Botrányt kellene csinálnunk! - Kilakoltatják a Szabadkai Rádiót

 

„Botrányt kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő, 

a magyar szerkesztőség vezetője

Napokon belül új székházba – az egykori Pannónia Nyomda épületébe – költözik a Szabadkai Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv rádióhallgató még azt hiheti, hogy végre-valahára rendeződik ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak a sorsa. Aztán azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás és a kötelező kiábrándulás. 

A lokáció az kitűnő, hiszen a kijelölt épület a város szívében van, a korrekt rádiózáshoz szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények azonban egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a működéshez szükséges feltételek megteremtésével aligha lehet majd dicsekedni.  

Ezt a kényszerű hurcolkodást már nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte biztosra lehetett venni, hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a sátorfáját és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az intézmény ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú székházzal, hanem csupán albérlő a jelenlegi épületben. Az ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán úgy is lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg, az valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is lehetne költeni. A közeljövőben várható változásokról Németh Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem egy kis tájékoztatást.

Mikor indult be ez a költöz(tet)ési program és ki kezdeményezte? 

– Az történt, hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné használni az épületet. Eredetileg még április folyamán ki kellett volna költöznünk. A rádió ezt a helyiséget még a hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot azonban valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban elveszítettük. Így most a döntés végleges: június 30-áig ki kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati alapítású médium vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig nagyjából hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval jellemezhető. Úgy hírlik, hogy miránk is valami ilyesmi vár.

Milyen feltételeket teremtettek a számotokra az új helyen?

 

– Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert eddig még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új helyszínt. Úgy hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk majd helyet. Pontosabban az ott lévő helyiségeknek is csak a felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke miatt a magyar szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy ezt nem tartjuk jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a két helyiséget elválasztó falnak az eltávolítása nem engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is, hogy nagyon szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be. Hogy mi lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal, hogy azokat hol tudjuk elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem merek gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne essék, nem sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani épületet – épp a mai felhőszakadás következtében is beázott a stúdiónk -, de azért azt joggal várnánk el, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a számunkra.   

A Szabadkai Rádió idén 45 éves. Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint Vajdaságban ez a leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény. Ezt nem lehet megmásítani és nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is lehetne a rádió vezetősége kezében. 

Hogy látod – hiszen már régóta itt vagy a magyar szerkesztőség élén –, a súlyának megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy bánnak vele, amint azt megérdemli? 

– Egyáltalán nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már legalább 10 éve nem változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem együtt mindössze 5 újságírója van. Plusz egy munkatárs Zentán és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga Magyarkanizsán. Van még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium fejében. Továbbá: tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették, hogy a Médiastratégiában meghatározott célkitűzések szerint a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az alapítói jogok ötven százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami, illetve önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik, ez pedig a bizonytalan (az állami támogatás helyett pályázatok útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás és végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A legfrissebb (ámbár nem hivatalos) információ szerint az MNT által javasolt, ezzel kapcsolatos módosításokat nem fogadták el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná válik minden. A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a halálát jelenti. Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink közül – sem a VMSZ-ből, sem máshonnan – senki sem keresett meg bennünket, és senki sem kérte ki a véleményünket. Ebben a vergődésünkben magunkra maradtunk.

Arra gondoltam az imént, hogy a leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot, másféle – ha úgy tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot érdemelne azok részéről, akik a pénzt osztják.  

Többször megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a pályázati és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják. 

 – Nem fáj nekünk az, hogy a mi 45 éves rádiónk mellett létezik egy másik, a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis szót kellene értenünk egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes médiumnak a saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk egymás mellett. De az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.

 

Nemrégiben meghosszabbították a kinevezésedet a szerkesztőség élén.

 – Gondolom, ez is csak ideiglenes jellegű lesz. Legfeljebb néhány hónapra szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk. Én egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és kedvünk, az egész ügyből botrányt kellene csinálnunk.  

Szabó Angéla