Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni (Búcsú a Rádiótól)

Nagyoktól illik pontosan idézni: „Rajtunk is múlik, hol fordul ki a világ tengelye!” – mondta a napokban patetikusan a Magyar Nemzeti Tanács jóságos tündérapó elnöke.
Rajtam ne múljon: nálam nem csak itt és most fordult ki (mind a két sarkából) a vajdasági magyar édeskés érdekvédelem észak-bácskai tengelye. Meg-megbillenni többször is volt már alkalma, mivel a piszkos politika időnként nagyon bekönyököl az ablakon.

A szemünk láttára ment végbe az anyanyelven tájékoztató médiumaink fülének betapasztása, szájának beragasztása, és ugyancsak az orrunk előtt zajlik a kedvencnek, a kiválasztottnak (mint a pogányok közt az egyetlen igazhitűnek), a párthű Pannon RTV-nek a látványos szárba szökkenése és virágba borulása. De ugyanígy tengelyingatónak számított a kézzel válogatott vállalkozói mutyilista szerinti ajándékpénz-elosztás is, a tömlöcbe tétetett „temerini fiúk” tengelyfordító ügyét meg jobb, ha meg sem pendítem, mivel a raboskodókat a vajdasági magyar érdekvédelem tizenegy hosszú év után sem volt képes kiszabadítani. Hűvös hidegen hagyta, hadd könyörögjenek csak ők maguk az annyira vágyott szabadságukért az éppen jött, vagy éppen ment szerb köztársasági elnök(ök)nek. Kegyelmi kérelmeiknek úgysem lesz foganatja! További tengelykiakadást idézett elő az önkormányzati alapítású médiumok magánosításnak álcázott elfojtása is, amely – négy-öt hatokos politikus agyszüleménye nyomán gyártott – stratagéma tizen-egynéhány bácskai és bánáti rádióállomás magyar nyelvű műsorainak a végét, a halálát jelenti.

A SZÁNKAT SEM NYITJUK KI

Az adások megszüntetésére irányuló próbálkozást nem igen követte felhördülés, a legtöbb esetben még a helybeli politikai, érdekvédelmi és civil szervezetek meg az ismert közéleti személyiségek sem tiltakoztak az anyanyelven történő tájékoztatás megvonása miatt. Egyedül csak a Szabadkai Rádió lélektelen meghurcolásának, alattomos elhallgattatásának keletkezett erőteljesebb visszhangja. (Persze nálunk a politika nem vádolható meg olyasmivel, hogy beleavatkozik a sajtó dolgaiba, legfeljebb csak megszabja, hogy milyen lehet egy közszolgálati rádió. Az pedig vagy olyan lesz, vagy egyáltalán nem lesz!) A kései megmentése érdekében indítványozott aláírásgyűjtést azonban a legnagyobb magyar pártunk öncélúnak, rombolónak, politikai haszonszerzési kísérletnek, szakmapolitikailag kifogásolhatónak, nem kollegiálisnak és Szabadka szellemiségéhez méltatlannak minősítette. A párt, a tízezer tagot számláló párt! Nem az elnökség, nem a tanács, hanem az egész párt. A csúcsvezetés által megfogalmazott állásfoglalást (az egyébként is lapító, fülét-farkát behúzó) nagy falunyi tagság szó nélkül hagyta.

Éppúgy, mint a Rádió ügyét a szabadkai képviselők a városi parlament legutóbbi ülésén. Az ott „elhangzottak” tömény esszenciáját az egykori rádiós, Németh János így foglalta össze az egyik közösségi oldalon ejtett bejegyzésében: „Látta volna még ma a Szabadkai Képviselő-testület ülését, amelyen a Szabadkai Rádió sorsáról döntöttek, és a VMSZ-ből egyetlen képviselő sem szólalt fel! A haladó radikálisok a több nyelven sugárzó községi és városi rádiókat is elkótyavetyélik, mi pedig hagyjuk. A szánkat sem nyitjuk ki. Ilyenné lett a kisebbségi érdekvédelem.”

Hogy becsületére válik-e a népes pártos magyar gyülekezetnek a hosszan tartó némaság, hogy mikor undorodnak meg a rájuk kényszerített, a nevükben, a felhatalmazásukkal dirigált pártpolitikától, s hogy mennyi lelkes hívet szerez majd a VMSZ a rádióval nemhogy sorsközösséget nem vállaló, hanem annak még a látszatát is elkerülő magatartással – az idő majd megmutatja.

AHOGY ÉN LÁTTAM…

A szabadkai rádiósok egy gárdáját ismerhettem. Tizenketten voltak, akár az apostolok. A szerkesztőségben leginkább lábujjhegyen és rezignált, rezzenéstelen arccal jártak. Agyonnyomorgatva, lehalkítva dolgoztak, így voltak kénytelenek alkotni is – és valószínűleg így is éltek. Az akkori politikusi garnitúrát nem igen bírálták, ahogy a saját főszerkesztőjüket is jobbára csak a háta mögött kritizálták, amikor úgymond tiszta volt a levegő. Felettesüket leginkább a kötelezőnek hitt szigorú eldrapposítás miatt, ami ellen a színesebb egyéniségek időnként komolyan berzenkedtek. Merthogy a mostanság divatos, úgynevezett vélemény-újságírás akkoriban csupán elvétve volt tetten érhető a napi híradásokban. A jegyzetet, a kommentárt épp csak annyiban művel(het)ték, hogy magát a műfajt el ne felejtsék.

Ha egy rázós ügy, vagy bizalmas téma adódott, amit maguk között meghánytak-vetettek, s időközben a főszerkesztő vagy annak felesége váratlanul föltűnt az ajtóban, abban a pillanatban elhallgattak. Újra csattogni kezdtek az írógépek, mindenki a munkájába merült. Fölkerültek a fejhallgatók, elindult a magnószalag, sűrűsödni kezdett a cigarettafüst. 

Később még egy valóságos politikai bomba is telibe találta az akkor már fogyatkozó szerkesztőséget, ugyanis a szépreményű polgármester feltörekvő feleségének személyében új főszerkesztőt kaptak. Ez volt a csöbörből vödörbe kerülés. Azelőtt az emberközpontú, szocialista önigazgatású társadalmat kellett dicsérni, onnantól pedig az önkormányzatiságot meg a magyar érdekvédelmet volt ajánlatos.
Az újságírók számára a felgyülemlő gőz kiengedésére szolgáló biztonsági szelepet leginkább a K betűs szabadidős elfoglaltságok jelentették: a könyv, a kert, a kocsma, a kaland. Kinek-kinek karaktere, kénye-kedve szerint. Az örökös szögön lógás állapota, az óraketyegéstől való lappangó függőség, a tettetett nyugalom és a szőnyeg alá beseprűzött kibeszéletlen témakupac az évek/évtizedek alatt megtette a magáét. Aki mélyen a szívére, a lelkére vette, az akár bele is beteged(het)ett.

JÁTSZANAK AZ EMBERÉLETEKKEL

Abból a legendás, szakállas gárdából mostanra csak Bencsik István maradt. Pista, aki pár nap múlva már valószínűleg a Pannon Rádióban fog a mikrofon mögött ülni, ott folytatja az újságírást. És nekem eszembe sem jut éles kis szókavicsokkal emiatt megkövezni. Bár kétségkívül nézhetném úgy is, hogy elárulja az ügyet, átáll, beáll az ellenlábas csapathoz. Meg még a Rádió megmentése érdekében kezdeményezett petíciót sem írta alá. De látom most csontsoványan, hófehér hajjal, és azt mondom magamban: emberileg megértem, sőt együtt érzek vele. Néhány hónappal ezelőtt még meg is sirattam, amikor az egyik interjúban így kesergett: „Három évem van a nyugdíjig, s senki se vegye zokon tőlem, hogy csalódott vagyok, mert végkielégítésre nem számíthatok, de másik munkát is hol találok ilyen idősen. Senki nem is kérdezett meg, mi lesz velem, és senki sem mondta, számítanak rám. Úgy látszik, mégsem voltam olyan jó újságíró. De az utolsó napig itt maradok, és úgy dolgozom, mint az elmúlt harminchét évben, ha nem így tennék, érvényét és értékét veszítené mindaz, amit eddig csináltam.” 

 
Szinte az utolsó pillanatban (milyen groteszk: a harminchetedik évben!) még egy szakmainak mondott díjat is a nyakába akasztottak, hadd szárnyaljon a lelke egy kicsit. (Mert tudták jól, mi vár rá. Rádiótemetés, a lemenő nap fényében a gyászmenetbenlépdelés. Kíséret arra a bizonyos, kivétel nélkül mindenkinek kijáró utolsó útra.) Akkor is megrendülten nyilatkozott. Öltönyt vett fel, az érettségire kapott öltönyét, és mint a Kis herceg rókája, ünneplőbe öltöztette a szívét is. Hiszen őt kitüntették – akkor biztosan elhitte, hogy jobb újságíró, mint amilyen volt Gombás Gabi vagy Miskolczi Jóska, merthogy azok sosem kaptak semmiféle díjat. Aztán megint jött a menetrendszerű kétely meg kiábrándulás: „Talán mégsem voltam olyan jó újságíró…” De hiszen tudja Ő is, hogy mindez csak ámítás meg hazugság. Méltatlan színjáték.

A politikusok játszanak/játszadoznak az emberéletekkel, nekik az nem kerül éppen semmibe. Harminckét évvel ezelőtt Sziveri talán abban bízott, hogy Vele a vajdmagy politika „nem meri majd megcsinálni”, de megcsinálta. Négy évvel ezelőtt talán Pressburger is azt hitte, Vele nem eshet meg az, ami a Költővel, de megesett. Pár évvel ezelőtt talán még a Szabadkai Rádióban is úgy gondolták, hogy egy negyvenhét éves sajtóházat (mi több: újságíróműhelyt!) mégsem lehet egyetlen magyar politikai parancsszóra eltakarítani az útból, de mint látjuk: lehet. Mindent lehet. (Igaz, hogy ez már a vicc kategóriája, de azt hiszem, kihagyhatatlan: még a pannonos Kozma Zolinak is lehet/szabad beolvasztásos megoldásos működési tervet írnia annak a Szabadkai Rádiónak, amely már akkor szilajul mulattatott magyarul, vasárnaponként – ebédidőtől késő éjszakáig –, amikor a városi üvegpalota kisigazgatója még a szárnyát csattogtató (vásárfia gyanánt kapott) falepkét tologatta a falusi kocsiút porában.
(Idevágó kitérő. A legenda szerint az utazásairól híres Marco Polo egyszer azt mondta a kínai császárnak: „Akinek hatalma van, az olyan, mint a méreg.” A minap feltettem egy költői kérdést: a piszkos szabadkai politikának szabhat-e határt bármi is? És érkezett a válasz: „Minden politika piszkos. Nem szab. A pénz beszél.” Ez a lényeg. S hogy mit csinál a pénz az emberrel? Ez a méreg, nem a zsírszóda.)

A mégiscsakságot méltóképpen képviselő szerkesztőség – úgy, hogy közben tökéletesen el is látja a napi feladatát – elszánt küzdelmet folytat a megmaradásért. Harcol a hatalommal, dacol az elmúlással. Bármilyen rafinált is a politikai nyomás, a rádiósok gerincét nem képes összeroppantani. Megfogyatkozva is, hűtlenül elhagyva/elárulva is, akik maradtak, azok helytállása példaértékű, e tekintetben nincs miért szégyenkezniük. Rajtuk már nem múlik, hol fordul ki a világ tengelye: mert ők inkább vállalják a teljes megszűnést, mit a totális beolvadást.

Már csak néhány nap van hátra a Rádió életéből. És végleg elcsendesül.
Talán valahogy így kell cselekedni a haldoklóval: én már minden létező bűnét megbocsájtottam. A színlelt naivitását, a számító behódolását, a gyáván hallgatását. És mindegyre csak a Jézus-i intelem, a Lukács szerint való jövendölés kattog az agyamban:Mondom néktek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.

Szabó Angéla

„Nem hallja a pásztor, miről béget a nyáj!”

Aminek most elsősorban mi, észak-bácskaiak a fültanúi vagyunk, az a 47 éves Szabadkai Rádió utolsó nagy fellángolása. Mióta a végleges elnémításának napját, időpontját több alkalommal is kitűzték, majd rendre el is halasztották, azóta a hullámsávján jobbnál jobb, valódi vérpezsdítő műsorok hallhatók – amelyek esetenként oda is szögezik a készülék vagy a számítógép mellé a vájt fülű kíváncsiskodót.

Ilyen volt a ma délelőtti lendületes Művésztársalgó című beszélgetős műsor is, amelyben (régebbi és újabb keletű közéleti botrányaink okán) Kalmár Zsuzsa színésznő és Tóth Imre újságíró felváltva igyekezett egymástól elragadni a szót. Utóbbi – a vérmérsékletének megfelelően – több alkalommal is hevesen kifakadt:

– Innen szeretném üzenni Pásztor úrnak: annak, hogy a Szabadkai Rádiót beolvasztják a Pannon RTV-be, nem lesz jó vége. Az ügyben a mi szakmai véleményünket nem kérték ki és a hallgatók észrevételeit sem vették figyelembe. Hülyének nézik az embereket! A pásztor nem hallja, hogy miről béget a nyáj! A fiataljaink menekülnek ebből az országból, még a délszláv háborúk idején sem volt ilyen nagy az elvándorlás, csak az idősek maradnak. Azok pedig általában nehezebben viselnek el minden kényszerű változtatást. Ki fog majd ezután a VMSZ-re szavazni? Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy e kisebbségi létben elfojtsák a másként gondolkodást. Ne tessék ezért senkit sem cenzúrázni meg leváltani, és ne tessék a politikusi döntéseket az emberek torkán izomból lenyomni! Elég volt a megfélemlítésből, a konspirációból meg a kontraszelekcióból! Ahogy annak idején Kasza József meggondolta magát, amikor meglátta a rádió megmentése érdekében összegyűjtött 20 ezer aláírást, úgy Pásztor Istvántól is elvárom, hogy gondolja meg magát!

Kalmár Zsuzsa azt ezzel kapcsolatos meglátását úgy fogalmazta meg, hogy: „Amikor a saját kutyánk beleharap a saját kölykébe, akkor a VMSZ tömöríti-e a közösséget vagy éppen szétzilálja?”

A műsorban a hullámsávokkal való politikai kufárkodásra is kitértek. Elhangzott, hogy a 89,6 MHz egy közszolgálati frekvencia, ezért nem játszható át kereskedelmi rádiónak, és azt is szóvá tették, hogy már akkor, amikor a Szabadkai Rádióból elvették a 91,5 MHz-es regionális frekvenciát, fölmerültek olyan aggályok, hogy oda lehetett-e adni (törvényes úton-módon!) annak a Pannon Rádiónak, amely addig egyetlen percnyi műsort sem sugárzott.

Kalmár Zsuzsa feltett egy olyan kérdést is, amelyre széles e Bácskában akár ítéletnapig kereshetnénk a választ: „Amikor a Szabadkai Népszínház társulata bajban volt, azt tapasztaltuk, hogy a többi színész próbálta homokba dugni a fejét, igyekezett kimaradni a történésekből. A ti esetetekben: a Pannon RTV dolgozói számára annyira magától értetődő, hogy a ti rádiótokat megszüntetik? Egy szavuk sincs rá? Nem vártátok el tőlük, hogy mellétek álljanak?

Tóth Imre a bajok gyökerét a következőben látja: „A szolidaritás, a kollegialitás hiánya általános probléma, érzéketlenné váltunk egymás problémái iránt.”

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Szabadkai Rádió ellehetetlenítése és kivéreztetése láttán nem csupán a pannonosak lapítottak gyáva-sunyin, mások is tehettek volna többet. A majd ötvenéves intézmény intenzív fojtogatása szerepelhetett volna akár havonta is a Hét Nap oldalain, és akár heti gyakorisággal is az egyetlen napilapunk rovataiban. A meglehetősen kínos ügyben, a hosszadalmas agónia során magának a rádiós műfajnak a művelői is csak elvétve éreztek kényszert a megszólalásra. Ki tudja, miért.

– A mai műsorban sok minden elhangzott Pásztor úr meg Hajnal úr számlájára, és Lovas neve is említésre került néhányszor. Mi azonban nem kampányolunk a VMSZ ellen, nem vagyunk a pártnak ellensége, de viszont van véleményünk, s azt ki is mondjuk. Azt hiszem, a Népszínház társulatának tiltakozásakor csordult túl az a bizonyos pohár – de azóta sem öntöttek a pohárba tiszta vizet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz a helyzetünk, mint amilyen nehéz most. Senkinek ne legyen kétsége felőle, november 2-án, halottak napján (miután a mi rádiónkat már eltemették) továbbra is lesz majd valamilyen magyar nyelvű műsor ezen a hullámhosszon, csak az a kérdés, hogy ki fog akkor megszólalni. Mert azok már nem mi leszünk. A Szabadkai Rádió ilyen jellegű műsorainak abban a pillanatban vége, ahogy a rádiónkat beolvasztják a Pannonba – mondta Tóth Imre.

A mai rendhagyó Művésztársalgó készítői igen nagy lelkesedéssel szóltak az augusztusban alakult Magyar Mozgalomról és a vele kapcsolatos elvárásaikról is.

Hogy mit lehet mindehhez hozzáfűzni?

Lélekemelő hallgatni hosszú-hosszú perceken át az ilyesféle tisztasággal elegy naivitást, kiváltképpen akkor, amikor az ember lánya már tudja, hogy édes mindegy, mi a neve a gyereknek (VMSZ vagy MM): az egyik kutya, a másik meg eb. S a legjobb: tőlük távol.

Szabó Angéla

(A Szabadkai Rádió Művésztársalgó című mai műsora nyomán)

Az önkény a közakaratnál is erősebb

A Szabadkai Rádió holnap, október 31-én befejezi megszokott műsorainak a sugárzását, s ezzel egyidejűleg elhallgat egész napos magyar nyelvű adása a 89.6 MHz-en. Vasárnaptól, november 1-étől a munkatársak munkaviszonya megszűnik, s ez elkövetkező néhány hétben csak a 104.4 MHz-en lesz hallható búcsúadás 12.00 és 18.00 óra között. Az aktuális hírek és információk mellett a 47. évet élt Szabadkai Rádió népszerű műsoraiból válogatunk. Köszönjük hallgatóinknak a támogatást, a több mint 6 és fél ezer aláírást! Sajnáljuk, hogy az önkény a közakaratnál is erősebb.

Német Ernő 

Rádiót egy tűzijátékért!

Szögre akasztva...

Ha Szabadkán lenne még kisbíró, akkor a város főterén vagy a hétvégi tejpiacon kidobolhatná, hogy: Közhírré tétetik, eladó a Szabadkai Rádió! Itt a soha vissza nem térő alkalom! Rádiót vegyenek, rádiót egy szilveszteri tűzijáték áráért!

Megszületett ugyanis a döntés arról, hogy Kosztolányi szép, büszke Szabadkája immár végérvényesen lemond arról, ami pedig egyedül csak az övé, a 100 százalékban saját tulajdonát képező intézményéről, és átengedi azt másnak. Majd 50 éven át hűségesen kiszolgálta, de most megválik tőle, elege van belőle, már nem kell, többé nincs szüksége rá. Kalapács alá kerül: vegyék, vigyék, tegyenek vele, amit akarnak!

Megtörtént az eladásra szánt portéka értékbecslése is (maga a rádió tudósított róla a napokban): alig több mint 2 millió dinár az ára. Egészen pontosan: 2 442 000 dinár.
Was kostet die Welt? – ez volt a legelső gondolatom, de aztán fordultam egyet a virágzó barackfák alatt, és apadt valamicskét a tehetetlen dühöm. Már csak az cikázott a fejemben, hogy mint egy közönséges, utolsó férget, úgy tapossák el ezt a rádiót – ráadásul éppen azok, akiknek az őseink hagyatékát meg kellene becsülniük.

Hogy mennyit ér a mostani, csúfosan leértékelt Vajdaságban 2 millió dinár? Alig jelenthet többet egyetlen porszemnél. Hogy mekkora summa ugyanez a mi Észak-Bácskánkban? Mondok két összehasonlítási alapot. Az egyik példa még frissnek számít: nemrégiben határozott úgy a szabadkai képviselő-testület, hogy 32 millió(!) dinárt fordít az egyik peremtelepülés színháztermének a felújítására. (Egyrészt mert közeleg az össznépi vajdmagy csinn-bumm és tánci-tánci, a gyöngyösbokrétás durindó lebonyolításának dátuma, s annak szálláshelyet kellett találni, másrészt taktikai húzásnak sem utolsó, általa bizonyára lehet majd politikai poénokat is begyűjteni. A zseniális indítványt a városi honanyák/honatyák meg is szavazták. Tehát egyetlen csantavéri épület megszépítése megérdemel 32 millió dinárt (amúgy 300 ezer euróért 10 darab 30 ezer eurós házat lehet venni a faluban), a 47. életévébe lépett rádiót pedig mindössze 2 millióért akarják elkótyavetyélni.

Ha belegondolsz, elborzadsz.

A másik szemléltetőpélda: annyit kér a város a magamaga által alapított és működtetett médiumért, amennyit az önkormányzat egyetlen éjszaka, az év utolsó éjszakáján szokott elverni, a város főterén megrendezett szilveszterezés alkalmával. A tűzijátéktól ropogó főtéren alig pár óra alatt szoktak 1-2 milliónak a fenekére csapni. Persze az nem bántja senkinek sem a szemét, mert az óévbúcsúztató hangulatos búfelejtő és újesztendőváró, kedélyállapot javító mulatozás kimondottan a jónép számára. (Meg persze csendháborítás is, amitől rettegnek az idősek, a betegek meg az állatok. De az már egy másik történet.) 

 
„Idén is lesz szabadtéri szilveszterezés Szabadka főterén” – írta 2013. december 13-án Kartali Róbert (egykori Szabadkai Rádió-s) a Vajdaság Ma hírportálon. „ – Maglai Jenő, Szabadka polgármestere az újévi rendezvényekről tartott sajtótájékoztatóján elmondta, hogy december elején, mikor átvették a hatalmat, sem az újévi hangverseny, sem a főtéri szilveszterezés nem volt megszervezve.”
Akkor már azt a csendes ünneplést, azt a városi költségvetést is kímélő hagyományt talán meg kellett volna őrizni. Még senki nem pusztult bele abba, hogy az év utolsó napján otthon maradt a fenekén. Egy szegény község ne hivalkodjon, ne hencegjen az egyetlen éjszaka alatt eldurrogtatott, levegőbe repített milliókkal! Minden garasnak száz helye lenne.

Majd így folytatta mondókáját a polgármester: „Míg az előző években több mint 3 millió dinárba került az újévi koncertek megszervezése, ezúttal a költségek nem érik el 2 millió dinárt sem.”
Hogy lehet ezt masnis selyempapírba csomagolva, szépen elmondani? Evidens, hogy a városvezetés ugyanannyira tartja, pontosabban: nem tartja többre! a közkedvelt és nagy múltú Szabadkai Rádiót egy alig pár órás éjszakai mulatozásnál.

Szomorú.

Egy ilyen meghatározó intézmény, amilyen az észak-bácskaiak szeretett rádiója, nem csupán játszi könnyedséggel pénzre váltható két íróasztalból meg két mikrofonból áll, hanem felbecsülhetetlen értékű hangarchívummal is rendelkezik, és benne lapul az elődök több évtizedes munkája is. Ami pedig megfizethetetlen.

Méltóak vagyunk-e arra, hogy az elődeink lába nyomába lépjünk?

Szabó Angéla

Ha lenne eszü(n)k, megmentené(n)k…

Mert az igazi felelősség mégsem az övék. 

Hanem a miénk. 

Hagytuk, hogy így legyen.

Amióta világ a világ, a politika mindig megtalálja annak a módját, hogy beleszólhasson a tájékoztatási eszközök irányításába és azok szerkesztéspolitikájába. Megvannak hozzá az eszközei.
Azzal, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő (ámde mégis ravasz) rendelettel megparancsolja az önkormányzati alapítású médiumok – kötelező – magánkézbe adását, legalább két legyet csap le egyetlenegy suhintással. Port hint a gyanútlan, jámbor és szellemileg már igencsak eltunyult médiafogyasztó szemébe, mert tetszetős csomagolásba rejti a lényeget: azért kell az önkormányzatok hatása alól kivonni az általuk eltartott médiumokat, hogy a helybeli kiskirályok ne befolyásolhassák azok szerkesztéspolitikáját. (Olyan elven, hogy aki adja a működéshez a pénzt, az bizonyára parancsol is.) Mindeközben persze: naná, hogy még csak ez az igazi fentről jövő belekotyogás a sajtó belügyeibe! Még csak ez a valódi manipulálás! Ez tehát az egyik légy. A másik pedig éppen ennek a légycsapásnak a folyománya, a következménye: maga a légyirtás. Merthogy az a tizenöt médium, amely most kényszermagánosításra kerül, a legtöbb esetben pótolhatatlan űrt hagy maga után. Kiváltképpen azok a bácskai és bánáti rádióállomások, amelyek az itteni kisebbségek nyelvén (is) szólnak a hallgatósághoz. Ezeket kell tehát mielőbb megritkítani, és ha lehet, örök időkre elnémítani.
– Nem igazán lehet látni, hogy mi lesz ebből a privatizációból! – állítja a mi újságíró egyesületünk. De! Világosan, kristálytisztán lehet látni! Mármint azt, ami a magyarság szempontjából lényeges: a tervszerű leépítés az egyértelmű cél. A közösség szétzilálása és a makacs maradék további nyomorgatása. Mi más lenne?! Mert ugyan ki hiszi el, hogy éppen ebben a diktatórikus Szerbiában kényesek oly nagyon a hatalmat bitorló politikusok a sajtószabadságra? Mese habbal.
Szakmai és érdekvédelmi szervezetünk egyébiránt is csupáncsak annyit képes kipréselni magából e téma kapcsán, hogy „nem tartja jónak a médiumok privatizálását”. Teszi ezt akkor, amikor legalábbis rúgkapálnia meg jajveszékelnie kellene. Mert nem okvetlenül a botrányosan gyomorforgató Charlie Hebdo meg a beszüntetett Szepsi Városi Televízió ügyében lenne fontos megnyilatkoznia, hanem elsősorban a magunk körül zajló pusztítás, médiarombolás okán lenne kötelező (hangosan, látványosan) tiltakoznia.

Rossz a diagnózis, rossz a terápia.
A törvények ma már nem kőbe vésett szavak. De még ha azok lennének is, a köveket is lehetne faragni, csiszolni, vagy legvégső esetben összetörni, porrá zúzni. Ha tehát nem jó, egy közösség számára egyenesen ártalmas egy rendelet, akkor azt meg kell változtatni. Átalakítani, módosítani. Nem pedig kíméletlenül betarta(t)ni és zokszó nélkül alkalmazni.

Ha a választott politikusainknak lenne egy csepp eszük, a kényszerprivatizálásra várakozó médiumainkat igyekeznének megmenteni, tűzön-vízen át. Az épp csak egyórás magyar adást sugárzó Nagybecskereki Rádiót is meg a tekintélyes múltú Szabadkai Rádiót is. Bár ez utóbbi kétségkívül kilóg a sorból, mivel komoly műsorokat készít és mindmáig népszerű.

Ezért is mondom azt: sehogy nem fér a fejembe, hogy ezt a majd öt évtizede létező rádióállomást nem lehet megmenteni! Nem lehet, vagy nem akarjuk? Lehetne belőle politikai, nemzetiségi ügyet csinálni. Vajdasági magyar botrányt. Lehetne hozzá kérni anyaországi nyilvánosságot és támogatást. A politika és a szakma egyaránt a saját ügyének tekinthetné. A védelmükbe vehetnék a neves, a kitüntetett, a díjazott újságíróink, hátha az ő szavuk is nyom valamit a latban. A sarkára állhatna a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács. Az MNT tájékoztatási bizottsága – persze csak úgy, ha a soraiban tudhatná az újságírásunk színe-javát. Arról nem is beszélve, hogy a politikusaink megtépázott népszerűségének is jót tenne egy efféle életmentő, nemes cselekedet: „kiharcoltuk, hogy megmaradjon, hogy szólhasson továbbra is Szabadkai Rádió ”.

Bármennyire is kellemetlen, néha kénytelen az ember keményen fogalmazni: az életben tartás helyett – hátulgombolós, lecsúszott zoknis, szófogadó kisgyerekként – inkább veszni hagyjuk mindazt, amit az elődeink teremtettek (a mi számunkra is!) a semmiből. Még véletlenül sem húzunk ujjat, nem konfrontálódunk a hatalommal. Mára már a senkik között is csak parányiakká váltunk. Engedelmeskedünk, mást úgysem tehetünk. Ahogy a (szó szerint is) sötétségbe borult Zombori Rádió elnémításának nem lett egyetlen „hősi halottja” sem (amikor még az áramot is kikapcsolták az épületben), úgy nyilván a 11 ezer fős nagybecskereki magyarság sem abba fog belehalni, hogy holnaptól még az az egyórás magyar nyelvű műsoruk sem lesz hallható. (Az viszont egy külön írás témája lehetne, hogy miért voltak kénytelenek idáig is beérni a 60 perces műsorral. Nem érdemeltek volna többet? Egyetlen tollvonással történő leépítés helyett nem inkább fejleszteni, bővíteni kellene?)

Valóban úgy fest: hamarosan egy dologgal több lesz majd a siratnivalónk. Miként időről időre, színtiszta nosztalgiából, visszasírjuk a csilingelő szabadkai villamost, és felidézzük a Népszínház földbe döngölt épületét, úgy majd az egyszervolt Szabadkai Rádió kellemes hangfoszlányait is bedobozoljuk és eltesszük emléknek. Ha pontosan tudjuk is, hogy egy-egy ballépés kinek a nevéhez köthető, nem megyünk vele sokra. A korabeli bólogató Bagi városatyát és társát, a végrehajtó tanácsi Stanislav Sigulinskit vagy a későbbi, városelnökből polgármesterré lett Kaszát, na meg a mostani tartományi parlament elnökét és VMSZ-es csúcsvezetést akkor már úgyis hiába emlegetjük.

Mert az igazi felelősség mégsem az övék. 

Hanem a miénk. 

Hagytuk, hogy így legyen.

Szabó Angéla

Süket csacsinak mesét mondani… (Értelmetlen, de érdemes!)

„Érdemes-e arról elkezdenem beszélni, hogy ami a Magyar Szóban, a vajdasági magyarság egyetlen napilapjában zajlik, az több mint botrányos?” – teszi fel a kérdést tegnap délutáni facebookos bejegyzésében Stephen Bozhen.

Egy jó kis paradoxonnal tudnék neki válaszolni:érdemesnek érdemes, csak éppen nincs semmi értelme.

A vajdasági magyar újságírás régen volt már olyan elaljasult állapotban, mint mostanság. Még az egypártrendszerű, szigorú szocializmus évtizedeiben sem süllyedt ilyen mélyre, és az azt követő háborús években is igyekezett megőrizni a méltóságát.

Hogy milyen mértékben sikerült lezüllesztenünk ezt a hátborzongatóan szép mesterséget, azt én három évvel ezelőtt tapasztaltam meg a maga „teljes életnagyságában”. Akkor szerepelt úgymond közvitán a Magyar Nemzeti Tanács által megrendelt Médiastratégia, amelynek a kidolgozásában – akkor legalábbis azt állították! – újságírásunk színe-java részt vett. Szakmai véleményezésekor viszont mindössze hárman mertek megszólalni, kritikát megfogalmazni, kis vajdmagy újságíró-társadalmunk úgy lapult, mint nyuszi a fűben. Még a szakma mesterei, nagy öregjei is – akiknek már nincs mit veszteniük – mindvégig csendben maradtak. Az azóta elmúlt három évben pedig nemhogy javult volna, hanem csak tovább romlott a helyzet.

Az igazmondás és a tisztességes tájékoztatás ügyében minden erőlködésünk elkeseredett szélmalomharc csupán, mert ezt a szerencsétlen magyarságot a saját értelmisége többszörösen is elárulta, és ebből az árulásból bizony a hírmondók is derekasan kivették a részüket. Kevesebbet ártottak az előre megfontolt szándékkal konokul hallgatók, mint a krónikus köpönyegforgatók vagy a számításból helyezkedők. A közösségünk elleni legnagyobb vétséget azonban a hatalombitorlók előtt hajlongó, a körülöttük lihegő (jó tollú) szorgalmasok követték el, akik pedig pontosan tudták, hogy mit művelnek. Akik ebenguba, hogy vállalják vagy tagadják, mégis csak a politikacsinálók szekerét tolják azok címlap-szerepeltetésével, élőadásban történő, nyájaskodó, semmitmondós vendégeskedésükkel éppen a fejük feletti elképzelt glóriát glancolják. Akik rongyemberként viselkedtek, s akikkel – éppen emiatt – a politikacsinálók időnként föl is törölték a padlót. Vagy ha nem, hát lettek egykori önmagukkal meghasonlott, szánalmas roncsemberek, akik ma is egy-egy kéziratért, kép- vagy hanganyagért háborgó gyomorral tesznek erőszakot saját magukon. És ha időnként meg is szólal a lelkiismeretük, igyekeznek azt nagyon gyorsan elhallgattatni. Úgyhogy: előbb köpi magát szembe reggel a tükörben a délvidéki magyar újságíró, mintsem hogy az uralkodó magyar pártunk sajtóirányítása ellen nyilvánosan felemelje a szavát. Nálunk nincs már az írástudónak felelőssége és az írott szónak sincsen becsülete.

Stephen Bozhen ezt írja: „Akik a diktatúra szekerét tolják (félelemből vagy kényszerből, éppen mindegy), mert arcukat, nevüket adják a manipulatív hírekhez (vagy épp a cinkos hallgatáshoz – mikor minek van szezonja, ugyebár), és valójában pontosan ezzel betonozzák be az őket (is) elnémító hatalmat (ördögi kört teremtve ezzel), azok valójában majd mindannyian szabadelvű, egyenes gerincű, titkon az „ellenállással” szimpatizáló értelmiségiek?” Hát ilyen nincs. Is-is nincs. Csak vagy-vagy van. Vagy örök igazságkereső, nevét, becsületét óvó/őrző újságíró valaki, vagy pedig szándékosan félrevezeti, becsapja és hűtlen módon megcsalja mindazokat, akikért pedig olyan megfeszített iramban dolgozik. Sajnos ez a keserű hétköznapi valóság.

Így vált az újságírók (magát szakmainak meg érdekvédelminek mondó) szervezete is üres kirakattá, és ily módon veszítették el nem pusztán a tekintélyüket, hanem az erejüket is meg az olvasóikat/nézőiket/hallgatóikat is a magyar tájékoztatási eszközök. Sorra, egymás után.

Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mit tettek a Magyar Szóval! Nem akkor, amikor (ugyancsak három évvel ezelőtt) eléggé el nem ítélhető módon leváltották a főszerkesztőjét (mert akkor már a jó indián halott indián volt), hanem sokkal korábban. Talán amikor a VMSZ átvette az ellenőrzést a Forum Házban, amikor tervszerűen megkezdték a napilapnak és a szerkesztőségnek az egyidejű leépítését. A korábbi újvidéki „anyaszerkesztőséget” úgy szétszabdalták, a létrehozott városi szerkesztőségeket pedig úgy elszigetelték egymástól, hogy a bennük dolgozók többé ne képviselhessenek semmiféle erőt, hogy az esetleg lázongó újságírók még véletlenül se tudjanak szervezkedni. Meg is szűnt azóta a hajdani legendás, zsibongó szerkesztőségi élet, s aki ma betéved az egykori sajtóházba, az legfeljebb elvétve találkozik ott újságíróval. (Most emlegessem azt, hogy volt idő, amikor egyazon folyosóra nyílt a Családi Kör, az Új-Symposion, a Képes Ifjúság meg a Jó Pajtás szerkesztőségének is az ajtaja?!)

A szebb napokat is megélt Hét Nap újságíróival hajszál híján megesett az a csúfság, ami nem csupán a zónázáshoz szokott újságírók réme, hanem szinte minden alkotó emberé: majdnem bevezették számukra a mechanikus bélyegzőóra használatát, hogy percre pontosan tudni lehessen, ki hány órakor érkezett a munkahelyére és mikor távozott. Ettől a megalázó szörnyűségtől csak az mentette meg őket, hogy a cégvezetés túlságosan drágának találta a blokkolóórát, és így elállt a megvételétől. De persze nélküle is elérte a célját, merthogy munkaidőt vezetett be, ami 9 órától délután 2-ig tart, a megszegése pedig büntetést von maga után. Aki reggel egy percet is késik, vagy 14 óránál korábban hagyja el az irodát, annak levonnak a fizetéséből. Magyarán ez azt jelenti, hogy az újságírót odakötötték, odaláncolták az íróasztala lábához, hogy mindig szem előtt legyen, hogy ellenőrizni lehessen, dolgozik-e egyáltalán. Ha viszont munkaidőben (terepi csámborgás végett) elhagyja a szerkesztőségi szobát, akkor az aznapi riportalanyával úgymond láttamoztatnia kell, hogy mettől-meddig múlatta a társaságában az időt.

A szerkesztőségben rejtélyes elbocsájtás is történt a nyáron, amely esetet azonban síri csend övezi, a lepisszentett munkatársak legfeljebb csak négyszemközti beszélgetésekkor mernek róla szót ejteni. Mindeközben maga a lap, valahányszor megújult, annyiszor veszített értékeket a korábbi, jó nevű elődök által begyűjtött kincsestárából.

Megint másik médiumunk, a Szabadkai Rádió talán épp most éli a végnapjait. Sírásói és sírba eresztői valójában azok voltak/lesznek, akik a közkedvelt rádió mellett megalapítottak egy újabbat is, a Pannon Rádiót. Aztán pedig „kiutaltak” mellé egy televíziót is, és azóta ezt a két társaságot akarják a délvidéki magyarság vezérmédiumává varázsolni. Népszerűsítik, korszerűsítik, pénzzel tömik, gyötrődnek, kínlódnak évek óta, de a varázslat csak nem akar működni. Az rendre megtörik.
A rossz nyelvek szerint zajlott egy közvélemény-kutatás az MNT megbízásából, amely az Újvidéki és a Pannon Televízió nézettségét akarta lemérni, pontosabban a kettőt összevetni, és amelyből az derült ki, hogy az Újvidéki Tévé műsorai még mindig népszerűbbek, így a felmérés eredményeit inkább nem is hozták nyilvánosságra.

Valahogy így állunk mi média dolgában. Cefetül csehül. S attól, hogy ezt egymásnak elpanaszoljuk, nem fog megváltozni semmi sem. A szájtépés meglehetősen értelmetlen cselekvés, de mivel már hozzászoktunk, időnként azt hazudjuk magunknak, hogy mégsem volt fölösleges. Szóvá kell tenni az igazságtalanságot, akkor is, ha a véleményünkkel egyedül maradunk. Ezt kell tennünk, ha másért nem, hát önmagunk miatt. Ha nincs is neki értelme, akkor is érdemes.

Szabó Angéla

Your lips move but I can't hear what you're saying...

ZEPPELIN - Tango Down...

– A muzslyai Zeppelin Rádió 2004-től 2009 őszéig egész napos magyar (időnként rövidebb szlovák, román és szerb nyelvű műsorokat is sugárzott. A Nagybecskerek környéki magyarlakta településeken kívül a Zeppelin hangja elérte Magyarittabét, Magyarcsernyét, de jelentkeztek hallgatók Szécsényből, Módosról, Titelről is. Mintegy 15 ezer hallgatója volt.

A Köztársasági Műsorszóró Ügynökség [Republička Radiodifuzna Agencija (RRA) – B. A.] azonban megvonta tőle a sugárzási engedélyt. Sok hasonló sorsra jutott helyi rádióengedély nélkül is folytatta a műsorszórást, az egyetlen bánáti magyar rádió viszont elhallgatott. Az elmúlt öt év alatt számtalanszor szóba került a Zeppelin Rádió újraindításának a kérdése (különösképp a választási kampányok idején). Hétezren követelték aláírásukkal a visszaállítását. Szinte mindenki mindig a szükségességét hangoztatta, de ennek konkrét eredménye nem lett – írja Kecskés István az Élesztgetik a Zeppelint c. írásában.[1]

– A műsorszórási törvény hatályba lépésével a 34 vajdasági, magyar nyelven (is) sugárzó rádió közül (2008. augusztus 31-én) 11 megszűnt. Elhallgatott többek között a Topolyai Rádió, a muzslyai Zeppelin Rádió, a zentai Fox Rádió, a Bajmoki Rádió, a hajdujárási Rádió 90. A negyven éves Szabadkai Rádió magyar műsora regionális frekvencia nélkül maradt. Ezeknek a rádióknak az éterből való eltűnésével felbecsülhetetlen kár érte a vajdasági magyarságot, és csorbult a közösség (szerzett) joga az anyanyelven való tájékoztatásra. A megszűnt szerkesztőségekben dolgozók pedig munka nélkül maradtak – olvasható a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által, a még 2011. november 22-i ülésén (!), „csaknem egy évtizedes előkészületek” és „hosszabb vita után”,[2] elfogadott, a Vajdasági Magyar Médiastratégia 2011–2016 című dokumentumban.[3]

A Zeppelin Rádió csapatának egy része: Bukovics Anita, 
Kelemen Imre,Pakai Tibor, Sziveri István és Nagy Mihály[4]

A médiastratégia munkaváltozatában található még a következő szöveg: „A szórványban vannak olyan problémák, amelyeknek az orvoslása nem tűr halasztást. Ilyen például a magyar nyelvű muzslyai Zeppelin Rádió újbóli megszólaltatása, amelynek a hiányát jelenleg nagyon megérzi Közép-Bánát magyarsága.
A Dél-Bánáti körzetben igény lenne egy olyan rádió beindítására, amelynek a magyar műsora lefedné az egész területet”. [5] (Ez a rész azonban valamilyen oknál fogva nem található meg a médiastratégia végleges szövegében.)

– Nagybecskerek városa, valamint a magyarcsernyei és a bégaszentgyörgyi községek is határozatot fogadtak el, amelyben támogatják a Zeppelin Rádió újraindítását. Reményeink szerint hamarosan ezt teszik majd Törökbecse és Szécsény községek képviselő testületei is – nyilatkozta Siveri István, aki 2004-ben életre keltette a Zeppelin Rádiót.[6]

Most már csak az a kérdés, miért nem szólat meg az utóbbi három évben, illetve mikor fogja hallatni hangját az MNT a megszűnt magyar nyelvű rádiók, beleértve a Zeppelin Rádiót is, valamint a Dél-Bánáti térség magyarjai anyanyelvű tájékoztatása érdekében? Miért nem teszi ezt a Vajdasági Magyar Szövetség nagybecskereki szervezete, amely koalícióra lépett a hatalmi Szerb Haladó Párttal (SNS)?[7] Miért hallgat erről Pásztor István, a VMSZ és a Tartományi Képviselőház elnöke, aki pártjának éppen Nagybecskereken (2014. május 24-én) megtartott XVI. közgyűlésén azt állította, hogy „a magyar embereket képviselik”?[8]

Újvidék, 2014. május 25.

Bozóki Antal

[1] Magyar Szó, 2014. május 24. 5. Lásd még Kecskés István: (Újra) megszólal a Zeppelin? Magyar Szó, 2010. július 17. 17. és Kecskés István Lesz-e (újra) rádiója Muzslyának? Magyar Szó, 2014. február 8. 19.
[2] Simon Erzsébet Zita: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” Új Esély, 2011. december 15. 26.
[3] A dokumentum elérhetősége: http://www.mnt.org.rs/462-VAJDASAGI-MAGYAR-MEDIASTRATEGIA-2011-2016. Lásd a 12. oldalon.
[4] Kecskés István: Falusi (magyar) rádió a Bánságban! http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/dec/31/main.php?l=hetvege.htm#cikk1
[5] Munkaverzió: http://www.mnt.org.rs/1-Aktualis/64-A-Vajdasagi-Magyar-Mediastrategia-2010-2016-munkavaltozata
[6] Lásd Kecskés idézett írását az 1-es alatt.
[7] Lásd a Politikai játszmák c. írásom: Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2013. augusztus 10. vagy a http://bozokiantal.blogspot.com/2013/08/mas-naplo-13.html oldalon
[8] Kónya-Kovács Otília: Nagybecskerek: Megtartotta XVI. közgyűlését a VMSZ. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/17211/Nagybecskerek-Megtartotta-XVI-kozgyuleset-a-VMSZ.html, 2014. május 24. [18:59]

Végnapok…Megkezdődött a visszaszámlálás a Szabadkai Rádió esetében is!

A hihetetlenül hangzó hír valahogy így kezdődött: „Ma délben elhallgat a Szabadkai Rádió. Majd amikor újra megszólal, akkor már a Raichle Ferenc park 1-8. szám alatti épületéből köszöntjük újra a hallgatóinkat.”

Amikor Tomislav Jakovljević hangmester 2013. június 27-én 12 óra 6 perckor lekapcsolta a rádió 1-es stúdióját az intézmény addigi, Jovan Mikić utca 12-es számú székházában, az akár főpróba is lehetett volna a végső elnémítás előtt. Akár a rádió gyásznapja is lehetett volna. Az éterben és az interneten egyazon időben hallgatott el 89,6 MHz-en a magyar nyelvű adás és csak 38 perc elteltével hangzott fel újra az új stúdióból. Ez a félórás, tömény „csendvákuum” alatt keserű ízelítőt kaphatott a törzshallgatóság abból, hogy milyen is lesz majd az az idő, amikor végérvényesen némaságra kárhoztatják az észak-bácskaiak legkedvesebb rádióját. 

Költözködés utáni natura morta...

Röhrig Ottó hangszínét mindig szerettem. Kivéve azt az egy alkalmat, amikor másfél évvel ezelőtt – a rá jellemző örök derűlátással – azt mondta: „Miért aggódsz? Már húsz évemegszűnéssel riogatják a Szabadkai Rádiót, de még mindig megvan!” Szavai most is a fülemben csengenek és a képet/a képét is látom.

A rádió magyarkanizsai munkatársának igaza volt – tényleg megvan. Mi több: az észak-bácskaiak közkedvelt rádióállomását azóta sem némították el. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemrég új székházba költöztetett intézmény épülete fölül elvonultak volna a viharfelhők. Épp ellenkezőleg: még csak most kezdenek igazán gyülekezni. Attól tartok,megint lehet aggodalmaskodni…

Bencsik István, a rádiós csapat rangidős szerkesztője egyik este megrendülten sommázta a véleményét: „Kész. Végünk van. Nincs mentség.” Másnap reggel meghallgattam azt az anyagot, amelyet Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjével készített, és amely beszélgetés végére szokatlan módon fátyolossá vált a kérdező hangja. Akkor már kicsit sem szégyelltem azt, amit előző este kérdeztem: „Nem fáj a szíved amiatt, hogy az egész életed munkája most kárba vész?” – Hogy a csudába ne fájna?! – válaszolta. Ha magánosításra kerül a sor (talán már tudják is, hogy ki lesz az, aki a rádiónkat majd megvásárolja), a tulajdonosnak valószínűleg nem lesz érdeke, hogy a magyar nyelvű adást a mostani terjedelmében megőrizze. Talán csak pár órára zsugorodik a magyar műsorok ideje, esetleg csak híreket olvasnak, és várható időjárást jelentenek magyarul… Itt már nincs mit tenni. Vége van.

Gál Ottó nyugalmazott újságíró, a kezdetektől a rádió munkatársa volt. Már két évtizede a magyar fővárosban él:

– Régen a Szocialista Szövetség volt a kvázi alapítónk, és akkor (a legjobb években) ki is tudtuk gazdálkodni a működéshez szükséges pénznek kb. a 80 százalékát. Emlékezetem szerint akkor soha nem forgott veszélyben a működés. A bérek is idejében megérkeztek. Azt hiszem, a legjobb tulajdonos mégis csak az önkormányzat – persze nem biztos, hogy igazam van. Húsz éve nem jártam a rádióban, nem is követem a sorsának alakulását. Nem is nagyon érdekel. Elfelejtettük egymást…

Tomislav Jakovljević lekapcsolja a stúdiót

Nagyon úgy fest, hogy végérvényesen egérfogóba kényszerült a vajdasági magyarok leghallgatottabb rádiója. A szerbiai Alkotmánybíróság ugyanis nemrégiben úgy rendelkezett, hogy sem a községek, sem a nemzeti tanácsok nem lehetnek a helyi médiumok alapítói/társalapítói. Legfeljebb csak a kényszerű magánosítás mentheti meg őket a megszűnéstől.

 Pölhe Géza, a vajdasági magyar rádiós újságírás egyik nagy öregje:

– Az Alkotmánybíróság egy sóhivatal, amely csak alátámasztja, továbbra is földúcolja a hatalom törekvéseit. Elvégre a jogot is emberek alakítják, formálják, leginkább az aktuális politikai hatalom szája íze szerint. Ami a rádióval történik, az már egy régóta húzódó folyamat, talán 2000 környékén kezdődött, vagy még korábban. Akkor kezdtek a magánosítással ijesztgetni bennünket. Akkor többféle módon próbáltunk tiltakozni, legeredményesebbnek a hallgatóság támogatása bizonyult: az intézmény fennmaradása érdekében aláírásokat gyűjtöttek. Ezzel el lehetett húzni egy ideig a végítélet kihirdetését. Nem tudom, kinek lehet az útjában a Szabadkai Rádió. 

-Annak idején tudtuk, hogy Kasza József miben mesterkedett, amikor létrehozta a Pannon Rádiót (s ha már ezt említem, azt hiszem, szép lenne a Pannon RTV-vel a kiegyezés: az maradjon meg tévének, a mi rádiónk meg a szabadkaiak rádiójának – mi szüksége van a Pannonnak rádióra is?), most viszont elképzelésem sincs, hogy mi állhat ennek az ügynek a hátterében. 

-Talán megbújik a szándék mögött valamiféle nacionalista érzelem is, talán nem lenne ilyen erős ez az ellenszenv, ez a megsemmisítésre irányuló törekvés, ha a rádió csupán szerb nyelvű műsorokat sugározna. A többnyelvűség esetleg bánthatja valakinek a fülét… 

-Olyan agónia ez, amely előbb-utóbb be fog következni. Csak azt a huszonvalahány évet sajnálom, amit a rádióban eltöltöttem. Mindazoknak a munkája, akik ott dolgoztak, hiábavaló volt. Mi nem a készbe csöppentünk bele, hanem téglánként építettünk fel egy olyan falat, amit akár egy szempillantás alatt eltakaríthatnak az útból. Öten-hatan kezdtük a rádiózást, amikor viszont nyugdíjba mentem, 16-17 tagú szerkesztőségből távoztam. Bántana, fájna, ha megszüntetnék. Amit az ember átél, az nem múlik el nyomtalanul. Nem mindegy látni, hogy amit felépítettünk, az most mind romba dől.

Még hallani is rossz, amit a rádióról mond… 

Mégis: elsiratjuk, még időnap előtt.

Szabó Angéla

Botrányt kellene csinálnunk! - Kilakoltatják a Szabadkai Rádiót

 

„Botrányt kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő, 

a magyar szerkesztőség vezetője

Napokon belül új székházba – az egykori Pannónia Nyomda épületébe – költözik a Szabadkai Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv rádióhallgató még azt hiheti, hogy végre-valahára rendeződik ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak a sorsa. Aztán azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás és a kötelező kiábrándulás. 

A lokáció az kitűnő, hiszen a kijelölt épület a város szívében van, a korrekt rádiózáshoz szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények azonban egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a működéshez szükséges feltételek megteremtésével aligha lehet majd dicsekedni.  

Ezt a kényszerű hurcolkodást már nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte biztosra lehetett venni, hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a sátorfáját és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az intézmény ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú székházzal, hanem csupán albérlő a jelenlegi épületben. Az ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán úgy is lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg, az valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is lehetne költeni. A közeljövőben várható változásokról Németh Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem egy kis tájékoztatást.

Mikor indult be ez a költöz(tet)ési program és ki kezdeményezte? 

– Az történt, hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné használni az épületet. Eredetileg még április folyamán ki kellett volna költöznünk. A rádió ezt a helyiséget még a hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot azonban valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban elveszítettük. Így most a döntés végleges: június 30-áig ki kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati alapítású médium vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig nagyjából hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval jellemezhető. Úgy hírlik, hogy miránk is valami ilyesmi vár.

Milyen feltételeket teremtettek a számotokra az új helyen?

 

– Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert eddig még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új helyszínt. Úgy hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk majd helyet. Pontosabban az ott lévő helyiségeknek is csak a felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke miatt a magyar szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy ezt nem tartjuk jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a két helyiséget elválasztó falnak az eltávolítása nem engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is, hogy nagyon szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be. Hogy mi lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal, hogy azokat hol tudjuk elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem merek gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne essék, nem sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani épületet – épp a mai felhőszakadás következtében is beázott a stúdiónk -, de azért azt joggal várnánk el, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a számunkra.   

A Szabadkai Rádió idén 45 éves. Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint Vajdaságban ez a leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény. Ezt nem lehet megmásítani és nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is lehetne a rádió vezetősége kezében. 

Hogy látod – hiszen már régóta itt vagy a magyar szerkesztőség élén –, a súlyának megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy bánnak vele, amint azt megérdemli? 

– Egyáltalán nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már legalább 10 éve nem változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem együtt mindössze 5 újságírója van. Plusz egy munkatárs Zentán és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga Magyarkanizsán. Van még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium fejében. Továbbá: tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették, hogy a Médiastratégiában meghatározott célkitűzések szerint a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az alapítói jogok ötven százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami, illetve önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik, ez pedig a bizonytalan (az állami támogatás helyett pályázatok útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás és végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A legfrissebb (ámbár nem hivatalos) információ szerint az MNT által javasolt, ezzel kapcsolatos módosításokat nem fogadták el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná válik minden. A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a halálát jelenti. Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink közül – sem a VMSZ-ből, sem máshonnan – senki sem keresett meg bennünket, és senki sem kérte ki a véleményünket. Ebben a vergődésünkben magunkra maradtunk.

Arra gondoltam az imént, hogy a leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot, másféle – ha úgy tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot érdemelne azok részéről, akik a pénzt osztják.  

Többször megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a pályázati és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják. 

 – Nem fáj nekünk az, hogy a mi 45 éves rádiónk mellett létezik egy másik, a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis szót kellene értenünk egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes médiumnak a saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk egymás mellett. De az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.

 

Nemrégiben meghosszabbították a kinevezésedet a szerkesztőség élén.

 – Gondolom, ez is csak ideiglenes jellegű lesz. Legfeljebb néhány hónapra szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk. Én egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és kedvünk, az egész ügyből botrányt kellene csinálnunk.  

Szabó Angéla