ROSSZ ŐRZŐK VOLTUNK A STRÁZSÁN,
NEM VIGYÁZTUNK RÁ: ELTŰNT A MADÁR.
NEM VIGYÁZTUNK RÁ: ELTŰNT A MADÁR.
Volt madár, nincs madár…
Elrepült, messze szállt –
folytatnám most zsigerből, ha nem tudnám, hogy ez a szárnya tört
madár (legyen most bárhol is és kerüljön majd bárhová is) már
sohasem érintheti szárnyaival a fellegeket. Ha még létezik,
ítéletnapig tartó röghöz kötöttségre kárhoztatott és (mert
a nevében hordozza a sorsát) végérvényes vergődésre szánt.
És alighanem ez az igazi tragédiája.
Valójában nem kizárólag amiatt
sajnálom az eltűnt bronzmadarat, amit ott, azon a gyászos
helyszínen, a Zentai úti temető 44-es parcelláján jelképezett.
Nem csak az ott kivégzett 852 szabadkai végett. Sokkal inkább
másért. Talán mert az egész (egyelőre még meghagyott, egy
ideig még megmaradt) szerbiai magyarságot vélem látni abban a
sérült, halálosan beteg, repülni (szabadon szárnyalni) már
régóta képtelen, végvergődésében elárvult bronz
turulmadárban. Mert ha jól meggondolom, ez a mi kis nemzeti
közösségünk is ugyanilyen megsebzett, félszárnyú, égtől
elszakított és földre vetett, temető(jé)ben egyes-egyedül
evickélő, sorsára hagyott és elkerülhetetlen pusztulásra
ítéltetett. Mint akinek a percei meg vannak számlálva, éppoly
halálra szánt. A kiirtói, az eltakarítói szemében az
anyagi/szellemi/erkölcsi értéke is legfeljebb csak annyi lehet,
mint a nemrég eltűnt temetőbéli (nagy tömegű) szobormadárnak.
Amennyit nyom a latban, amennyit mutat az ellenség mázsája, a
mellényzsebből majd annyit dobnak, vetnek, hajítanak érte.
Meglehet, kissé erős meg torz is ez a felnagyított parallelvonás,
de mégis igaz: valahogy így, ilyen gonoszul kitervelt és
kíméletlen módon válunk mi magunk is tőmetszetté, és mint a
keménynek ismert, szilárdnak hitt fémet, úgy olvasztanak fel (és
be) minket is, és mint bármilyen egyéb, a másoknak – a
másmilyeneknek – folyton csak út(já)ban levő, fölöslegessé
vált ócska kacaton, úgy adnak túl mirajtunk is a
hulladékgyűjtőben – aprópénzért. (Ha még érző léleknek
számítasz, és ezért sért a méltatlan bánásmód, hát gondolj
a szerettei által megtagadott és elárult Jézusra meg az érte
kapott júdási harmincra, és máris elviselhető!)
Kit néznek itt madárnak? (A mi
érdekünkben…)
A mostanában felröppent (na, nem
szárnyas, hanem csak egy alacsony ívű) politikusi félmondat, az
a bizonyos „A mi érdekünkben”-féle megfogalmazás
alighanem még szállóigévé válik egyszer, annyit ismételgetjük
azóta, amióta a főmagyarunk szájából egy tanácskozáson
elhangzott. Kulcsmondat ez, hiszen mindent megmagyaráz. Dűlőre
viszi a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját. Megválaszolja,
hogy miért szorult ki az egykoron szebb napokat is megélt
vajdasági magyarság a szerb(iai) társadalomból egyenesen a lét
peremére, és ebből kifolyólag hogyan válhatott a
tűrőképességéről messze földön híres délvidéki magyar –
a mellette élő többségi nemzet számára – ideig-óráig még
megtűrt, de már színlelés nélkül gyűlölt, ellenséges és
irtandó peremfigurává.
Régóta gyanítjuk, hogy a
nagypolitikának meg a mi kispolitikusainknak a keze mindebben
nyakig benne van. Mégis tévhitben éltünk! Mert balgán és
naivan úgy képzeltük, hogy mindezen töméntelen szörnyűséget
kizárólag csak azért művelik velünk, hogy nekik jó legyen. Hát
most kiviláglott: erdőbe tévedt a fantáziánk. Francokat teszik
önmaguk miatt! Mindent csakis és kizárólag a mi
érdekünkben cselekszenek. Hogy összerázzák és
összetartsák a széthúzásra már eleve, „genetikailag kódolt”
magyarságot. Persze nem úgy, nagy általánosságban véve, hanem
leginkább csak a sorsfordulókat jelző választásokkor. (Te is
meglepődtél, mi!?) Így hát a mi jól felfogott és alaposan
megpatkolt érdekünkben zajlik az a hátrányos nemzetiségi
megkülönböztetés, az az általános kiszorítósdi, az a tudatos
elszerbesítés, az a mérhetetlen elszegényítés, az a precízen
kitervelt magyarverés és az a közbiztonságnak nevezett általános
rettegés, amelyet nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalunk.
(A nagy kérdés immáron csak az, hogy most, miután tudván
tudjuk, hogy mindez a mi érdekünkben történik, a
képünkbe vágott igazság változtat-e bármin is. Mármint a
gyalázatos helyzetünket illetően.)
Látványpártirodák. (A mi
érdekünkben…)
Csalafinta nagyon ez a mi VMSZ-ünk,
ez a mi vegyes-magyar szövetségünk – ahogy mostanában nevezik.
Teszem hozzá, nem is éppen jogtalanul, hiszen hathatós volt a
reklám: a kezdetektől etnikailag majdnem vegytiszta magyar párt
gondolt egy merészen meredeket (majdnem azt írtam, hogy
hajmeresztőt), és szélesre tárta a bejárati ajtaját az
irányában lojális, tősgyökeres belgrádi szerbek és
félszerbek, meg az ottani bokáig-térdig-derékig magyarok előtt.
Az állandó és fizetett alkalmazottal működő fővárosi
pártiroda pedig nyilván azóta is teljes gőzzel üzemel. Csak
éppen édeskeveset lehet hallani róla. Az ott zajló lázas
életet, nyüzsgést (lennie kell, ha már megéri üzemeltetni!)
ugyanis valami miatt diszkrét félhomály fedi, így viszont még
csak elképzelni sem tudjuk, hogy milyen gyakran nyomkodhatják ott
a kilincset a belgrádi nemzettársaink, és egyáltalán milyen
ügyes-bajos dolgaikkal keresik fel a kihelyezett párthivatalt. Azt
már feltételezni sem merem, mert még kukacoskodásnak számítana,
hogy olyképpen viselkedik, mint a patkolókovács reszelője,
amiről pedig tudvalevő, hogy inkább visz, mint hoz. (Igaz, már
az is sokat jelent, ha a „törzsbejárók” időnként lekérik a
könyvespolcról és átlapozzák valamelyik Márai–kötetet, ily
módon is megszellőztetve a megint méltatlanul mellőzött Mester
műremekeit.)
Ha valaki jó szimattal kiszagolta,
hogy egy leheletnyi sértődöttség is átszivárog ezen a VMSZ-es,
belgrádi, magyar, látványpártirodás, térnyeréses történeten,
annak ördöge lehet. Ugyanis egy cseppnyit fájlalom, hogy az én
hatezer lelkes falumban még mindig nincsen ilyen helyi pártszékház.
A nándorfehérváriak meg már évek óta büszkélkedhetnek vele.
(Én valahogy elvagyok nélküle, de a tagságot már évek óta
hallom nyöszörögni emiatt.) Viszont ebbéli keserveik hamarosan
enyhülni fognak, mert úgy hírlik, hogy már kezdik buzgón
keresni a kancelláriának való megfelelő lokációt. Ajánlatom
is lenne: az egykori szépreményű földműves-szövetkezet
épületében minden irodahelyiség kong az ürességtől.
Otthonossá kellene varázsolni valamennyit, mielőtt még az egész
épületet porig lopják. (Ezen a héten éppen az étterembe törtek
be, és elvitték az ajtókat.) Oda be lehetne költöztetni egy
dekoratívan ostoba helybéli lánykát, aki ott órabérben
múlathatná a napot. Ha egy életnagyságú tükröt is szerelnének
az iroda falára, talán még a szavát sem hallanák. Mondom ezt
azért, mert ha esetleg szorgalmasabb fajtára akadnának a kötelező
pártkáderezés során, ne adja Isten, olyanra, aki időnként még
meg is szellőztetné a városi ügyintézőket, az ugye, senkinek
sem lenne jó. Itt viszont a célkitűzés egyértelmű: ami
történik, az mind a mi érdekünkben történik. (Ne
legyen már megint szétzilálás meg semmi ahhoz hasonló...!)
Vernek is, lopnak is. (A mi
érdekünkben…)
Ha sokáig élünk, attól tartok, még
tényleg megérjük és kiderül: csakugyan egy pártparancsra
működő, kimondottan „magyarverésre” szakosított, különleges
különítményt is működtet a legnagyobb és a legmagyarabb
politikai érdekszervezetünk. Amikor úgy vélik, hogy eljött az a
szent perc, amikor sürgősen össze kell terelni az éppen
szétszéledni készülő itteni magyarságot, akkor vezényszóra
akcióba lépnek, és Észak-Bánáttól Dél-Bácskáig
megrendszabályozzák a duhaj magyar ifjúságot. Olyan „a
lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” módra –
néha magyar punknak álcázva, néha hungarista bőrfejűnek, néha
meg mindenre képes, elvetemült szerbnek maszkírozva magukat. Na,
akkor ez legalább megmagyarázza, hogy miként állhat elő rendre
ugyanaz a furcsaság, hogy a fantom-elkövetőket, a virtuális
magyarverőket miért nem találják meg, miért nem citálják
(vagy cibálják) bíróság elé, és miért csusszannak ki mindig
az igazságszolgáltatás karmai közül. És az is érthetővé
válik, hogy ha „magunk közt vagyunk”, ha mi vagyunk a szereplő
színészek is meg a közönség is, akkor szinte bármit
megtehetünk. Következmények nélkül vádolhatjuk egymást
szándékos emberöléssel úgy, hogy annak indítékát sohasem
kell bizonyítanunk, és ha úgy tartja kedvünk, újfasisztázhatunk,
neonácizhatunk, anélkül, hogy annak helytállóságát bármikor
is megkérdőjelezhetnék.
Ezen logika mentén bandukolva
kikövetkeztethető, hogy az álságosan álcázott „önverőkön”,
vagyis a tulajdonképpeni magyargyepáló brigádon kívül léteznie
kell egy rabló és fosztogató osztagnak is. Egy színlelt és
megrendezett betöréssel, lopással foglalkozó csoportnak is. Az a
rablófrakció vagyis a lopószekció. Hogy ez önkéntes alapon
működik-e vagy pedig zsoldoskommandó módjára, azt nem lehet
tudni, hogy zsebből honorálják-e őket egy-egy zsákmányszerző
portya után, vagy pedig a természetbeni fizetséget alkalmazzák,
vagyis a szerzett szajréból történik a demokratikus
javadalmazás. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Ez már csak
amolyan kekeckedő szőrszálhasogatás. A cél a fontos: minden a
mi érdekünkben bonyolódjon! Ha ugyanis (itt már nem
skinhead meg rasszista, hanem) van egy „cigány”, aki a mi közös
ellenségünk, akkor egy ilyen elképzelt pulikutyával újfent
össze lehet terelni az örökösen kóválygó, folyton-folyvást
szétszéledni akaró vajdasági magyar birkanyájat.
Végezetül visszakanyarodva a Vergődő
madárhoz. A törött szárnyú erőszakos röptetését – akárkik
voltak is az elkövetők – alighanem tökéletesen időzítették.
Akár a mi érdekünkben vitték el, akár nem. Merthogy
azon a helyen, az egykori Mačković-féle téglagyár agyaggödrében
pár nap múlva majd koszorúzni kell. S hogy addig előkerül-e
épen és sértetlenül a mi halálmadarunk, azt mi, apró
poremberkék nem tudhatjuk. Azt csak az igazi jómadarak tudják. A
nagy kaliberű politikusok vagy a kisstílű bűnözők.
Addig meg vigasztalódjunk azzal,
amivel a Vergődő madár alkotójának, Kalmár Ferencnek a lánya
nyugtatgatja önmagát: jó, hogy szegény édesapja a botrányos
szobortolvajlást már nem érte meg. Vagy bizakodjunk. Mivel a
közösségünk most megint erőteljesen zilálódik… Hátha ez is
a mi érdekünkben történt.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!