„Botrányt
kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő,
a magyar
szerkesztőség vezetője
Napokon belül új székházba – az
egykori Pannónia Nyomda épületébe – költözik a Szabadkai
Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a
hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv
rádióhallgató még azt hiheti, hogy végre-valahára rendeződik
ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak a sorsa. Aztán
azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás
és a kötelező kiábrándulás.
A lokáció az kitűnő, hiszen a
kijelölt épület a város szívében van, a korrekt rádiózáshoz
szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények
azonban egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a
működéshez szükséges feltételek megteremtésével aligha lehet
majd dicsekedni.
Ezt a kényszerű hurcolkodást már
nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte biztosra lehetett venni,
hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a sátorfáját
és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az
intézmény ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú
székházzal, hanem csupán albérlő a jelenlegi épületben. Az
ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán úgy is
lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg,
az valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is
lehetne költeni. A közeljövőben várható változásokról
Németh Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem
egy kis tájékoztatást.
Mikor indult be ez a költöz(tet)ési
program és ki kezdeményezte?
– Az történt,
hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti Foglalkoztatási
Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar
bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné
használni az épületet. Eredetileg még április folyamán ki
kellett volna költöznünk. A rádió ezt a helyiséget még a
hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot azonban
valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton
próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban
elveszítettük. Így most a döntés végleges: június 30-áig ki
kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati alapítású médium
vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek
bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig
nagyjából hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval
jellemezhető. Úgy hírlik, hogy miránk is valami ilyesmi vár.
Milyen feltételeket
teremtettek a számotokra az új helyen?
– Egyelőre csak
annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert eddig
még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új
helyszínt. Úgy hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk
majd helyet. Pontosabban az ott lévő helyiségeknek is csak a
felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke miatt a magyar
szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két
kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy
ezt nem tartjuk jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a
két helyiséget elválasztó falnak az eltávolítása nem
engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is, hogy nagyon
szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be.
Hogy mi lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát
tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal, hogy azokat hol tudjuk
elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem merek
gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne
essék, nem sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani
épületet – épp a mai felhőszakadás következtében is beázott
a stúdiónk -, de azért azt joggal várnánk el, hogy megfelelő
körülményeket biztosítsanak a számunkra.
A Szabadkai Rádió idén 45 éves.
Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint
Vajdaságban ez a leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény.
Ezt nem lehet megmásítani és nem lenne szabad figyelmen kívül
hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is lehetne a
rádió vezetősége kezében.
Hogy látod – hiszen már régóta
itt vagy a magyar szerkesztőség élén –, a súlyának
megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy bánnak vele, amint azt
megérdemli?
– Egyáltalán
nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt
kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már
legalább 10 éve nem változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem
együtt mindössze 5 újságírója van. Plusz egy munkatárs Zentán
és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga Magyarkanizsán. Van
még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer
dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium
fejében. Továbbá: tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették,
hogy a Médiastratégiában meghatározott célkitűzések szerint a
Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az alapítói jogok ötven
százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt
megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami,
illetve önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik,
ez pedig a bizonytalan (az állami támogatás helyett pályázatok
útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás és
végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A
legfrissebb (ámbár nem hivatalos) információ szerint az MNT
által javasolt, ezzel kapcsolatos módosításokat nem fogadták
el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná válik minden.
A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe
beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a
halálát jelenti. Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink
közül – sem a VMSZ-ből, sem máshonnan – senki sem keresett
meg bennünket, és senki sem kérte ki a véleményünket. Ebben a
vergődésünkben magunkra maradtunk.
Arra gondoltam az imént, hogy a
leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot,
másféle – ha úgy tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot
érdemelne azok részéről, akik a pénzt osztják.
Többször
megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a pályázati
és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják.
– Nem fáj
nekünk az, hogy a mi 45 éves rádiónk mellett létezik egy másik,
a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis szót kellene értenünk
egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes médiumnak a
saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a
rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk
egymás mellett. De az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.
Nemrégiben meghosszabbították a
kinevezésedet a szerkesztőség élén.
– Gondolom,
ez is csak ideiglenes jellegű lesz. Legfeljebb néhány hónapra
szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk. Én
egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe
belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és
kedvünk, az egész ügyből botrányt kellene csinálnunk.
Szabó Angéla
