Szabadkának nincs pénze a parasztokra - A jégverés nevű sorscsapás!

Egymillió euró. Azt mondják a szakemberek, ekkora a jégkár. Ekkora pusztítást okozott a nem egészen három héttel ezelőtt (május 11-én este) jég formájában hullott csapadék Észak-Bácskában. Pontosabban csak két település – Csantavér és Új-Žednik – határában.

A mintegy 6500 lakosú Csantavéren a napokban fejeződött be a termőföldeken okozott jégkár számbavétele. A falut övező mezőgazdasági parcellákon hatalmas pusztítást végzett a jégeső. Több mint száz helybeli gazda mintegy 900 hektárnyi érintett területről tett kárbejelentést. Akad közöttük olyan is, akinek 40 hold idei termését vitte el az ítéletidő.

„Jégaratás”

Legsiralmasabb látványt a búza- és az árpaföldek nyújtottak. Egyes helyeken – főleg azokon a búzatáblákon, amelyeken jó másfél hónappal a kenyércsata megkezdése előtt a jég már elvégezte az aratást – a kár a 90 százalékot is meghaladja. A 70-80 centiméter magas kalászosokat ledöntötte, a földre fektette a szélvihar és a csapadék.

A tyúktojás- és az ököl nagyságú jég egy-egy búza- vagy árpaszálnak két-három helyen is eltörte a szárát és összezúzta a kalászát. Azokon a parcellákon kárba veszett a vetőmag, a kiszórt műtrágya, az elhasznált üzemanyag, meg a gazda munkája is. Legtöbben úgy gondolták, hogy az égből érkezett jéggel történő aratás után már nincs mire várniuk, az ő számukra már aligha lesz csépelnivaló. Így aztán mentették azt, ami még menthető volt: lekaszálták, beszárították és préselték, vagy silótakarmányt készítettek belőle.  A helyére pedig kukoricát ültettek.

A falu határában akadtak olyan földterületek is (napraforgó- és kukoricatáblák), amelyek a jégverés után úgy néztek ki, mint ha egy egész elefántcsorda vonult volna végig a parcellákon. A szinte még soha nem látott, hatalmas, alaktalan, tüskés jégdarabok mélyedéseket, üregeket, lyukakat vájtak a földbe.

Nincs pénz a gazdák számára(?)

Majd három héttel a jégverés után még csak most sikerült feltérképezni és összegezni a keletkezett anyagi kárt. Mivel Szabadka község mindig is csak afféle kényszerűen megtűrt mostohagyerekként kezelte a többnyire magyar lakosú Csantavért, és mostanra már a helyi közösség folyószámláját is megszüntette (értsd:nincsen egy huncut vasa sem!), így helyben nem tudnak segítséget nyújtani a károsultaknak. Ezért a városhoz fordulnak, onnan várva megértést, szolidaritásvállalást és támogatást. A községi vezetők azonban igyekeztek gyorsan kijelenteni: Szabadkának nincsen pénze a falusi mezőgazdasági termelők megsegítésére. Egymillió eurója pedig kiváltképpen nincsen. A községi tartalékalapban mindösszesen csak 4 millió van – és az is dinárban. (Van amire van, van amire nincs! – mondhatnánk most, ha gonoszkodni akarnánk. Furamód a községi funkcionáriusok szolgálatai kocsijának lízingelésére, a Városházán szorgoskodók etetésére/itatására meg a szekérderéknyi különféle fesztiválra valahogy mindig jut…) Úgyhogy a falusiak ne álmodozzanak, és ne reménykedjenek, a jégkár városi szanálásából nem lesz semmi! Esetleg felsőbb, tartományi illetékesekhez lenne tanácsos folyamodni, meg még a köztársaságiakhoz is. Ehhez viszont – első lépésként – elemi csapás sújtotta körzetté, övezetté kéne nyilvánítani az észak-bácskai régiót. Emellett szól az az érv is, hogy a május 11-ei jégpusztítás után egy újabb is történt nemrégiben, amikor pedig a határ menti sávban szenvedtek igen komoly károsodást a homokvidéki gyümölcsösök. Kiváló alkalom lenne ez most arra, hogy a feneketlen kútként prosperáló, emésztőgödör módjára minden-minden vajdasági pénzt elnyelő szerbiai főváros most egy kevéskét visszacsurgasson a központi kasszába áramló bevételből. 

Ezt a kárt sem térítik meg?

A jég természetesen nemcsak a földeken okozott soha eddig nem tapasztalt mértékű pusztítást. Megrongálta az a lakó- és a melléképületek tetőszerkezetét, a házak redőnyeit és ablakait, az üvegből készült teraszokat, a szabad ég alatt maradt járműveket és tönkretette a kertekben a gyümölcsfák termését és a veteményt is. Abban a sávban, amelyben az ítéletidő végigvonult, szinte mindent letarolt. Az egykori Sár utcán, amelyen a Csík-ér patak is áthalad, és az egykori Rác utcában számos házat, terasz- és fészertetőt megbontott. A Tisza Kocsma közelében lévő egyik épület tetején legalább ezer darab cserepet vert össze. A padlásról a betonmennyezeten át ömlött be a víz a lakásba. A plafon két szobában leszakadt. Egyik-másik helyiségben pedig a szoba sarkaiból bugyogott elő az esővíz. A ház egy teljes héten át úgy állt fedetlenül, egy szál műanyag fóliával a tetőléceken.

Az utcában több helyen is késő éjjelig a háztetőkön dolgoztak az emberek. Másutt egy hatalmas fészernek a tetejét lyuggatták szitává a jégdarabok. Ott legalább százezer dináros kár keletkezett.

Ha már a jégkárt szenvedett mezőgazdasági termelőknek nem segítenek, jó lenne, ha legalább a lakosságnak nyújtanának valamiféle támogatást. Hogy ne maradjanak egyedül a bajban.

Szabó Angéla 

„Időzített pokolgépen…

Vajdasági magyar szempontból mind-ezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?

Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról, hogy mi-lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…

Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai nélkül térjen vissza… 

Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba haladunk.

Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag ideális lőtávolságból.

A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a falucska apraja-nagyja.

Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra.  

Weiss Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)

Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”

Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar „politikai és szakmai elitnek”.

Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még a kis-sámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem tévedtem.

A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.

Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:

miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget, vérzivatart.

Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.

Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárásoktörténetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is, holnap is.”

Szabó Angéla

Visszanézés (interjú)

Kép: Kubikos a századfordulón 

(Gyula, Békés m.)  

Beszélgetés egy régi kanizsai munkással

Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca  

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 

- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.

Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.

Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.

De ugyan ez a helyzet a munkával is.

A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.

Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly