyott, egy ideig még megmaradt) szerbiai magyarságot vélem látni abban a sérült, halálosan beteg, repülni (szabadon szárnyalni) már régóta képtelen, végvergődésében elárvult bronz turulmadárban. Mert ha jól meggondolom, ez a mi kis nemzeti közösségünk is ugyanilyen megsebzett, félszárnyú, égtől elszakított és földre vetett, temető(jé)ben egyes-egyedül evickélő, sorsára hagyott és elkerülhetetlen pusztulásra ítéltetett. Mint akinek a percei meg vannak számlálva, éppoly halálra szánt. A kiirtói, az eltakarítói szemében az anyagi/szellemi/erkölcsi értéke is legfeljebb csak annyi lehet, mint a nemrég eltűnt temetőbéli (nagy tömegű) szobormadárnak. Amennyit nyom a latban, amennyit mutat az ellenség mázsája, a mellényzsebből majd annyit dobnak, vetnek, hajítanak érte. Meglehet, kissé erős meg torz is ez a felnagyított parallelvonás, de mégis igaz: valahogy így, ilyen gonoszul kitervelt és kíméletlen módon válunk mi magunk is tőmetszetté, és mint a keménynek ismert, szilárdnak hitt fémet, úgy olvasztanak fel (és be) minket is, és mint bármilyen egyéb, a másoknak – a másmilyeneknek – folyton csak út(já)ban levő, fölöslegessé vált ócska kacaton, úgy adnak túl mirajtunk is a hulladékgyűjtőben – aprópénzért. (Ha még érző léleknek számítasz, és ezért sért a méltatlan bánásmód, hát gondolj a szerettei által megtagadott és elárult Jézusra meg az érte kapott júdási harmincra, és máris elviselhető!)

Kit néznek itt madárnak? (A mi érdekünkben…)

A mostanában felröppent (na, nem szárnyas, hanem csak egy alacsony ívű) politikusi félmondat, az a bizonyos „A mi érdekünkben”-féle megfogalmazás alighanem még szállóigévé válik egyszer, annyit ismételgetjük azóta, amióta a főmagyarunk szájából egy tanácskozáson elhangzott. Kulcsmondat ez, hiszen mindent megmagyaráz. Dűlőre viszi a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját. Megválaszolja, hogy miért szorult ki az egykoron szebb napokat is megélt vajdasági magyarság a szerb(iai) társadalomból egyenesen a lét peremére, és ebből kifolyólag hogyan válhatott a tűrőképességéről messze földön híres délvidéki magyar – a mellette élő többségi nemzet számára – ideig-óráig még megtűrt, de már színlelés nélkül gyűlölt, ellenséges és irtandó peremfigurává.

Régóta gyanítjuk, hogy a nagypolitikának meg a mi kispolitikusainknak a keze mindebben nyakig benne van. Mégis tévhitben éltünk! Mert balgán és naivan úgy képzeltük, hogy mindezen töméntelen szörnyűséget kizárólag csak azért művelik velünk, hogy nekik jó legyen. Hát most kiviláglott: erdőbe tévedt a fantáziánk. Francokat teszik önmaguk miatt! Mindent csakis és kizárólag a mi érdekünkben cselekszenek. Hogy összerázzák és összetartsák a széthúzásra már eleve, „genetikailag kódolt” magyarságot. Persze nem úgy, nagy általánosságban véve, hanem leginkább csak a sorsfordulókat jelző választásokkor. (Te is meglepődtél, mi!?) Így hát a mi jól felfogott és alaposan megpatkolt érdekünkben zajlik az a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetés, az az általános kiszorítósdi, az a tudatos elszerbesítés, az a mérhetetlen elszegényítés, az a precízen kitervelt magyarverés és az a közbiztonságnak nevezett általános rettegés, amelyet nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalunk. (A nagy kérdés immáron csak az, hogy most, miután tudván tudjuk, hogy mindez a mi érdekünkben történik, a képünkbe vágott igazság változtat-e bármin is. Mármint a gyalázatos helyzetünket illetően.)

Látványpártirodák. (A mi érdekünkben…)

Csalafinta nagyon ez a mi VMSZ-ünk, ez a mi vegyes-magyar szövetségünk – ahogy mostanában nevezik. Teszem hozzá, nem is éppen jogtalanul, hiszen hathatós volt a reklám: a kezdetektől etnikailag majdnem vegytiszta magyar párt gondolt egy merészen meredeket (majdnem azt írtam, hogy hajmeresztőt), és szélesre tárta a bejárati ajtaját az irányában lojális, tősgyökeres belgrádi szerbek és félszerbek, meg az ottani bokáig-térdig-derékig magyarok előtt. Az állandó és fizetett alkalmazottal működő fővárosi pártiroda pedig nyilván azóta is teljes gőzzel üzemel. Csak éppen édeskeveset lehet hallani róla. Az ott zajló lázas életet, nyüzsgést (lennie kell, ha már megéri üzemeltetni!) ugyanis valami miatt diszkrét félhomály fedi, így viszont még csak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen gyakran nyomkodhatják ott a kilincset a belgrádi nemzettársaink, és egyáltalán milyen ügyes-bajos dolgaikkal keresik fel a kihelyezett párthivatalt. Azt már feltételezni sem merem, mert még kukacoskodásnak számítana, hogy olyképpen viselkedik, mint a patkolókovács reszelője, amiről pedig tudvalevő, hogy inkább visz, mint hoz. (Igaz, már az is sokat jelent, ha a „törzsbejárók” időnként lekérik a könyvespolcról és átlapozzák valamelyik Márai–kötetet, ily módon is megszellőztetve a megint méltatlanul mellőzött Mester műremekeit.)

Ha valaki jó szimattal kiszagolta, hogy egy leheletnyi sértődöttség is átszivárog ezen a VMSZ-es, belgrádi, magyar, látványpártirodás, térnyeréses történeten, annak ördöge lehet. Ugyanis egy cseppnyit fájlalom, hogy az én hatezer lelkes falumban még mindig nincsen ilyen helyi pártszékház. A nándorfehérváriak meg már évek óta büszkélkedhetnek vele. (Én valahogy elvagyok nélküle, de a tagságot már évek óta hallom nyöszörögni emiatt.) Viszont ebbéli keserveik hamarosan enyhülni fognak, mert úgy hírlik, hogy már kezdik buzgón keresni a kancelláriának való megfelelő lokációt. Ajánlatom is lenne: az egykori szépreményű földműves-szövetkezet épületében minden irodahelyiség kong az ürességtől. Otthonossá kellene varázsolni valamennyit, mielőtt még az egész épületet porig lopják. (Ezen a héten éppen az étterembe törtek be, és elvitték az ajtókat.) Oda be lehetne költöztetni egy dekoratívan ostoba helybéli lánykát, aki ott órabérben múlathatná a napot. Ha egy életnagyságú tükröt is szerelnének az iroda falára, talán még a szavát sem hallanák. Mondom ezt azért, mert ha esetleg szorgalmasabb fajtára akadnának a kötelező pártkáderezés során, ne adja Isten, olyanra, aki időnként még meg is szellőztetné a városi ügyintézőket, az ugye, senkinek sem lenne jó. Itt viszont a célkitűzés egyértelmű: ami történik, az mind a mi érdekünkben történik. (Ne legyen már megint szétzilálás meg semmi ahhoz hasonló...!)

Vernek is, lopnak is. (A mi érdekünkben…)

Ha sokáig élünk, attól tartok, még tényleg megérjük és kiderül: csakugyan egy pártparancsra működő, kimondottan „magyarverésre” szakosított, különleges különítményt is működtet a legnagyobb és a legmagyarabb politikai érdekszervezetünk. Amikor úgy vélik, hogy eljött az a szent perc, amikor sürgősen össze kell terelni az éppen szétszéledni készülő itteni magyarságot, akkor vezényszóra akcióba lépnek, és Észak-Bánáttól Dél-Bácskáig megrendszabályozzák a duhaj magyar ifjúságot. Olyan „a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” módra – néha magyar punknak álcázva, néha hungarista bőrfejűnek, néha meg mindenre képes, elvetemült szerbnek maszkírozva magukat. Na, akkor ez legalább megmagyarázza, hogy miként állhat elő rendre ugyanaz a furcsaság, hogy a fantom-elkövetőket, a virtuális magyarverőket miért nem találják meg, miért nem citálják (vagy cibálják) bíróság elé, és miért csusszannak ki mindig az igazságszolgáltatás karmai közül. És az is érthetővé válik, hogy ha „magunk közt vagyunk”, ha mi vagyunk a szereplő színészek is meg a közönség is, akkor szinte bármit megtehetünk. Következmények nélkül vádolhatjuk egymást szándékos emberöléssel úgy, hogy annak indítékát sohasem kell bizonyítanunk, és ha úgy tartja kedvünk, újfasisztázhatunk, neonácizhatunk, anélkül, hogy annak helytállóságát bármikor is megkérdőjelezhetnék.

Ezen logika mentén bandukolva kikövetkeztethető, hogy az álságosan álcázott „önverőkön”, vagyis a tulajdonképpeni magyargyepáló brigádon kívül léteznie kell egy rabló és fosztogató osztagnak is. Egy színlelt és megrendezett betöréssel, lopással foglalkozó csoportnak is. Az a rablófrakció vagyis a lopószekció. Hogy ez önkéntes alapon működik-e vagy pedig zsoldoskommandó módjára, azt nem lehet tudni, hogy zsebből honorálják-e őket egy-egy zsákmányszerző portya után, vagy pedig a természetbeni fizetséget alkalmazzák, vagyis a szerzett szajréból történik a demokratikus javadalmazás. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Ez már csak amolyan kekeckedő szőrszálhasogatás. A cél a fontos: minden a mi érdekünkben bonyolódjon! Ha ugyanis (itt már nem skinhead meg rasszista, hanem) van egy „cigány”, aki a mi közös ellenségünk, akkor egy ilyen elképzelt pulikutyával újfent össze lehet terelni az örökösen kóválygó, folyton-folyvást szétszéledni akaró vajdasági magyar birkanyájat.

Végezetül visszakanyarodva a Vergődő madárhoz. A törött szárnyú erőszakos röptetését – akárkik voltak is az elkövetők – alighanem tökéletesen időzítették. Akár a mi érdekünkben vitték el, akár nem. Merthogy azon a helyen, az egykori Mačković-féle téglagyár agyaggödrében pár nap múlva majd koszorúzni kell. S hogy addig előkerül-e épen és sértetlenül a mi halálmadarunk, azt mi, apró poremberkék nem tudhatjuk. Azt csak az igazi jómadarak tudják. A nagy kaliberű politikusok vagy a kisstílű bűnözők.

Addig meg vigasztalódjunk azzal, amivel a Vergődő madár alkotójának, Kalmár Ferencnek a lánya nyugtatgatja önmagát: jó, hogy szegény édesapja a botrányos szobortolvajlást már nem érte meg. Vagy bizakodjunk. Mivel a közösségünk most megint erőteljesen zilálódik… Hátha ez is a mi érdekünkben történt.

Szabó Angéla

Csak a szerb pravoszláv politikusok védték a katolikus templomokat!

VMSZ werk-film: Egyházi adó

Szabadka város katolikus vallású politikusai, főleg magyarok és néhány nem magyar katolikus is, többségében arra szavaztak, hogy a templomokat adóztassák meg és elvegyék a hívek perselypénzét.
Ennek köszönhetően, TEHÁT JÓL FIGYELJÜNK, a ,,NAGY MAGYAR” VMSZ és néhány katolikus bunyevác politikusnak köszönhetően, Szabadka község összes katolikus és pravoszláv egyházi ingatlanját megadóztatják a legmagasabb adókulccsal. Akik kiálltak a katolikus templomok és pravoszláv templomok mellett, azok kizárólag a SZERB POLITIKUSOK voltak, akikbe több tisztesség szorult, mint emezekbe.

Ennek értelmében a katolikus plébániáknak 5 millió dinár adót kell fizetnie a nonprofit épületeire. Az rendben is lenne, hogy a bérbe adott ingatlanok jövedelmét megadóztassák, de a TEMPLOM, a PARÓKIA nem profitábilis épület. KIZÁRÓLAG a hívek adományaiból fönntartható.
Nos, kedves keresztények, amikor a perselybe 50 dinárt dobtok, hogy kifizessük a villanyt, abból 25 dinárt a város elvesz. És még mindenki bennünket szid, hogy mi nyúzzuk a híveket. Az évi összbevétel felét elviszi a város.

Ha nem tudjuk kifizetni az adót, foglalnak és az ingóságokat elárverezik, a templomainkat, parókiáinkat pedig eladják, dzsámit, kávézót, mozit vagy bordélyházat alakítanak ki belőle.
Hát most akkor kedves magyarok, essetek össze a nagy magyar egyházi barátságtól, amit a politikusok mutatnak és tudjátok meg, hogy még a templomba is utánatok jönnek, hogy ott is meglopjanak titeket és elvegyék még azt a pénzeteket is, amit Isten dicsőségére akartatok föláldozni. Az adóból nem elég, már a templomba is utánad jönnek.

Szabadka, 2013. október 23.

ft. dr. Csizmár Oszkár, 

a szabadkai Szent Kereszt-templom plébánosa

Szabadkának nincs pénze a parasztokra - A jégverés nevű sorscsapás!

Egymillió euró. Azt mondják a szakemberek, ekkora a jégkár. Ekkora pusztítást okozott a nem egészen három héttel ezelőtt (május 11-én este) jég formájában hullott csapadék Észak-Bácskában. Pontosabban csak két település – Csantavér és Új-Žednik – határában.

A mintegy 6500 lakosú Csantavéren a napokban fejeződött be a termőföldeken okozott jégkár számbavétele. A falut övező mezőgazdasági parcellákon hatalmas pusztítást végzett a jégeső. Több mint száz helybeli gazda mintegy 900 hektárnyi érintett területről tett kárbejelentést. Akad közöttük olyan is, akinek 40 hold idei termését vitte el az ítéletidő.

„Jégaratás”

Legsiralmasabb látványt a búza- és az árpaföldek nyújtottak. Egyes helyeken – főleg azokon a búzatáblákon, amelyeken jó másfél hónappal a kenyércsata megkezdése előtt a jég már elvégezte az aratást – a kár a 90 százalékot is meghaladja. A 70-80 centiméter magas kalászosokat ledöntötte, a földre fektette a szélvihar és a csapadék.

A tyúktojás- és az ököl nagyságú jég egy-egy búza- vagy árpaszálnak két-három helyen is eltörte a szárát és összezúzta a kalászát. Azokon a parcellákon kárba veszett a vetőmag, a kiszórt műtrágya, az elhasznált üzemanyag, meg a gazda munkája is. Legtöbben úgy gondolták, hogy az égből érkezett jéggel történő aratás után már nincs mire várniuk, az ő számukra már aligha lesz csépelnivaló. Így aztán mentették azt, ami még menthető volt: lekaszálták, beszárították és préselték, vagy silótakarmányt készítettek belőle.  A helyére pedig kukoricát ültettek.

A falu határában akadtak olyan földterületek is (napraforgó- és kukoricatáblák), amelyek a jégverés után úgy néztek ki, mint ha egy egész elefántcsorda vonult volna végig a parcellákon. A szinte még soha nem látott, hatalmas, alaktalan, tüskés jégdarabok mélyedéseket, üregeket, lyukakat vájtak a földbe.

Nincs pénz a gazdák számára(?)

Majd három héttel a jégverés után még csak most sikerült feltérképezni és összegezni a keletkezett anyagi kárt. Mivel Szabadka község mindig is csak afféle kényszerűen megtűrt mostohagyerekként kezelte a többnyire magyar lakosú Csantavért, és mostanra már a helyi közösség folyószámláját is megszüntette (értsd:nincsen egy huncut vasa sem!), így helyben nem tudnak segítséget nyújtani a károsultaknak. Ezért a városhoz fordulnak, onnan várva megértést, szolidaritásvállalást és támogatást. A községi vezetők azonban igyekeztek gyorsan kijelenteni: Szabadkának nincsen pénze a falusi mezőgazdasági termelők megsegítésére. Egymillió eurója pedig kiváltképpen nincsen. A községi tartalékalapban mindösszesen csak 4 millió van – és az is dinárban. (Van amire van, van amire nincs! – mondhatnánk most, ha gonoszkodni akarnánk. Furamód a községi funkcionáriusok szolgálatai kocsijának lízingelésére, a Városházán szorgoskodók etetésére/itatására meg a szekérderéknyi különféle fesztiválra valahogy mindig jut…) Úgyhogy a falusiak ne álmodozzanak, és ne reménykedjenek, a jégkár városi szanálásából nem lesz semmi! Esetleg felsőbb, tartományi illetékesekhez lenne tanácsos folyamodni, meg még a köztársaságiakhoz is. Ehhez viszont – első lépésként – elemi csapás sújtotta körzetté, övezetté kéne nyilvánítani az észak-bácskai régiót. Emellett szól az az érv is, hogy a május 11-ei jégpusztítás után egy újabb is történt nemrégiben, amikor pedig a határ menti sávban szenvedtek igen komoly károsodást a homokvidéki gyümölcsösök. Kiváló alkalom lenne ez most arra, hogy a feneketlen kútként prosperáló, emésztőgödör módjára minden-minden vajdasági pénzt elnyelő szerbiai főváros most egy kevéskét visszacsurgasson a központi kasszába áramló bevételből. 

Ezt a kárt sem térítik meg?

A jég természetesen nemcsak a földeken okozott soha eddig nem tapasztalt mértékű pusztítást. Megrongálta az a lakó- és a melléképületek tetőszerkezetét, a házak redőnyeit és ablakait, az üvegből készült teraszokat, a szabad ég alatt maradt járműveket és tönkretette a kertekben a gyümölcsfák termését és a veteményt is. Abban a sávban, amelyben az ítéletidő végigvonult, szinte mindent letarolt. Az egykori Sár utcán, amelyen a Csík-ér patak is áthalad, és az egykori Rác utcában számos házat, terasz- és fészertetőt megbontott. A Tisza Kocsma közelében lévő egyik épület tetején legalább ezer darab cserepet vert össze. A padlásról a betonmennyezeten át ömlött be a víz a lakásba. A plafon két szobában leszakadt. Egyik-másik helyiségben pedig a szoba sarkaiból bugyogott elő az esővíz. A ház egy teljes héten át úgy állt fedetlenül, egy szál műanyag fóliával a tetőléceken.

Az utcában több helyen is késő éjjelig a háztetőkön dolgoztak az emberek. Másutt egy hatalmas fészernek a tetejét lyuggatták szitává a jégdarabok. Ott legalább százezer dináros kár keletkezett.

Ha már a jégkárt szenvedett mezőgazdasági termelőknek nem segítenek, jó lenne, ha legalább a lakosságnak nyújtanának valamiféle támogatást. Hogy ne maradjanak egyedül a bajban.

Szabó Angéla 

Mellbevágó a hír: A legborzasztóbb, ami történhet!

Ez nem a dzsungel...

Markológépekkel és buldózerekkel bontottak le egy maja piramist Belize-ben, a köveket valószínűleg egy útépítésen fogják felhasználni – adta hírül a CNN. A Noh Mul-ban található ősi templom 2300 éves volt, szakértők szerint a történtek tragikusak és megbocsáthatatlanok.

John Morris, a belize-i Régészeti Intézet munkatársa elmondta: ez a legborzasztóbb dolog, amit az elmúlt 25 évben a belize-i régészszakmában látott. A szakértő szerint a rombolás visszafordíthatatlan, a történtek pedig „hihetetlen tudatlanságról″ tanúskodnak, írja az Index. 

Belize jó messze van. Valahol Közép-Amerikában található, egy meglehetősen fejletlen országként, s most már az is tudható róla, hogy ostoba útépítők képezik lakosságának egy részét.

Mondhatnánk, mi közünk hozzá?

A világ túlsó felén, a dzsungelben lelketlen, hányaveti melósok szétdózeroltak egy több ezer éves építményt. Útban volt, meg aztán a helyén épülő aszfaltcsíknak kellett az alapozáshoz a sok kő. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a maja piramisok kockái kiválóan megfelelnek a célnak: időszámításunk óta tartották a böhöm épületegyütteseket, kapukat, boltíveket. Autópályába beaszfaltozva még egy pár évet kitartanak – akárki mérnök megmondhatja...

Nevethetünk és szörnyülködhetünk.

De álljunk meg egy kicsit! Vajon ki emlékszik az esetre, amikor a Kishomok-Magyarkanizsa út épült és a kivitelező cég munkásai – nem analfabéta belize-i mulatt fogdmegek, hanem jobbára középiskolát végzett magyar meg szerb emberek -, minden teketória nélkül elkezdték széthordani az épülő út mellett magasodó kurgánt? Az ominózus földhányásról, mesterséges dombról elég annyit tudni, hogy korát még csak hozzávetőlegesen sem merik megítélni, de az bizonyos: a legkorábbi térképeken, a török időkben már állottak. 

Egyes szakértők szerint a kurgánok a mi kőkori építményeink. A Dél-Alföldön mutatóban maradt belőlük, mert a 21. századra a zömüket tönkretette a mélyszántás, a földműves éhség, meg a kapzsiság, ami nem figyel holmi történeti szenzációra, csak a maga hasznosítható négyzetméterét tartja számon.
Aztán valaki szólt, botrány kerekedett és az útépítők sebbel-lobbal visszatúrták a maradék földet a domb oldalába. Azóta úgy áll, kissé csonkán. Félbeharapott keleti oldala mutatja, mekkora az emberi gyarlóság. 

És nehogy azt higgyük, hogy a rossz példák fölsorolása itt megáll! 

Hisz a Szabadka-Horgos autópálya-építésénél száz tonna számra gyalulták le a rezervátumként számon tartott horgosi homokpuszta fölső rétegeit, úgy, hogy a jóljárt bizniszmenek sose hallották a nehéz szót: biodiverzitás.

Akarnak közelebbi példát?

Nincs kedvük a belize-i piramisokon sóhajtozni?

Nézzék meg mi folyik Szabadkán!

Az épített örökség, a szecesszió nem Krisztus születésekor jellemezte ugyan a tájat, de száz-egynéhány éve olyan arculatot varázsolt az észak-bácskai mezővárosok központjába, az utcákra és a terekre, hogy mai napig ezt az örökséget tudjuk fölmutatni, ha ismeretlen vetődik hozzánk.

A városházák, homlokzatok, sétáló utcák, középületek, mind-mind mirólunk, eleinkről szólnak. Azaz: csak szólnának, ha hagynánk, vagy őriznénk értékeinket. De mára egy üvegkirakat és egy betonförmedvény fölülírja a múlt csodáinak szükségességét. Bontanak mindenütt, jóvátehetetlenül megcsúfítva, ellélektelenítve a korábban oly szerethető településeink hangulatát. Törölgetik kifelé az emlékeinket.

Magyarkanizsán sorra dőlnek le az egykor oly jellegzetes nagygazdaházak, és a helyükön a kor eszement divatja szerint az építtető pénze és ízlése-ízléstelensége diktál. A kicsiny parasztházak, a tóparti romantikus utcaképek helyett gyorsan, elemekből fölhúzott ormótlan családi házak éktelenkednek, befelé húzott udvarokkal, zsebkendőnyi telkeken terpeszkedő emeletes építmények gyanánt.

Lelkesen, gondolkodás nélkül számoljuk föl önmagunkat. Mintha egy régi fényképalbumból sorra tépnénk össze a bennünket ábrázoló képeket.

Mi ez, ha nem rombolás?

Lehet, hogy nem ezer éves múltat radírozunk ki a köztudatból. Ám ha ilyen szorgalmasan, ész nélkül működünk, soha nem is lesz szükségünk ezredévnyi hagyatékra.

És röhögni fognak rajtunk mások. Teljes joggal. Lesajnálnak majd bennünket, akárcsak mi most, a balga, önsorsrontó belize-i fickókat. 

Ha így folytatjuk, még egy pár évtized és mi is a maják sorsára jutunk.

De akkor már nekünk úgyis mindegy lesz.

Ezek sem piramisok...

Pósa Károly

Három milla pápaszemre...

 

Hárommilliót költöttek csak szemüvegre…

Némi rosszindulattal, de modern szóhasználattal egy igen lendületes, dinamikusan fejlődő és jól prosperáló „cégként“ lehetne aposztrofálni a szabadkai önkormányzatot. Több okból is. Egyrészt azért, mert évről évre hozzájárul az Észak-Bácskában is elkeserítő méretet öltő munkanélküliség enyhítéséhez, mégpedig azzal, hogy folyamatosan duzzasztja a maga humán erőforrását. Szerencsére Jakab Dezső és Komor Marcell száz évvel ezelőtt egy olyan épületet álmodott meg a város szívébe, amely mind a mai napig állja a sarat. És szobái, irodái nem szakadnak le a temérdek tisztségviselő és tisztviselő lába alatt. Pedig a számuk mostanra már elérte a 360-at. Másrészt azért, mert (igazi családanya módjára) gondot visel a városházai közalkalmazottak sorsáról. Ha nem is tartja számon a hajszálaikat, de igyekszik sok tekintetben a kedvükben járni, és még csak álmatlan éjszakái sincsenek amit, hogy erről a féltő gondoskodásról a gátlástalanul kifosztott és kirabolt Szabadkán kinek mi a véleménye. 

Mértékletességet és szégyent nem ismerve, meg a község „templom egere” kategóriába csúszott szegényeivel szolidaritást nem érezve, járják a maguk útját. 

Tavaly például önkényesen (törvényellenesen) felsrófolták a saját fizetésüket. A havi bérrel párhuzamosan rendszeresen kiutalt magának egy kis (hatékonyabb munkavégzésre serkentő) összegecskét is Saša Vučinić polgármester. De ugyanígy vetett egy summa könnyen jött költőpénzt a helyettesének, továbbá a községi képviselő-testület elnökének és alelnökének, valamint a községi közigazgatás vezető beosztású embereinek is. Ilyen huncut módon ömlesztettek át – „zsebpénz” gyanánt – mintegy 210 millió dinárt.  További 270 millió dinár elköltéséről helytelen és pontatlan könyvelést vezettek, 450 millió dinárt pedig nem az előirányzott terveknek megfelelően, nem rendeltetésszerűen használtak fel.

Akik azt gondolták, hogy a csodaszép szecessziós szabadkai Városházán dolgozni nem egyszerűen csak sikk, hanem egy egész sor privilégium is jár a rendes kis állás mellé, azok nem sokat tévedtek. A torony alatt ugyanis rendesen megbecsülik az alkalmazottakat. Ha nem is (a kávéfőző- meg a felmosó asszonyig) egyformán mindenkit. Elsődleges szempontnak tartják, hogy az önkormányzat kötelékébe tartozók egészségesek legyenek, kifogástalan legyen a látásuk és tűrhető állapotban legyen a fogsoruk. Ezért aztán a város állja a számlát, amikor szemüveget vásárolnak maguknak, orvosi vizsgálatra szorulnak, vagy pedig fogászati ellátást kell igénybe venniük. Csak a tavalyi évben 3 millió dinárt költöttek a funkcionáriusok, az irodai ügyintézők, hivatalnokok látásának javítására. Ennyiért vásároltak a részükre szemüveget. Azt a nem túl bonyolult matematikai műveletet még én is el tudom végezni, amelynek a végeredményéből kiderül, hogy ha történetesen az önkormányzat minden egyes dolgozója pápaszemes lett volna, akkor is (átlagban) több mint 8 ezer dinárt költöttek volna rájuk fejenként. Nyilván az sem mellékes körülmény, hogy a szabadkai optikusok is a legkedvesebb kuncsaftjaik között tartják őket számon, már csak a milliós tétel miatt is.

Ez azonban nem minden. A községi közalkalmazottaknak bizonyára valamiféle szervezett módon történő étkeztetés is dukál. Mert, hogy is nézne az ki, ha minden áldott nap otthonról kellene vinniük papírszalvétába és műanyag zacskóba bugyolálva az agyon unt szendvicset? Sokkal könnyebb és kevésbé macerás dolog a pogácsagyártó Fornettinak vagy éppen a helybeli tejüzemnek számlázni havi rendszerességgel. Meg szó, ami szó: elegánsabb is. (Megértem én azt. Mégsem kosztolódhatnak a Vöröskereszt által üzemeltetett szegénykonyhán. Igaz?)

És még ez sem minden! Egy igényes munkáltató vigyázó tekintete sokfélére kiterjed. Nem csupán a dolgozóiról vezet számot, hanem azok csemetéit is igen nagy becsben tartja. Ösztöndíjat folyósít azok számára, akik éppen a középiskolai vagy az egyetemi tanulmányaikat végzik. Tavaly 11 millió dinárt vettek ki a városi kasszából erre a célra.

A rosszmájúaknak és a gonoszkodóknak természetesen lehet irigykedniük a Városházán dolgozó 360 foglalkoztatottra, de aligha érdemes. Én inkább sajnálom szegényeket. Mert a hajigazítás, az arckikészítés, na és a műkörömépítés költségeit (egyelőre még) saját maguknak kell fizetniük. Ezt a pechet!

Szabó Angéla

Minél szegényebb a nép, annál gazdagabbak a honatyák...

A szabadkai városrombolás

Fél éves munka után a Váralja Szövetség elkészítette jelentését a szabadkai városrombolás néven elhíresült folyamatról. Mint ismeretes, néhány éve a délvidéki magyarlakta város még megmaradt épített öröksége veszélybe került azáltal, hogy a városvezetés hatalmas "fejlesztésekkel" átalakítaná a régi hangulatú történelmi belvárost.

A műemléki értékű belváros megmentéséért és az etnikai elözönlést eredményező lakópark-építés ellen a Váralja Szövetség 2011 őszén emelte fel hangját, a szervezet petícióját összesen 34 365-en támogatták - ügyünket még az Országgyűlésig is elvitték.

Kedves Olvasó! 

Nehéz szavakat találni akkor, amikor egy szervezet elnökeként egy olyan városrombolásról kell beszélnem, amely merénylet a magyar és az egyetemes kultúra ellen. S talán nem is ez a nehézsége a dolognak, hanem sokkal inkább a helytállás iránti őszinte és odaadó buzgalom, amely bennünket e nemes, de sokak által átkozott kezdeményezés során végigkísért. 

A szerb hatóságok fellépésénél is több nehézséget okozott számunkra a honi örökségvédő és építész szakma barátságtalan válaszlépése, amelyet egy ártatlan petíció váltott ki. 

Nehezen törtük át az örökségvédelem monopóliumait, mire végre saját magunk is kezünkbe vehettük a bontócsákány ellentettjét, az örökségvédelem nagy fegyverét, a fényképezőgépet…

Hányattatott, de hősiesen viselt küzdelem árán jutottunk el arra a pontra, hogy a magyar emberek tízezrei által reánk bízott feladatot teljesíthessük, a szabadkai városrombolásról a magyar érdekképviseletet kimerítően tájékoztathassuk. 

Szervezetünk jelen dokumentummal zárja e kétségkívül nagy ívű, nehézkes, embert próbáló kezdeményezését – ugyanakkor azzal a biztos tudattal, tiszta lelkiismerettel, hogy mi mindent megtettünk az ügyért legjobb tudásunk szerint. 

Már látszanak a jelei annak, hogy harmincnégyezer honfitársunk aláírása éppúgy nem volt hiábavaló, mint közel fél éves munkánk: a magyar érdekképviselet már tud a városrombolásról, jelen szakmai dokumentumunk eljuttatását követően pedig nem lesz többé kérdéses, hogy Budapest válaszút elé kerül. 

Ebben az elágazásban az egyik út a magyar érdekek feladását, míg a másik a közbenjárást jelenti. De ez már nem a mi felelősségünk. 

Ezekkel a személyes sorokkal ajánlom kiadványunkat! 

Hetzmann Róbert elnök

Váralja Szövetség 

HIVATALOS ÁLLÁSFOGLALÁSNAK MINŐSÜLŐ 

TÁJÉKOZTATÓ KIADVÁNY

A képre kattintva letölthető

Divina Commedia - Senta?

Immáron jobb vizek fölé evezni

    emel vitorlát elmém kis hajója,
    s szörnyü Tengert maga mögé veszti;
második Ország kerül íme szóra,
    ahol kitisztul az emberi szellem
    s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.

Az 1300-ban harmincöt éves Dante korának szánalmas politikai helyzetén elkeseredve kezdett hozzá a „Divina Commedia” című művének. Ekkoriban Dante szülővárosa, Firenze a fehér (Vieri dei Cerchi) és a fekete guelfek (Donati) harcának színtere volt – mindeközben Itália szerte a világi és az egyházi hatalmak harca dúlt...A mai nap Szabadkán és Zentán...a sárgák (Gialli) és vörösök (Rosso) ádáz politikai harca dúl, amely a művészeteket és művészeket sem hagy békén, főként hidegen...Egyesek időközben elszívtak egy füves-nek becézett "nicotiana tabacum"-os cigarettát, mert ugyebár a művészetek megkövetelnek egy bódító löketet, úgy a stúdiónak czímezett fogadóban! A két felvonás az egy bizonyos összeg levonás és hűbéri jó eloszlás és megosztás...A pokol után íme a mű, purgatórium körül "söndörög" angyal és ördög meg a nagyérdemű!

Második felvonás: Purgatórium - Purgatorio

Ismét jöttek a levelek és újabb történetekről regéltek. Immáron ekhós szekere a szabadkai színháznak Zentha hírős városában akadt fel a pocsolyában...

A mű czíme: Liselotte és a május

Egy nő – hat férfi. Hat kísérlet a párkeresésre.  De mintha átok ülne Liselottén, egyik férfi sem alkalmas a házastársi szerepre.
Vagy mégis?
Kiben van a hiba?
A saját elképzeléseihez végig ragaszkodni próbáló nőben, vagy az alkalmazkodásra képtelen, mai férfiakban?
Mit kell feladnunk önmagunkból, hogy megtaláljuk az egyéni boldogságot? Fergeteges, vígjátéki úton haladunk a végső megoldás felé…

Pozsgai Zsolt darabja bejárta az ország színpadait, sőt, Európa szerte az egyik legtöbb nyelven játszott magyar vígjáték.


Budapest:

 Budapesti Kamaraszínház

Zenta:

A Zentai Magyar Kamaraszínházat látta vendégül a szabadkai Népszínház. A Liselotte és a május című előadásban a Népszínház művészeit láthatjuk, a rendező Mezei Zoltán.  

Egy nő – (egy) hat férfi. Hat kísérlet a párkeresésre.  De mintha átok ülne Liselottén, egyik férfi sem alkalmas a házastársi szerepre... Spórolás?...Gazdasági válság!

Egy kommentár a zentai előadást követően: "...teljesen átkoppintotta a budapesti Kamaraszínház előadását. Erről ennyit. Szavakat sem találok rendezői munkájához." A színészek játékát viszont dicséretesnek ítélte meg a nagyérdemű! Elgondolkodtató! Ez van, ezt kellene szeretni, mert a nagy, leg-, legis-leg nagyobb politika csinálók ezt javadalmazzák! Elvtársaim, elnézést! Hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim! (...)Tudom, hogy kenyér és cirkusz kell a népnek, de a kenyér savanyú, mert a pékmester újból politikára adta a fejét, a cirkusz meg olcsó és hiába a remek színészi teljesítmény, a kopott gyöngy az csak kopott gyöngy! Tudom, tudom szkeptikusok és kritikusok! Margaritas ante porkos!

To change! 

Épülne szépülne a "poros boros Szabadka-Zenta" ha hagynák, de Palicsot sem szabad szem-elöl téveszteni, nos az épül, szépül, egyszer igazi fürdőváros lesz! Épülnek az új családi házak ékes toronnyal úgy palicsi-módban - jó módban... Lassan már Szabadka-rózsadombjává válik és oda egyszerű halandó, Dante - Isteni színjátékával a hóna alatt nem igen fog hűs-árnyékot találni...

Függönyt le! Most sírunk egyet!

Helyem ha volna írni róla hosszabb,
    írnék, olvasó, az édes italról,
    melytől nincs mód, hogy betellve bucsuzzak:
de mivel kötést tettem én e Dalról,
    e Másodikról, lapjaim kimérve,
    művészet féke nem hagy írnom arról.
Elég, hogy e szent habokból kiérve
    új ember lettem, mintha új galyat hoz
    az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.  

Margit Zoltán

Kapcsolódó: 

1.) Kovács Frigyes és a katedrális

2.) Mekkora is lesz a színház épülete?

3.)  Divina Commedia - Subotica?