Hogy a vajdasági magyarságnak szinte
bármit le lehet nyomni a torkán (minden különösebb nehézség
nélkül), az már eddig számtalanszor bebizonyosodott. Nemzetiségi
jogait illetően csupáncsak másodrendű, a szerbiai társadalom
perifériára taszított, megkiskorúsított népcsoportként már
úgy megedződött a gyomra, hogy akár a vasszeget is megemészti.
Már akkor sem emelkedik szólásra, ha történetesen meglopják,
kifosztják, kirabolják. Akkor sem kiabál, ha megpofozzák,
megverik. Azt is némán tűri, ha nem csupán a vagyonára, hanem
már egyenesen az életére törnek. Sőt legújabban még holtában
is megalázhatják. Még örök nyugvóhelyén, a temetőben sem
hagyják pihenni. Még a földi élet végállomását jelentő
sírgödörben is meglopják. Mert megtehetik. Vele még ezt is
megtehetik.
Az elmúlt időszakban cifrábbnál
cifrább történeteket lehetett hallani a környezetünkben
elharapódzott lopásokról, rablásokról. A klasszikus
tyúktolvajok, akik állandó jelleggel garázdálkodtak falvainkban
(még a megboldogult szocializmus esztendeiben is), mostanra már
elbújhatnak szégyenükben az újabb kori agyafúrt és rafinált
betörők mellett. Órákat vehetnének tőlük rablásból,
fosztogatásból. És lophatnának tőlük: tippet, ötletet. Mert
nem csupán az idők változnak, hanem maguk az elkövetők is.
Idomulnak a modern kor követelményeihez. Alkalmazkodnak az új, a
változó körülményekhez. Olyan terepeket derítenek fel, ahol
szabadon garázdálkodhatnak.
A nyár végén és az ősz elején a
termőföldeken jegyezték a mi vidékünkre jellemző lopás egyik
legextrémebb válfaját, a gigantikus méreteket öltő szántóföldi
tolvajlást. Annak is a legkirívóbb eseteit Szenttamáson,
Tornyoson és a bácsfeketehegyi határban. Mindhárom településen
euróban számítva is hatalmas összegre rúgott a kár, amelyet a
napraforgó- és a kukoricaföldeken okoztak a hatalmas mezőgépekkel
felszerelkezve érkezett idegenek. Akik a saját szakállukra
végezték (de ám gőzerővel) az időszerű terménybetakarítást.
Az általuk eltulajdonított szemtermés értéke mindhárom esetben
a tízezer eurót is meghaladta.
Ugyancsak a nyáron történt az az
emlékezetes eset, amikor Horgos közelében a vasúti síneket
szedték fel a tolvajok. Azt persze nem tudni biztosan, hogy miféle
indíttatásból követték el tettüket. Jobb ötlet híján csupán,
vagy esetleg príma üzletet láttak a sínpár felszaggatásában és
fémhulladékként való értékesítésében. Annyi azonban biztos,
hogy a vállalat dolgozóit még aznap berendelték egy kis éjszakai
rohammunkára, hogy a hiányzó sínszakaszok pótlása után mielőbb
helyreállhasson a forgalom.
Aztán következett az újabb ámulatba
ejtő történet. Amikor ugyancsak a homokvidéken, egészen pontosan
Bácsszőlősön kezdték meg egy trafóállomás szó szerinti
(le)bontását. A némi szakértelmet is igénylő „munkálatokat”
(ez esetben) nyilvánvalóan nem kiskorú elkövetők végezték. A
maguk szakmájában is nagymenőnek számító kábeltolvajok ily
módon a falu teljes lakosságát „büntették”, ugyanis a
településen több órán át szünetelt az áramszolgáltatás.
Szabadkán idén több postarablás is
történt. Mint anno a Vadnyugaton. De a város arról is híres,
hogy gyakran a pénzautomaták közelében ólálkodnak a jól
képzett zsebmetszők. Ahogyan a város központjában esett meg az
is, hogy a bankból távozó idős asszonyt egyszerűen leütötték.
Kórházba került, és pár nappal később belehalt a sérüléseibe.
Az áldozat hiába volt a Magyar Nemzeti Tanács egyik tanácsosának
az édesanyja, az ügyben nem történt semmilyen előrelépés.
Topolyán az éléskamrák kifosztására
szakosodtak a besurranó tolvajok. Csantavéren pedig az üzletek
kirámolása a vissza-visszatérő slágertéma. Csak az elmúlt egy
hónapban több üzlethelyiséget törtek fel. Szinte teljesen
kiürítették az egyik piactérhez közeli vendéglőt. Mintegy 60
kilogramm fagyasztott húst tulajdonítottak el, és elvitték az
összes fellelhető italt. Még a reggeli nyitásra előre
elkészített, felszeletelt citromokat is bepakolták. Az
elkövetőknek nyilván nem volt túlságosan sietős a dolguk, mert
még arra is futotta az idejükből, hogy egy-egy kiválasztott italt
lehörpintsenek ott a helyszínen. Miután kiszolgálták magukat,
távoztak. Még ugyanazon az éjszakán a vendéglőtől alig
pár méternyire lévő ügyvédi irodába is bemásztak. Onnan
eltulajdonították a legfőbb munkaeszközt, a számítógépet és
egy csomó iratot is magukkal vittek. Majd pedig következett a
trafik feltörése. Amely a már jól bevált forgatókönyv alapján,
menetrendszerűen zajlik. (Valahányszor üzlethelyiséget törnek
fel, az újságosbódé kirablása már csak mintegy ráadás
következik. Alighanem az így zsákmányolt, kilószámba mérhető
cigaretta jelenti a fizetséget a jól végzett munkáért.) És
történt mindez a falu szívében. Alig százméternyire a
rendőrállomástól. Az épület ablakából akár oda is láthattak
volna, már ha odanéztek volna. Csak éppen nem néztek oda… De
eltüntették egy reggelre a földműves-szövetkezet épülete előtt
posztoló már muzeális értéket képviselő vasekét is. Nem
csoda, hogy a színesfém tolvajok szemet vetettek a helyi
viszonylatban ereklyének számító, műemlékként „őrizett”
vaskolosszusra, hiszen több mázsát nyomhatott. És az értékesítői
szép kis summát kaphattak érte. Kész csoda, hogy csak mostanában
kelt lába. Évek óta ott díszelgett.
Aminek viszont már a fele sem tréfa,
az éppen a gátlástalan garázdálkodók hihetetlen bátorsága,
vakmerősége és magabiztossága. Már nem csupán az éj
leple alatt, a hajnali órákban járják az utcákat, hanem világos
nappal is bemerészkednek a családi házak portájára. Sőt
olyankor is beosonnak, amikor tudván tudják, hogy a család otthon
tartózkodik. Már annak sincsen visszatartó ereje. Sőt, nyilván
épp olyankor jelent a számukra igazi kihívást az összekuporgatott
pénz meg a családi ékszer felkutatása. Mintha az égvilágon
semmitől sem félnének a már harcedzett elkövetők. Mintha már
jó előre tudnák, nekik aztán semmiképp sem eshet bántódásuk.
Alighanem valami ilyesmivel lehet csak
(meg)magyarázni azt a legutóbbi hátborzongató történetet is,
amely Keviben esett meg. A picinyke falucska alig két sor házból
áll, mégis ezt szemelték ki maguknak a tolvajok. A hideg agyú
elkövetők egy sírhelyet nyitottak fel azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy a temetéskor a holtest mellé helyezett arany
ékszereket megszerezzék. Az eltelt egy hónap alatt kétszer is
kiásták az elhunyt idős asszony földi maradványait. Sőt
másodjára a sírban nyugvó másik két holtestet is kiemelték. A
kegyeletsértés hallatán/láttán nem csupán a parányi település
lakói botránkoztak meg, hanem az egész környék felhördült. Úgy
tűnik azonban, hogy mindhiába várunk „hivatalos magyarázatra”,
mindhiába várjuk az elkövetők kézre kerítését. A sírgyalázó
kriptarablóknak bottal üthetik a nyomát.
Bűncselekmény van, elkövető nincs.
Az sosincs.
Hogy végül majd mi szabhat gátat
ennek a fékevesztett megélhetési bűnözésnek (mert a
végtelenségig csak nem mehet így), elképzelni sem tudom. Egy
biztos: az egyre fokozódó szegénység, nyomorúság csak
gerjeszteni fogja. Ahogyan a legfelső szintekről érkező minta is:
amikor tolvajok tiltják másoknak a lopást. Hacsak nem követjük
az egyik tornyosi asszony példáját! Aki a friss legenda szerint
megelégelte azt, hogy úgy mennek hozzá a tolvajok, mint akik már
hazajárnak, ezért szerzett egy puskát, és a váratlanul érkezőt
lepuffantotta. Majd bement a rendőrállomásra, és felkérte az
éppen szolgálatban lévő egyenruhásokat, hogy tüntessék el a
holtestet a házából. Azok pedig (befejezvén az ajtóban megjelent
asszony éléskamrájából származó étkek falatozását) szó
nélkül felkeltek, és tették a dolgukat. Hogy igaz-e? Nem tudom.
Mindenesetre: mesének nem rossz. Talán még a tolvajok
elrettentésére is alkalmas. Ha elégszer elmondjuk… Mert
egyébként semmi sem változik. Visznek mindent, ami csak
mozdítható. Vagy, ahogy a barátom szokott fogalmazni: „Ellopják
még az Istent is!”
Szabó Angéla
