A legegyszerűbb persze lebontani a templomot

Bucsy Levente

Leginkább önbizalomhiányban szenvedhet a délvidéki Nagybecskereki egyházmegye, amely ahol pap nélkül maradó templomot lát, bontásra ítél gazdag múltú, grandiózus vagy „csak” a határon túli közösségek számára igenis menthető, mentendő intézményeket. A Magyar Patrióták Közössége azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, térképet készít a 100 főnél nagyobb, települési magyar szórványról, ahonnan nem téphető ki az egyházi közösség gyökere.

Sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra. Bözödújfalu templomának közelmúltbéli megsemmisülése miatt viszont hírértékű és érzékeny esemény bármilyen határon túli közösségmegtartó hely megszűnése, megszüntetése – a Magyarországon kívüli magyar katolikus egyházmegyék nincsenek ám könnyű helyzetben.
Szerbcsernye sok száz éves település Szerbia román határához közel. Korábban német többségű helység volt, magyar ajkúak adták a lakosság harmadát, a szerbek alig hatodát tették ki az ott lakóknak. A történelem aztán háromszor is belerúgott Szerbcsernyébe az elmúlt száz év során: először trianonkor, aztán az 1944-es délvidéki vérengzések során, majd jöttek Slobodan Milosevic „rendszerváltó” évei. A 2002-es népszámláláskor 3672-en éltek a településen, de csaknem kétszázan még ekkor is magyaroknak vallották magukat – a németség teljesen elpusztult. A magyarság megmaradására tehát alig van kilátás, a helyi anyanyelvű oktatás megszervezésére esély sincsen, a nemzeti megmaradás utolsó jele valójában a katolikus templom.

Szerbcsernyei templom

A Szent József Szűz Mária Jegyese-templomról viszont a Nagybecskereki egyházmegye a közelmúltban úgy döntött, hogy mivel nincs egyházközössége – a lelkipásztort a püspök máshová vezényelte –, a földdel kell egyenlővé tenni a 150 éves omladozó épületet. A fejleményekre az MNO figyelmét felhívó Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közössége vezetője elmondta, itt nem csak egy templomról van szó.
„Bár valóban bezárt templom a szerbcsernyei, mi a helyi nemzetiségi adatokat ismerve kételkedünk abban, hogy a katolikus közösség helyben nem feltámasztható. Nem egy-két idős asszonyról beszélünk, hanem százhatvannál is több magyarról, akik gyakorlatilag mind katolikusok” – árnyalja Hetzmann az egyházmegye által lefestett sötét képet. Szerinte példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is „egyben tartanak” templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen, ha másért nem, hát azért, hogy egy nép történelmi, „kulturális lábnyomot hagyjon maga után”.

Nem csak templom, nem csak egy templom

A „nem csak egy templomról van szó” mondatnak eddig csak a negyedik szava volt hangsúlyos, e mellé fel kell venni másodlagos hangsúlynak a harmadikat is, az egyházmegyei döntés ugyanis nem korlátozódik Szerbcsernye csonkolására: Törökbecsén, Párdányon, Ópáván, Perlaszon és Módoson szintén megsemmisítésre vár a katolikus egyház helyi központja, nem egy esetben ez a templom mellett plébániai épületet is jelent, aminek megsemmisítése még praktikussági szempontból is hihetetlen lenne – arról nem is beszélve, hogy a papok nemritkán szinte koldulni kényszerülnek egy-egy közösség igényelte épületszárny megépítéséért.

„Módos neogótikus Nagyboldogasszony-temploma a Közép-Bánság legnagyobb egyházi épülete, a településen ráadásul él 250 katolikus magyar, ennek dacára veszi el a magyar egyházmegye a magyaroktól a vallásgyakorlás lehetőségét” – fájlalja a helyzetet Hetzmann Róbert. Szerinte talán az a „praktikus” indíttatás állhat a nagybecskereki döntés háttérben, hogy akinek fontos, az egy-két falut úgyis utazik majd a szentmiséért, a helyi közösség széthullásával azonban nem számolnak.

Arra a kérdésre, hogy Magyar Patrióták Közössége milyen megoldást javasolna, Hetzmann Róbert így fogalmaz: „Először is leltárt kell készíteni minden magyar intézményről és templomról, amely még megvan, illetve talán azokról is, amelyeket Tito óta leromboltak. A cél ugye az, hogy megmaradjon az intézmények funkciója, ezért azt is fel kell térképeznünk, hogy milyen állapotban vannak a közösségek egy adott helyen, és ahol százas nagyságrendben él katolikus magyarság, ott fel kell lépni. Magyar értékek nincsenek magyar közösségek nélkül, és ez fordítva is így van.”

Érdekesség, hogy a térségben lévőknél sokkal régebbi, akár Árpád-kori templomok is vannak nem messze, a dél-erdélyi Hunyadban, ahol a román ortodox egyház feni a fogát a lenyűgöző magyar templomokra – ha nincs más lehetőség, ezeket az intézményeket a továbbiakban az ortodoxia fogja üzemeltetni, de az már nem lesz „olyan”. Épp ezért Hetzmann még egy mentő kézért nyúlna, nem is reménytelenül. Sátoraljaújhelytől húsz perc autóútra ugyanis van egy egyutcás mintafalu, Legenye.

Pályázni kellene, mert nem mindegy, ki újít fel

„A Ronyva patak völgyében fekvő apró falu 22 reformátusa pályázott a magyar államnál, és nyert. Bő négymillió forintból kiválóan felújították a helyi templomot, ehhez persze kellett egy dolgos lelkész is, akinek több közül ez csak az egyik szolgálati helye.”

A Felvidékről Hetzmann-nak eszébe jut: bizony nem mindegy, ki újít fel valamit. Mert bár mutogathatunk egy templomra a határon túl, hogy a magyarok építették, ha adott esetben a szlovákok teszik rendbe és tartják karban, bizony nem minden alap nélkül nyer teret az asszimilációs törekvés.

Egy gondolat erejéig azonban vissza Szerbcsernyére. Írtuk, a nemzet megmaradására „alig van kilátás”. A jövő csírája viszont egy faluval arrébb látszik. A román határ túloldalán, a Csernyétől 8 kilométerre fekvő Zsombolyán Böjte Csaba ferences testvér nyitott árváknak gyermekotthont.

Bucsy Levente

Korábbi bejegyés:

Lebontásra ítélték a szerbcsernyei templomot, -kommunizmus szelleme kísért ismét...

Lebontásra ítélték a szerbcsernyei katolikus templomot, -kommunizmus szelleme kísért ismét...

A Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa a kommunista templomrombolók nyomdokaiba kíván lépni? – Mi lesz a szerbcsernyei katolikus templom sorsa?

Az egyetemes magyarságot mélyen megrázta, amikor június 29-én Erdélyben a vízzel elárasztott Bözödújfalun ledőlt a katolikus templom tornya. Ugyanakkor teljesen publicitás nélkül maradt, hogy nagyjából ugyanabban az időben ülésezett a Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa, amely során szó volt a romos és nem használt szentélyek és plébániák sorsáról is, konkrétan a Törökbecse II (azaz Aracs), Párdány, Ópáva, Perlasz, Módos és Szerbcsernye (azaz Németcsernye) katolikus templomának sorsáról.

A Nagybecskereki Egyházmegye honlapját valószínűleg kevesen és ritkán böngészik, így teljesen visszhang nélkül maradt a püspökség papi szenátusának döntése, hogy az 1868-ban épült szerbcsernyei Szent József Szűz Mária Jegyese templom (képen fent) ledöntését támogatja, ami – kár szépíteni és (félre)magyarázni – súlyában és következményeiben teljesen egybevág a Ceasusescu-féle erdélyi falurombolással illetve a jugoszláv kommunisták gaztetteivel.

Az 1944-es jugoszláv partizánok Délvidékre történt bevonulása során kezdetét vette a magyar és a német lakosság meghurcolása, sanyargatása, a tömeges kivégzések, és ez a népirtás nem egy helyen a katolikus templomok lerombolásával volt egybekötve. Főleg a német többségű, ám magyarok által is lakott falvakban, Közép- és Dél-Bánságban, valamint Nyugat- és Dél-Bácskában. Így lettek menthetetlenül eltüntetve a föld színéről a templomok Torontálszécsányon, Molyfalván, Begaszentgyörgyön, Szenthuberton, Omlódon, Beresztócon, Kevepallóson és Fejértelepen, akárcsak a fehértemplomi Szent Vendel-kápolna (hogy csak a bánsági lerombolt szakrális épületeknél maradjunk).

Teljesen érthetetlen, ép emberi ésszel felfoghatatlan, hogy a becskereki püspökség miért akarja ennek hagyományát folytatni olyan politikai és társadalmi helyzetben, amikor a vallásgyakorlás teljesen szabad és amikor messze nem nehezednek az egyházra olyan nyomások, mint az előző rendszerben. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: a katolikus egyházvezetés miért akarja éppen templomrombolóként beírni magát a bánsági magyarság emlékezetébe.

Persze, a püspökség elvileg meg tudná magyarázni ezt a döntést racionális (elsősorban gazdasági) érvekkel, ám marad a tény, hogy egy szentély vagy műemlék (mindkettő igaz a szerbcsernyei templomra) ledöntése akkor is barbár, megbocsájthatatlan bűn, ha történetesen a püspök áldásával történik. Aztán, bármennyire is rossz állapotban vannak templomaink, bármennyire is elhagyatottak, a ledöntésük semmiképp se lehet a megfelelő megoldás. Példát éppen a bánsági magyarságnál is kisebb létszámú magyarországi szerbektől lehetne venni, akik gondosan őrzik a templomaikat, még olyan településeken is, ahol alig élnek szerb családok.

“Módos kérdése továbbra is nyitott” – azaz, még nem dőlt el, megmaradhat-e a templom, pedig a faluban még 250 katolikus magyar él

A Közép-Bánságban, Nagykikindától keletre, Magyarcsernye és Zsombolya között fekvő Szerbcsernyén (amely a trianoni békediktátumig Németcsernye elnevezést viselte) 1910-ben 3393 lakos élt, ebből 1034 (30,47 %) magyar és 1795 (52,91 %) német volt. A történelem nem kegyelmezett a falu katolikus lakosságának, így Trianon, a ’44-es népirtás és a milosevicsi ’90-es évek után, a 2002. évi népszámláláson a 3672 lakosból csak 163 fő vallotta magát magyarnak (a lakosság 3,71 %-a), németnek mindössze 11 (0,25 %).

A délvidéki magyarságot – földrajzi elhelyezkedése, illetve demográfiai helyzete alapján – nagyjából négy csoportra lehet felosztani; ezek: az észak-vajdasági tömb, a városi szórványok, az elszigetelt magyar többségű falvak, valamint a falusi szórványok.

A legrosszabb, legkiszolgáltatottabb helyzetben egyértelműen azok a maroknyi magyarok vannak, akik kis létszámban, szórványosan élnek a szerb többségű járások szerb többségű falvaiban (így Szerbcsernyén is), ahol gyakran a kis létszám miatt nem lehet megszervezni az anyanyelvi oktatást, és ahol a magyarság létezésének egyedüli jele a tönkrement állapotban levő templom (mármint ott, ahol ’44 után nem lett lerombolva), és a megmaradásra alig van némi kilátás. A délvidéki, de főleg a bánsági magyarság helyzete még kilátástalanabb lesz, ha egyházi vezetőink kihúzzák lábunk alól a szőnyeget, elvágják gyökereinket.

Erdei Iván Márk (Kevevára)

Áldjátok az Úrnak minden művei az Urat! (Dán 3,57a)  

A bontás művei is, mert ezt követően valaki építeni is fog...

Régi és nem használt templomaink és plébániáink sorsa

A papi szenátus alatt szó volt a romos és nem használt templomaink és plébániák sorsáról. A vélemények eléggé eltérőek ebben a kérdésben. A következő ingatlanokról volt szó:

    - Törökbecse II,
    - Párdány
    - Ópáva
    - Perlasz
    - Módos – templom és plébánia
    - Szerbcsernye – templom.

Az ópávai plébános javasolta, hogy a Kucharik atya által épített ingatlant takarítsuk el a plébánia kertjéből. Engedélyezve.

A galagonyási templom és plébánia ügyét ugyancsak mons. Fiser János fogja rendezni.

A szerbcsernyei templom ledöntését támogatta a szenátus.

Perlaszon ft. Lulić Franjo megpróbál vevőt találni a plébánia épületére, ha nem sikerül, akkor le lesz döntve.

Törökbecse II-ről már kétszer döntött a Püspöki Hatóság, várom, hogy mons. Mellár József lépjen az ügyben.

Módos kérdése továbbra is nyitott.

Az ördög is angyal volt...

Már a templomban is lopnak

  

A végtelenségig megromlott közbiztonság, az egymást érő lopások, rablások témájával foglalkozott tegnap délután a Szabadkai Rádió. Hozzáteszem, hogy sajnos csak egy félórás műsor keretében, miközben bizonyára egy fél napra való élet ízű anyag is könnyűszerrel összegyűlt volna. Úgy meg kiváltképpen, ahogyan ők csinálták: felhívták a hallgatók figyelmét a készülő adásra, és kérték, jelentkezzenek, amennyiben tudomásuk van ilyen esetekről. Az ügyben érintettek pedig szót fogadtak, és egymás után mesélték el a személyes, megrendítő történeteiket, osztották meg a hallgatósággal a keserű tapasztalataikat. (Érdekes, hogy mindeközben a kötelező körítésről maga az élet, a véletlen gondoskodott. Úgy adódott, hogy mindezzel egy időben (Szabadkától nem messze) éppen egy igazi rablás zajlott. Álarcos fegyveres fosztotta ki a királyhalmi postát.) Telefonáltak a város központjából, a Bajai szőlők környékéről, Sándorból, Palicsról, Kelebiáról, Oromról, Tornyosról és Zentáról is, hogy elpanaszolják, ki milyen módon találkozott a betörőkkel, a tolvajokkal. 

Szó volt arról, hogy a belvárosban, a Népkör környékén hatalmas rablást hajtottak végre, az elkövetők kilétére azonban máig sem derült fény, és az ellopott holminak sem sikerült a nyomára bukkanni. Egy másik hallgató arról számolt be, hogy nyolc olyan bűnesetet tudna felsorolni, amelynek során a pálinkafőzéshez használt berendezést szerelték le és vitték magukkal a tolvajok. Palicson viszont egyetlen éjszaka alatt ugyanabban az utcában három családi házba próbáltak meg behatolni az ismeretlen betörők.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a tornyosiak (a péterréveiekkel, a horgosiakkal meg a csantavériekkel egyetemben) szinte már hozzászoktak a rendszeres garázdálkodáshoz. Az ő falujukban mára már az számít hírnek, vagy éppen valóságos szenzációnak, ha akár egy-két napon át csend meg nyugalom van, ha nem történik rablás, betörés. A bűnesetek szorosan hozzátartoznak a falusi mindennapokhoz. A műsorba bekapcsolódott hallgató szerint náluk az sem számít ritkaságnak, ha egy-egy reggelen akár 5-6 esetről is bejelentést tesznek a rendőrségen. Ha eljutnak az esetek a bírósági tárgyalásig, akkor a tárgyakban akár 15-20 helybeli károsultat is beidéznek, ez pedig arról árulkodik, hogy az elkövetők általában ugyanazok a (már jól ismert) személyek. Akik pedig nem magányos, éjszakai besurranó tolvajok, hanem csoportba verődve garázdálkodnak. Szerszámokkal, botokkal, ütlegekkel felszerelkezve. Értenek a zárak, a rácsok, a lakatok gyors és szakszerű eltávolításához, amint nagy rutint szereztek abban is, hogy hogyan kell a fineszes négylábú házőrzőket pillanatok alatt hatástalanítani és kiiktatni a forgalomból.

A bajt csak tetézi, hogy a legtöbb lopás ügyében pontatlan és igazságtalan az okozott anyagi kár összegének a megállapítása, ugyanis gyakran irracionálisan alacsony kártérítésre „kötelezik” az elkövetőket. A jóvátétel azonban rendre elmarad, a keletkezett kárt az égvilágon senki sem téríti meg.

A Szabadkához tartozó, lakosságának számarányát tekintve a második legnépesebb külvárosi településen, Csantavéren nem csupán a nyílt utcán, a két temetőben meg az üzletekben lopnak, hanem már az Isten házában is. Már ott sem tudhatja biztonságban a bevásárlókosarát meg a táskáját az éppen imádkozó jámbor hívő. Ha reggelente vagy estefelé betér a templomba, őriznie kell a holmiját, mert még ki sem mondja a végső áment, elvarázsolják mellőle. Így járt a napokban egy fiatalasszony is, aki a szokásos piaci bevásárlás után bement egy kis reggeli fohászra. Megállt hátul, maga mellé rakta a szatyrokat, a csomag tetejére meg feltette a kézitáskáját. Hallotta is, amint mögötte halkan nyílt az ajtó, majd kisvártatva csukódott is. Ő azonban nem fordult hátra, mert jól tudja, hogy az ilyesmi illetlenség, amikor viszont (percekkel később) lepillantott a templom kockakövére, és a lábánál sorakozó csomagokra, észrevette, hogy a táskája eltűnt. Azonnal kifordult a templomajtón, és meg is pillantotta a táskájával elegánsan távozó, jól öltözött cigányasszonyt. Segítségért kiáltott, majd futni kezdett utána. Ekkor azonban hirtelen elvágódott. Megsérült az arca, a könyöke, a térde és a bokája. A nadrágja szára szétszakadt, a cipője orra szétnyílt. Igyekezett gyorsan felkelni, hogy ne tévessze szem elől a tolvajt. Mondani sem kell, senki nem segített neki. Akik éppen akkor a helyszínen, a templom előtti téren és a szomszédos üzlet előtt tartózkodtak, közömbösen álldogáltak és nézték, hogy mi történik. (Várták a folytatást.) Amikor az asszonyka látta, hogy már nincs értelme az üldözésnek – mert a cigányasszony időközben elhajította a táskát, és csak a pénztárcát tartotta magánál –, átment az utca túloldalára, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen. Ott elmondta, hogy a személyi igazolványán kívül, vásárlókártyák és több ezer dinár meg valamennyi euró is volt a pénztárcájában, és kérte, hogy legalább az iratait próbálják meg visszaszerezni. Nem hallgatta el azt sem, hogy a tarka kabátjáról felismerte az elkövetőt, mert előtte már a piacon is feltűnt neki a cigányasszony. Mire mindennek a végére ért, már erősen sajgott a lába, így kénytelen volt elmenni az egészségházba meg a gyógyszertárba is. Majd pedig hazatelefonált, hogy a férje menjen érte kocsival, mert ő már képtelen hazagyalogolni. Este 7 óra tájban szóltak a rendőrségről, hogy az igazolványát megtalálták. Csak azt. A pénzt nem. Meg az ismeretlen elkövetőt sem.

Azóta ki sem mozdult a lakásból. Feldagadt arccal és bekötött lábbal fekszik. Azóta retteg, ingerült és minden neszre, zajra összerezzen.

Tanulság? Nincs tanulság. Csak fásultság van, érdektelenség meg súlyos csend és félelem. Pedig a faluban nagy értékben elkövetett rablások is történtek, mélységes elhallgatásba burkolózva, amelyekről legfeljebb bizalmasan, suttogva mernek beszámolni. Meg aztán a károsultak szégyellik is, hogy velük ilyesmi megtörténhetett. Az elkeseredettségük persze érthető: teljesen magukra maradtak az aggodalmaikkal, a panaszaikkal. A falunak mintha nem is létezne vezetősége, a megválasztott tisztségviselők tudomást sem akarnak venni a gyalázatos közbiztonságról. Ők nem foglalkoznak a témával.

Jó, hogy ezt legalább a szabadkai rádiósok megtették.

Szabó Angéla