Egymásra vagyunk utalva, és csak egymásra számíthatunk...

Fotó:B1Blog

​Arra várunk, hogy a migránshelyzetet majd valaki megoldja helyettünk. 

Csak szólok, hogy nem fogják megoldani. 

Ez a tömör véleménye az egyik magyarkanizsai polgárnak. És nem csupán neki. A község polgárai figyelemmel kísérik a migránshelyzet alakulását, az internetes közösségi oldalukon rendszeresen beszámolnak a napi történésekről: hol bukkannak fel a migránsok, hányan vannak, mit csinálnak, hogy viselkednek. Az elmúlt napokban néhány nő arról számolt be, hogy az idegenek leszólították őket az utcán és pénzt kértek tőlük élelemre. Mások arról cseréltek véleményt, hogy az egyik üzletből a számla kifizetése nélkül távoztak, egy kocsiról letörték a tükröt, de volt olyan helybeli is, aki baltával volt kénytelen elkergetni őket a háza elől.

Majdnem egy hónappal ezelőtti ez a szöveg, de ma is éppen olyan időszerű: Én nem értem a város vezetőit! Kiírják, hogy megszüntették a migránsok sátortáborát, a vasútállomásról kitessékelték őket, de ezzel semmit nem értek el. Elmentek egyik pontról a másik pontra. Attól még itt vannak, és csak jönnek és jönnek!!! És ha valaki szól, hogy ez így nem jó, akkor meg azzal jönnek, hogy írja meg az illető, mi lenne a megoldás. És ha az javasol valamit, jön a válasz, hogy azt nem lehet. Nos, megy a macska-egér harc, megoldás meg sehol!!! Miért nem lehet őket buszra rakni és elszállítani őket a legközelebbi menekült táborba?! Ha jól hallottam, Zomborban ma ezt megtették! Sajnos ők is azután cselekedtek, miután bántalmazták egy lakosukat a migránsok. Itt ezt meg lehetne előzni, még időben.

Faragó Éva azt írta pár nappal ezelőtt, hogy „a Lilly drogériában is buliztak tegnap. Kezd elfajulni a dolog.”

Hegedűs Zoltán hozzászólása: És az igaz, hogy molesztálták a női dolgozókat a Senta-Promet üzletében?

Volt, aki nem érte be ennyivel, igyekezett többet megtudni a bolti esettel kapcsolatban. – Voltam bent az üzletben és utánajártam, mi történt – mondta az egyik kanizsai polgár. – Hat migráns be volt rúgva és molesztálta az egyik elárusítónőt. Puszilgatta és fogdosni kezdte, ez idő alatt a társai edzőruhákat loptak az üzletből, és az összes limenkás sört lesöpörték a pultról. Majd kint az utcán a Sat-Trakt ablakához dobálták a söröket. Mire kiért a rendőrség, addigra eltűntek az erdőben.

A héten egyik-másik illetékes elvtárs is megnyilvánult migránsügyben. A szerb menekültügyi és migrációs biztos, Vladimir Cucić az egyik politikai rádióműsorban megdicsérte a vajdasági magyarokat. Valami olyasmit mondott, hogy büszke arra, ahogy a szerbiai magyar lakosság reagált a migránsok által előidézett helyzetre, például Szabadkán, és arra tett ígéretet, hogy a menekültügy kész minden segítséget megadni Magyarkanizsának. A lakosságnak nincs mitől tartania, a városukban tanyázó migránsok komoly bűncselekményeket nem fognak elkövetni, legfeljebb apróbb lopások történhetnek. (Jóval nyugtatta, jóval vigasztalta őket.) Amikor Muci Szántó Márta, az Újvidéki Rádió újságírónője szóvá tette, hogy a magyar határ közelében élők aggódnak, félnek, a politikus ezt válaszolta: – Azt szeretném üzenni, hogy nyugodt lehet az álmuk, a saját embereik vigyáznak rájuk, akiket ismernek.

Ezt a fejbekólintó mondatot alighanem úgy kell érteni, hogy a kanizsaiakra a kanizsai rendőrség vigyáz, a szabadkaiakra a szabadkai és így tovább, vagyis minden város, falu lakójának védelméről a saját rendfenntartói gondoskodnak. Akiket talán (valamelyest) ismernek (is). Ha ennek ellenére az idegenek mégis feltörnek egy házat, ha lopnak az üzletből, vagy ha valakit bántalmaznak, akkor a saját őrzőiket hibáztassák, mert azok nem végzik megfelelően a munkájukat.

Tehát egymásra vagyunk utalva, és csak egymásra számíthatunk.

Valahogy úgy, ahogy az írás elején kiemelt kanizsai polgár megfogalmazta: ne várjunk arra, hogy a migránshelyzetet majd valaki megoldja helyettünk. Nem fogják megoldani.

Szabó Angéla

Készülődik meg toporog

 Svéd kastélyban elszállásolt afrikai menekültek

Az okos és bölcs Európa bénult tétlenségét, ostoba tétovaságát látva arra a következtetésre jutok, hogy vénségére nemcsak a fizikai erejét vesztette el, hanem szellemi téren is látványos a leépülése. Esetében a végzetes visszaszámlálás már megkezdődött. S ahogy ízlelgetem a mindennapi beszédtémánkat, a migránshelyzetet – a helyszínen is járva, a tébolyt is tapasztalva, meg a sajtóból is követve –, apámtól eltanult két (nem éppen szalonképes, ám annál sokatmondóbb) szóláshasonlat jut eszembe. Az egyik úgy hangzik, hogy: „Készülődik, mint az éhes szarni!”, a másik meg így: „Toporog, mint a szaró galamb.”. Na, ugyanezt teszi a maga mezsgyekaróit fölszaggatott, a szögesdrótkerítéseit eltávolított, csendes/békés együttélésre berendezkedett Európa is. Egyfolytában készülődik, meg szakadatlan csak toporog, végérvényesen és menthetetlenül fennakadva/vergődve a magamaga által agyonszabályozott emberi jogok sűrű és átláthatatlan hálójában. Amely szép lassan a nyakára tekeredik és fojtogatja.

Cselekvésében mára már teljesen megbénult, legfeljebb csak a száját jártatja. Váltakozva fúj hideget, meleget, s az egyik szavával agyonüti a másikat. Európa megtelt! – hangoztatja egyik nap, hogy aztán a másikon újra vészes elöregedésről, krónikus munkaerőhiányról meg emberi szabadságjogokról fecsegjen. Be is fogad meg ki is toloncol egy időben. A lényeg: képtelen meglelni az egyedüli üdvözítő megoldást.

Hogy hibás a recept, az most már kristálytisztán látható. Valami helyrehozhatatlanul félrecsúszott, valahogy nagyon elszámította magát. A multikulturalizmus betette az ajtót rendesen, s az eluralkodott káoszon az sem enyhít, hogy amint erősödik a migrációs nyomás, úgy jön meg a hangjuk a szélsőjobboldali szervezeteknek.

Még ha Európa legrózsaszínűbb, svéd szemüvegen át szemlélem is a bajt, akkor is félelmetes, amit látok. A számadat magáért beszél: Svédország csak tavaly 80 ezer menekültet fogadott be, és a lakosság 80 százaléka még most is bevándorláspárti. A különbözőség tisztelete, elfogadása mindig is túltengett a skandináv emberekben, és jólneveltségük okán legfeljebb csak a bajszuk alatt mormogva címkéztek vagy szűk baráti körben engedték meg maguknak a „szitokszót”: jävla utlänningar (átkozott külföldiek.) És ez már komoly durvaságnak, valódi lópokrócságnak számított, hiszen a svédeknek (az ördögön meg a pokolon kívül) nem sok szavuk van a káromkodásra.

A svéd fővárosban évtizedekkel ezelőtt leginkább a nomádkodó finn cigányok jelentették a kirívó attrakciót, akik az utcán, ablakon kidugott kályhacsőből füstölő hálókocsikban élték az életüket, később pedig a metró aluljárójában zenélő dél-amerikai indiánok mutatták a másságot, most meg az ázsiaiak/afrikaiak inváziója jelzi a hátborzongató változást. Mindeközben a különbség „csupán” annyi, hogy az őslakosoknak régen nem kellett tartaniuk az idegenektől, most viszont (már vannak, akik ki merik mondani) rettegnek tőlük. Mégis –érthetetlen módon – éber vasszigorral őrzik a látszatot, a saját idealizmusába belebetegedett társadalom torz képét és közben mindvégig úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Azt nem hangoztatják, hogy a bűncselekmények 70 százalékát bevándorlók követik el, s hogy évente 2000 svéd nőt erőszakolnak meg az idegenek. Ezeket a kínos eseteket a helyi (igencsak demokratikusnak és túlságosan is szabad(os)nak mondott) sajtó igyekszik ügyesen eltitkolni, nem dobra verni. Azt sem szívesen biggyesztik ki a kirakatba, hogy míg a munkaképes svédeknek a 80 százaléka dolgozik, addig a máshonnan érkezőknek jó, ha csak a fele állásban van. 

 
Stockholm utcáin soha nem láttak koldulókat, most viszont ott kéregetnek a furcsa nyelven beszélők az üzletek bejárata előtt. A menekülthullámmal érkező, dolgozni akaró, idegen fiatal nőket leginkább idősek otthonában helyezik el, ahol a hajlott korú nénikék/bácsikák rendre meg is ijednek a szemig felöltözött új személyzet láttán, akik még egy presszókávét sem tudnak lefőzni, nemhogy ételt készíteni vagy éppen társalkodni. És az is feltűnő, hogy éjjelente már csak a legmerészebb nők buszoznak a városban… Némi képzavarral élve, az „emberi diverzitásnak” a totaliter aliter jellegét talán a nélkülözhetetlen asztali só szerepéhez lehetne hasonlítani. Ha csak keveset szórunk belőle az ételbe, akkor megízesíti azt, ha viszont kilószámra lapátoljuk bele, az egészet tönkreteszi.
Nagyon úgy fest, hogy Európa – ezt az amerikaiak által feltálalt – menüsort alaposan elsózta…

Lebontva, vonatkoztatva a helyzetet a házunk tájára, azt látjuk, hogy Észak-Szerbiában két község kínlódik az országon átcsörtető, átmasírozó ázsiai meg afrikai idegenekkel. Márpedig a nyakába zúduló menekültáradat végképp nem hiányzott egyik városunknak sem.

Eleinte még úgy tűnt, van elég erejük ellenállni a kétszeres nyomásnak – az újonnan érkezők tömegének és a szerbiai csúcspolitika kényszerének – és nem válik egyik határ menti városunk sem menekülttáborrá. El is jutottak odáig, hogy pár héttel ezelőtt bejelentették, mindkét község megtelt és a kritikus helyzetre való tekintettel rendkívüli állapotot hirdetnek. A magyar ellenállás hírére a helyszínre sietett a szerb szociálpolitikai miniszter, aki kilátásba helyezett pénzügyi (és egyéb) támogatás által igyekezett a meggyőződésük megmásítására rábírni a helybeli politikusokat. Azok meg természetesen (ahogy az szófogadó, jó magyarhoz illik) hajlottak a fentről érkező intő szóra, és csodával határos módon, amint a pénz megjelent a színen, rögtön megszűnt a tarthatatlan állapot veszélye is. Így most fogcsikorgatva meg nyöszörögve, de tovább nyögi a terheket Magyarkanizsa is, Szabadka is. Ki tudja, meddig még?! Merthogy ezzel a behódolással csak arra erősítettek rá, hogy mindkét helység bizt(onság)os állomás, megálló legyen az országot átszelő vándorútvonalon. Olyan határelőtti veszteglőhely, ahol nem csupán megtűrik a kitudjahonnan érkezőket, hanem – koszt, kvártély formájában – még gondoskodnak is róluk.

Ezzel a taktikátlan döntésével hatalmas koloncot akasztott a saját nyakába mindkét önkormányzat, méghozzá beláthatatlan időre. Mert amíg az emberáradat tart, addig a téboly is tart. (A népvándorlásnak pedig most még a víznéző asszony sem tudná megjósolni a végkimenetelét.)
Az észak-bácskai kisembereknek persze már nagyon elegük van a jöttmentekből, és legszívesebben kikergetnék őket a városukból. De tehetetlenségükben hiába morgolódnak a magyarkanizsaiak, hiába okolják, szidják az idegeneket is meg a saját politikusaikat is. Ez utóbbiak pedig mi egyebet is tehetnének, mint széttárják a kezüket és savanyú ábrázattal megállapítják, hogy: „A tartományi kormánytól eddig két segélyszállítmány, a köztársaságitól pedig négy lakókonténer érkezett, valamint részben felerősítették a helyi rendőrség emberállományát. Ez minden, amit a többszöri kérelmezés illetve sürgetés ellenére eddig az önkormányzat felsőbb szintekről kapott a naponta érkező mintegy 1.500 migráns okozta gondok kezelésére és enyhítésére”. És várnak tovább. További támogatásra.

Az idegenek meg jönnek. Egyre csak jönnek.

Szabó Angéla

Tiszasziget: Fokozódó migráció nyomás!

Tiszasziget közel 20 km-es határszakaszára ez-idáig nem nehezedett oly jelentős migrációs nyomás mint a a Tisza folyó túloldalán található településekre. A kiépítendő határkerítés híre azonban településünkön is érezteti hatását. Csatolt képeken jól láthatóak a menekültek által elhagyott szemétkupacok a szigeti határban.

Tisztelt Tiszaszigetiek kérem, hogy ha Önök is találkoznak hasonló jelenséggel jelezni szíveskedjenek a Polgármesteri Hivatalban. Az elhagyott ruhákhoz, tárgyakhoz a fertőzésveszély miatt ne nyúljanak. Kérem Önöket továbbá, hogy együtt segítsük a határvédelmet.

Várhatóan a következő napokban tovább nő a településünkre érkező menekültek száma, mely fokozott együttműködést kíván a lakosság és a határőrizeti szervek között.

Település vezetőként előre is köszönöm megértésüket és önkéntes munkájukat!

Tisztelettel:

Ferenczi Ferenc polgármester