Margit Zoltán: lopás

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lopás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lopás. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 5., csütörtök

EURÓPAI KABÁTLOPÁS ÉS ÁRNYÉKKERGETŐK




EURÓPAI KABÁTLOPÁS

" - Én nem vagyok kisebbség!
Én délvidéki magyarként egy nemzet közösségéhez tartozom!
Én itt születtem, határokat tologattak fölöttem, de itt maradtam. 
Nem egyedül voltam: minden ősöm ezért a földért dolgozott, és ha kellett - akkor meghalt érte.
Engedtessék meg, hogy ne mások ragasszanak rám címkét, miként határozom meg önmagamat, családomat és a szülőföldemen élő többi magyar embert.
Senkinek  nincs ehhez erkölcsi alapja."

Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt?

Igaz.
Mert nem az ő ügye.
Trianon, és a csonkolás bizony az volt.

Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva - az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, átnéz rajtunk és a magyar önrendelkezés kérdésével még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.
Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan, és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politikai végzetük teljesedik be majd rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte.

A hódító lelkiismerete ugyanis mindig rossz. A ruhatárból ellopott kiskabát sosem ad olyan meleget, mintha eredendően a miénk lett volna, ha mi dolgoztunk volna meg érte.
Majd óbégatnak, amikor Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban vagy másutt, a mások zsírján meggazdagodott rablótanyákon a jogaikat kezdik követelni.
Mert akkorra többen lesznek. Szülnek, családjukért fognak élni, lesz hitük, ami által erősebbek és még erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell majd  számítania.
Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme.
Mindehhez csak annyit tehetek hozzá: ha kicsit is tudnánk tanulni a történelmi hibáinkból, ha a kesergés, ökölrázás helyett föl tudnánk mutatni azt a hitet, vállalást, erőt, emberséget, amit még a dédszüleink, vagy azok szülei, ősei magukra nézve kötelezően vallottak - nos akkor gyógyíthatóak lennének a sebek, mert az igazságunkat nehezen lehet elvitatni. De ehhez jellembeli, emberi minőségben a többiek fölé kéne emelkednünk.

Majd ha jobbak leszünk a Deákné vásznánál, ha nem mondható ránk, hogy mi is csak egy híján húsz vagyunk, a sok tizenkilenc között – akkor talán remélhetünk.
Így még egy ideig marad a fájdalom, és a hiány leltára.
Hogy az utánunk jövőknek sikerül-e fölülemelkedniük magukon, az bizony nem kis mértékben rajtunk múlik. Félek, nem mutatunk nekik jó példát.
Mindazonáltal az élet akkor sem áll meg.
Kell, hogy egyszer, valahára legyen történelmi igazságtétel.
De ha az netán el is marad: az isteni akkor sem fog.

Pósa Károly






ÁRNYÉKKERGETŐK 
- a 2014. évi Közegellenállás riportpályázat különdíjas írása




Út a Semmi közepébe
„Nincs nekünk semmink.
Csak ez a Tisza-mente,
Menny és pokol közé préselt tájéka.
Ahol még éjjelente,
Béke van, szelíd szánalom.
Dúdoló: tente-tente.
Harmat ül a búzaszálakon.”

Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.

- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a többieket.
  A Szövetség tagjainak, meg a szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete elé.

A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában. Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket. Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.

Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról egyeztet.
 - Sok eső esett. Muszáj lesz kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk, amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve, kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó mögött.

Rágyújtunk.

Míg kint várunk, egy bojtos sapkás, borostás illetőt próbálok közlékenységre bírni, miért áldozza fel a szombatját, de finoman szólva sem az a barátkozós fajta. A többiek is inkább a hátitáskák, tarisznyák tartalmát rendezgetik. Jobbára otthonról hozott sonkák, oldalnyi szalonnák vannak bennük, nejlonzacskóba csomagolt húsok. Valaki műanyag dobozt igazgat a fűzöld zsákjában. Mint kiderül, a felesége minap sütött kalácsát viszi benne. A hosszú hajú, sálas társánál másfél méteres söprűnyélszerű rúd fehérlik. Ezt meg minek hozza? Sétabotnak túl hosszú – villan át rajtam -, de inkább lenyelem a kérdést. Nyílik a boltajtó, Laci csontos alakja tűnik föl, két csomag ásványvizet hoz. Int nekünk, segítsünk. Meglódul a társaság, s ki-ki kenyerekkel, ötliteres ivóvizes palackokkal, száraztésztával, konzervekkel megrakodva tér vissza a kasszától. A halomba pakolt holmit elosztjuk. Nekem tizenkét liter víz, meg néhány vekni jut. Teli a vázas lengyel hátizsákom. Cihelődünk, a főúton libasorban kifelé tartunk a faluból. Szó nem hangzik, csak az aszfaltról visszaverődő csizmatalpak ütemes buffogása kísér bennünket.

Egy biciklis néni karikázik el mellettünk, nagyot köszönünk neki. Lassan elmaradnak mögöttünk a falu utolsó házai. A vattaszerű ködben fölsejlik egy út menti feszület, amihez érve rögtön megértem, mire szolgál a velünk hozott embernyi rúd. Laci a gelebéből egy magyar zászlót vesz elő, amit óvatos kézzel fölerősít. A pillanat ünnepi. A Szövetség régi szokása, tudom meg később. Enélkül nem fognak semmihez. A zászló tiszteletet parancsol, nem lehet a faluban handabandázni vele. De a megtartó ereje fontos. Ahogy távolodunk, a pléh Krisztus tekintetét érzem a hátamon.

Már egy dűlőúton járunk. Tartjuk a tempót, az északnyugati irányt. Csúszkálunk a sáros, föllazult talajon. Asztallap-szerű sík a bácskai táj, amin olyan töményen ül a köd, mintha jótékony paplanként akarná betakarni a didergő szántóföldeket. Fölöttünk varjak kárognak. A legelöl haladó Laci mellé caplatok, zihálok kicsit, kezd melegem lenni.

Míg a pocsolyákat kerülgetjük, értesülök róla, hogy a Rákóczi Szövetség nem először visz segélyt a tanyavilágban élő magányos, idős embereknek. A tavalyi nagy havazásban, és idén januárban is segíteni mentek az önkénteseik. Ami traktorral sem megközelíthető, oda gyalogszerrel viszik el az adományaikat. Mivel a civil szervezet gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül működik, így a tagság önerőből oldja meg, ha a segítségükre van szükség. Erre, pedig egyre sűrűbben lenne igény. Sajnos, nem csak itt, az ustorkai tanyavilágban.

Már vagy egy órája megyünk, a lekvárszerű sártól ólomnehéz minden lépés. Az elöl lévő zászló színei egyre élénkebbé válnak. Lassan felszakadozik a köd. Csak egy bágyatag korong jelzi: előbújt a nap. Tőlünk jobbra és balra búzaföldek tűnnek fel. Hókán zöld még a vetés. Odébb akácfaliget. Valaha tanya lehetett. Se szeri, se száma az errefelé tönkrement szállásoknak, régi gazdaságoknak. Mementóként elvadult surja, vagy néhány eget pamacsoló göcsörtös fa marad utánuk: árnyékkergetőnek. A dűlőút kígyózva visz bennünket úticélunk első megállójához. L. bácsi tanyája egy lapályosabb részt követően tárul elénk. A látvány siralmas. Düledező vályogfalakon parányi ablakszemek hunyorognak, a tető csáléra csapott süvegéből rozsdaette kályhacsövön füstcsík szivárog.
A társaságból valaki megjegyzi: jó jel a füst. Az öreg még él. Az állítást igazolandó L. bácsi elő is bújik. Mezítlábasan, gumipapucsban fogad bennünket. Sorra kezet ráz velünk, miközben borzalmas likacsos pulóvere majdnem előttünk foszlik szét rajta. Kilenc napja élő embert nem látott, kesereg. Örül a kenyérnek, a konzerveknek, de leginkább az ivóvíznek, mert a tetőről csorgó vizet issza már egy ideje. A lelógó bádog csatorna alatt műanyaghordó. Félig van. A viskónak átall szélütötten rogyadozik egy góré, mellette romhalmaz. Valaha disznóól lehetett. Körös-körül szívbemarkoló a lepusztultság. Az öreg kifaggatja a falubelieket a hírekről, de a diskurálásra nincs idő. Búcsúzúnk, menni kell tovább. Amikor visszanézek, L. bácsi még moccanatlanul áll. Szája mozog. Megszokhatta, hogy magába beszél.

Kissé nyugatnak kanyarodunk. A nap már följebb kódorgott az égen, tíz óra múlt. Az az éles, kicsit sötétebb sáv a Ludasi tó nádasának szegélye. Ahogy az idő, úgy a túra résztvevői is fölengednek. Halkan beszélgetünk, görnyedünk a cókmók alatt. Ki-ki a saját szemszögéből kommentálja L. bácsi helyzetét. Egyben viszont mindenkinek azonos a véleménye: senki nem kíván magának hasonló öregkort. Végre valami mozgást látunk! Vagy féltucatnyi őz vág át a szántásokon. Bóbita farkukat messziről billegtetik felénk.

Ráfordulunk a csantavéri útra, és egy olajfákkal szegélyezett viszonylag jó karban lévő tanyának a bekötő dűlőjéről kisvártatva M. bácsinál találjuk magunkat. Bibircsókos arca felderül, ahogy meglát bennünket, paroláz velünk. Pár évtizeddel ezelőtt még módos gazdának számított. Nagy birtoka volt, fiákerrel járta a vásárokat. A legjobb minőségű földeket művelte. Aztán az idő megette a régi életet, s a balkörmű végzet, a vakszerencse M. bácsit is a nyomorba lökte. Ám a ház, a tanya még így, kiüresedve is sejteti az egykori tekintélyét. Csak a kivágott fák meredező csonkjai mutatják, hogy már itt is a vég munkál, és a jövendő rostáján ez a tanya is ki fog hullani. M. bácsiból dől a szó:
 - A semmi közepén lakok. Két kilométerrel tőlem van az első szomszéd. Orom, Nosza, meg Kispiac is egyforma messzire van. Ha kergetnének, azt se tudnám, merre érdemesebb szaladni? De engem már nem zavar semmi. Hamarosan lefordulok a Jóisten tenyeréről. – Elmosolyodik. Fogatlan ínye piroslik, fejét rázza. Mutatóujját „hopp megvan!” – mozdulattal homlokához emeli. Bedöcög a házba, és a hóna alá csapott demizsonnal tér vissza. Ahogy lecuppan a parafa dugó, felhőként terül szét a körteillat. Pohár nélkül nagyot kortyolunk belőle. M. bácsi magához inti a Lacit. Valamit sustorognak, és az öreg bizalmas heherészéssel megint lekezel vele. Kiürítünk egy-két zsákot, s egy sóhajnyi idő múltán már hurokszerűen kanyarodunk vissza a falu felé, átvágva egy beszántatlan kukoricatarlón. Laci kampós orra alatt mosolyogva sandít rám. Gondolom, látszik rajtam a kíváncsiság.
  - Semmi különös. Üzletelni akart velem az öreg. Hiába, hogy leromlott az állapota, az esze még a helyén van…

Délre fogyatkozik az idő, és a hátizsákok sem olyan duzzadtak már. Viszont egyre lassúbbak a lépteink. Sűrűn szitkozódunk, gyakrabban állunk meg pihenni. Gondolkodás nélkül elfogadom a reggel még ihatatlannak tűnő pálinkát. A látóhatáron néha ölyvek suhannak, de a levetkőzött kora tavaszi táj valahogy mégsem tűnik egyhangúnak. Megnyugtató a csönd. A levegőt harapni lehet, és istenemre mondom, tényleg otthonosan érzem magamat. Mintha hazaérkeztem volna. Jól mondta M. bácsi. A semmi ölén vagyunk.

Szó szerint. És ha belegondolok, hogy a múlt század elején itt még miféle pezsgő élet zajlott, hány szálláson sütöttek ilyenkor böjti fonott kalácsot, hány udvar volt tisztára seperve és számát sem tudták a hajdaniak a lábasjószágnak – akkor most fájdalmasan üresnek, elhagyatottnak találom nem csak ezt a vidéket, hanem úgy általában a mai kort, a ma emberét, aki már könyvekből sem fog szert tenni arra a tudásra, ami még eleinknek tisztán, közérthetően adott volt.

A Rózsafás út visz tova, mi meg szinte a gangjára esünk egy téglaoromzatú kushadó tanyasi háznak. V. az agglegény lakja. Kis morzsoló a háza mellett, jöttünkre egy pocok cikázik ki belőle, és tűnik el az udvaron kornyadozó övig érő gazban. Kerék nélküli lovas kocsi a színben, a deszkázatát rég eltüzelték. Csontvázként mered a fém alkatrésze. Jöttünkre méteres láncon vedlő bordájú kutya kezd ugatni. Egy fémhordó a háza. V. nincs itthon. Aggodalmas kérdésemre, hogy akkor miért nem zárja a ház ajtaját harsány nevetés a válasz. Ebbe a házba esetleg csak bevinni lehet valamit, kivinni nem. A maradék adományokat nejlonszatyrokba rakjuk, és az udvar sarkán álló vén eperfa ágára akasztgatjuk. Egyik, a bátrabbak közül átköti a kutyát a fa alá: macska, vagy más féreg ne kezdje ki a csomagokat, míg V. bácsi haza nem ér. Csak a jóég tudja, merre mászkálhat?

Kifelé menet majdnem rálépek egy fületlen, mázas csuporra. Régi holmi, száz esztendeje tán tejet savanyítottak benne. Fölveszem, tisztogatom, jó lesz virágcserépnek.

Aztán hazafelé már keveset beszélünk. Nyakig sáros a társaság, el is éheztünk. Hátamon a víz csorog, és őszintén megkönnyebbülök, amikor a falu templomtornyát a horizont mögül előbújva végre meglátom. Három körül csoszogunk be a helyi közösség épülete elé. Mint a vert sereg. A falu kocsmájából bömbölő muzsika hallatszik, valakik pénzt tettek a zenegépbe. Gépkocsikaraván dudálva, felszalagozva halad el Magyarkanizsa irányába. Vágyakozón nézünk utánuk. A Szövetség emberei szétszélednek, mennek ebédelni, az otthoni dolgukat végezni. Jobbára napszámból élnek, alkalmi munkájuk van, meg amit a falu nyújt: kis föld, háztáji. Laci telefonálgat, valakivel tárgyal. Terepszínű zubbonyának zsebéből noteszt vesz elő, jegyzetel. Belvíz ügyben hívják, az eldugult csatornák miatt elöntés fenyeget néhány verett falú házat. Mivel Laci nem csak a Szövetség egyik vezetője, hanem egyben Kispiac polgármestere, ezért most intézkedik.

Laci egyébként munkanélküli. Nős, két nagyobbacska gyermeket nevel. Mifelénk úgy mondják: két családja van. A másik a falu.    

Pósa Károly
Fotó: ustorkai tanya

Gratulálok az újabb elismerésért!



2014. május 14., szerda

Az összes családi ékszert ellopták



  
Juhászéknál nem kellett sokáig kutatniuk értéktárgyak után a világos nappal érkező betörőknek, mivel minden arany ékszerüket egyazon helyen, egy üvegtálban tartották a hálószobában. Nem is hagytak belőle a tolvajok – csúfságból! – még egyetlen darabot sem, mondhatnánk most stílusosan, csak éppen nem lenne így igaz. Merthogy egyetlen különleges, macskaalakot mintázó fülbevalót mégsem vittek magukkal. A páros ékszer egyik példányát elveszítették a szobában, és a délután hazaérkező házigazdák a padlószőnyegen megtalálták.

A csantavéri garázdálkodók valószínűleg napokon át figyelték a házat és annak lakóinak mozgását. Így pontosan tudták, hogy Juhász László, a férj mikor indul munkába, a helybeli Vízművekbe, ahogyan azt is, hogy Lívia, a felesége mely napon délelőttös a nagyutcán található egyik pékségben. Lilla lányuk iskolába jár. Így, amikor mindannyian elmentek hazulról, a szomszédos üres épület udvarából kényelmesen és zavartalanul bejuthattak az otthonukba.

Harminc kiló hús, négy mobiltelefon…

A mellettünk lévő ház a bátyámé, de senki nem lakik benne. A fiával gyakran Írországban tartózkodnak, az épület pedig üresen áll. Onnan gyerekjáték volt behatolniuk a lakásunkba – mesélte László.

Elég cingár lehetett a betörőnk, mert sikerült a 40 centiméter széles és 37 centi magas spájzablakon bebújnia. Aztán pedig belülről kinyitotta az ebédlő ablakát, és ha volt társa, akkor ott engedte be, meg nyilván az ellopott holmit is azon át juttatták ki a lakásból. Az éléskamrában elég nagy felfordulást okoztak, átkutattak mindent. Talán azt gondolták, hogy ott rejtegetjük az értékeinket. A hűtőből a nekik tetsző, a foguk alá való élelmet kipakolták – mintegy 30 kilogramm húst.  A szalonnát, a hurkát és a csülköt meghagyták. Sőt még a hűtő feletti rúdra felakasztott sonka sem kellett nekik. (Azt pedig nem lehetett nem észrevenni, mert amikor a beérkező átpréselte magát az ablaknyíláson, a fejével egyenesen a sonkának ütközött.) Néhány táska, szatyor is eltűnt, valószínűleg azokba rakták a fagyasztott élelmet. Elveszett még négy mobiltelefon: kettő a lányunké (egy régebbi típusú, már használaton kívüli és egy új, nagyon értékes), 2 pedig már működésképtelen volt. Valamennyi készpénzt is tartottunk épp akkor a házban, de azt szerencsére nem találták meg. Vagy nem jutott elég idejük a kutakodásra. Elképzelhető, hogy megzavartam őket „munka” közben, mert a délelőtt folyamán többször is jártam itthon, de vesztemre, csak az udvarban, a lakásba nem jöttem be.

Nyomok vannak, elkövetők nincsenek

A betörés nyomait a háziasszony fedezte fel, amikor munka után ebédet akart főzni. Akkor vette észre a spájzban a felfordulást, és akkor látta meg, hogy az ebédlő ablaka épp csak egy ujjnyira nyitva van. Gyanúját az iskolából hazaérkező lányuk is megerősítette, aki azonnal a mobiltelefonját kereste és azt a nyakláncát, karcsatját, amelyet az íróasztala fiókjában tartott. De akkor már az édesanyja is futott be a szobába, hogy az ékszeres üvegtál tartalmát ellenőrizze. Az arany azonban eltűnt. Mindkét karikagyűrű, két egyforma nyaklánc medállal és ugyanolyan karcsattal meg 5 pár fülbevaló. 
A rendőrségi bejelentés után, már sötétedett, amikor Szabadkáról megérkeztek a helyszínelők.

 – A mélyhűtő tetején és az ablakszárnyakon rengeteg hasznos ujjlenyomatot találtak – mondta Lívia.  – A betörők az ablakunktól a szomszédos ház utcai téglafaláig letarolták a füvet, jól kivehető volt, hogy „pakolás közben” többször is megtették azt az utat. Most kíváncsian várjuk, hogy milyen eredményre jutnak a nyomozók… Valamilyen elképzelésünk nekünk is van arról, hogy kik lehetettek az elkövetők, mert a véletlen folytán a lányunk egyik telefonját megtaláltuk. A férjemmel a vízórák leolvasását végezzük délutánonként, és azokban az utcákban is járunk, amelyek a cigánytelephez tartoznak. Az egyik ilyen udvarban a kint játszadozó, éppen mobilozó cigánygyereknél megpillantottam Lilla rózsaszínű, kissé már kopottas telefonját. Amikor megkértem a fiút, hogy mutassa meg nekem, láttam, hogy a képernyőjén keresztben húzódik egy csík, egy régi karcolásnak a nyoma. Ekkor már biztosra vettem, hogy valóban tőlünk származik. Szóltam a férjemnek, ő viszont azonnal értesítette a rendőrséget. Hosszas és heves vitatkozás meg veszekedés után (mert gyorsan összecsődült a cigánysor apraja-nagyja és körbefogott bennünket) végül is visszakaptuk. Igaz, hogy akkorra már minden korábbi adatot töröltek belőle, hiába kerestük a lányunk által bevitt neveket, telefonszámokat, semmit nem találtunk…

Ha perelnek, mi is perelni fogunk!”

Majdnem ugyanígy jártunk pár házzal odébb a páratlan, macskaalakú fülbevalóval is. Egy cigány kislány fülében pillantottam meg. Az is páratlan volt. Megnéztem, de mivel nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy az is lányomé, nem kértem, hogy szolgáltassák vissza. A dolog azonban nem maradt ennyiben, mert a gyerek anyja a nyomunkba szegődött, igen harsány jelenetet rendezve. Azt kiabálta, hogy megcibáltam, megrángattam a gyereke fülét, majd pedig kékre-zöldre vertem, ő pedig bántalmazás miatt feljelentést tett ellenem a rendőrségen. Még az orvoshoz is elvitte a lányt, hogy látleletet készíttessen. Szombat lévén gyermekorvos épp akkor nem volt szolgálatban, így az ügyeleteshez fordult. Erősködésére a doktornő megvizsgálta a kislányt, és megállapította, hogy az égvilágon semmi nyoma nincsen sérülésnek. A cigányasszony persze egyre csak hajtotta a magáét, ezért az orvos úgy döntött, hogy beutalja őket Szabadkára, az ottani gyermekrendelőbe… Ha perelnek, mi is perelni fogunk. Ha a feljelentés nyomán most megkapom a bíróságra szóló idézést, akkor én meg beperelem őt rágalmazásért. Végső ideje már, hogy valaki felvegye a kesztyűt és szembeszálljon velük. A falunkban tapasztalható elhatalmasodott cigánybűnözés már valóban elviselhetetlen. Mivel régóta bejárunk a cigányudvarokba is, ismerjük a helyzetüket. Mintegy 30 olyan háztartásról van tudomásunk, amelyekben évek óta nem fizetik a vízdíjat. Leolvassuk a mérőóra állását és továbbítjuk az adatokat, de utána semmi nem történik. Hiszem azt, hogy az elfogyasztott áramért sem fizetnek. Mi viszont kénytelenek vagyunk eltűrni mindent?

Szabó Angéla


      


2014. február 9., vasárnap

Hússzerző körúton jártak a betörők- Délvidéki csóresz-mangesz tour 2014



Csak nem akar javulni a közbiztonság Péterrévén. Január derekán valódi lopáshullám söpört végig a falun, és mire a tolvajok kénye-kedvének kiszolgáltatott lakosság fölháborodása úgy-ahogy lecsillapodott volna, máris újabb éjszakai, Tisza-parti ablakbetörésről és rablásokról értesültek. Legutóbb az egyik magán hentesüzletet törték fel és rabolták ki a helybeli cigányok.

A kolbász meg a szalonna a „legkelendőbb”

Éjjel, fél kettő tájban lettek figyelmesek a zajra a szomszédos pékségben dolgozó munkások. Ők voltak azok, akik váratlanul megzavarták a betörőket, így azoknak nem sikerült teljes egészében kifosztani az üzletet. Márpedig minden bizonnyal arra készültek, mert jó néhány üres zsákot hátra hagytak menekülés közben.

A jól kivilágított utcában erős vasrács védi a hentesbolt kirakatát és a bejárati ajtaját. A tolvajok az utca felől jutottak be a helyiségbe, úgy, hogy levágták azt a négy nagy lakatot, amellyel a védőrácsot lezárták, az ajtót pedig kifeszítették.

A pékségben dolgozók ébresztették fel a gazdát, nekem pedig a tulajdonos telefonált. Ők látták is az elkövetőket, mielőtt még kihívták a rendőrséget. Cigányok voltak. A betörők először nyilván a legértékesebb hentesárut kezdték el pakolni a zsákokba, ugyanis a kilónkénti 700 dináros füstölt kolbászt mind egy szálig elvitték. A szalonnát meg a sajtot is sikerült kiszedniük a hűtőből. Körülbelül hetvenezer dinárnyi kárt okoztak ezzel a gunarasi tulajdonosnak. Kártérítésben nem reménykedünk, mert már tudjuk, hogy milyen módon zajlik a falunkban az elkövetők kézre kerítése. Egy évvel ezelőtt a másik üzletünket törték fel, és a mai napig nem kaptunk semmiféle kártérítést – mondja a hentesüzlet helybeli elárusítója, Lázár Márta.

A saját biciklimen vitték el…”

A napokban az egyedül élő Varga Erzsébetet is felkeresték a váratlan látogatók. A falu legszélén, egy keskeny és rövidke sáros utcában lévő házának udvarába a hátsó betonfalon át jutottak be az éjjeli tolvajok. Ott a helyszínen, az istállóban leöltek három 20-25 kilogrammos malacot, a zsákmányt zsákokba rakták és a háziasszony kerékpárján elszállították.

Nagyon dühös vagyok a falunk vezetőire, mert úgy érzem, hogy semmit nem tesznek az aggasztó közbiztonság miatt. Szinte még rendőrt sem lehet találni akkor, amikor szükségünk lenne rá – mondja a magányos idős asszony. 

Hogy ne lenne ez baj, amikor havi 7200 dináros nyugdíjból élek?! Nehezen felneveltem ezeket a malacokat, most meg jöttek a cigányok és ellopták! Még az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hízót előtte elvitettem a fiammal őhozzájuk. Az olyan hetven kilós lehetett. Ha most itt-találják, azt is leszúrják. Kicsit magamat is hibáztatom, mert nem hallottam semmilyen zajt. Egyébként éjjel is ki szoktam menni körülnézni, ha ugatnak a kutyák, nem félek. Most viszont csak reggel fedeztem fel, hogy idegenek jártak az udvaromban, amikor a havon megláttam a lábnyomokat meg a vércseppeket. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a zsákmányt a saját biciklimen vitték el. Másikat én már nem tudok venni. A fiam azonnal jelentette a rendőrségen, sőt el is ment a kiérkező rendőrrel ahhoz a cigánycsaládhoz, akiket gyanúsítottak, de semmit nem találtak náluk. Állítólag Bácsföldvárról költöztek ide, mert onnan már a garázdálkodás miatt elüldözték őket. 


Ennyire tehetetlenek lennénk? 

És akkor mindent el kell viselnünk, mert egyszerűen nincs kihez fordulnunk segítségért?

Szabó Angéla    



2013. december 6., péntek

Már a templomban is lopnak



  
A végtelenségig megromlott közbiztonság, az egymást érő lopások, rablások témájával foglalkozott tegnap délután a Szabadkai Rádió. Hozzáteszem, hogy sajnos csak egy félórás műsor keretében, miközben bizonyára egy fél napra való élet ízű anyag is könnyűszerrel összegyűlt volna. Úgy meg kiváltképpen, ahogyan ők csinálták: felhívták a hallgatók figyelmét a készülő adásra, és kérték, jelentkezzenek, amennyiben tudomásuk van ilyen esetekről. Az ügyben érintettek pedig szót fogadtak, és egymás után mesélték el a személyes, megrendítő történeteiket, osztották meg a hallgatósággal a keserű tapasztalataikat. (Érdekes, hogy mindeközben a kötelező körítésről maga az élet, a véletlen gondoskodott. Úgy adódott, hogy mindezzel egy időben (Szabadkától nem messze) éppen egy igazi rablás zajlott. Álarcos fegyveres fosztotta ki a királyhalmi postát.) Telefonáltak a város központjából, a Bajai szőlők környékéről, Sándorból, Palicsról, Kelebiáról, Oromról, Tornyosról és Zentáról is, hogy elpanaszolják, ki milyen módon találkozott a betörőkkel, a tolvajokkal. 

Szó volt arról, hogy a belvárosban, a Népkör környékén hatalmas rablást hajtottak végre, az elkövetők kilétére azonban máig sem derült fény, és az ellopott holminak sem sikerült a nyomára bukkanni. Egy másik hallgató arról számolt be, hogy nyolc olyan bűnesetet tudna felsorolni, amelynek során a pálinkafőzéshez használt berendezést szerelték le és vitték magukkal a tolvajok. Palicson viszont egyetlen éjszaka alatt ugyanabban az utcában három családi házba próbáltak meg behatolni az ismeretlen betörők.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a tornyosiak (a péterréveiekkel, a horgosiakkal meg a csantavériekkel egyetemben) szinte már hozzászoktak a rendszeres garázdálkodáshoz. Az ő falujukban mára már az számít hírnek, vagy éppen valóságos szenzációnak, ha akár egy-két napon át csend meg nyugalom van, ha nem történik rablás, betörés. A bűnesetek szorosan hozzátartoznak a falusi mindennapokhoz. A műsorba bekapcsolódott hallgató szerint náluk az sem számít ritkaságnak, ha egy-egy reggelen akár 5-6 esetről is bejelentést tesznek a rendőrségen. Ha eljutnak az esetek a bírósági tárgyalásig, akkor a tárgyakban akár 15-20 helybeli károsultat is beidéznek, ez pedig arról árulkodik, hogy az elkövetők általában ugyanazok a (már jól ismert) személyek. Akik pedig nem magányos, éjszakai besurranó tolvajok, hanem csoportba verődve garázdálkodnak. Szerszámokkal, botokkal, ütlegekkel felszerelkezve. Értenek a zárak, a rácsok, a lakatok gyors és szakszerű eltávolításához, amint nagy rutint szereztek abban is, hogy hogyan kell a fineszes négylábú házőrzőket pillanatok alatt hatástalanítani és kiiktatni a forgalomból.

A bajt csak tetézi, hogy a legtöbb lopás ügyében pontatlan és igazságtalan az okozott anyagi kár összegének a megállapítása, ugyanis gyakran irracionálisan alacsony kártérítésre „kötelezik” az elkövetőket. A jóvátétel azonban rendre elmarad, a keletkezett kárt az égvilágon senki sem téríti meg.

A Szabadkához tartozó, lakosságának számarányát tekintve a második legnépesebb külvárosi településen, Csantavéren nem csupán a nyílt utcán, a két temetőben meg az üzletekben lopnak, hanem már az Isten házában is. Már ott sem tudhatja biztonságban a bevásárlókosarát meg a táskáját az éppen imádkozó jámbor hívő. Ha reggelente vagy estefelé betér a templomba, őriznie kell a holmiját, mert még ki sem mondja a végső áment, elvarázsolják mellőle. Így járt a napokban egy fiatalasszony is, aki a szokásos piaci bevásárlás után bement egy kis reggeli fohászra. Megállt hátul, maga mellé rakta a szatyrokat, a csomag tetejére meg feltette a kézitáskáját. Hallotta is, amint mögötte halkan nyílt az ajtó, majd kisvártatva csukódott is. Ő azonban nem fordult hátra, mert jól tudja, hogy az ilyesmi illetlenség, amikor viszont (percekkel később) lepillantott a templom kockakövére, és a lábánál sorakozó csomagokra, észrevette, hogy a táskája eltűnt. Azonnal kifordult a templomajtón, és meg is pillantotta a táskájával elegánsan távozó, jól öltözött cigányasszonyt. Segítségért kiáltott, majd futni kezdett utána. Ekkor azonban hirtelen elvágódott. Megsérült az arca, a könyöke, a térde és a bokája. A nadrágja szára szétszakadt, a cipője orra szétnyílt. Igyekezett gyorsan felkelni, hogy ne tévessze szem elől a tolvajt. Mondani sem kell, senki nem segített neki. Akik éppen akkor a helyszínen, a templom előtti téren és a szomszédos üzlet előtt tartózkodtak, közömbösen álldogáltak és nézték, hogy mi történik. (Várták a folytatást.) Amikor az asszonyka látta, hogy már nincs értelme az üldözésnek – mert a cigányasszony időközben elhajította a táskát, és csak a pénztárcát tartotta magánál –, átment az utca túloldalára, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen. Ott elmondta, hogy a személyi igazolványán kívül, vásárlókártyák és több ezer dinár meg valamennyi euró is volt a pénztárcájában, és kérte, hogy legalább az iratait próbálják meg visszaszerezni. Nem hallgatta el azt sem, hogy a tarka kabátjáról felismerte az elkövetőt, mert előtte már a piacon is feltűnt neki a cigányasszony. Mire mindennek a végére ért, már erősen sajgott a lába, így kénytelen volt elmenni az egészségházba meg a gyógyszertárba is. Majd pedig hazatelefonált, hogy a férje menjen érte kocsival, mert ő már képtelen hazagyalogolni. Este 7 óra tájban szóltak a rendőrségről, hogy az igazolványát megtalálták. Csak azt. A pénzt nem. Meg az ismeretlen elkövetőt sem.
Azóta ki sem mozdult a lakásból. Feldagadt arccal és bekötött lábbal fekszik. Azóta retteg, ingerült és minden neszre, zajra összerezzen.

Tanulság? Nincs tanulság. Csak fásultság van, érdektelenség meg súlyos csend és félelem. Pedig a faluban nagy értékben elkövetett rablások is történtek, mélységes elhallgatásba burkolózva, amelyekről legfeljebb bizalmasan, suttogva mernek beszámolni. Meg aztán a károsultak szégyellik is, hogy velük ilyesmi megtörténhetett. Az elkeseredettségük persze érthető: teljesen magukra maradtak az aggodalmaikkal, a panaszaikkal. A falunak mintha nem is létezne vezetősége, a megválasztott tisztségviselők tudomást sem akarnak venni a gyalázatos közbiztonságról. Ők nem foglalkoznak a témával.

Jó, hogy ezt legalább a szabadkai rádiósok megtették.

Szabó Angéla




2012. november 22., csütörtök

Az "őr-dögbe" ellopják még az Istent is!



Hogy a vajdasági magyarságnak szinte bármit le lehet nyomni a torkán (minden különösebb nehézség nélkül), az már eddig számtalanszor bebizonyosodott. Nemzetiségi jogait illetően csupáncsak másodrendű, a szerbiai társadalom perifériára taszított, megkiskorúsított népcsoportként már úgy megedződött a gyomra, hogy akár a vasszeget is megemészti. Már akkor sem emelkedik szólásra, ha történetesen meglopják, kifosztják, kirabolják. Akkor sem kiabál, ha megpofozzák, megverik. Azt is némán tűri, ha nem csupán a vagyonára, hanem már egyenesen az életére törnek. Sőt legújabban még holtában is megalázhatják. Még örök nyugvóhelyén, a temetőben sem hagyják pihenni. Még a földi élet végállomását jelentő sírgödörben is meglopják. Mert megtehetik. Vele még ezt is megtehetik. 

Az elmúlt időszakban cifrábbnál cifrább történeteket lehetett hallani a környezetünkben elharapódzott lopásokról, rablásokról. A klasszikus tyúktolvajok, akik állandó jelleggel garázdálkodtak falvainkban (még a megboldogult szocializmus esztendeiben is), mostanra már elbújhatnak szégyenükben az újabb kori agyafúrt és rafinált betörők mellett. Órákat vehetnének tőlük rablásból, fosztogatásból. És lophatnának tőlük: tippet, ötletet. Mert nem csupán az idők változnak, hanem maguk az elkövetők is. Idomulnak a modern kor követelményeihez. Alkalmazkodnak az új, a változó körülményekhez. Olyan terepeket derítenek fel, ahol szabadon garázdálkodhatnak. 


A nyár végén és az ősz elején a termőföldeken jegyezték a mi vidékünkre jellemző lopás egyik legextrémebb válfaját, a gigantikus méreteket öltő szántóföldi tolvajlást.  Annak is a legkirívóbb eseteit Szenttamáson, Tornyoson és a bácsfeketehegyi határban. Mindhárom településen euróban számítva is hatalmas összegre rúgott a kár, amelyet a napraforgó- és a kukoricaföldeken okoztak a hatalmas mezőgépekkel felszerelkezve érkezett idegenek. Akik a saját szakállukra végezték (de ám gőzerővel) az időszerű terménybetakarítást. Az általuk eltulajdonított szemtermés értéke mindhárom esetben a tízezer eurót is meghaladta.


Ugyancsak a nyáron történt az az emlékezetes eset, amikor Horgos közelében a vasúti síneket szedték fel a tolvajok. Azt persze nem tudni biztosan, hogy miféle indíttatásból követték el tettüket. Jobb ötlet híján csupán, vagy esetleg príma üzletet láttak a sínpár felszaggatásában és fémhulladékként való értékesítésében. Annyi azonban biztos, hogy a vállalat dolgozóit még aznap berendelték egy kis éjszakai rohammunkára, hogy a hiányzó sínszakaszok pótlása után mielőbb helyreállhasson a forgalom.


Aztán következett az újabb ámulatba ejtő történet. Amikor ugyancsak a homokvidéken, egészen pontosan Bácsszőlősön kezdték meg egy trafóállomás szó szerinti (le)bontását. A némi szakértelmet is igénylő „munkálatokat” (ez esetben) nyilvánvalóan nem kiskorú elkövetők végezték. A maguk szakmájában is nagymenőnek számító kábeltolvajok ily módon a falu teljes lakosságát „büntették”, ugyanis a településen több órán át szünetelt az áramszolgáltatás.


Szabadkán idén több postarablás is történt. Mint anno a Vadnyugaton. De a város arról is híres, hogy gyakran a pénzautomaták közelében ólálkodnak a jól képzett zsebmetszők. Ahogyan a város központjában esett meg az is, hogy a bankból távozó idős asszonyt egyszerűen leütötték. Kórházba került, és pár nappal később belehalt a sérüléseibe. Az áldozat hiába volt a Magyar Nemzeti Tanács egyik tanácsosának az édesanyja, az ügyben nem történt semmilyen előrelépés. 


Topolyán az éléskamrák kifosztására szakosodtak a besurranó tolvajok. Csantavéren pedig az üzletek kirámolása a vissza-visszatérő slágertéma. Csak az elmúlt egy hónapban több üzlethelyiséget törtek fel. Szinte teljesen kiürítették az egyik piactérhez közeli vendéglőt. Mintegy 60 kilogramm fagyasztott húst tulajdonítottak el, és elvitték az összes fellelhető italt. Még a reggeli nyitásra előre elkészített, felszeletelt citromokat is bepakolták. Az elkövetőknek nyilván nem volt túlságosan sietős a dolguk, mert még arra is futotta az idejükből, hogy egy-egy kiválasztott italt lehörpintsenek ott a helyszínen. Miután kiszolgálták magukat, távoztak.  Még ugyanazon az éjszakán a vendéglőtől alig pár méternyire lévő ügyvédi irodába is bemásztak. Onnan eltulajdonították a legfőbb munkaeszközt, a számítógépet és egy csomó iratot is magukkal vittek. Majd pedig következett a trafik feltörése. Amely a már jól bevált forgatókönyv alapján, menetrendszerűen zajlik. (Valahányszor üzlethelyiséget törnek fel, az újságosbódé kirablása már csak mintegy ráadás következik. Alighanem az így zsákmányolt, kilószámba mérhető cigaretta jelenti a fizetséget a jól végzett munkáért.) És történt mindez a falu szívében. Alig százméternyire a rendőrállomástól. Az épület ablakából akár oda is láthattak volna, már ha odanéztek volna. Csak éppen nem néztek oda… De eltüntették egy reggelre a földműves-szövetkezet épülete előtt posztoló már muzeális értéket képviselő vasekét is. Nem csoda, hogy a színesfém tolvajok szemet vetettek a helyi viszonylatban ereklyének számító, műemlékként „őrizett” vaskolosszusra, hiszen több mázsát nyomhatott. És az értékesítői szép kis summát kaphattak érte. Kész csoda, hogy csak mostanában kelt lába. Évek óta ott díszelgett.


Aminek viszont már a fele sem tréfa, az éppen a gátlástalan garázdálkodók hihetetlen bátorsága, vakmerősége és magabiztossága.  Már nem csupán az éj leple alatt, a hajnali órákban járják az utcákat, hanem világos nappal is bemerészkednek a családi házak portájára. Sőt olyankor is beosonnak, amikor tudván tudják, hogy a család otthon tartózkodik. Már annak sincsen visszatartó ereje. Sőt, nyilván épp olyankor jelent a számukra igazi kihívást az összekuporgatott pénz meg a családi ékszer felkutatása. Mintha az égvilágon semmitől sem félnének a már harcedzett elkövetők. Mintha már jó előre tudnák, nekik aztán semmiképp sem eshet bántódásuk.


Alighanem valami ilyesmivel lehet csak (meg)magyarázni azt a legutóbbi hátborzongató történetet is, amely Keviben esett meg. A picinyke falucska alig két sor házból áll, mégis ezt szemelték ki maguknak a tolvajok. A hideg agyú elkövetők egy sírhelyet nyitottak fel azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a temetéskor a holtest mellé helyezett arany ékszereket megszerezzék. Az eltelt egy hónap alatt kétszer is kiásták az elhunyt idős asszony földi maradványait. Sőt másodjára a sírban nyugvó másik két holtestet is kiemelték. A kegyeletsértés hallatán/láttán nem csupán a parányi település lakói botránkoztak meg, hanem az egész környék felhördült. Úgy tűnik azonban, hogy mindhiába várunk „hivatalos magyarázatra”, mindhiába várjuk az elkövetők kézre kerítését. A sírgyalázó kriptarablóknak bottal üthetik a nyomát.

Bűncselekmény van, elkövető nincs. Az sosincs.

Hogy végül majd mi szabhat gátat ennek a fékevesztett megélhetési bűnözésnek (mert a végtelenségig csak nem mehet így), elképzelni sem tudom. Egy biztos: az egyre fokozódó szegénység, nyomorúság csak gerjeszteni fogja. Ahogyan a legfelső szintekről érkező minta is: amikor tolvajok tiltják másoknak a lopást. Hacsak nem követjük az egyik tornyosi asszony példáját! Aki a friss legenda szerint megelégelte azt, hogy úgy mennek hozzá a tolvajok, mint akik már hazajárnak, ezért szerzett egy puskát, és a váratlanul érkezőt lepuffantotta. Majd bement a rendőrállomásra, és felkérte az éppen szolgálatban lévő egyenruhásokat, hogy tüntessék el a holtestet a házából. Azok pedig (befejezvén az ajtóban megjelent asszony éléskamrájából származó étkek falatozását) szó nélkül felkeltek, és tették a dolgukat. Hogy igaz-e? Nem tudom. Mindenesetre: mesének nem rossz. Talán még a tolvajok elrettentésére is alkalmas. Ha elégszer elmondjuk… Mert egyébként semmi sem változik. Visznek mindent, ami csak mozdítható. Vagy, ahogy a barátom szokott fogalmazni: „Ellopják még az Istent is!”  

Szabó Angéla 


2012. szeptember 25., kedd

Eretnek gondolatok kukoricatörés idején


*PILICKÉZÉS…



Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték. Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen. A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.

Vele ellentétben az északi szerb gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást, akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.  

Tehát a húsz évvel ezelőtt felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt. Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az önállóságát, kivívta a maga függetlenségét. Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott indián. Az, amelyik jó indián.)

Sajnos, olyasmit a legnagyobb jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek, hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen katasztrófa.


Azt hiszem, érdemes ezt a parányi kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt annál.

A Bilickivel való pilickézés túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is. Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával, mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.

Az egyik kulcsszó alighanem a Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria. Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából, amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára, mellékvágányra kényszerítése.  A vak is láthatja, hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)

Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki. Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott. Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.

A megélhetési bűnözés a mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és meg sem botránkozunk.  A közelmúltban történt tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…

Az történt, hogy egy héttel ezelőtt két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen, sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12 ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat, másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet. Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség, valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)

A nem mindennapi kukoricaföldi szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat, a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi (idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba, gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt (össze)akasztani.

Nyilvánvaló, egyértelmű volt a felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét. Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető „no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét megállta. 

Szabó Angéla


*A nagyobb gyerekek, serdülő korúak egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira” repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)

Egy ilyen sikeres ütés után a játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott. Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.


2012. szeptember 19., szerda

Kukoricaföldi happening



A „vad módon” lezajlott illegális kukoricatörés – magyarán: lopás, rablás – a múlt héten kezdődött. Szombaton. Hétfőn pedig folytatódott.

Újvidéki és verbászi rendszámtáblájú kombájnok – hívatlanul és rajtaütésszerűen – beálltak a tornyosi határban egy tekintélyes méretű kukoricatáblába, és meglehetősen demonstratív módon – hogy láss csodát(!) – teljes iramban megkezdték a tengeri betakarítását. Más földjén. A tornyosi gazdákén. Egy szuszra, még szombaton éjjel, elvittek két kamionnyi, körülbelül 12 ezer euró értékű termést. Minthogy szinte semmiféle ellenállásba nem ütköztek az éjszakai tolvajok, alighanem vérszemet kaptak, mert hétfőn teljes elánnal folytatták a már megkezdett csőtörést. Mire a földet bérlő helybeli gazda megérkezett a helyszínre, már újabb 3 ezer euró értékű zsákmányt sikerült lekombájnozniuk. A meglepetéséből és az első csodálkozásából még teljesen fel sem ocsúdott tulajdonos meg legfeljebb csak bámulhatott a csörögve-zörögve zakatoló idegen masinák láttán. Amikor viszont észbe kapott, a segítségére siető gazdatársainak ő is elrendelte a kukoricatörést, méghozzá a parcella másik végén. Így egyidejűleg, párhuzamosan zajlott a villámgyors betakarítás. Sztereóban törték a tengerit! – mondhatnánk kissé cinikusan, ha nem lenne amúgy is tragikus a történet.

Ha nem fenyegették volna meg életveszélyesen a földet bérlő gazdát…


A történethez hozzátartozik az is, hogy az ókéri illetőségű gazda nem számít éppen ismeretlennek a saját szülőfaluján kívül sem. A korábbi években már megjelent ő a kicsinyke Tornyoson is. Bérelt termőföldet a falu határában, de mivel árendát nem nagyon szeretett fizetni, ezért beszüntették a vele való együttműködést. Helyette inkább egy helybelinek adták haszonbérbe az egykori szövetkezeti parcellákat. A dölyfös termelő most mégis úgy érezte, hogy őt továbbra is megilleti mindaz a „kiváltság”, ami egy ex-bérlőnek kijár, és az éj leple alatt megjelent a mezőgépeivel, hogy a termésből kivegye a vámot. Időközben épp csak arról feledkezett meg, hogy a tavasz folyamán már nem ő volt az, aki a kukoricamagot elültette…


Hogy a meglehetősen alpári módon zajló kettős, „ikerkombájnozás” története még vérlázítóbb legyen: vagy 20 hivatalból kirendelt zentai rendőr is végignézte, figyelemmel kísérte ezt a szántóföldi gazemberi színjátékot. És próbált valamilyen módon igazságot tenni. Valahogy úgy, hogy a kecske is, meg a káposzta is…

A rendőrség tétlenül végignézte a lopást...
Fotó: Pannon RTV
A felháborító eset példaértékű. Akár oktatni is lehetne. Ebben a történetben minden tipikusan és specifikusan vajdasági magyar nyomorúságunk benne foglaltatik. Mint cseppben a tenger.

A szegénységünk: az idei, szokatlan méretű aszállyal sújtott esztendőben minden egyes kukoricacső aranyat ér. Olyannyira kevéske termett belőle. Ha még abból a természet által pimaszul megvámolt mennyiségből – pofátlan módon – idegenek is akarnak részesedni, akkor szép kevés marad annak, aki egész évben bajlódott vele.

A másodrendűségünk: a vagy száz kilométerről érkezett szerb gazda, mivel másként nem ment, hát erőnek erejével próbált meg érvényt szerezni saját vélt igazának, (elő)jogai érvényesítésének. Csak találgatni lehet: remélhetőleg nem pusztán a nemzeti identitásából és pénzember mivoltából eredeztethetően. Mert kukoricaorzási elhatározásában igencsak állhatatosnak bizonyult. Váltig hangoztatta, hogy a tornyosi földeket igenis ő vette haszonbére, nem pedig a helybeli gazdák. Ezen sommás kinyilatkoztatását viszont semmiféle érvényes szerződéssel, semmiféle egyéb dokumentummal nem tudta alátámasztani. Így jobb híján, csak a „tekintélyt” parancsoló hangerejére meg a kíséretében lévő testőrszerű fogdmegekre támaszkodva akarta kiharcolni a maga igazát. És ebbéli igyekezetében eleinte a karhatalom is támogatta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a helybeli magyar gazda hiába lebegteti az egyenruhások szeme előtt a 143 hektáros földterület bérléséről szóló érvényes szerződését, mert majd úgy is az lesz az illegális kukorica-betakarítási történet végső konklúziója, hogy a hivatalos papírossal legfeljebb kitörölheti a valagát. Már ha egyáltalán arra a célra elegendőnek bizonyul. Mennyiségileg, nagyságilag.


A helyszínre érkező illetékes köztársasági felügyelőség kirendeltjét is meglehetősen goromba módon kioktatta a mindenekfelett álló és így érinthetetlennek számító ókéri nagyhangú nagygazda: „Ki maga egyáltalán? Maga nekem nem mondhat meg, és nem tilthat meg semmit! Nem tehet ellenem semmit sem!”


A sajtónk kiszolgáltatottsága: az esethez a helyszínre kivonuló televíziós forgatócsoportot, mint egy hátulgombolós, lecsúszott zoknis kisgyereket, néhány határozott mozdulattal rendre intették a messziről érkezők. Egykettőre leállították a nekik nem tetsző forgatást. Nyilván nem volt az ínyükre, mert az orgazda gorillái egyszerűen kikapcsoltatták a kamerát.


Úgy festett, hogy a tornyosi gazdák ezt a parasztemberhez méltatlan kukoricacsatát végérvényesen elveszítették. De aztán fordult a kocka. Az illegális kombájnozásnak és az idegtépő kötélhúzásnak vége szakadt. Az idegeneket hazavezényelték. Ebül szerzett zsákmányukkal együtt. Amit megszereztek, eloroztak, az már az övéké maradt. Nem kellett visszaszolgáltatniuk. Erre ugyanis nem kötelezte – és nem is kényszerítette -- őket az égvilágon senki sem.  (Nálunk ez már amúgy is bevett szokás. A tolvaj nem adja vissza a szajrét. Miért is tenne ilyet, ha ép bőrrel megúszhatja a dolgot?)

A mindenképpen tanulságos és továbbgöngyölítésre érdemes tornyosi történet bukéját alighanem az adja meg, hogy ezt a részint világos nappal történt nyílt színi rablást nem egy nadrágszíj-parcellácskával rendelkező idős és magatehetetlen parasztembernek a kukoricaföldjén bonyolították le. Az elkövetők számára az a fajta forgatókönyv szerinti móresre tanítás valószínűleg nem is számított volna igazi kihívásnak, valódi hőstettnek. De egy erőteljes magyar gazdát ily fondorlatos módon megleckéztetni, kukoricázni vele, így csúfot űzni belőle – mert úgy látszik, az ilyesmi sem lehetetlen – az már egészen más tészta! Az élvezet is nyilván hatványozottabb, ha (vajdasági magyar viszonylatban) egy már-már földbirtokosnak is beillő, javakorabeli termelőn verhetik el a port, tölthetik ki a kedvüket. Aki pedig élete során látott már sok karón sokfajta varjút.

És mégis… Az erősek jöttek, láttak, arattak. A gyengék meg – bár erkölcsi értelemben győztek(?) – legfeljebb nem győztek csodálkozni. Gondolom, az is megfordulhatott a fejükben, hogy vajon a szerb fővárostól délebbi területeken is eljátszhatták volna ugyanezt a színjátékot az ókériek? Minden bántódás nélkül? Vagy ilyesmit csak a jámbor vajdasági magyarokkal lehet és szabad is megtenni? De tényleg: lehetséges is? Szabad is?

Így zajlott hát a tornyosi kukoricaföldi „happening”. Ami valami miatt mégsem végződhetett happy enddel…

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin