A "cukrosbácsi" Nagykikindára fehér furgonnal jön?

A feltételezett "cukrosbácsi"

Nagykikindán és a környékbeli falvakban zajló történetről van szó, nevezetesen elterjedt a közbeszédben, hogy “fehér furgonnal” közlekedő személyek gyermekeket cukorkával és egyéb édességgel csábitanának a “belgrádi” rendszembtáblás gépjárművükbe...

Vitomir Radak a nagykikindai "Szent Száva" álltalános iskola igazgatója, megrősítette e hiresztelésekről ő is hallott, amelyek a borzolják a kedélyeket Észak-Bánátban és a Tisza-melléken napók óta.

"A mi nevelési és oktatási intézményeinkben iskola rendőr teljesít szolgálatot, de én személyesen hívtam fel a figyelmét a kisegítő személyzetnek és kollégáimnak, hogy fokozott figyelmet szenteljenek a híresztelésnek és javasoltam nekik, hogy az óvintézkedéseket tartsák be, amelyek ilyen és ehhez hasonló körülmények megelőzésére szolgálnak. Elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy semmiáron ne közelítsenek idegen személyekhez és tőlük ne fogadjanak el semmit! Elvárom, hogy a rendőrség megállapítsa, hogy pletykáról, ízléstelen tréfáról, vagy tényleg rosszakaratú emberek ténykedéséről van szó, akik gyermekeink életét szándékoznak veszélyeztetni. Tudom, hogy nem könnyű, de arra kérem, szülőket, hogy ne essenenek pánikba! Meggyőződésem, hogy a rendőrség mielőbb felderíti, miről is van szó!"- fejezte be ezzel nyilatkozatát a nagykikindai iskolaigazgató.

A rendőrség első nyilatkozata e ügyben, hogy néhány nappal ezelőtt Szaján faluból érkezett az első feljelentés. A nagykikinda melletti főként magyarok lakta faluban lettek figyelmesek a fehér furgonra, amelyben "állítólag", két férfi és egy nő tartózkodott, aki a gyerekeknek édességet adott és megkérdezte, hogy hol és kivel élnek, amelyet fel is jegyezett. A nő az UNICEF aktivistájának adta ki magát. A fehér furgont más falvakban is látták.

"Az összes információ begyűjtésén dolgozunk, amely a körülményekről és a bejelentett eseményekről szólnak, abban a reményben, hogy ésszerű magyarázatot tudunk adni e cselekményre" - így szólt a nagykikindai rendőrség rövid nyilatkozata.

A nagykikindai rendőrség területén, már öt iskolában teljesít szolgálatot rendőr. Minden nap jelen vannak négy középiskolában és három általános iskolában Nagykikindán és a Szerb-Magyar határmenti "Október 10." Általános iskolában Horgoson.

A "Doznajemo.com" internetes hírportálnak jelentkezett Daniel Zelic Ljubuško-i "Zelic LWT" Rent-a-car autókölcsönző tulajdonos, aki azt állítja, hogy a rendelkezésére álló adatok, hozzájárulhatnak a sikeres rendőrségi vizsgálathoz-nyomozáshoz  és a "titokzatos" fehér furgonos ügy mielőbbi felgöngyölítéséhez. 

A hírportálnak elküldte a feltételezett gyanusítottról készült képeket, aki november 2-án kölcsönözött tőle fehér furgont és a mái napig nem szolgáltatta azt vissza.

A feltételezett "cukrosbácsi"

Az üzletember nyilatkozatát megerősíttette és hasonló a hivatalos nyilatkozatot adott közre a Nyugat-Hercegovinai vármegye belügyminisztériuma is.  

A Ljubuski rendőrség feljelentést kapott, osztrák állampolgár B. B. (42) ellen november 2-án.

Nevezetesen a "Zelic LWT" rent-a-car ügynökségtől bérelt egy fehér furgont, amelynek típusa "Mercedes Vito" volt és a bérleti szerződés lejárta után sem szállítta vissza a járművet a bérbeadó cégnek. 

 

Rendőrség körözést adott ki az említett személy ellen, a hírpotál megtudta, az ügynökség által bemutatta a dokumentumok alapján, a körözött személy neve Boris Bumber, 42 éves az Osztrák Köztársaság állampolgára.

Viszont mesélnek még egy zvorniki férfiról is a Bosnyák-Szerb határmenti városából...

Ki a cukrosbácsi és segítői, akik félelembe tartják az Észak-Bánáti régiót még nem tudni? Viszont jobb félni, mint megijedni! A szülők meg legyenek figyelemmel, hogy lurkóik kikkel és holt töltik el szabadidejüket, de ez egy régi lemez, no de érdemes újra meghallgatni, nehogy a "cukrosbácsitól" a végén éppen ők vegyék el cukorkát...

A doznajemo.com alapján összeállította: Margit Zoltán

The Next Story...

Már eleve vacak, könnyen felfeslő anyagból készült emberként sajgó lélekkel állapítom meg, hogy ismét körvonalazódni látszik egy torokszorító történet a délvidéki magyar fiatalokról. Egy újabb, elvetemült módon, de irigylésre méltó fondorlatos ügyességgel megszerkesztett kreálmány – újabb temerini fiúkról. Napnál is világosabb: nem egyéb ez, mint egy tökéletesen időzített műbalhé. Most, pont most, a szerb és a magyar államfő közelgő találkozóját megelőző hetekben, napokban. Hangulatkeltés. Erőfitogtatás. A nemzeti feszültség kötelező érvényű szintentartása. Pongyola-magyarsággal azt is mondhatnám, hogy éppen most – amikor amúgy is el vagyunk árulva, de rendesen – olyannyira hiányzott ez nekünk, mint a szóláshasonlatbeli üveges tótnak a hanyatt esés...

Van Temerinben egy baljós hangzású, már magában is rossz asszociációkat sejtető NEXT nevű szórakozóhely. Amely a búvópatak elve alapján működik. Pénteken este kinyit, hétfő hajnalban pedig bezár. A hét többi napján egyszerűen nem üzemel. Ez már magában meglehetősen furcsa és szokatlan, de persze előfordul ilyesmi a vendéglát(óz)ásban. Az viszont már eleve kétessé és gyanússág teszi az üzletet, hogy valójában működési engedélye sincs. Csak amolyan „zugkocsma”. Amikor a településen már szinte minden más szórakozóhely bezár, akkor a záróra után kitessékelt vendégsereg rendszerint a Next felé veszi az útját. Mert tudnivaló, hogy az még hajnali 3-4 órakor is nyitva tart. Ott mindig kiszolgálják (étellel, itallal egyaránt) a kései vendéget. Tulajdonosa (nem nehéz megfejteni) nem magyar. 

Így volt ez az elmúlt hétvégén is. A Nextben sütöttek, főztek. A szórakozni vágyók pedig eszegettek, iszogattak. Magyar fiatalok egy csoportja is megjelent a vendéglőben. Helybeliek, óbecseiek és adaiak.

A mozaikkockákból összerakosgatott történet akkor kezdett különlegessé válni, amikor a helyszínre érkező egyik óbecsei fiatalember Sieg Heil! köszöntéssel lépett be a helyiségbe. Erre többen felkapták a fejüket az ott italozgató szerb nemzetiségű fiatalok közül. A heves szóváltást pedig egy idő után tettlegesség követte. A szemtanúk elmondása szerint akkor szabadultak el az indulatok, amikor az egyik magyar srác frissen kirendelt vacsorájába váratlanul „belerepült“ egy sörösüveg... A verekedés (amelyhez az eddigi híreszteléssel ellentétben nem is hívták ki a rendőrséget) az utcán folytatódott. Helyesebben: a magyarverés az utcán folytatódott. Mert akkor már „csupán” arról volt szó.

Az történt, hogy a kedélyek lecsillapodása után hazafelé induló magyar fiatalokat követte, sőt üldözőbe is vette egy kamion és három személygépkocsi. A kamion rakterében sörösládák voltak, amelyekből csak úgy záporoztak az üvegek az úttesten haladó fiúk irányába. Egy közülük a sántasága miatt állandóan lemaradt. Őt több üveg el is találta. A fején okozva sérüléseket. Amikor utolérték, baseballütővel és lánccal ütötték-verték. A többiek többször is visszafutottak hozzá, hogy védelmezzék, hogy segítsenek neki. Egy alkalommal el is esett, és csak az utolsó pillanatban sikerült felemelniük az úttestről. Különben áthajtott volna rajta a teherautó. Szorult helyzetükben a magyar fiatalok (ők öten voltak, puszta kézzel, a szerbek pedig vagy húszan és ütlegekkel felszerelkezve) úgy döntöttek, hogy kihívják a rendőrséget. Körülbelül 40 perc elteltével érkeztek meg a helyszínre. Az öt magyar fiatalt meggyőzték, hogy menjenek be a rendőrállomásra és ott mondják el a panaszukat. A más nemzetiségűek közül állítólag csupán két személyt hívattak be.

A hétvégi temerini történet tetőpontjaként hét magyar fiatalembert őrizetbe vettek. Orosz Attila, Orosz  Róbertés Koperec Csongorhelybeliek, Kovács Norbert és Karpinszki Kornél óbecsei, Smith Tomas és Apatocki Flórián pedig adai. 

Az Orosz családnál hétfőn délután házkutatást tartottak. Egy órától négy óráig zajlott a „helyszíni szemle”. Összesen tíz egyenruhás érkezett: hét férfi és három nő.

– Korrekt módon végezték a munkájukat. Nem dúlták fel a lakást, nem forgatták fel a szobáinkat. Amit elmozdítottak a helyéről, azt vissza is pakolták. Viszont nagyon sok mindent lefoglaltak. Összesen 34 különböző tárgyat. Elvitték a család mindkét számítógépét, 4 magyar nyelvű könyvet, újságokat, folyóiratokat, CD-ket, négy Magyarországot ábrázoló térképet és a magyar zászlót. Emellett még három és fél csomag plakátot és szórólapot, amelyek az idei EMI-táborra készültek – sorolta az édesapa, Orosz István.

A felesége, Angéla, évek óta küzd rákbetegségével. A bajt most az elhatalmasodott szívpanaszai is tetézik. Az ágyban fekvő asszonyt erősen megviselték az elmúlt napok történései. A következőket panaszolta:

– Nagyon meglepődtem, amikor a kiérkező egyenruhások valósággal megszállták a házunkat. Kértem, engedjék meg, hogy a munkahelyén felhívhassam a férjemet. Tíz perc alatt hazaért volna. De nem volt szabad. Két szomszédunkat hívtuk át, hogy legyenek jelen a házkutatásnál. A két gyerek összes pólóját elvitték, amelyeken valamilyen magyar felirat volt. Az általános iskolás lányunk német tankönyvét is le akarták foglalni, mert azt hitték, hogy valamilyen fasiszta szövegeket tartalmazó kiadvány. Alig sikerült velük megértetnem, hogy nem arról van szó. A spájzban is szétnéztek. Onnan az inhaláló készülékemet akarták elvinni, mert azt is gyanúsnak találták. De a legnagyobb felhajtás a katonaság által kimustrált holmikat tartalmazó boltban vásárolt (több darabból összehegesztett), repedt csövű puska, a második világháborús, rozsdás töltények és egy riasztópisztoly miatt volt. Főleg, amikor kiderült, hogy egyik fiunknak sincs fegyvertartási engedélye.

A szintén letartóztatott 19 éves Koperec Csongor szüleihez már csak hétfőn este érkeztek meg a házkutatást végzők. Fél nyolctól 9 óráig tartott a „helyszínelés”. Zsuzsát, az édesanyát leginkább arról faggatták, hogy a fiúnak miért van jó néhány katonai, terepszínű egyenruhára emlékeztető holmija. Afelől érdeklődtek, hogy Csongor miért vonzódik a tarka, militarista jellegű öltözékhez. – Fiunk szekrényéből elvittek 6 feliratos pólót, egy vastag porréteg lepte baseballütőt meg egy viperát. Összeszedték a magyar dalokat tartalmazó CD-ket és lefoglalták a horvát zászlót is. Nagyon aggódunk a gyerekünk miatt. A bajt csak tetézi, hogy Csongor szinte egyáltalán nem tud szerbül. Emiatt biztosan még nehezebb lesz a helyzete – tudtam meg az édesapától.

    

A 18 éves adai fiú, Apatocki Flórián idén fejezte be a középiskolát. Autószerelőnek tanult. Becsei barátnője révén került kapcsolatba az ottani fiatalokkal és a temeriniekkel. Édesanyja elmondása szerint egy nagyon összetartó társaságról van szó. A fia olyan barátokat szerzett, akik kiállnak egymásért. Ebben a hétvégi temerini esetben is – nagy valószínűséggel – ez történt. Védelmezték a legerőtlenebbet, azt, akit bántottak. A szintén óbecsei Kovács Norbertet. A 33 éves fiatalember története annyiból különleges, hogy egy balesetet követő elhibázott műtét után hét centiméterrel rövidebb lett az egyik lába, ami miatt kissé nehézkessé vált a járása. A Nextben lezajlott szóváltás és verekedés alkalmával sem tudott olyan gyorsan menekülni, mint a többiek. Ezért szenvedett súlyosabb sérüléseket. Őt lánccal ütötték-verték a támadók, és két seb keletkezett a fején. 

 – A letartóztatást követően még sikerült beszélnem a fiammal telefonon. Igyekeztem megnyugtatni és bátorítani. Egyébként is én vagyok az, aki a szülőkben tartja a lelket. Azzal vigasztalom őket, hogy a mi gyerekeinknek bántódása nem eshet, hiszen nem követtek el olyasmit, amiért esetleg börtönbe zárhatnák őket. Az általam felkért ügyvéd is ugyanezen a véleményen van. Szerinte legfeljebb egy hónapig tarthatják bent a fiúkat. Addig, amíg minden lehetséges tanút meghallgatnak az ügyben. Az ügyvéd nem csupán Flóriánt, hanem a másik óbecsei fiút,Karpinszki Kornélt is képviseli – mesélte az édesanya, Apatocki Magdolna.

A Smith család Kuláról költözött Adára. Fiuk, a 18 éves Tomas, Becsén jár középiskolába.  Szakácsnak tanul. Ez az utolsó éve. Végig jeles tanuló volt. Ezen a héten a számára nem lett volna tanítás, mivel az egész hetet a gyakorlaton kellett volna eltöltenie. A szomszédos faluban, Moholon, az ottani idősek otthonában. Hétfőn reggel a szokásos módon oda indult.

– Azóta nem láttuk a fiunkat, és szinte nem is tudunk róla semmit. Iskolatáskával a hátán ment el, egy szál rövid ujjúban – mondja Zsuzsanna, a könnyeivel küszködő édesanya. – Most csak tehetetlen idegeskedéssel telnek a napjaink. El sem tudjuk képzelni, mi lehet vele. Még arról sincs hírünk, hogy ép bőrrel megúszta-e a hétvégi verekedést. Csak találgatjuk a férjemmel, hogy mikor fogják hazaengedni, és közben amiatt is rettegünk, hogy egyáltalán folytathatja-e a majd a tanulmányait, vagy e sajnálatos incidens miatt el fogják távolítani az iskolából? A rendőrség hétfőn járt nálunk. A gyereket keresték. Tomas viszont akkor még nem érkezett haza. Amikor felhívtuk a telefonján, azt mondta, hogy már úton van. Az egyenruhások azon nyomban el is indultak érte, tehát valahonnan az utcáról vitték el. Azóta nálunk nem járt a rendőrség. Házkutatást sem tartottak. De nem is találtak volna semmi elkoboznivalót. A gyerekünket nem is érdekelt semmi más, egyedül csak a küzdősportok. Kiváló karatezó, kick bokszoló. Mindössze annyi információt sikerült csak szereznünk a szülőktől, hogy a temerini rendőrállomásról kedden hajnalban, olyan 3 óra körül szállították be őket a klisai fogdába.

 – Ma reggel arról értesítettek bennünket, hogy hivatalból kirendeltek a gyerek mellé egy ügyvédet. Azt viszont hiába hívogatjuk, sehogy nem tudjuk elérni. Nekünk nincs pénzük arra, hogy külön ügyvédet fogadjunk. Napszámból élünk. Számítógép sincs a házban. Nekünk arra nem futja. Azt is ma tudtuk meg, hogy a fiunk eddig még nem tett vallomást. Hallgatással védekezett – mondja Georg, az édesapa.

A másik óbecsei srác, Karpinszki Kornél most 21 éves. Ő nagyon korán, még 9 évesen kimaradt az általános iskolából. Súlyos beteg volt, 8 évesen két szívinfarktuson esett át. Azóta sem állt helyre az egészségi állapota. Alkalmanként idénymunkákkal próbált hozzájárulni a családi költségvetéshez. Otthon lakott a szüleivel és a bátyjával.

Albert, az idősebbik fiú a következőket mondta: – Nálunk hétfőn délután, fél kettő tájban jelent meg a rendőrség. Akkor vitték el az öcsémet és Kovács Norbertet, aki szintén a házunkban tartózkodott. Azt mondták, hogy a temerini rendőrállomásra szállítják őket, és a kihallgatás után, még aznap haza is jöhetnek. Persze, ez nem így történt. Édesapám valamelyest belenyugodott a történtekbe, de anyánkat nagyon megviseli. Tőlünk csak a közösen használt számítógépet vitték el, semmi mást.

Az újabb sajnálatos temerini esetnek természeten lesz folytatása. A 48 órás előzetes, vizsgálati fogság ideje lejárt. A legfrissebb információk szerint két fiú esetében (Orosz Attila és Orosz Róbert) a vizsgálati fogság idejét egy hónappal meghosszabbították.

Szabó Angéla 

Eretnek gondolatok kukoricatörés idején

*PILICKÉZÉS…

Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték. Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen. A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.

Vele ellentétben az északi szerb gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást, akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.  

Tehát a húsz évvel ezelőtt felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt. Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az önállóságát, kivívta a maga függetlenségét. Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott indián. Az, amelyik jó indián.)

Sajnos, olyasmit a legnagyobb jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek, hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen katasztrófa.

Azt hiszem, érdemes ezt a parányi kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt annál.

A Bilickivel való pilickézés túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is. Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával, mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.

Az egyik kulcsszó alighanem a Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria. Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából, amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára, mellékvágányra kényszerítése.  A vak is láthatja, hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)

Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki. Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott. Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.

A megélhetési bűnözés a mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és meg sem botránkozunk.  A közelmúltban történt tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…

Az történt, hogy egy héttel ezelőtt két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen, sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12 ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat, másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet. Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség, valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)

A nem mindennapi kukoricaföldi szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat, a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi (idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba, gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt (össze)akasztani.

Nyilvánvaló, egyértelmű volt a felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét. Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető „no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét megállta. 

Szabó Angéla

*A nagyobb gyerekek, serdülő korúak egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira” repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)

Egy ilyen sikeres ütés után a játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott. Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.

Kukoricaföldi happening

Kukoricaföldi happening

A „vad módon” lezajlott illegális kukoricatörés – magyarán: lopás, rablás – a múlt héten kezdődött. Szombaton. Hétfőn pedig folytatódott.

Újvidéki és verbászi rendszámtáblájú kombájnok – hívatlanul és rajtaütésszerűen – beálltak a tornyosi határban egy tekintélyes méretű kukoricatáblába, és meglehetősen demonstratív módon – hogy láss csodát(!) – teljes iramban megkezdték a tengeri betakarítását. Más földjén. A tornyosi gazdákén. Egy szuszra, még szombaton éjjel, elvittek két kamionnyi, körülbelül 12 ezer euró értékű termést. Minthogy szinte semmiféle ellenállásba nem ütköztek az éjszakai tolvajok, alighanem vérszemet kaptak, mert hétfőn teljes elánnal folytatták a már megkezdett csőtörést. Mire a földet bérlő helybeli gazda megérkezett a helyszínre, már újabb 3 ezer euró értékű zsákmányt sikerült lekombájnozniuk. A meglepetéséből és az első csodálkozásából még teljesen fel sem ocsúdott tulajdonos meg legfeljebb csak bámulhatott a csörögve-zörögve zakatoló idegen masinák láttán. Amikor viszont észbe kapott, a segítségére siető gazdatársainak ő is elrendelte a kukoricatörést, méghozzá a parcella másik végén. Így egyidejűleg, párhuzamosan zajlott a villámgyors betakarítás. Sztereóban törték a tengerit! – mondhatnánk kissé cinikusan, ha nem lenne amúgy is tragikus a történet.

Ha nem fenyegették volna meg életveszélyesen a földet bérlő gazdát…

A történethez hozzátartozik az is, hogy az ókéri illetőségű gazda nem számít éppen ismeretlennek a saját szülőfaluján kívül sem. A korábbi években már megjelent ő a kicsinyke Tornyoson is. Bérelt termőföldet a falu határában, de mivel árendát nem nagyon szeretett fizetni, ezért beszüntették a vele való együttműködést. Helyette inkább egy helybelinek adták haszonbérbe az egykori szövetkezeti parcellákat. A dölyfös termelő most mégis úgy érezte, hogy őt továbbra is megilleti mindaz a „kiváltság”, ami egy ex-bérlőnek kijár, és az éj leple alatt megjelent a mezőgépeivel, hogy a termésből kivegye a vámot. Időközben épp csak arról feledkezett meg, hogy a tavasz folyamán már nem ő volt az, aki a kukoricamagot elültette…

Hogy a meglehetősen alpári módon zajló kettős, „ikerkombájnozás” története még vérlázítóbb legyen: vagy 20 hivatalból kirendelt zentai rendőr is végignézte, figyelemmel kísérte ezt a szántóföldi gazemberi színjátékot. És próbált valamilyen módon igazságot tenni. Valahogy úgy, hogy a kecske is, meg a káposzta is…

A rendőrség tétlenül végignézte a lopást...
Fotó: Pannon RTV

A felháborító eset példaértékű. Akár oktatni is lehetne. Ebben a történetben minden tipikusan és specifikusan vajdasági magyar nyomorúságunk benne foglaltatik. Mint cseppben a tenger.

A szegénységünk: az idei, szokatlan méretű aszállyal sújtott esztendőben minden egyes kukoricacső aranyat ér. Olyannyira kevéske termett belőle. Ha még abból a természet által pimaszul megvámolt mennyiségből – pofátlan módon – idegenek is akarnak részesedni, akkor szép kevés marad annak, aki egész évben bajlódott vele.

A másodrendűségünk: a vagy száz kilométerről érkezett szerb gazda, mivel másként nem ment, hát erőnek erejével próbált meg érvényt szerezni saját vélt igazának, (elő)jogai érvényesítésének. Csak találgatni lehet: remélhetőleg nem pusztán a nemzeti identitásából és pénzember mivoltából eredeztethetően. Mert kukoricaorzási elhatározásában igencsak állhatatosnak bizonyult. Váltig hangoztatta, hogy a tornyosi földeket igenis ő vette haszonbére, nem pedig a helybeli gazdák. Ezen sommás kinyilatkoztatását viszont semmiféle érvényes szerződéssel, semmiféle egyéb dokumentummal nem tudta alátámasztani. Így jobb híján, csak a „tekintélyt” parancsoló hangerejére meg a kíséretében lévő testőrszerű fogdmegekre támaszkodva akarta kiharcolni a maga igazát. És ebbéli igyekezetében eleinte a karhatalom is támogatta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a helybeli magyar gazda hiába lebegteti az egyenruhások szeme előtt a 143 hektáros földterület bérléséről szóló érvényes szerződését, mert majd úgy is az lesz az illegális kukorica-betakarítási történet végső konklúziója, hogy a hivatalos papírossal legfeljebb kitörölheti a valagát. Már ha egyáltalán arra a célra elegendőnek bizonyul. Mennyiségileg, nagyságilag.

A helyszínre érkező illetékes köztársasági felügyelőség kirendeltjét is meglehetősen goromba módon kioktatta a mindenekfelett álló és így érinthetetlennek számító ókéri nagyhangú nagygazda: „Ki maga egyáltalán? Maga nekem nem mondhat meg, és nem tilthat meg semmit! Nem tehet ellenem semmit sem!”

A sajtónk kiszolgáltatottsága: az esethez a helyszínre kivonuló televíziós forgatócsoportot, mint egy hátulgombolós, lecsúszott zoknis kisgyereket, néhány határozott mozdulattal rendre intették a messziről érkezők. Egykettőre leállították a nekik nem tetsző forgatást. Nyilván nem volt az ínyükre, mert az orgazda gorillái egyszerűen kikapcsoltatták a kamerát.

Úgy festett, hogy a tornyosi gazdák ezt a parasztemberhez méltatlan kukoricacsatát végérvényesen elveszítették. De aztán fordult a kocka. Az illegális kombájnozásnak és az idegtépő kötélhúzásnak vége szakadt. Az idegeneket hazavezényelték. Ebül szerzett zsákmányukkal együtt. Amit megszereztek, eloroztak, az már az övéké maradt. Nem kellett visszaszolgáltatniuk. Erre ugyanis nem kötelezte – és nem is kényszerítette -- őket az égvilágon senki sem.  (Nálunk ez már amúgy is bevett szokás. A tolvaj nem adja vissza a szajrét. Miért is tenne ilyet, ha ép bőrrel megúszhatja a dolgot?)

A mindenképpen tanulságos és továbbgöngyölítésre érdemes tornyosi történet bukéját alighanem az adja meg, hogy ezt a részint világos nappal történt nyílt színi rablást nem egy nadrágszíj-parcellácskával rendelkező idős és magatehetetlen parasztembernek a kukoricaföldjén bonyolították le. Az elkövetők számára az a fajta forgatókönyv szerinti móresre tanítás valószínűleg nem is számított volna igazi kihívásnak, valódi hőstettnek. De egy erőteljes magyar gazdát ily fondorlatos módon megleckéztetni, kukoricázni vele, így csúfot űzni belőle – mert úgy látszik, az ilyesmi sem lehetetlen – az már egészen más tészta! Az élvezet is nyilván hatványozottabb, ha (vajdasági magyar viszonylatban) egy már-már földbirtokosnak is beillő, javakorabeli termelőn verhetik el a port, tölthetik ki a kedvüket. Aki pedig élete során látott már sok karón sokfajta varjút.

És mégis… Az erősek jöttek, láttak, arattak. A gyengék meg – bár erkölcsi értelemben győztek(?) – legfeljebb nem győztek csodálkozni. Gondolom, az is megfordulhatott a fejükben, hogy vajon a szerb fővárostól délebbi területeken is eljátszhatták volna ugyanezt a színjátékot az ókériek? Minden bántódás nélkül? Vagy ilyesmit csak a jámbor vajdasági magyarokkal lehet és szabad is megtenni? De tényleg: lehetséges is? Szabad is?

Így zajlott hát a tornyosi kukoricaföldi „happening”. Ami valami miatt mégsem végződhetett happy enddel…

Szabó Angéla