Margit Zoltán: Jugoszláv

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jugoszláv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jugoszláv. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 19., szombat

Jugoszláv Néphadsereg egykori ezredese szerint: A malajziai utasszállító gép szándékosan lett elpusztítva Ukrajnában!



Dani Zoltán nyugalmazott ezredes, 
ma pékesként keresi mindennapi kenyerét...

Dani Zoltán a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egykori ezredese (ő lőtte le egységével a lopakodónak becézett F 117-est Jugoszlávia NATO általi bombázásakor), meg van győződve arról, hogy a malajziai utasszállító repülőgép szándékosan lett rakétatámadás áldozata.

-A polgári utasszállítás repülőgépei átlagosan 10.000 m magasságban használják a légteret, e magasságban közledett a Maláj utasszállító repülőgép is, e magasságban a radarernyőn tökéletesen kivehető, hogy a kérdéses gép nem katonai repülő, hanem utasszállító.

Továbbá megemlíti, hogy ez akkor történhet meg, ez csak akkor lehetséges, ha az a személy aki tűzelt teljesen tudatlan a radar jelek értelmezésében.



-Még ha azt hitte, a légtérben a "repülő erőd-el" a B-2-es vagy B-52-es bombázóval áll szemben, akkor sem lőhetett volna, mert a Maláj gépnek SR kódja volt, amellyel a civil légiforgalom gépei rendelkeznek és a hatóságok ezáltál rögtön azonosítani tudják őket!

Az egykori Jugoszláv Néphadsereg ezredese magyarázata alapján:  

-A katona, aki kilőtte a rakétát ha felfogta volna, hogy polgári utasszállító repülőgépre nyított tűzet, maradt volna még annyi ideje, hogy a rakétát célbaérése előtt elpusztítja. Aktiválni tudta volna az önmegsemmisítő kódot és a tragédia nem történt volna meg.

Arra a kérdésre, hogy a malajziai repülőgép pilótája látta e a rakétát, azt mondta:

-Látta, de nem tudott semmit tenni a tragédia elkerülése érdekében. Polgári légiforgalom repülőgépei nem képesek olyan légi manővereket végrehajtani amivel megtéveszthetik a rakétát. Sajnos, a pilóta, ha látta a rakéta közeledését, pár másodperc volt számára addig a pillanatig, amíg a rakéta telibe találta



Az USA szerint is lelőtték a Maláj gépet

Erről amerikai tisztviselők nyilatkoztak név nélkül. A gépen meghalt közel 300 ember legtöbbje holland volt, sokan egy AIDS-konferenciára utaztak. A nemzetközi közösség vizsgálatot szorgalmaz, a térséget ellenőrző szakadárok már bele is egyeztek, hogy segítenek ebben.




Az Egyesült Államok szerint föld-levegő rakétával lőtték le a malajziai légitársaság Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó gépét. Erről névtelenül nyilatkozó tisztségviselők beszéltek helyi idő szerint csütörtökön. Azt még nem tudják, honnan indították a rakétát, de az egyikük szerint nagy valószínűséggel Oroszország által támogatott ukrán szakadárok lőttek. A gépen közel 300 ember tartózkodott. Arra nincs bizonyíték, hogy az ukrán erők lőtték ki a rakétát, sem arra, hogy bármilyen rakétakilövő rendszer hiányozna a hadsereg arzenáljából.

Jutarnji.hr/Origo alapján Margit Zoltán

Egy kis információ a közérthetőség jegyében:

Air Traffic Controller

Légiforgalmi irányító (Air Traffic Controller).

http://www.ivao.hu/wp-content/uploads/downloads/2012/06/ivaohuatckk1206.pdf

Flightradar 24

A légtérben lévő összes utasszállító gépet lehet követni a következő weboldalon:

http://www.flightradar24.com/

RADAR, RADARRENDSZER

http://suszter.atw.hu/

Korábbi cikk:

Újvidéken járt a bombázások alatt lelőtt 
NATO-gép pilótája

Újvidéken járt a bombázások alatt lelőtt NATO-gép pilótája 
 A Második találkozást vetítették az Arénában

Washington, New York és Belgrád után, tegnap este Újvidéken, az Aréna moziban is levetítették a Második találkozás című dokumentumfilmet, amely az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-légicsapások során lelőtt lopakodó repülőgépről szóló történet szereplőinek találkozásáról szól. Mint ismeretes, a székelykevei Dani Zoltánnak (a képen jobbról), a jugoszláv hadsereg egykori ezredesének 1999. március 27-én, a légicsapások harmadik napján, nagy meglepetésre sikerült kilőnie, a Zelko Dale szlovén származású amerikai pilóta által vezetett F117A típusú lopakodó bombázót. 


Az eset után 12 évvel újból találkoztak a történet szereplői, s ma már szinte napi kapcsolatot ápolnak egymással az interneten keresztül. Hogy ellenségből, hogyan lettek baráttokká, ennek történetét dolgozza fel a Željko Mirković által rendezett, több mint 50 perces alkotás. A teltházas újvidéki bemutatón a közönség soraiban helyet foglalt John Drew Giblin, az Egyesült Államok szerbiai nagykövetségének művelődési attaséja, illetve Slaviša Grujić, a vajdasági kormány alelnöke, aki a film előtt köszöntötte az érdeklődőket. 




Az alkotás minden eszközzel – a giccs elemeit sem nélkülözve – mutatja be a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményeket, de azok történeti felelevenítése helyett, sokkal inkább az érzelmi megélésükre fókuszál, kiemelt szerepet adva a két katona feleségének, illetve családjának. A filmnek valóban megrázó képkockái, amikor Zelko Dale felesége könnyeitől reszketve emlékszik vissza, hogyan értesítették férje katapultálásáról, majd a médián keresztül milyen érzés volt követnie az eseményeket. A film két részre osztható, az első fele az amerikai pilóta szerbiai látogatását mutatja be, hogy hogyan kereste fel otthonukban a mára már pékséget üzemeltető Daniékat, akik épp a lopakodó számával (117) azonos utcaházszám alatt laknak Székelykevén. Láthatjuk, amint együtt ellátogatnak abba a múzeumba, ahol a Lopakodó maradványait őrzik, illetve felkeresik a Buđanovac melletti helyszínt, ahol a repülőgép lezuhant és a pilóta 8 órán keresztül a bokrokban bujdokolva várakozott a NATO felmentő seregeire. A film második részében a Dani család látogat az Egyesült Államokba, ahol már a megbékélés idilljét örökítik meg a kamerák. Veretes mondatok hangzanak el barátságról, emberségről, újrakezdésről, az élet kiszámíthatatlanságáról és a harc fölöslegességéről. 

A Kurir napilap több forrásra hivatkozva állítja, hogy az alkotás Oscar díjra is esélyes dokumentumfilm kategóriában. A vetítés után az alkotók és a szereplők kiálltak a publikum elé, hogy válaszoljanak a nézők kérdéseire. Főleg az alkotási folyamatról hangoztak el részletek, például, hogy a rendező a forgatás megkezdése előtt mindkét családnak adott egy-egy kamerát, hogy vezessenek videónaplót, majd az így összegyűlt 60 órás anyag fontos részét képezte az alkotásnak. Megtudhattuk ezen kívül, hogy majd 120 órányi nyersanyagot forgattak le az alkotók, illetve hogy forgatás közben módosult a rendező koncepciója, látva a szereplőkben feltörő emocionális töltetet, döntött úgy, hogy az érzelmek rögzítésére fog fókuszálni. A talán legérdekesebb kérdés a közönség soraiból arra vonatkozott, hogyan fogadták Zelko Dale amerikai hadseregbéli kollégái a tényt, hogy felkereste egykori ellenségét és hogy erről filmet forgatnak. A két gyermekével érkező, mára már leszerelt vadászpilóta válasza így hangzott: „Mi, akiket hivatásos harcosoknak képeztek ki, pontosan tudjuk milyen szörnyűségek zajlanak a háborúkban. A katonák nagy része, pár buta kivételtől eltekintve, nem örül annak, ha háborúba kell mennie. Amikor Jugoszlávia elleni légicsapásra indultunk, az utolsó pillanatig, amíg csak lehetett, bekapcsolva hagytam a rádiót, és azért imádkoztam, hogy találjanak valami más megoldást, és visszafordítsanak minket. Amikor felvetődött az ötlet, hogy megismerkedjek Dani Zoltánnal, nem sokat gondolkodtam. Szerettem volna őt is és a szerb népet is megismerni. Akkor már nem voltam a légierőnél, ezért nem kellett semmilyen engedélyt kérnem. Kíváncsi voltam, megváltozik-e valami bennem a történtekkel kapcsolatban, ha visszalátogatok a helyszínre. Hogy a kérdésre is válaszoljak, azt mondhatom, hogy előtte sok, már leszerelt és még aktív amerikai katonával beszéltem a tervről és mindenki biztatott, azt mondták, hogy ezt a találkozót nem szabad kihagyni.”

Dani Zoltán a vetítést követő fogadáson nyilatkozva elmondta, hogy bár a filmben nem hangsúlyozzák különösebben a magyar származását, de a neve által szerinte azért ez mindenki számára világos. Dani, mint mondja, sajátjaként védte Jugoszláviát amíg katona volt. Visszaemlékezve valóban igaz a film alcíme (Ellenségek voltak, barátok lettek), hiszen ő akkoriban valóban ellenségként tekintett az Egyesült Államokra és azok támadó katonáira. Nem engedte, hogy az egységébe amerikai cigarettát, alkoholt, vagy éppen Coca-Colát hozzanak be a katonák. Azután a háború után néhány évvel átértékelődtek az érzései és mára sokkal fontosabbnak tartja a megbékélést, nagyon örül a Zelko Dale-lel és családjával kialakított baráti viszonynak. Ezen a megbocsájtási folyamaton Dani szerint már az ország jelentős része átesett, bár hogy nem mindenki van túl rajta, azt bizonyítja a belgrádi vetítés előtt botrányt csapó néző, aki USA-ellenes jelszavakat kiabált be a közönség soraiból.


2014. július 17., csütörtök

Goli otok, -a Jugoszláv politikai elítéltek kopár sziklája



Goli otok: mi maradt a brutális jugoszláv büntetőtáborból?

Van egy kopár sziget az adriai tengerparton, amely nem a napsütéses, turistacsalogató strandjairól híres…
Ugyanis 65 évvel ezelőtt, 1949-ban itt nyitották meg az akkori, kommunista-szocialista rezsimű Jugoszlávia legszigorúbb börtönét, valójában büntetőtáborát, ahova eleinte kizárólag politikai foglyok kerültek. Az első rabságra ítélt csoportot, (kb. 1200 embert) 1949. július 9-én szó szerint kidobták a hajóból a puszta sziklákra. Az itt átélt borzalmakról csak a tábor megszünése után (1988-ban) mertek beszélni a túlélők, már aki egyáltalán beszélni akart róla…

Goli otok (szó szerinti fordításban: kopár, puszta sziget) Rab szigetétől kb. 5 km-re, a szárazföldtől pedig 6 km-re helyezkedik el. Legnagyobb része sziklás lejtőkből áll, a növényzet igen gyér, a talaj szinte teljesen terméketlen. Csak a sziget nyugati részében található némi fa, azok sem maguktól kerültek oda: a rabok keserves munkájának mementójáként állnak ott. Elszigetelsége és az erőteljes tengeráramlatok, heves szelek (bora) gyakori jelenléte okán nagyon praktikus börtön-helyszínnek bizonyult már az első világháború alatt is: az Osztrák-Magyar Monarchia a keleti frontról begyűjtött orosz hadifoglyait hozatta ide. Néhány birkanyájat leszámítva, a sziget ma már teljesen lakatlan.

1949-től 1988-ig viszont sajnos nagyon is lakott volt. Becsült adatok szerint 16 és 32 ezer között volt az itt raboskodó emberek száma, ezekből több százan itt is hunytak el. 1949-től 1956-ig azok kerültek ide, akiket Tito (Josip Broz Tito jugoszláv államfő, 1892-1980) és Sztálin konfliktusa után (1948) azzal gyanúsítottak, hogy együttműködnek a Szovjetúnióval, azaz a Belgrádban megalakult ún. Informbiro (Kominform) irodával (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája).

A közhiedelemmel ellentétben azonban a táborban nem csak kommunista, hanem más politikai nézeteket valló foglyok is voltak (horvát, albán, makedón és más nemzetiségű antikommunisták és nacionalisták). A civilek rendszerint tárgyalás nélkül, adminisztratív határozatok alapján kerültek a táborba “átnevelésre”, a katonasághoz tartozóknak pedig előre megrendezett pereket kreáltak, amelyeken háromtól húsz évig terjedő szigorú börtönbüntetéseket szabtak ki.




Tito Szovjetúnióval való viszonya Sztálin halála után (1953) normalizálódott és miután 1955-ben ünnepélyesen kibékült Nikita Hruscsovval, a rabok többségét hazaengedték. Azonban a katonai személyek nagy részét még két évig ott tartották, sőt volt aki 1960-ig nem mehetett haza.

Az internáló tábor ezek után „rendes” börtönné alakult át, ahova a különböző bűncselekményeket elkövető foglyok kerültek. De a sziget felépítése (épületek, erdők) a politikai foglyainak köszönhető...
Az első elitéltek amúgy is nehéz fizikai munkáját (főleg kő- és bauxitbányákban dolgoztak) tovább nehezítették az időjárási viszonyok (nyáron a nagy hőség, télen a hideg bora), valamint a börtönőrök kegyetlenkedései. Borzalmas büntetéseket hajtottak végre rajtuk, azzal a céllal, hogy megtörjék őket és ezzel teljesen elvegyék tőlük eredeti személyiségüket. Az egyik ilyen módszer például az volt, hogy a raboknak állniuk kellett a tűző napon, hogy a saját testükkel árnyékot vessenek az éppen elültetett fáknak, növényeknek. Halál várt mindenkire, aki menekülni próbált. Többen a verésekbe, az éhezésekbe, kimerültségbe haltak bele. Volt, aki a bányákban történt baleset áldozata lett és voltak, akik öngyilkosok lettek, mert nem tudták elviselni az „átnevelés“ módszereit. Ügynököket is bevetettek az elitéltek közé, hogy azok egymás ellen „hangolják“ a foglyok különböző csoportjait, kiprovokálva ezzel az egymás közötti verekedéseket és gyilkosságokat.




1988-ban a börtönt bezárták, 1989-re teljesen elhagyatott lett, azóta pedig az enyészet vette át az uralmat a szigeten. A valamikori impozáns épületek részben romokban hevernek, maradványaik lassan, de biztosan elpusztulnak. A kormány tulajdonában levő sziget sorsáról sokszor esett szó, emlékmúzeum kialakítását, turisztikai célú szálláshelyek kiépítéséthelyeztek kilátásba, de az ötleteknél nem jutottak tovább. Igazi stratégia nem létezik, a turizmussal kapcsolatos tervekben Goli otok neve már nem is szerepel.
Az egész projekt megvalósítására minimum 10 millió euróra lenne szükség, úgyhogy valószínűleg ez az egyik oka a cselekvésképtelenségnek.

Ha ma egy érdeklődő turista körbe szeretné járni a szigetet, erre van mód: idegenvezetővel ellátott hajó odaszállítja az utasokat, a szigeten pedig egy kisvonat körbeviszi őket. Egy rendbetett épületben rövid dokumentumfilmet tekinthetnek meg a látogatók. Gyalog is be lehet járni a szigetet, azonban ez a romok miatt elég kockázatos.

Képek: 24sata.hr
Forrás: Nyárilap


Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin