Jugoszláv Néphadsereg egykori ezredese szerint: A malajziai utasszállító gép szándékosan lett elpusztítva Ukrajnában!

Dani Zoltán nyugalmazott ezredes, 

ma pékesként keresi mindennapi kenyerét...

Dani Zoltán a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egykori ezredese (ő lőtte le egységével a lopakodónak becézett F 117-est Jugoszlávia NATO általi bombázásakor), meg van győződve arról, hogy a malajziai utasszállító repülőgép szándékosan lett rakétatámadás áldozata.

-A polgári utasszállítás repülőgépei átlagosan 10.000 m magasságban használják a légteret, e magasságban közledett a Maláj utasszállító repülőgép is, e magasságban a radarernyőn tökéletesen kivehető, hogy a kérdéses gép nem katonai repülő, hanem utasszállító.

Továbbá megemlíti, hogy ez akkor történhet meg, ez csak akkor lehetséges, ha az a személy aki tűzelt teljesen tudatlan a radar jelek értelmezésében.

-Még ha azt hitte, a légtérben a "repülő erőd-el" a B-2-es vagy B-52-es bombázóval áll szemben, akkor sem lőhetett volna, mert a Maláj gépnek SR kódja volt, amellyel a civil légiforgalom gépei rendelkeznek és a hatóságok ezáltál rögtön azonosítani tudják őket!

Az egykori Jugoszláv Néphadsereg ezredese magyarázata alapján:  

-A katona, aki kilőtte a rakétát ha felfogta volna, hogy polgári utasszállító repülőgépre nyított tűzet, maradt volna még annyi ideje, hogy a rakétát célbaérése előtt elpusztítja. Aktiválni tudta volna az önmegsemmisítő kódot és a tragédia nem történt volna meg.

Arra a kérdésre, hogy a malajziai repülőgép pilótája látta e a rakétát, azt mondta:

-Látta, de nem tudott semmit tenni a tragédia elkerülése érdekében. Polgári légiforgalom repülőgépei nem képesek olyan légi manővereket végrehajtani amivel megtéveszthetik a rakétát. Sajnos, a pilóta, ha látta a rakéta közeledését, pár másodperc volt számára addig a pillanatig, amíg a rakéta telibe találta

Az USA szerint is lelőtték a Maláj gépet

Erről amerikai tisztviselők nyilatkoztak név nélkül. A gépen meghalt közel 300 ember legtöbbje holland volt, sokan egy AIDS-konferenciára utaztak. A nemzetközi közösség vizsgálatot szorgalmaz, a térséget ellenőrző szakadárok már bele is egyeztek, hogy segítenek ebben.

Az Egyesült Államok szerint föld-levegő rakétával lőtték le a malajziai légitársaság Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó gépét. Erről névtelenül nyilatkozó tisztségviselők beszéltek helyi idő szerint csütörtökön. Azt még nem tudják, honnan indították a rakétát, de az egyikük szerint nagy valószínűséggel Oroszország által támogatott ukrán szakadárok lőttek. A gépen közel 300 ember tartózkodott. Arra nincs bizonyíték, hogy az ukrán erők lőtték ki a rakétát, sem arra, hogy bármilyen rakétakilövő rendszer hiányozna a hadsereg arzenáljából.

Jutarnji.hr/Origo alapján Margit Zoltán

Egy kis információ a közérthetőség jegyében:

Air Traffic Controller

Légiforgalmi irányító (Air Traffic Controller).

http://www.ivao.hu/wp-content/uploads/downloads/2012/06/ivaohuatckk1206.pdf

Flightradar 24

A légtérben lévő összes utasszállító gépet lehet követni a következő weboldalon:

http://www.flightradar24.com/

RADAR, RADARRENDSZER

http://suszter.atw.hu/

Korábbi cikk:

Újvidéken járt a bombázások alatt lelőtt 

NATO-gép pilótája

 

 A Második találkozást vetítették az Arénában

Washington, New York és Belgrád után, tegnap este Újvidéken, az Aréna moziban is levetítették a Második találkozás című dokumentumfilmet, amely az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-légicsapások során lelőtt lopakodó repülőgépről szóló történet szereplőinek találkozásáról szól. Mint ismeretes, a székelykevei Dani Zoltánnak (a képen jobbról), a jugoszláv hadsereg egykori ezredesének 1999. március 27-én, a légicsapások harmadik napján, nagy meglepetésre sikerült kilőnie, a Zelko Dale szlovén származású amerikai pilóta által vezetett F117A típusú lopakodó bombázót. 

Az eset után 12 évvel újból találkoztak a történet szereplői, s ma már szinte napi kapcsolatot ápolnak egymással az interneten keresztül. Hogy ellenségből, hogyan lettek baráttokká, ennek történetét dolgozza fel a Željko Mirković által rendezett, több mint 50 perces alkotás. A teltházas újvidéki bemutatón a közönség soraiban helyet foglalt John Drew Giblin, az Egyesült Államok szerbiai nagykövetségének művelődési attaséja, illetve Slaviša Grujić, a vajdasági kormány alelnöke, aki a film előtt köszöntötte az érdeklődőket. 

Az alkotás minden eszközzel – a giccs elemeit sem nélkülözve – mutatja be a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményeket, de azok történeti felelevenítése helyett, sokkal inkább az érzelmi megélésükre fókuszál, kiemelt szerepet adva a két katona feleségének, illetve családjának. A filmnek valóban megrázó képkockái, amikor Zelko Dale felesége könnyeitől reszketve emlékszik vissza, hogyan értesítették férje katapultálásáról, majd a médián keresztül milyen érzés volt követnie az eseményeket. A film két részre osztható, az első fele az amerikai pilóta szerbiai látogatását mutatja be, hogy hogyan kereste fel otthonukban a mára már pékséget üzemeltető Daniékat, akik épp a lopakodó számával (117) azonos utcaházszám alatt laknak Székelykevén. Láthatjuk, amint együtt ellátogatnak abba a múzeumba, ahol a Lopakodó maradványait őrzik, illetve felkeresik a Buđanovac melletti helyszínt, ahol a repülőgép lezuhant és a pilóta 8 órán keresztül a bokrokban bujdokolva várakozott a NATO felmentő seregeire. A film második részében a Dani család látogat az Egyesült Államokba, ahol már a megbékélés idilljét örökítik meg a kamerák. Veretes mondatok hangzanak el barátságról, emberségről, újrakezdésről, az élet kiszámíthatatlanságáról és a harc fölöslegességéről. 

A Kurir napilap több forrásra hivatkozva állítja, hogy az alkotás Oscar díjra is esélyes dokumentumfilm kategóriában. A vetítés után az alkotók és a szereplők kiálltak a publikum elé, hogy válaszoljanak a nézők kérdéseire. Főleg az alkotási folyamatról hangoztak el részletek, például, hogy a rendező a forgatás megkezdése előtt mindkét családnak adott egy-egy kamerát, hogy vezessenek videónaplót, majd az így összegyűlt 60 órás anyag fontos részét képezte az alkotásnak. Megtudhattuk ezen kívül, hogy majd 120 órányi nyersanyagot forgattak le az alkotók, illetve hogy forgatás közben módosult a rendező koncepciója, látva a szereplőkben feltörő emocionális töltetet, döntött úgy, hogy az érzelmek rögzítésére fog fókuszálni. A talán legérdekesebb kérdés a közönség soraiból arra vonatkozott, hogyan fogadták Zelko Dale amerikai hadseregbéli kollégái a tényt, hogy felkereste egykori ellenségét és hogy erről filmet forgatnak. A két gyermekével érkező, mára már leszerelt vadászpilóta válasza így hangzott: „Mi, akiket hivatásos harcosoknak képeztek ki, pontosan tudjuk milyen szörnyűségek zajlanak a háborúkban. A katonák nagy része, pár buta kivételtől eltekintve, nem örül annak, ha háborúba kell mennie. Amikor Jugoszlávia elleni légicsapásra indultunk, az utolsó pillanatig, amíg csak lehetett, bekapcsolva hagytam a rádiót, és azért imádkoztam, hogy találjanak valami más megoldást, és visszafordítsanak minket. Amikor felvetődött az ötlet, hogy megismerkedjek Dani Zoltánnal, nem sokat gondolkodtam. Szerettem volna őt is és a szerb népet is megismerni. Akkor már nem voltam a légierőnél, ezért nem kellett semmilyen engedélyt kérnem. Kíváncsi voltam, megváltozik-e valami bennem a történtekkel kapcsolatban, ha visszalátogatok a helyszínre. Hogy a kérdésre is válaszoljak, azt mondhatom, hogy előtte sok, már leszerelt és még aktív amerikai katonával beszéltem a tervről és mindenki biztatott, azt mondták, hogy ezt a találkozót nem szabad kihagyni.”

Dani Zoltán a vetítést követő fogadáson nyilatkozva elmondta, hogy bár a filmben nem hangsúlyozzák különösebben a magyar származását, de a neve által szerinte azért ez mindenki számára világos. Dani, mint mondja, sajátjaként védte Jugoszláviát amíg katona volt. Visszaemlékezve valóban igaz a film alcíme (Ellenségek voltak, barátok lettek), hiszen ő akkoriban valóban ellenségként tekintett az Egyesült Államokra és azok támadó katonáira. Nem engedte, hogy az egységébe amerikai cigarettát, alkoholt, vagy éppen Coca-Colát hozzanak be a katonák. Azután a háború után néhány évvel átértékelődtek az érzései és mára sokkal fontosabbnak tartja a megbékélést, nagyon örül a Zelko Dale-lel és családjával kialakított baráti viszonynak. Ezen a megbocsájtási folyamaton Dani szerint már az ország jelentős része átesett, bár hogy nem mindenki van túl rajta, azt bizonyítja a belgrádi vetítés előtt botrányt csapó néző, aki USA-ellenes jelszavakat kiabált be a közönség soraiból.

Háború, megint…

Későre jár, feküdjünk le!

Későre jár – bólintott a Mester –, ébredjünk fel!

Kék és narancssárga

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Európa érzékeny bőrét megint lánctalpasok karistolják. 

Nyomukban vér serken.

Ukrajna pedig nincsen messze, talán csak akkora távolságnyira, mint „volt egykoron” a számomra kedves Isztria… Azt mondják, hogy ismét háború készül. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Amerika egy újabb fegyveres konfliktus kirobbantását készítette elő, és húsz év múltán, a délszláv őrület után, újfent véráradat hömpölyög majd az ó kontinensen. Változatos forgatókönyv írásával nem bajlódott, ugyanazt a modellt választja, amelyet sikerrel alkalmazott Jugoszlávia szétverése idején.

A 47 milliós Ukrajna Európa második legnagyobb országa, 23 évvel ezelőtt szabadult meg a Szovjetuniótól. Mondják, hogy Ukrajna csak egy kép, amit látunk. Egy mozgalmas kép, amit a szemünk elé helyeztek, hogy elfedjék, eltakarják vele előlünk az igazságot. Merthogy: a tengerentúli történetben Ukrajna nem tényező. Felőlük szakadhat, hasadhat annyi darabra, amennyire csak képes. Akár atomjaira is hullhat. Amerika számára Oroszország érdekes. Az is csak olyan szempontból, hogy semmiképp se váljon a térség domináns tényezőjévé, hogy még véletlenül se jöhessen létre még egyszer egy orosz nagyhatalom.

A tömegek utcára csalogatásával faramuci módon kirobbantott fegyveres konfliktus nem arról szól, hogy Ukrajna az Európai Unió felé orientálódjon-e vagy pedig maradjon meg az orosz nagy-testvér védőszárnya alatt. Nem a narancssárga EU-szimpatizánsok és a kék Moszkva-pártiak szembefordításáról szól. Vlagyimir Putyin és az ő Oroszországa ellen irányul. A végső cél ugyanis Putyin eltávolítása.

Langymeleg ukrán tavasz helyett kemény orosz tél készülődik. Ügyesen álcázott támadás Oroszország ellen, hogy Európának is meglegyen a maga Szíriája. Mindez pedig könnyen egy harmadik világméretű háborúvá fajulhat… 

Ha hozzáteszem, amit Stjepan Mesić, Jugoszlávia utolsó államelnöke írt az ország széthullásáról szóló könyvében, már sokkal hihetőbb a történet. Szerinte ugyanis: „Az újkori európai történelemben minden háború ilyen volt, az agressziót a más államok területén élő nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcként mutatták be.”  Sőt azt a kegyetlen igazságot is megfogalmazza, hogy: „Akik tervezik, azok együttműködnek, akik meg az egészről semmit sem tudnak, azok az életüket adják.”

Félelmetes a jövő. Hacsak nem tévednek…

Kék-fehér-piros – vérben

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságán épp most zajlik a nagy per és a nagy ellen-per.

Horvátország kontra Szerbia, Szerbia kontra Horvátország. A vád kölcsönös: népirtás.

Az egykori – egyenrangú tagköztársaságok és önrendelkezéssel felruházott tartományok szövetsége elvén létrejött – Jugoszláviát a 90-es évek fegyveres konfliktusai során alkotóelemeire bomlasztották, de úgy, hogy mindeközben a „valódi” cél, az erős Nagy-Szerbia megteremtése csupán lázálom, hagymázas vízió maradt. Az etnikai (és vallási jellegű) összecsapásokban ezrével hullottak a kisemberek: Bosznia-Hercegovina területén százezer, Horvátországban pedig húszezer áldozatról beszélnek. Ha esetükben nem szándékos, nem előre kitervelt népirtás történt – mint ahogyan ezt hangoztatják most már évek óta (amióta csak megkezdődött a háborús bűntettek hágai tárgyalása), akkor alighanem végső ideje lenne egy másfajta, ámde mégis hihető magyarázómesét kigondolni: hogyan és miért is haltak meg. És: minek lehet nevezni azt, amikor egy reguláris hadsereg, félkatonai szabadcsapatokkal az oldalán, bevonul egy idegen területre és rommá lövi a várost? És: minek lehet nevezni azt, amikor az ENSZ védett övezetté nyilvánít egy várost, amelybe negyvenezer bosnyák menekült érkezik, és amely területen közülük nyolcezer férfit tömegsírba lőnek? Talán kedélyes kis portyázásnak? Az ősmagyarok kalandozásaihoz hasonlatos, nomád ki-kiruccanásnak – amikor vonultak át tökön, paszulyon?  (Arról nem is beszélve, hogy aki nem készül öldöklésre, az nem vásárol fegyvert sem. Márpedig Szerbiában akkortájt igencsak virágzott az illegális fegyverkereskedelem. A Szovjetunióból 360 millió dollár értékben érkezett, Szlovákiából 100 millió, Kínából pedig 10 millió dollár ellenében szereztek be fegyvereket.)

Amikor Horvátország 1999-ben népirtás vádjával beperelte Szerbiát, Várady Tibor, messze földön híres jogtudósunk, azon nyomban igyekezett szakértelmével növelni a védelemre verbuválódott szakértői csoport hatékonyságának színvonalát. Magyar ember létére nyilván úgy érezte, hogy ezt diktálja számára a hazafias kötelesség. Meg az ugyancsak „világhatalomnak” számító magyar virtus: éppen egy vajdasági magyar ember álljon ki a szerbek által elkövetett gonosztettek védelmében! Az ország akkori igazságügyi minisztereként azonban most illene kissé jobban megfeszülnie az igazság kiderítése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy parlamenti képviselőként – ugyancsak a 90-es évek elején – milyen megfizethetetlenül értékes jogi-szakmai segítséget tudott volna nyújtani azoknak a magyar szülőknek, akik valamelyik harctéren veszítették el a gyereküket. Felvértezhette volna őket jogi tanácsokkal, hogy a lelki fájdalomdíjként megítélt állami kárpótlás összegét ne huszadolják meg a prédaleső, „önként” ajánlkozó belgrádi ügyvédek. Egy közülük való, bánáti magyar jogász útmutatásaiban csak jobban megbíztak volna! (Még akkor is, ha abban a kapubezárásos, kutyaelengedéses, kerítésugrálós időszakban a nemzetközi hírű jogtudós úr családját minden bizonnyal békén hagyták a rukkolócédula-hordók. Nem merészelték mozgósításos behívóparanccsal macerálni.)

Jót tenni azonban sosem késő! Gondolom, a Szerbia védelmében végzett szolgálatait nem ingyen ajánlotta fel a professzor úr. Így módjában áll az érte járó szerény tiszteletdíj egy apró morzsáját felajánlani mondjuk annak a 78 éves óbecsei Baglyas Bálint bácsinak, aki (nem létező népirtás ide, nem létező népirtás oda) mégiscsak a horvát harctéren veszítette el a 21 éves fiát. A hadsereg, az állam, az önkormányzat, a politikai pártok pedig egy huncut garast sem adtak neki. Sem akkor, sem azóta. Még részvétet sem nyilvánítottak.

Várady úr már a tárgyalások megkezdése előtt úgyszólván borítékolta azok végkimenetelét. Szerinte a nemzetközi bíróság az eljárás végén majd kimondja, hogy az egykori Jugoszlávia területén nem történt semmiféle népirtás. Ami pedig – szerintem – az igazság vérlázító megcsúfolása lesz.

Szinte meg nem történtté nyilvánítani százezer boszniai és húszezer horvátországi áldozat meggyilkolását, enyhén szólva is botrányos. A háborús bűnöket tárgyaló törvényszék azonban az elmúlt évek folyamán számtalan esetben lehetett volna elfogultsággal és részrehajlással vádolható, amikor szinte zsinórban mentette fel a vérontásért hibáztatható szerb, horvát, bosnyák és albán nemzetiségű vádlottakat. Ha most is ilyen felmentő ítélet születik, akkor alighanem el kellene gondolkodni azon, hogy a hágai nemzetközi bíróságot melyik bíróságon lehetne följelenteni…

Piros-fehér-zöld – feketében

Nem lehet most nem gondolni a háborúra.  A domináns vajdasági magyar párt éppen azokhoz készül hozzákötni az ijedtében még mindig a szülőföldjén maradt délvidéki magyarság sorsát, akik mélyen hazafias főszereplői voltak a húsz évvel ezelőtti délszláv vérontásnak.

A fővárosi szerb sajtó már hónapokkal ezelőtt megszellőztette a hírt, hogy a magyarok vezérpártja a radikálisokból időközben haladókká idomult és vedlett, véres háborúban szocializálódott politikusok pártja irányába kacsintgat. A titkosnak mondott tárgyalások folytatását a VMSZ elnöke akkor még hevesen tagadta. (Nyilván eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az óbecseiek egy renitenskedő csoportját éppen a haladókkal való szövetkezés miatt zárták ki korábban a párt soraiból.) Utána viszont, a verbászi választásokat követően kijelentette, hogy a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség potenciális partnerek lehetnek valamikor a jövőben. Nos, ez a jövő alighanem már megérkezett. Ez a jövő immár jelenné lett.  

Eljött hát az ideje annak is, amit a pártvezér már évekkel ezelőtt megjövendölt: ha az érdekeik úgy kívánják, akkor akár a fekete ördöggel is hajlandóak lesznek szövetkezni. Rosszul állhatnak a fejünk fölött a csillagok, mert ez most alighanem szó szerint megvalósult. Akikhez kötik a vajdasági magyarok sorsát, azok valóban feketék. A múltjuk is, a lelkük is koromfekete. Gonosz és gyalázatos érdemeiket a háborúban szerezték, jobbára öldökléssel meg fosztogatással.

Minderről azonban mintha már megfeledkeztünk volna. Mintha súlyos amnéziába ájult volna a vajdasági magyarság. Mintha már nem is emlegetnénk a kilencvenes évek legelején kirobbant, öt éven át tomboló háború szörnyűségeit. Mintha megfeledkeztük volna a harctérre hurcolt vajdasági magyar sorkatonákról és tartalékosokról, meg a lecinezett bádogkoporsóban hazaküldött áldozatokról. 

A VMSZ politikusai fészkelődnek, helyezkednek. Valahol és valahogy csak el kell tölteniük az időt addig, amíg majd a jól végzett munka után a megérdemelt nyugdíjba vonulhatnak. Akinek pedig vajmi kevés esélye van arra, hogy a soron következő választásokkor ismét a tartomány legmagasabb székébe telepedhessen, annak már jó előre ki kell szemelnie magának a következő fotelt, amelybe belecsücsülhet. A vérbeli politikus már csak ilyen: ahogy gyarapodik a hatalma, azonmód terebélyesedik a saját jelentőségébe vetett hite is.

A politikusokat megértem. Iparkodnak az esőárnyékot jelentő ernyő alá húzódni. Nem nézik, milyen színű és milyen anyagból készült az esernyő, csak az a fontos, hogy megvédje őket az elázástól. Hatalmi, uralkodási idejük arasznyi megtoldása érdekében mindenre képesek. Népirtáson edződött háborús bűnösökhöz csapják a vajdasági magyarságot, és azt mondják önelégülten, hogy ez jó így, hogy ez rendben van. Épp csak a párt tagságát nem értem. Nem sír a lelkük és nem háborog a gyomruk?

Elbódítják az embereket még egy ideig a választásokkal és az azt követő csodavárás időszakával, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ébredés. Vajdaság kormánya is, a tartomány vezetősége is ebsorsra jut. Ahogy növekszik a nyomás, a szociális elégedetlenség, nálunk is fölüti majd a fejét a boszniai szindróma.

A politikusok persze úgy tesznek, mint azt Faludy György írta egykoron:„Pártjelvénnyel akarják feltartani a ránk omló eget.” A jónép meg? Semmi sem függ tőlünk, semmi sem múlik rajtunk, csak éppen mi fogjuk a végén kifizetni a számlát.

Szabó Angéla

HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!

Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.

A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.

S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.

Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.

Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.

Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.

Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.

Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.

Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.

Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…

Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.

…

Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.

Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.

Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...

A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.

Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?

A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?

Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat. 

A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…

Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van… 

Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!

Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.

Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.

Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.

  

Magyarkanizsa, 2014. március 5.

Pósa Károly