A lopásnak pedig se vége, se hossza...

 Rácsvédelem a rablók ellen a csantavéri házon

A hétvégén elkövetett két embertelen támadással elegy lakásfosztogatással most már (remélhetőleg) vége szakad a csúfos csantavéri rablássorozatnak – gondolhatnánk naivan, ha csak egy pillanatra is megfeledkeznénk arról, hogy milyen környezetben élünk.
A három nap alatt elkövetett éjszakai betörések során igen gazdag zsákmányt szerezhettek maguknak az ismeretlen elkövetők. Jutott nekik dinár is, euró is, arany ékszer is és mellé tekintélyes mennyiségű baromfitollból készült ágynemű, meg sok egyéb „haszontalan apróság”.


Természetesen nem mindegyik szégyenteljes esetről szerez tudomást a falu lakossága, mert a „bűnlajstromba-vételből” mindig maradnak ki olyan családok, házaspárok vagy egyedül élő személyek, akik inkább elhallgatják a velük megesett tragédiát, mintsem hogy arról bárkinek is beszámoljanak. Néhány lopás kapcsán pedig arról is értesülhettünk, hogy a károsultak – elkeseredésükben – már nem is tesznek feljelentést a rendőrségen, mert nem látják annak semmi értelmét. Ugyanis az elkövetők kilétéről szép keveset lehet tudni, az eltulajdonított holmi pedig szinte sosem kerül meg, sosem jut vissza az eredeti gazdájához.

 Rácsvédelem a rablók ellen a csantavéri házon

A helybeli bűnesetek felderítésének hatékonyságáról meglehetősen borúlátóan vélekedik a negyvenes éveiben járó, egyedül élő Pátrik Ferenc is, akit ugyancsak az elmúlt hétvégén raboltak ki, és aki a történtekről nem is értesítette a rend őreit. Ekképpen foglalta össze a maga történetét:
– Szombaton este 10 óra tájban mentem el itthonról, és mire fél 1 körül hazaértem, addigra már felforgatták a házamat. Rögtön tudtam, hogy valami baj történt, mert amint kizártam az előszoba ajtaját, a szabadon lévő kutyám idegesen csaholva szaladt be, egyenesen a legbelső szobába, márpedig soha nem szokott bemenni a lakásba. Az egyik utcai ablakon felhúzták a műanyag redőnyt, betörték az ablaküveget és bemásztak abba a szobába, amelyet valójában nem is használok, és amelyben a nagyanyámtól származó ágyneműt tartottam. Onnan vittek el valahány dunnát meg párnát. Azokat nem is sajnálom, viszont a pénzemet is megtalálták, és az már sokkal érzékenyebben érint. Az egyik helyen több mint 60 ezer dinár volt egyösszegben, a másik helyen pedig 250 euró. A tévéasztalon is volt valamennyi pénz, de azt nyilván nem vették észre, így az megmaradt. Az ügyben nem szóltam, nem telefonáltam én senkinek sem. Fölösleges. Az ember csak felidegesíti magát. Két évvel ezelőtt még tettem feljelentést, amikor másfél hold kukoricámat leszedték és kintről a földről elvitték. Napokig kijártam a határba őrizni, mégsem tudtam megvédeni. A tetteseket a mai napig nem fogták el.


Röpke kétnapi szünet után, a hét derekán ismét beindult a tolvajlás csantavéri módra-féle masinéria. Szerdán estefelé, úgy 6 óra tájban – tehát világos nappal – nem is akárhol, hanem éppen a főút mentén vonultak végig a krónikus lakásfosztogatók. Egyazon utcában három házat is feltörtek. Kettő lakatlanul áll már évek óta, a harmadikban viszont épp nem tartózkodtak otthon a háziak. Mindegyik helyről tollat zsákmányoltak.

Szabó Angéla

Kik a tolvajok?

Pénz, ékszer, élelem...Rablássorozat Csantavéren...

A nyugdíjból félre kell tenni a biztonságra is...

Újabb betörési hullám kezdődött nemrégiben Csantavéren. A bűncselekményekben érintett családok elmondása alapján megállapítható, hogy a világos nappal elkövetett lakásfeltörések kizárólag készpénzszerzés és ékszerlopás céljából történnek, míg az éjszaka leple alatt zajló tolvajlások az éléskamrák és a hűtők kifosztására irányulnak.

Napközben, leginkább a délelőtti órákban történnek a betörések, miután a családtagok eltávoznak otthonról. Általában olyan házat szemelnek ki, amely mellett már huzamosabb ideje gazdátlanul áll a szomszédos épület, így annak a padlásáról – egyetlen tetőcserepet elmozdítva – könnyűszerrel követhetik a potenciális áldozatok mozgását. A bűnözők órákat, olykor félnapokat is eltöltenek a megfigyeléssel, kivárva a megfelelő időpontot, amikor a háziak közül már senki sem tartózkodik otthon. Akkor az elhagyatott ház hátulsó ablakán át pillanatok alatt a szomszédos udvarban teremnek és már el is jutottak az előre kiszemelt helyiségig. (A hívatlan látogatók nyilván azért választják a besurranásnak ezt a módját, mert a lakatlan, üresen álló ház udvarából zajló felderítés és behatolás kevésbé kockázatos számukra, mint az utca irányából történő szemlélődés.)

A nappali betörők általában az éléskamra ablakán/ajtaján keresztül jutnak be a lakásba, az éjjeli tolvajok pedig a falon, a kerítésen átmászva érnek el a bejárati ajtóig, bent viszont keresnek egy utcára nyíló ablakot, és azon át juttatják ki az eltulajdonított élelmet a kint várakozó társaiknak.

Jó napjuk volt a betörőknek!

A megélhetési bűnözés nagymesterei már nem csupán egyedül élő idős emberek hajlékát rabolják ki, hanem életerős fiatalok otthonát is. Így járta meg a Bolmáni utcában lakó, húszas éveiben járó, kisgyermekes Veréb házaspár is.

– Sokat töprengtünk annak megfejtésén, hogy a mi esetünkben miként zajlott a betörés, és végül összeállt a kép – idézi fel a történteket a feleség.

– Először azt gondoltuk, hogy hátul, a kerítésen át jutottak be a portánkra, az a változat, hogy esetleg a szomszédos ház padlásáról tartottak bennünket szemmel, és az ottani udvari ablakot kinyitva ugrottak be, csak később merült fel. Valószínűleg az tévesztett meg bennünket, hogy az üresen álló épület tetején lévő törött cserép nem most, hanem az egy évvel ezelőtti jégvihar idején keletkezett. Később azonban rájöttünk, hogy a padlás tökéletes megfigyelőhelyül szolgálhatott, mert az onnan kémlelődő egyenesen rálát a mi bejárati ajtónkra. Hogy efelől megbizonyosodjunk, le is ellenőriztük. Átmentünk a szomszédba, fölkapaszkodtunk a padlásra, és ott döbbenten tapasztaltuk, hogy valóban ez volt az elkövetők leshelye. A hiányzó tetőcserép közelében egy széket is találtunk, nyilván azon ülve várakozott az udvarunkat szemmel tartó az alkalmas időpontra… Vasárnap délelőtt körülbelül egy órán át voltam távol, amely idő alatt bejöttek a lakásunkba. Leghátul, a spájz ajtaján át. Értékek után kutatva, meg is találták a pénzünket, az eddig összegyűjtött 2500 eurónkat, és azt a kevéske dinárt, amit a pénztárcámban tartottam az egyik konyhai fiókban. A pénz mellett néhány olyan, még használatlan arany ékszert is eltulajdonítottak, amit a kislányunk kapott ajándékba, és amelyek dobozát a szomszédos ház padlásán szintén megtaláltuk. Semmilyen más használati tárgyat nem vittek el és élelmiszer sem hiányzik a kamrából. Vagy legalábbis eddig még nem vettük észre. Kicsit furcsának tűnt, hogy a bejelentést követően, a helybeli rendőrállomásról csak néhány óra elteltével érkezett meg az ügyeletes. Elvégezték a helyszínelést, később pedig azt a tájékoztatást kaptunk, hogy nem találtak sem idegen ujjlenyomatot, sem más használható bizonyítékot. Érdeklődő telefonhívásunkra azt válaszolták, ha lesz előrehaladás az ügyben, értesítenek bennünket.

A spájzablakon ugrott be a tolvaj

A Verébéknél már bevált, illetve ahhoz hasonló betörési forgatókönyvet alkalmaztak a vasárnapi tolvajok a Szőlősor-i Radák házaspár esetében is. Ugyancsak a mellettük álló lakatlan házból lesték-várták, hogy Radákék a heti piacra induljanak.

– Én fél 8 után 10 perccel mentem el biciklin – meséli Anna –, a férjem pedig valamivel 8 óra után hagyta el a házat kocsival. Gyorsan megjártam, és már be is értem a lakásba, amikor a szomszéd ház felől az ottani vaskapu csukódását, erőteljes csattanását hallottam. Befutottam a hálószobába, amelynek az ablaka arrafelé nyílik, és akkor a keletkezett huzatból már éreztem meg láttam is, hogy az ablakunk nyitva van. A rajta lévő szúnyoghálót felhasította és azon át menekült ki a lakásból a betörő. Nyilván akkor, amikor meghallotta, hogy hazaérkeztem és zárom ki az ajtót. Rögtön az ágyam melletti íróasztalra néztem, mert azon hagytam indulás előtt a mobiltelefonomat. Az már nem volt ott. Gyorsan kihúztam az íróasztal fiókját, amelyben az ékszereimet tartottam, de már csak hűlt helyüket, az üres dobozokat találtam. Elvitték az arany nyakláncomat, a karcsatomat és 3 gyűrűmet, meg egy ezüst láncot és egy tetszetős, bár kevésbé értékes bizsu karcsatomat is. Ahogy nagyjából számoltuk, 1500 euró értékű lehet az eltulajdonított ékszer. Ezen kívül volt még a pénztárcámban 10 ezer forint, az is eltűnt.

– A nyitva lévő fél méterszer fél méteres spájzablakon ugrott be az elkövető – veszi át a szót István, a férj. – Jó nagyot huppanhatott, mert majdnem 2 méter magasan van az ablak. Meg is látszik a lába nyoma, mert belül megrepedt az ablakpárkány. A szekrényekből nem rángatta ki a holmit, nem dúlta föl a házat. Vagy észrevétlenül nyúlt a ruhaneműhöz, vagy annak átfésülésére már nem jutott ideje. A lényeg az, hogy a pénzen, az ékszeren és a telefonon kívül semmi más nem hiányzik. Élelemre nem szüksége, mert a spájzban megvan minden hiánytalanul. Csak a nagykést helyezte ki az asztal közepére. Talán azzal akart védekezni, ha valamelyikünk rajtakapja. Az esetet azonnal jelentettük a rendőrségen, most meg várunk. Mi mást tehetnénk? Ezentúl majd ügyelünk arra, hogy az egyikünk mindig itthon legyen, az ablakokra pedig rácsot szereltetünk. Vagy kénytelenek leszünk riasztóberendezést vásárolni, hogy megóvjuk azt, ami a miénk. A helyszínre érkező rendőr azt mondta, ne nagyon reménykedjünk, mert az ellopott ékszer valószínűleg már nincs itt a faluban, a tolvajok igyekeztek gyorsan túladni rajta.

„A feleségem belebetegedett…”

Ezt már a Dózsa telepen lakó, ötvenes éveiben járó autószerelő, Anitics Mihály mondja, akinek a felesége, Erika agyi infarktust kapott a betöréses eset után. Hozzájuk az utca felőli fém garázsajtón át jutottak be. Kifeszítették, de épp csak egy akkora résnyire, hogy egy gyerek át tudja magát préselni rajta. Reggel 6 órakor, munkába induláskor vette észre az ajtón tátongó nyílást Erika. Azonnal szólt a férjének, aki a garázsba lépve, látta, hogy jó néhány szerszám hiányzik a helyéről.

Aniticsék az autógarázst kamraként, spájzként is használták. Ott tartották a hűtőládát, a télire eltett befőttet és a tartalékolt lisztet, kristálycukrot is.

– Kérdeztem a feleségemtől, hogy mennyi élelem volt a fagyasztóban, én ugyanis ritkán nyitogatom a fedelét. Azt felelte, hogy az ünnepekre teljesen megtelt. Hát most nincsen még félig sem, mondtam neki, mert a java részét nyilván az éjjel elvitték! Pontosan emlékszem, hogy fél 1-kor feküdtem le, akkor kapcsoltam le a lámpákat. És ami eddig soha nem történt meg velem: a ketrecben tartott kutyákat elfelejtettem szabadon engedni éjszakára. Valószínűleg mélyen elaludtunk, mert semmilyen zajt nem hallottunk. Akár az egész garázst kipakolhatták volna autóstól, mindenestől… Négyszáz euró körüli értékben vittek el élelmet. A húst is, de a többféle, házi készítésű pálinkát is sajnálom. A feleségemet pedig még inkább megrázta a betörés, agyi infarktust kapott és most a kórházat járjuk. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Tudjuk, hogy az ilyen lopási ügyekben csak elvétve szokták megtalálni az elkövetőket, a pórul jártakat pedig szinte soha nem kártalanítják. A rendőrség nem végzi megfelelően a munkáját. Én 6 óra 10 perckor tettem a bejelentést, de csak háromnegyed 8-kor érkeztek ki a helyszínre. Elmondatták velem, hogy mi hiányzik, felírták és elmentek. Most azt fontolgatom, hogy beszélek egy ügyvéddel és beperelem őket gondatlan munkavégzés miatt.

Szabó Angéla

Kirabolnak és te hallgatsz?

Tolvajtempó

Hogy milyen végsőkig kiszolgáltatott és nyomorúságos helyzetben éli a (nem is szürke, hanem fekete) hétköznapjait a vajdasági magyarság, afelől ékesen tanúskodik két közelmúltban elkövetett betöréses rablásnak az esete. Egészen pontosan: nem is maga a gaztett az igazán meghökkentő, hanem az az óriási félelem, amely ezeket a vérlázító „családkifosztásokat” övezi.

Így rabolnak Oromhegyesen és Zentagunarason

A mély hallgatásba burkolózó szörnyűséges bűntetteket két kisebb, túlnyomó többségében magyarok lakta bácskai településen követték el. Az egyik falu Magyarkanizsához, a másik Topolya községhez tartozik. Az első esetben álmában lepték meg a békésen alvó családot. Hajnalban lopóztak be abba a házba, amelyben egy negyvenes éveiben járó férfiember él az édesanyjával. Elsőként az asszony ébredt fel, de nem a zajra, hanem a világosságra – a tolvajok ugyanis minden szobában felkapcsolták a lámpát. Az arcukat maszkkal eltakaró bűnbanda tagjai nem érkeztek csupasz kézzel, pisztollyal és vadászkéssel voltak felfegyverkezve. A két álmából felriadt embert megkötözték, és átkutatták a házat. A talált pénzt és ékszert összeszedték és elvitték.

A másik eset világos nappal történt. Vasárnap délelőtt. Az idő alatt, amíg a család minden egyes tagja a templomban volt a misén. A betörők értékeket keresve, a lakást teljesen felforgatták, és igen gazdag zsákmánnyal távoztak: mintegy 700 ezer dinár értékű készpénzzel és a családi ékszerekkel. A megkárosítottak ugyanis éppen a bűncselekményt megelőző napokban jutottak egy jószágeladásból származó tekintélyesebb összeghez.

Már nem is lepődünk meg rajta

Hogy miért érdemelnek legalább említést ezek a tömören felvázolt történetek? Több dolog miatt is alkalmasak a továbbgondolásra. Az első és a legszembetűnőbb talán a vérszemet kapott tolvajok vakmerősége és gátlástalansága. Már nem csupán sötétedés után, éjszakánként merészkednek be egy-egy családi ház portájára, hogy néhány tyúkot elcsórjanak a baromfiudvarból, vagy pár szerszámot elemeljenek a fészerből. Mostanában napvilágnál – úgy is mondhatnánk, hogy nyíltan és nyilvánosan,szinte a szemünk láttára – zajlik a rablás. Mintha az elkövetők mára már oly mértékben kitanulták volna a gyalázatos mesterségüket, és olyannyira elszemtelenedtek volna, hogy szinte nem is tartanak attól, hogy bárki megláthatja, vagy éppen rajtakaphatja őket. Ugyanakkor elkövetési módszereikben, és az eszközeik tekintetében is jelentős változások figyelhetők meg. A kiszemelt áldozataikat nem csupán szavakkal fenyegetik (meg), hanem különféle ütlegekkel és újabban már késsel és fegyverrel is. Így követelve tőlük, hogy adják elő a megtakarított pénzüket és az ezüst meg arany értéktárgyaikat. A házigazdáknak pedig még annyi időt sem hagynak, hogy észhez térjenek, hogy az első meglepetésükből felocsúdjanak, hanem azonnal megkötözik, úgymond hatástalanítják őket. Az erőszakos viselkedésmód ilyesféle „gyengédebb” válfajától pedig már csupán egyetlen lépésnyire van a testi bántalmazás és a fizikai leszámolás. Az emberáldozat, a gyilkosság. Mindehhez pedig szépen, lassan, módszeresen hozzászokunk. Vagy talán így helyes: hozzáidomítanak bennünket. Tisztán látszik ez abból is, hogy már csak igen ritkán háborodunk fel az ilyesmin. Az újabbnál újabb eseteket leginkább csak közömbösen tudomásul vesszük és regisztráljuk. Ennyi.

Az elhallgatás nem tesz jót az ügynek

Az említett két eset közös jellemzője az, hogy nem egyedül élő, idős és magatehetetlen személyeket raboltak ki, hanem éppen egy életerős fiatalokból álló családot és egy olyan háztartást, amelyben a negyvenes családfenntartó alaposan hozzászokott már a kemény fizikai munkához, és aligha ijed meg a saját árnyékától. Mindez azonban nem rettentette el és nem tartotta vissza az elkövetőket.

A legmegdöbbentőbb mégis is az, hogy – noha az ismeretlen tettesek ellen mindkét bűncselekmény után rendőrségi feljelentést tettek –, beszélni róla, nyilatkozni már nem volt bátorságuk. Mindkét család egybehangzóan azt állította, hogy nagyon-nagyon félnek. Sőt: rettegnek. Féltik a hozzátartozóikat és féltik önmagukat. Nem szeretnék, ha bajuk esne, és tartanak a „visszavágástól”, a bosszúállástól, a leszámolástól.

A bizalmatlanságuk, a kételkedésük, az óvatos előrelátásuk, a logikusnak tűnő ódzkodásuk emberileg természetesen érthető. Ugyanakkor okot ad az aggodalomra is. Mert az azért még sincs rendjén, hogy akit megloptak és kiraboltak, az pusztán félelemből hallgatásra, elhallgatásra kényszerül. Egyszerűen nem meri elmesélni, nincs bátorsága a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami vele megesett, amit a családjával műveltek.  Akkor sem, ha minden értéktárgyát és valamennyi összekuporgatott pénzét alig pár perc leforgása alatt vadidegenek elrabolták tőle.  Mert tart a lehetséges következményektől. Márpedig az elhallgatás nem tesz jót ezeknek a kényes ügyeknek. Az elhallgatás ugyanis nem teszi azokat meg nem történtté. Arról nem is beszélve, hogy csak lovat ad a fosztogatók alá.

Tűrni kényszerülünk a végtelenségig?

A környezetünkben szinte mindenki tud lopásról, rablásról, betöréses esetekről mesélni. Bármerre járunk is, elképesztő történetek minden településen hallhatóak. A megfélemlített, a rettegésben élő emberek azonban sem a nevüket, sem az arcukat nem merik hozzá adni, nem merik felvállalni. Ez a nyomor(úság)uk pedig kettős: nem elég, hogy több havi munkájuk gyümölcsét idegenek elveszik tőlük, az ilyesféle gaztettekről még hallgatniuk is kell. Így viszont – bármilyen hihetetlenül hangzik is – csak elfedik és növelik a bajt. Az említett két esetben nem kis értékben elkövetett lopásról van szó, nem l0-15 ezer dináros károkozásról, hanem nagy tételben lebonyolított betöréses rablásról. Ezeket a családokat szó szerint kifosztották. És ez csak az egyik baj. A másik az, hogy elkeseredésükben és félelmükben teljesen magukra maradtak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Egy kis – politikusi oldalról megnyilvánuló – támogatás, segítség jól jönne a részükre. És emberi mércék szerint is: jólesne nekik. Legalább addig, amíg a politikacsinálók eldöntik, hogy valójában mikor szándékoznak végre lépéseket tenni a katasztrofális közbiztonság javítása érdekében. Talán majd csak akkor, ha egynéhány halálos kimenetelű betörésre, rablásra is sor kerül. Vagy ha a rabló urak módosítanak egy cseppet a szokásos, jól bevált tolvajtempón, és esetleg egyik-másik evilági hatalmassághoz is besurrannak az éj leple alatt. Persze csak: merő tévedésből. 

Szabó Angéla

Eretnek gondolatok kukoricatörés idején

*PILICKÉZÉS…

Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték. Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen. A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.

Vele ellentétben az északi szerb gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást, akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.  

Tehát a húsz évvel ezelőtt felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt. Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az önállóságát, kivívta a maga függetlenségét. Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott indián. Az, amelyik jó indián.)

Sajnos, olyasmit a legnagyobb jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek, hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen katasztrófa.

Azt hiszem, érdemes ezt a parányi kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt annál.

A Bilickivel való pilickézés túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is. Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával, mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.

Az egyik kulcsszó alighanem a Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria. Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából, amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára, mellékvágányra kényszerítése.  A vak is láthatja, hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)

Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki. Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott. Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.

A megélhetési bűnözés a mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és meg sem botránkozunk.  A közelmúltban történt tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…

Az történt, hogy egy héttel ezelőtt két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen, sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12 ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat, másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet. Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség, valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)

A nem mindennapi kukoricaföldi szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat, a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi (idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba, gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt (össze)akasztani.

Nyilvánvaló, egyértelmű volt a felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét. Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető „no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét megállta. 

Szabó Angéla

*A nagyobb gyerekek, serdülő korúak egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira” repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)

Egy ilyen sikeres ütés után a játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott. Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.

Kukoricaföldi happening

Kukoricaföldi happening

A „vad módon” lezajlott illegális kukoricatörés – magyarán: lopás, rablás – a múlt héten kezdődött. Szombaton. Hétfőn pedig folytatódott.

Újvidéki és verbászi rendszámtáblájú kombájnok – hívatlanul és rajtaütésszerűen – beálltak a tornyosi határban egy tekintélyes méretű kukoricatáblába, és meglehetősen demonstratív módon – hogy láss csodát(!) – teljes iramban megkezdték a tengeri betakarítását. Más földjén. A tornyosi gazdákén. Egy szuszra, még szombaton éjjel, elvittek két kamionnyi, körülbelül 12 ezer euró értékű termést. Minthogy szinte semmiféle ellenállásba nem ütköztek az éjszakai tolvajok, alighanem vérszemet kaptak, mert hétfőn teljes elánnal folytatták a már megkezdett csőtörést. Mire a földet bérlő helybeli gazda megérkezett a helyszínre, már újabb 3 ezer euró értékű zsákmányt sikerült lekombájnozniuk. A meglepetéséből és az első csodálkozásából még teljesen fel sem ocsúdott tulajdonos meg legfeljebb csak bámulhatott a csörögve-zörögve zakatoló idegen masinák láttán. Amikor viszont észbe kapott, a segítségére siető gazdatársainak ő is elrendelte a kukoricatörést, méghozzá a parcella másik végén. Így egyidejűleg, párhuzamosan zajlott a villámgyors betakarítás. Sztereóban törték a tengerit! – mondhatnánk kissé cinikusan, ha nem lenne amúgy is tragikus a történet.

Ha nem fenyegették volna meg életveszélyesen a földet bérlő gazdát…

A történethez hozzátartozik az is, hogy az ókéri illetőségű gazda nem számít éppen ismeretlennek a saját szülőfaluján kívül sem. A korábbi években már megjelent ő a kicsinyke Tornyoson is. Bérelt termőföldet a falu határában, de mivel árendát nem nagyon szeretett fizetni, ezért beszüntették a vele való együttműködést. Helyette inkább egy helybelinek adták haszonbérbe az egykori szövetkezeti parcellákat. A dölyfös termelő most mégis úgy érezte, hogy őt továbbra is megilleti mindaz a „kiváltság”, ami egy ex-bérlőnek kijár, és az éj leple alatt megjelent a mezőgépeivel, hogy a termésből kivegye a vámot. Időközben épp csak arról feledkezett meg, hogy a tavasz folyamán már nem ő volt az, aki a kukoricamagot elültette…

Hogy a meglehetősen alpári módon zajló kettős, „ikerkombájnozás” története még vérlázítóbb legyen: vagy 20 hivatalból kirendelt zentai rendőr is végignézte, figyelemmel kísérte ezt a szántóföldi gazemberi színjátékot. És próbált valamilyen módon igazságot tenni. Valahogy úgy, hogy a kecske is, meg a káposzta is…

A rendőrség tétlenül végignézte a lopást...
Fotó: Pannon RTV

A felháborító eset példaértékű. Akár oktatni is lehetne. Ebben a történetben minden tipikusan és specifikusan vajdasági magyar nyomorúságunk benne foglaltatik. Mint cseppben a tenger.

A szegénységünk: az idei, szokatlan méretű aszállyal sújtott esztendőben minden egyes kukoricacső aranyat ér. Olyannyira kevéske termett belőle. Ha még abból a természet által pimaszul megvámolt mennyiségből – pofátlan módon – idegenek is akarnak részesedni, akkor szép kevés marad annak, aki egész évben bajlódott vele.

A másodrendűségünk: a vagy száz kilométerről érkezett szerb gazda, mivel másként nem ment, hát erőnek erejével próbált meg érvényt szerezni saját vélt igazának, (elő)jogai érvényesítésének. Csak találgatni lehet: remélhetőleg nem pusztán a nemzeti identitásából és pénzember mivoltából eredeztethetően. Mert kukoricaorzási elhatározásában igencsak állhatatosnak bizonyult. Váltig hangoztatta, hogy a tornyosi földeket igenis ő vette haszonbére, nem pedig a helybeli gazdák. Ezen sommás kinyilatkoztatását viszont semmiféle érvényes szerződéssel, semmiféle egyéb dokumentummal nem tudta alátámasztani. Így jobb híján, csak a „tekintélyt” parancsoló hangerejére meg a kíséretében lévő testőrszerű fogdmegekre támaszkodva akarta kiharcolni a maga igazát. És ebbéli igyekezetében eleinte a karhatalom is támogatta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a helybeli magyar gazda hiába lebegteti az egyenruhások szeme előtt a 143 hektáros földterület bérléséről szóló érvényes szerződését, mert majd úgy is az lesz az illegális kukorica-betakarítási történet végső konklúziója, hogy a hivatalos papírossal legfeljebb kitörölheti a valagát. Már ha egyáltalán arra a célra elegendőnek bizonyul. Mennyiségileg, nagyságilag.

A helyszínre érkező illetékes köztársasági felügyelőség kirendeltjét is meglehetősen goromba módon kioktatta a mindenekfelett álló és így érinthetetlennek számító ókéri nagyhangú nagygazda: „Ki maga egyáltalán? Maga nekem nem mondhat meg, és nem tilthat meg semmit! Nem tehet ellenem semmit sem!”

A sajtónk kiszolgáltatottsága: az esethez a helyszínre kivonuló televíziós forgatócsoportot, mint egy hátulgombolós, lecsúszott zoknis kisgyereket, néhány határozott mozdulattal rendre intették a messziről érkezők. Egykettőre leállították a nekik nem tetsző forgatást. Nyilván nem volt az ínyükre, mert az orgazda gorillái egyszerűen kikapcsoltatták a kamerát.

Úgy festett, hogy a tornyosi gazdák ezt a parasztemberhez méltatlan kukoricacsatát végérvényesen elveszítették. De aztán fordult a kocka. Az illegális kombájnozásnak és az idegtépő kötélhúzásnak vége szakadt. Az idegeneket hazavezényelték. Ebül szerzett zsákmányukkal együtt. Amit megszereztek, eloroztak, az már az övéké maradt. Nem kellett visszaszolgáltatniuk. Erre ugyanis nem kötelezte – és nem is kényszerítette -- őket az égvilágon senki sem.  (Nálunk ez már amúgy is bevett szokás. A tolvaj nem adja vissza a szajrét. Miért is tenne ilyet, ha ép bőrrel megúszhatja a dolgot?)

A mindenképpen tanulságos és továbbgöngyölítésre érdemes tornyosi történet bukéját alighanem az adja meg, hogy ezt a részint világos nappal történt nyílt színi rablást nem egy nadrágszíj-parcellácskával rendelkező idős és magatehetetlen parasztembernek a kukoricaföldjén bonyolították le. Az elkövetők számára az a fajta forgatókönyv szerinti móresre tanítás valószínűleg nem is számított volna igazi kihívásnak, valódi hőstettnek. De egy erőteljes magyar gazdát ily fondorlatos módon megleckéztetni, kukoricázni vele, így csúfot űzni belőle – mert úgy látszik, az ilyesmi sem lehetetlen – az már egészen más tészta! Az élvezet is nyilván hatványozottabb, ha (vajdasági magyar viszonylatban) egy már-már földbirtokosnak is beillő, javakorabeli termelőn verhetik el a port, tölthetik ki a kedvüket. Aki pedig élete során látott már sok karón sokfajta varjút.

És mégis… Az erősek jöttek, láttak, arattak. A gyengék meg – bár erkölcsi értelemben győztek(?) – legfeljebb nem győztek csodálkozni. Gondolom, az is megfordulhatott a fejükben, hogy vajon a szerb fővárostól délebbi területeken is eljátszhatták volna ugyanezt a színjátékot az ókériek? Minden bántódás nélkül? Vagy ilyesmit csak a jámbor vajdasági magyarokkal lehet és szabad is megtenni? De tényleg: lehetséges is? Szabad is?

Így zajlott hát a tornyosi kukoricaföldi „happening”. Ami valami miatt mégsem végződhetett happy enddel…

Szabó Angéla