Vajdasági magyar szempontból mind-ezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris
nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni
mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér:
milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi
tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?
Amikor a tartományi kormányfőnk
legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben
előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a
lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól
beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli
kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő
rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg
menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt
Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem
mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora
késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni,
továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes
jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a
hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos
és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik,
hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk
hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a
másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról,
hogy mi-lesz akkor majd, ha… Engem meg közben
szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan
venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben
kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember
lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…
Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel
ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb
nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű
újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel
akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd
gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a
dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte
be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a
szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos
véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14
évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni
(kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán
nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai
nélkül térjen vissza…
Vajon a történelem e szempontból
valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre
még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba
haladunk.
Ebbéli kesergésemben meg is
erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác
melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két
dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai
település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most
42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit
megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk)
horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy
„potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó”
pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon.
Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is
elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp
csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy
a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag
ideális lőtávolságból.
A másik „furcsaság”, amelyet
szerettem volna egészen közelről látni, az a települést
átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld
oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni
években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó,
oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három
évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a
keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő
látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek
akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a
falucska apraja-nagyja.
Noha korábban már többször is
megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig
barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont
minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg
is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek
nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának –
az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról.
Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az
ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment
Vukorárra.
Weiss Julianna azzal a céllal buszozott
el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját
szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt
a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték.
Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a
csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a
tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az
időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából
származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó
szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának
is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi
testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon
kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban
megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)
Amikor már igazán belemélyedtünk a
beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk,
magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a
szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni,
se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy
leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az
itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva.
Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”
Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra
az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem
legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet
bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon
mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított,
zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk
felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai
nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást
akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági
magyar „politikai és szakmai elitnek”.
Amikor úgy másfél évvel ezelőtt
először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban
megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című
könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra
kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt
ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és
megértsük. (Sőt talán még a kis-sámli és a hokedli is elkel
majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem
tévedtem.
A Bácsgyulafalván élő, vitriolos
epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán
kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a
pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az
már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas,
esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes
hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon
olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő
képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet
szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a
szemedből az álom.
Délvidéki S. a részben elhazudott,
részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai
félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs
óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári
háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen
haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és
meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd
alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba.
Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket
valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály
keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább
afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán
inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb
rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki
magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert
átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő
után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan
bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható
is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és
alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb
módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és
akarat. Mondok rögtön egy példát is:
miért nem tud (vagy nem akar, vagy
nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy
történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló
szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített,
alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához
még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz”
egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi
egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást.
Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből.
Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő
soron következő fergeteget, vérzivatart.
Márpedig a vitás kérdéseket akkor
kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a
békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha
viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a
mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben
pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.
Egy korszak attól lesz múlt, hogy a
történészek megírják.
Végezetül – mintegy mementóként
– álljon itt néhány sor a Fejezetek a
rácjárásoktörténetéből című könyvből: „Készülj
föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az
alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen
népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta,
akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem
mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a
„bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja
védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma
is, holnap is.”
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!