EURÓPAI KABÁTLOPÁS
" - Én nem vagyok kisebbség!
Én délvidéki magyarként egy nemzet közösségéhez tartozom!
Én itt születtem, határokat tologattak fölöttem, de itt maradtam.
Nem egyedül voltam: minden ősöm ezért a földért dolgozott, és ha kellett - akkor meghalt érte.
Engedtessék meg, hogy ne mások ragasszanak rám címkét, miként határozom meg önmagamat, családomat és a szülőföldemen élő többi magyar embert.
Senkinek nincs ehhez erkölcsi alapja."
Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt?
Igaz.
Mert nem az ő ügye.
Trianon, és a csonkolás bizony az volt.
Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva - az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, átnéz rajtunk és a magyar önrendelkezés kérdésével még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.
Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan, és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politikai végzetük teljesedik be majd rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte.
A hódító lelkiismerete ugyanis mindig rossz. A ruhatárból ellopott kiskabát sosem ad olyan meleget, mintha eredendően a miénk lett volna, ha mi dolgoztunk volna meg érte.
Majd óbégatnak, amikor Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban vagy másutt, a mások zsírján meggazdagodott rablótanyákon a jogaikat kezdik követelni.
Mert akkorra többen lesznek. Szülnek, családjukért fognak élni, lesz hitük, ami által erősebbek és még erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell majd számítania.
Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme.
Mindehhez csak annyit tehetek hozzá: ha kicsit is tudnánk tanulni a történelmi hibáinkból, ha a kesergés, ökölrázás helyett föl tudnánk mutatni azt a hitet, vállalást, erőt, emberséget, amit még a dédszüleink, vagy azok szülei, ősei magukra nézve kötelezően vallottak - nos akkor gyógyíthatóak lennének a sebek, mert az igazságunkat nehezen lehet elvitatni. De ehhez jellembeli, emberi minőségben a többiek fölé kéne emelkednünk.
Majd ha jobbak leszünk a Deákné vásznánál, ha nem mondható ránk, hogy mi is csak egy híján húsz vagyunk, a sok tizenkilenc között – akkor talán remélhetünk.
Így még egy ideig marad a fájdalom, és a hiány leltára.
Hogy az utánunk jövőknek sikerül-e fölülemelkedniük magukon, az bizony nem kis mértékben rajtunk múlik. Félek, nem mutatunk nekik jó példát.
Mindazonáltal az élet akkor sem áll meg.
Kell, hogy egyszer, valahára legyen történelmi igazságtétel.
De ha az netán el is marad: az isteni akkor sem fog.
Pósa Károly
ÁRNYÉKKERGETŐK
- a 2014. évi Közegellenállás riportpályázat különdíjas írása
Út a Semmi közepébe
„Nincs nekünk semmink.
Csak ez a Tisza-mente,
Menny és pokol közé préselt tájéka.
Ahol még éjjelente,
Béke van, szelíd szánalom.
Dúdoló: tente-tente.
Harmat ül a búzaszálakon.”
Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.
- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a többieket.
A Szövetség tagjainak, meg a szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete elé.
A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában. Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket. Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.
Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról egyeztet.
- Sok eső esett. Muszáj lesz kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk, amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve, kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó mögött.
Rágyújtunk.
Míg kint várunk, egy bojtos sapkás, borostás illetőt próbálok közlékenységre bírni, miért áldozza fel a szombatját, de finoman szólva sem az a barátkozós fajta. A többiek is inkább a hátitáskák, tarisznyák tartalmát rendezgetik. Jobbára otthonról hozott sonkák, oldalnyi szalonnák vannak bennük, nejlonzacskóba csomagolt húsok. Valaki műanyag dobozt igazgat a fűzöld zsákjában. Mint kiderül, a felesége minap sütött kalácsát viszi benne. A hosszú hajú, sálas társánál másfél méteres söprűnyélszerű rúd fehérlik. Ezt meg minek hozza? Sétabotnak túl hosszú – villan át rajtam -, de inkább lenyelem a kérdést. Nyílik a boltajtó, Laci csontos alakja tűnik föl, két csomag ásványvizet hoz. Int nekünk, segítsünk. Meglódul a társaság, s ki-ki kenyerekkel, ötliteres ivóvizes palackokkal, száraztésztával, konzervekkel megrakodva tér vissza a kasszától. A halomba pakolt holmit elosztjuk. Nekem tizenkét liter víz, meg néhány vekni jut. Teli a vázas lengyel hátizsákom. Cihelődünk, a főúton libasorban kifelé tartunk a faluból. Szó nem hangzik, csak az aszfaltról visszaverődő csizmatalpak ütemes buffogása kísér bennünket.
Egy biciklis néni karikázik el mellettünk, nagyot köszönünk neki. Lassan elmaradnak mögöttünk a falu utolsó házai. A vattaszerű ködben fölsejlik egy út menti feszület, amihez érve rögtön megértem, mire szolgál a velünk hozott embernyi rúd. Laci a gelebéből egy magyar zászlót vesz elő, amit óvatos kézzel fölerősít. A pillanat ünnepi. A Szövetség régi szokása, tudom meg később. Enélkül nem fognak semmihez. A zászló tiszteletet parancsol, nem lehet a faluban handabandázni vele. De a megtartó ereje fontos. Ahogy távolodunk, a pléh Krisztus tekintetét érzem a hátamon.
Már egy dűlőúton járunk. Tartjuk a tempót, az északnyugati irányt. Csúszkálunk a sáros, föllazult talajon. Asztallap-szerű sík a bácskai táj, amin olyan töményen ül a köd, mintha jótékony paplanként akarná betakarni a didergő szántóföldeket. Fölöttünk varjak kárognak. A legelöl haladó Laci mellé caplatok, zihálok kicsit, kezd melegem lenni.
Míg a pocsolyákat kerülgetjük, értesülök róla, hogy a Rákóczi Szövetség nem először visz segélyt a tanyavilágban élő magányos, idős embereknek. A tavalyi nagy havazásban, és idén januárban is segíteni mentek az önkénteseik. Ami traktorral sem megközelíthető, oda gyalogszerrel viszik el az adományaikat. Mivel a civil szervezet gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül működik, így a tagság önerőből oldja meg, ha a segítségükre van szükség. Erre, pedig egyre sűrűbben lenne igény. Sajnos, nem csak itt, az ustorkai tanyavilágban.
Már vagy egy órája megyünk, a lekvárszerű sártól ólomnehéz minden lépés. Az elöl lévő zászló színei egyre élénkebbé válnak. Lassan felszakadozik a köd. Csak egy bágyatag korong jelzi: előbújt a nap. Tőlünk jobbra és balra búzaföldek tűnnek fel. Hókán zöld még a vetés. Odébb akácfaliget. Valaha tanya lehetett. Se szeri, se száma az errefelé tönkrement szállásoknak, régi gazdaságoknak. Mementóként elvadult surja, vagy néhány eget pamacsoló göcsörtös fa marad utánuk: árnyékkergetőnek. A dűlőút kígyózva visz bennünket úticélunk első megállójához. L. bácsi tanyája egy lapályosabb részt követően tárul elénk. A látvány siralmas. Düledező vályogfalakon parányi ablakszemek hunyorognak, a tető csáléra csapott süvegéből rozsdaette kályhacsövön füstcsík szivárog.
A társaságból valaki megjegyzi: jó jel a füst. Az öreg még él. Az állítást igazolandó L. bácsi elő is bújik. Mezítlábasan, gumipapucsban fogad bennünket. Sorra kezet ráz velünk, miközben borzalmas likacsos pulóvere majdnem előttünk foszlik szét rajta. Kilenc napja élő embert nem látott, kesereg. Örül a kenyérnek, a konzerveknek, de leginkább az ivóvíznek, mert a tetőről csorgó vizet issza már egy ideje. A lelógó bádog csatorna alatt műanyaghordó. Félig van. A viskónak átall szélütötten rogyadozik egy góré, mellette romhalmaz. Valaha disznóól lehetett. Körös-körül szívbemarkoló a lepusztultság. Az öreg kifaggatja a falubelieket a hírekről, de a diskurálásra nincs idő. Búcsúzúnk, menni kell tovább. Amikor visszanézek, L. bácsi még moccanatlanul áll. Szája mozog. Megszokhatta, hogy magába beszél.
Kissé nyugatnak kanyarodunk. A nap már följebb kódorgott az égen, tíz óra múlt. Az az éles, kicsit sötétebb sáv a Ludasi tó nádasának szegélye. Ahogy az idő, úgy a túra résztvevői is fölengednek. Halkan beszélgetünk, görnyedünk a cókmók alatt. Ki-ki a saját szemszögéből kommentálja L. bácsi helyzetét. Egyben viszont mindenkinek azonos a véleménye: senki nem kíván magának hasonló öregkort. Végre valami mozgást látunk! Vagy féltucatnyi őz vág át a szántásokon. Bóbita farkukat messziről billegtetik felénk.
Ráfordulunk a csantavéri útra, és egy olajfákkal szegélyezett viszonylag jó karban lévő tanyának a bekötő dűlőjéről kisvártatva M. bácsinál találjuk magunkat. Bibircsókos arca felderül, ahogy meglát bennünket, paroláz velünk. Pár évtizeddel ezelőtt még módos gazdának számított. Nagy birtoka volt, fiákerrel járta a vásárokat. A legjobb minőségű földeket művelte. Aztán az idő megette a régi életet, s a balkörmű végzet, a vakszerencse M. bácsit is a nyomorba lökte. Ám a ház, a tanya még így, kiüresedve is sejteti az egykori tekintélyét. Csak a kivágott fák meredező csonkjai mutatják, hogy már itt is a vég munkál, és a jövendő rostáján ez a tanya is ki fog hullani. M. bácsiból dől a szó:
- A semmi közepén lakok. Két kilométerrel tőlem van az első szomszéd. Orom, Nosza, meg Kispiac is egyforma messzire van. Ha kergetnének, azt se tudnám, merre érdemesebb szaladni? De engem már nem zavar semmi. Hamarosan lefordulok a Jóisten tenyeréről. – Elmosolyodik. Fogatlan ínye piroslik, fejét rázza. Mutatóujját „hopp megvan!” – mozdulattal homlokához emeli. Bedöcög a házba, és a hóna alá csapott demizsonnal tér vissza. Ahogy lecuppan a parafa dugó, felhőként terül szét a körteillat. Pohár nélkül nagyot kortyolunk belőle. M. bácsi magához inti a Lacit. Valamit sustorognak, és az öreg bizalmas heherészéssel megint lekezel vele. Kiürítünk egy-két zsákot, s egy sóhajnyi idő múltán már hurokszerűen kanyarodunk vissza a falu felé, átvágva egy beszántatlan kukoricatarlón. Laci kampós orra alatt mosolyogva sandít rám. Gondolom, látszik rajtam a kíváncsiság.
- Semmi különös. Üzletelni akart velem az öreg. Hiába, hogy leromlott az állapota, az esze még a helyén van…
Délre fogyatkozik az idő, és a hátizsákok sem olyan duzzadtak már. Viszont egyre lassúbbak a lépteink. Sűrűn szitkozódunk, gyakrabban állunk meg pihenni. Gondolkodás nélkül elfogadom a reggel még ihatatlannak tűnő pálinkát. A látóhatáron néha ölyvek suhannak, de a levetkőzött kora tavaszi táj valahogy mégsem tűnik egyhangúnak. Megnyugtató a csönd. A levegőt harapni lehet, és istenemre mondom, tényleg otthonosan érzem magamat. Mintha hazaérkeztem volna. Jól mondta M. bácsi. A semmi ölén vagyunk.
Szó szerint. És ha belegondolok, hogy a múlt század elején itt még miféle pezsgő élet zajlott, hány szálláson sütöttek ilyenkor böjti fonott kalácsot, hány udvar volt tisztára seperve és számát sem tudták a hajdaniak a lábasjószágnak – akkor most fájdalmasan üresnek, elhagyatottnak találom nem csak ezt a vidéket, hanem úgy általában a mai kort, a ma emberét, aki már könyvekből sem fog szert tenni arra a tudásra, ami még eleinknek tisztán, közérthetően adott volt.
A Rózsafás út visz tova, mi meg szinte a gangjára esünk egy téglaoromzatú kushadó tanyasi háznak. V. az agglegény lakja. Kis morzsoló a háza mellett, jöttünkre egy pocok cikázik ki belőle, és tűnik el az udvaron kornyadozó övig érő gazban. Kerék nélküli lovas kocsi a színben, a deszkázatát rég eltüzelték. Csontvázként mered a fém alkatrésze. Jöttünkre méteres láncon vedlő bordájú kutya kezd ugatni. Egy fémhordó a háza. V. nincs itthon. Aggodalmas kérdésemre, hogy akkor miért nem zárja a ház ajtaját harsány nevetés a válasz. Ebbe a házba esetleg csak bevinni lehet valamit, kivinni nem. A maradék adományokat nejlonszatyrokba rakjuk, és az udvar sarkán álló vén eperfa ágára akasztgatjuk. Egyik, a bátrabbak közül átköti a kutyát a fa alá: macska, vagy más féreg ne kezdje ki a csomagokat, míg V. bácsi haza nem ér. Csak a jóég tudja, merre mászkálhat?
Kifelé menet majdnem rálépek egy fületlen, mázas csuporra. Régi holmi, száz esztendeje tán tejet savanyítottak benne. Fölveszem, tisztogatom, jó lesz virágcserépnek.
Aztán hazafelé már keveset beszélünk. Nyakig sáros a társaság, el is éheztünk. Hátamon a víz csorog, és őszintén megkönnyebbülök, amikor a falu templomtornyát a horizont mögül előbújva végre meglátom. Három körül csoszogunk be a helyi közösség épülete elé. Mint a vert sereg. A falu kocsmájából bömbölő muzsika hallatszik, valakik pénzt tettek a zenegépbe. Gépkocsikaraván dudálva, felszalagozva halad el Magyarkanizsa irányába. Vágyakozón nézünk utánuk. A Szövetség emberei szétszélednek, mennek ebédelni, az otthoni dolgukat végezni. Jobbára napszámból élnek, alkalmi munkájuk van, meg amit a falu nyújt: kis föld, háztáji. Laci telefonálgat, valakivel tárgyal. Terepszínű zubbonyának zsebéből noteszt vesz elő, jegyzetel. Belvíz ügyben hívják, az eldugult csatornák miatt elöntés fenyeget néhány verett falú házat. Mivel Laci nem csak a Szövetség egyik vezetője, hanem egyben Kispiac polgármestere, ezért most intézkedik.
Laci egyébként munkanélküli. Nős, két nagyobbacska gyermeket nevel. Mifelénk úgy mondják: két családja van. A másik a falu.
Pósa Károly
Fotó: ustorkai tanya
Gratulálok az újabb elismerésért!
