Tolvajtempó
Hogy milyen végsőkig kiszolgáltatott
és nyomorúságos helyzetben éli a (nem is szürke, hanem fekete)
hétköznapjait a vajdasági magyarság, afelől ékesen tanúskodik
két közelmúltban elkövetett betöréses rablásnak az esete.
Egészen pontosan: nem is maga a gaztett az igazán meghökkentő,
hanem az az óriási félelem, amely ezeket a vérlázító
„családkifosztásokat” övezi.
Így rabolnak Oromhegyesen és
Zentagunarason
A mély hallgatásba burkolózó
szörnyűséges bűntetteket két kisebb, túlnyomó többségében
magyarok lakta bácskai településen követték el. Az egyik falu
Magyarkanizsához, a másik Topolya községhez tartozik. Az első
esetben álmában lepték meg a békésen alvó családot. Hajnalban
lopóztak be abba a házba, amelyben egy negyvenes éveiben járó
férfiember él az édesanyjával. Elsőként az asszony ébredt
fel, de nem a zajra, hanem a világosságra – a tolvajok ugyanis
minden szobában felkapcsolták a lámpát. Az arcukat maszkkal
eltakaró bűnbanda tagjai nem érkeztek csupasz kézzel,
pisztollyal és vadászkéssel voltak felfegyverkezve. A két
álmából felriadt embert megkötözték, és átkutatták a házat.
A talált pénzt és ékszert összeszedték és elvitték.
A másik eset világos nappal történt.
Vasárnap délelőtt. Az idő alatt, amíg a család minden egyes
tagja a templomban volt a misén. A betörők értékeket keresve, a
lakást teljesen felforgatták, és igen gazdag zsákmánnyal
távoztak: mintegy 700 ezer dinár értékű készpénzzel és a
családi ékszerekkel. A megkárosítottak ugyanis éppen a
bűncselekményt megelőző napokban jutottak egy jószágeladásból
származó tekintélyesebb összeghez.
Már nem is lepődünk meg rajta
Hogy miért érdemelnek
legalább említést ezek a tömören felvázolt
történetek? Több dolog miatt is alkalmasak a továbbgondolásra.
Az első és a legszembetűnőbb talán a vérszemet kapott tolvajok
vakmerősége és gátlástalansága. Már nem csupán sötétedés
után, éjszakánként merészkednek be egy-egy családi ház
portájára, hogy néhány tyúkot elcsórjanak a baromfiudvarból,
vagy pár szerszámot elemeljenek a fészerből. Mostanában
napvilágnál – úgy is mondhatnánk, hogy nyíltan és
nyilvánosan,szinte a szemünk láttára – zajlik a rablás.
Mintha az elkövetők mára már oly mértékben kitanulták volna a
gyalázatos mesterségüket, és olyannyira elszemtelenedtek volna,
hogy szinte nem is tartanak attól, hogy bárki megláthatja, vagy
éppen rajtakaphatja őket. Ugyanakkor elkövetési módszereikben,
és az eszközeik tekintetében is jelentős változások
figyelhetők meg. A kiszemelt áldozataikat nem csupán szavakkal
fenyegetik (meg), hanem különféle ütlegekkel és újabban már
késsel és fegyverrel is. Így követelve tőlük, hogy adják elő
a megtakarított pénzüket és az ezüst meg arany értéktárgyaikat.
A házigazdáknak pedig még annyi időt sem hagynak, hogy észhez
térjenek, hogy az első meglepetésükből felocsúdjanak, hanem
azonnal megkötözik, úgymond hatástalanítják őket. Az
erőszakos viselkedésmód ilyesféle „gyengédebb” válfajától
pedig már csupán egyetlen lépésnyire van a testi bántalmazás
és a fizikai leszámolás. Az emberáldozat, a gyilkosság.
Mindehhez pedig szépen, lassan, módszeresen hozzászokunk. Vagy
talán így helyes: hozzáidomítanak bennünket. Tisztán
látszik ez abból is, hogy már csak igen ritkán háborodunk fel
az ilyesmin. Az újabbnál újabb eseteket leginkább csak
közömbösen tudomásul vesszük és regisztráljuk. Ennyi.
Az elhallgatás nem tesz jót az
ügynek
Az említett két eset közös
jellemzője az, hogy nem egyedül élő, idős és magatehetetlen
személyeket raboltak ki, hanem éppen egy életerős fiatalokból
álló családot és egy olyan háztartást, amelyben a negyvenes
családfenntartó alaposan hozzászokott már a kemény fizikai
munkához, és aligha ijed meg a saját árnyékától. Mindez
azonban nem rettentette el és nem tartotta vissza az elkövetőket.
A legmegdöbbentőbb mégis is az,
hogy – noha az ismeretlen tettesek ellen mindkét bűncselekmény
után rendőrségi feljelentést tettek –, beszélni róla,
nyilatkozni már nem volt bátorságuk. Mindkét család
egybehangzóan azt állította, hogy nagyon-nagyon félnek.
Sőt: rettegnek. Féltik a hozzátartozóikat és féltik önmagukat.
Nem szeretnék, ha bajuk esne, és tartanak a „visszavágástól”,
a bosszúállástól, a leszámolástól.
A bizalmatlanságuk, a kételkedésük,
az óvatos előrelátásuk, a logikusnak tűnő ódzkodásuk
emberileg természetesen érthető. Ugyanakkor okot ad az
aggodalomra is. Mert az azért még sincs rendjén, hogy akit
megloptak és kiraboltak, az pusztán félelemből hallgatásra,
elhallgatásra kényszerül. Egyszerűen nem meri elmesélni, nincs
bátorsága a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami vele
megesett, amit a családjával műveltek. Akkor sem, ha
minden értéktárgyát és valamennyi összekuporgatott pénzét
alig pár perc leforgása alatt vadidegenek elrabolták
tőle. Mert tart a lehetséges következményektől.
Márpedig az elhallgatás nem tesz jót ezeknek a kényes ügyeknek.
Az elhallgatás ugyanis nem teszi azokat meg nem történtté. Arról
nem is beszélve, hogy csak lovat ad a fosztogatók alá.
Tűrni kényszerülünk a
végtelenségig?
A környezetünkben szinte mindenki
tud lopásról, rablásról, betöréses esetekről mesélni.
Bármerre járunk is, elképesztő történetek minden településen
hallhatóak. A megfélemlített, a rettegésben élő emberek
azonban sem a nevüket, sem az arcukat nem merik hozzá adni, nem
merik felvállalni. Ez a nyomor(úság)uk pedig kettős: nem elég,
hogy több havi munkájuk gyümölcsét idegenek elveszik tőlük,
az ilyesféle gaztettekről még hallgatniuk is kell. Így viszont –
bármilyen hihetetlenül hangzik is – csak elfedik és növelik a
bajt. Az említett két esetben nem kis értékben elkövetett
lopásról van szó, nem l0-15 ezer dináros károkozásról, hanem
nagy tételben lebonyolított betöréses rablásról. Ezeket a
családokat szó szerint kifosztották. És ez csak az egyik baj. A
másik az, hogy elkeseredésükben és félelmükben teljesen
magukra maradtak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Egy kis –
politikusi oldalról megnyilvánuló – támogatás, segítség jól
jönne a részükre. És emberi mércék szerint is: jólesne nekik.
Legalább addig, amíg a politikacsinálók eldöntik, hogy
valójában mikor szándékoznak végre lépéseket tenni a
katasztrofális közbiztonság javítása érdekében. Talán majd
csak akkor, ha egynéhány halálos kimenetelű betörésre,
rablásra is sor kerül. Vagy ha a rabló urak módosítanak egy
cseppet a szokásos, jól bevált tolvajtempón, és esetleg
egyik-másik evilági hatalmassághoz is besurrannak az éj leple
alatt. Persze csak: merő tévedésből.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!