Margit Zoltán: USA

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: USA. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: USA. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 9., szerda

Amerika Trump-ol!



Akarva akaratlanul is belecsöppentem az USA elnökválasztási médiasodrásába, de ezt a föld bolygó lakói is mondhatják, mert minden fő hír eltörpült ez mellett. Pontosítva, akkor kaptam fel a fejem, amikor e-mail fiókomban ez egyik esélyes jelölt felkért, hogy támogassam kampányát és ötleteimmel lássam el stábját. OK, de nem vagyok amerikai állampolgár és indirekt érhet csak az amerikai állampolgárok döntése, mint az 1999-es lopakodós, hígított-dúsított urániumos égi áldás, no meg ha a tőzsde bedől és picinyke dinárom, forintom kigurul a zsebecskémből...

Innentől figyeltem oda, hogy a véleményem, ötletem, miért is lehetne fontos a nagy almában.

Figyeltem a két fő jelölt kampányát, stílusát, stratégiáját. Ellentétes kampány ment, bár próbálták a szakértők egybemosni és az alacsony részvétellel kieszközölni a Washingtonnak kegyes jelölt trónra állítását.

Technokrata kontra sikeres üzletember. Országos médiahálózat kontra szociális média. Érdekcsoportok kontra az államok kisembereinek érdekei. A sárdobálás a végére a non-plus ultra volt, de a háborúban és szerelemben mindent lehet a cél érdekében...




A fő pont amellyel Trump beelőzött a kisemberek, az átlag amerikaiak megszólítása volt. Egyértelműen fogalmazott és közérthetően, ami ellenszenvet váltott ki az értelmiségi elitben, de amit e kisebbség elfelejt: A többség dönt! Döntött!!!




Amerika mától váltott, felkelt a nap, ahogyan Obama elnök úr mondta, ha meg a legnagyobb demokráciáról van szó figyelemmel kísérjük a változásokat és az elpuffantott ígéretek beatártását, mert ugyebár akkor karakteres a jelölt, ha be tudja tartani és tartatni ígéreteit!

Isten óvd Amerikát és rólunk se felejtkezz meg!

Margit Zoltán



2014. július 19., szombat

Jugoszláv Néphadsereg egykori ezredese szerint: A malajziai utasszállító gép szándékosan lett elpusztítva Ukrajnában!



Dani Zoltán nyugalmazott ezredes, 
ma pékesként keresi mindennapi kenyerét...

Dani Zoltán a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egykori ezredese (ő lőtte le egységével a lopakodónak becézett F 117-est Jugoszlávia NATO általi bombázásakor), meg van győződve arról, hogy a malajziai utasszállító repülőgép szándékosan lett rakétatámadás áldozata.

-A polgári utasszállítás repülőgépei átlagosan 10.000 m magasságban használják a légteret, e magasságban közledett a Maláj utasszállító repülőgép is, e magasságban a radarernyőn tökéletesen kivehető, hogy a kérdéses gép nem katonai repülő, hanem utasszállító.

Továbbá megemlíti, hogy ez akkor történhet meg, ez csak akkor lehetséges, ha az a személy aki tűzelt teljesen tudatlan a radar jelek értelmezésében.



-Még ha azt hitte, a légtérben a "repülő erőd-el" a B-2-es vagy B-52-es bombázóval áll szemben, akkor sem lőhetett volna, mert a Maláj gépnek SR kódja volt, amellyel a civil légiforgalom gépei rendelkeznek és a hatóságok ezáltál rögtön azonosítani tudják őket!

Az egykori Jugoszláv Néphadsereg ezredese magyarázata alapján:  

-A katona, aki kilőtte a rakétát ha felfogta volna, hogy polgári utasszállító repülőgépre nyított tűzet, maradt volna még annyi ideje, hogy a rakétát célbaérése előtt elpusztítja. Aktiválni tudta volna az önmegsemmisítő kódot és a tragédia nem történt volna meg.

Arra a kérdésre, hogy a malajziai repülőgép pilótája látta e a rakétát, azt mondta:

-Látta, de nem tudott semmit tenni a tragédia elkerülése érdekében. Polgári légiforgalom repülőgépei nem képesek olyan légi manővereket végrehajtani amivel megtéveszthetik a rakétát. Sajnos, a pilóta, ha látta a rakéta közeledését, pár másodperc volt számára addig a pillanatig, amíg a rakéta telibe találta



Az USA szerint is lelőtték a Maláj gépet

Erről amerikai tisztviselők nyilatkoztak név nélkül. A gépen meghalt közel 300 ember legtöbbje holland volt, sokan egy AIDS-konferenciára utaztak. A nemzetközi közösség vizsgálatot szorgalmaz, a térséget ellenőrző szakadárok már bele is egyeztek, hogy segítenek ebben.




Az Egyesült Államok szerint föld-levegő rakétával lőtték le a malajziai légitársaság Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó gépét. Erről névtelenül nyilatkozó tisztségviselők beszéltek helyi idő szerint csütörtökön. Azt még nem tudják, honnan indították a rakétát, de az egyikük szerint nagy valószínűséggel Oroszország által támogatott ukrán szakadárok lőttek. A gépen közel 300 ember tartózkodott. Arra nincs bizonyíték, hogy az ukrán erők lőtték ki a rakétát, sem arra, hogy bármilyen rakétakilövő rendszer hiányozna a hadsereg arzenáljából.

Jutarnji.hr/Origo alapján Margit Zoltán

Egy kis információ a közérthetőség jegyében:

Air Traffic Controller

Légiforgalmi irányító (Air Traffic Controller).

http://www.ivao.hu/wp-content/uploads/downloads/2012/06/ivaohuatckk1206.pdf

Flightradar 24

A légtérben lévő összes utasszállító gépet lehet követni a következő weboldalon:

http://www.flightradar24.com/

RADAR, RADARRENDSZER

http://suszter.atw.hu/

Korábbi cikk:

Újvidéken járt a bombázások alatt lelőtt 
NATO-gép pilótája

Újvidéken járt a bombázások alatt lelőtt NATO-gép pilótája 
 A Második találkozást vetítették az Arénában

Washington, New York és Belgrád után, tegnap este Újvidéken, az Aréna moziban is levetítették a Második találkozás című dokumentumfilmet, amely az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-légicsapások során lelőtt lopakodó repülőgépről szóló történet szereplőinek találkozásáról szól. Mint ismeretes, a székelykevei Dani Zoltánnak (a képen jobbról), a jugoszláv hadsereg egykori ezredesének 1999. március 27-én, a légicsapások harmadik napján, nagy meglepetésre sikerült kilőnie, a Zelko Dale szlovén származású amerikai pilóta által vezetett F117A típusú lopakodó bombázót. 


Az eset után 12 évvel újból találkoztak a történet szereplői, s ma már szinte napi kapcsolatot ápolnak egymással az interneten keresztül. Hogy ellenségből, hogyan lettek baráttokká, ennek történetét dolgozza fel a Željko Mirković által rendezett, több mint 50 perces alkotás. A teltházas újvidéki bemutatón a közönség soraiban helyet foglalt John Drew Giblin, az Egyesült Államok szerbiai nagykövetségének művelődési attaséja, illetve Slaviša Grujić, a vajdasági kormány alelnöke, aki a film előtt köszöntötte az érdeklődőket. 




Az alkotás minden eszközzel – a giccs elemeit sem nélkülözve – mutatja be a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményeket, de azok történeti felelevenítése helyett, sokkal inkább az érzelmi megélésükre fókuszál, kiemelt szerepet adva a két katona feleségének, illetve családjának. A filmnek valóban megrázó képkockái, amikor Zelko Dale felesége könnyeitől reszketve emlékszik vissza, hogyan értesítették férje katapultálásáról, majd a médián keresztül milyen érzés volt követnie az eseményeket. A film két részre osztható, az első fele az amerikai pilóta szerbiai látogatását mutatja be, hogy hogyan kereste fel otthonukban a mára már pékséget üzemeltető Daniékat, akik épp a lopakodó számával (117) azonos utcaházszám alatt laknak Székelykevén. Láthatjuk, amint együtt ellátogatnak abba a múzeumba, ahol a Lopakodó maradványait őrzik, illetve felkeresik a Buđanovac melletti helyszínt, ahol a repülőgép lezuhant és a pilóta 8 órán keresztül a bokrokban bujdokolva várakozott a NATO felmentő seregeire. A film második részében a Dani család látogat az Egyesült Államokba, ahol már a megbékélés idilljét örökítik meg a kamerák. Veretes mondatok hangzanak el barátságról, emberségről, újrakezdésről, az élet kiszámíthatatlanságáról és a harc fölöslegességéről. 

A Kurir napilap több forrásra hivatkozva állítja, hogy az alkotás Oscar díjra is esélyes dokumentumfilm kategóriában. A vetítés után az alkotók és a szereplők kiálltak a publikum elé, hogy válaszoljanak a nézők kérdéseire. Főleg az alkotási folyamatról hangoztak el részletek, például, hogy a rendező a forgatás megkezdése előtt mindkét családnak adott egy-egy kamerát, hogy vezessenek videónaplót, majd az így összegyűlt 60 órás anyag fontos részét képezte az alkotásnak. Megtudhattuk ezen kívül, hogy majd 120 órányi nyersanyagot forgattak le az alkotók, illetve hogy forgatás közben módosult a rendező koncepciója, látva a szereplőkben feltörő emocionális töltetet, döntött úgy, hogy az érzelmek rögzítésére fog fókuszálni. A talán legérdekesebb kérdés a közönség soraiból arra vonatkozott, hogyan fogadták Zelko Dale amerikai hadseregbéli kollégái a tényt, hogy felkereste egykori ellenségét és hogy erről filmet forgatnak. A két gyermekével érkező, mára már leszerelt vadászpilóta válasza így hangzott: „Mi, akiket hivatásos harcosoknak képeztek ki, pontosan tudjuk milyen szörnyűségek zajlanak a háborúkban. A katonák nagy része, pár buta kivételtől eltekintve, nem örül annak, ha háborúba kell mennie. Amikor Jugoszlávia elleni légicsapásra indultunk, az utolsó pillanatig, amíg csak lehetett, bekapcsolva hagytam a rádiót, és azért imádkoztam, hogy találjanak valami más megoldást, és visszafordítsanak minket. Amikor felvetődött az ötlet, hogy megismerkedjek Dani Zoltánnal, nem sokat gondolkodtam. Szerettem volna őt is és a szerb népet is megismerni. Akkor már nem voltam a légierőnél, ezért nem kellett semmilyen engedélyt kérnem. Kíváncsi voltam, megváltozik-e valami bennem a történtekkel kapcsolatban, ha visszalátogatok a helyszínre. Hogy a kérdésre is válaszoljak, azt mondhatom, hogy előtte sok, már leszerelt és még aktív amerikai katonával beszéltem a tervről és mindenki biztatott, azt mondták, hogy ezt a találkozót nem szabad kihagyni.”

Dani Zoltán a vetítést követő fogadáson nyilatkozva elmondta, hogy bár a filmben nem hangsúlyozzák különösebben a magyar származását, de a neve által szerinte azért ez mindenki számára világos. Dani, mint mondja, sajátjaként védte Jugoszláviát amíg katona volt. Visszaemlékezve valóban igaz a film alcíme (Ellenségek voltak, barátok lettek), hiszen ő akkoriban valóban ellenségként tekintett az Egyesült Államokra és azok támadó katonáira. Nem engedte, hogy az egységébe amerikai cigarettát, alkoholt, vagy éppen Coca-Colát hozzanak be a katonák. Azután a háború után néhány évvel átértékelődtek az érzései és mára sokkal fontosabbnak tartja a megbékélést, nagyon örül a Zelko Dale-lel és családjával kialakított baráti viszonynak. Ezen a megbocsájtási folyamaton Dani szerint már az ország jelentős része átesett, bár hogy nem mindenki van túl rajta, azt bizonyítja a belgrádi vetítés előtt botrányt csapó néző, aki USA-ellenes jelszavakat kiabált be a közönség soraiból.


2014. július 4., péntek

Függetlenség napja




A függetlenség napja (Independence Day) vagy egyszerűen július negyedike (Fourth of July) az Amerikai Egyesült Államok egyik szövetségi ünnepe. Az amerikaiak ezen a napon ünneplik a Függetlenségi Nyilatkozat 1776-os kihirdetését, melyben országuk kinyilvánította függetlenségét Nagy-Britanniától.
Ünneplése leggyakrabban felvonulásokkal, grill-partykkal, piknikekkel, baseball mérkőzések megrendezésével történik. A július 4-ei megemlékezéseknek 1777 óta fontos kelléke a tűzijáték.Új-Anglia már 1775 áprilisa óta harcban állt a britekkel. A Kontinentális Kongresszusban az első függetlenségre való indítványt csak július 8-án terjesztették be.

Hosszas vita után, július 2-án a kongresszus egyhangúlag (12–0 arányban), ám titkos szavazással a Nagy-Britanniától való függetlenségre szavazott. A kongresszus a nyilatkozat megszövegezésén dolgozott, majd július 4-én, nem sokkal 11 óra után 12 gyarmat küldöttei megszavazták, s nyomdába küldték a végleges, ám ekkor még aláíratlan változatot. (New York mindkét szavazásnál tartózkodott.) Philadelphiában július 8-án a szöveg nyilvános felolvasásával és örömtüzekkel ünnepelték a nyilatkozatot. Egészen augusztus 2-áig tartott, míg a kongresszusi küldöttek aláírták a hivatalos nyomtatott változatot, de még ekkor is csak titokban, hogy megvédjék őket a brit megtorlástól.

John Adams, akit Thomas Jefferson a Függetlenség Hivatal nélkülözhetetlen, fáradhatatlan vezetőjének nevezett, a következőket írta feleségének, Abigail-nek július 3-án: 1776. július második napja legyen Amerika történelmének legemlékezetesebb napja. Kétségkívül úgy gondolom, hogy még a következő nemzedékek is nagy évfordulóként fogják ünnepelni. Az isteni kinyilatkoztatás ünnepeként kell megemlékeznünk róla, s méltóságteljes ünnepélyen köszönni meg a MindenhatóIstennek jótéteményét. A kontinens egyik végétől a másikig, a mai naptól mindörökké, pompázatos ünnepeken bemutatókat, játékokat, sporteseményeket kell szervezni, ágyúdörrenéssel, harangokkal, tűzijátékkal adjuk meg az esemény pompáját.

Adams azonban két napot tévedett. Természetesen a július 2-ai szavazás volt a döntő felvonás. De magán a Függetlenségi Nyilatkozaton a július 4-ei dátum szerepel. Jefferson felkavaró és megindító beszédét 4-én fogadták el egyhangú szavazással. Ez volt az első nap, amikor Philadelphia lakosai hivatalosan értesülhettek a kontinentális kongresszustól elnyert függetlenség tényéről, szemben az utcán keringő holmi titkos szavazásokról szóló pletykákkal.




A Függetlenség Napját, az egyetlen olyan ünnepnapot, amelyet az egész ország egyként ünnepel, különböző hazafias megnyilatkozások kísérik. Számos politikustartja fontosnak ezen a napon valamilyen társadalmi eseményen való megjelenést, beszédet mondani a nemzet örökségéről és népeinek kapcsolatáról. A családok általában pikniket vagy kerti barbecue-partikat szerveznek Negyedikén, gyakran használják ki a hosszú hétvége adta lehetőségeket, s hívják meg távolabbi hozzátartozóikat is. Országszerte reggelente katonai parádékat, délután baseball-mérkőzést, este pedig mulatságokat és tűzijátékot szerveznek. Kisebb tűzijékot szabadon lehet beszerezni, személyi vagy nyilvános használatra is. Biztonsági megfontolások miatt azonban több államban betiltották a tűzijátékok használatát, vagy korlátozzák azokat méret és típus szerint.

A Függetlenség Napjának évente megrendezett színes eseménye Nathan Hot Dog-evő Versenye, amelyre New York City Coney Island kerületében kerül sor. A monda szerint a hagyomány 1916. július 4-én kezdődött, amikor is négy bevándorló ezzel a módszerrel kívánta eldönteni, melyikük a legnagyobb hazafi.




2014. március 7., péntek

Háború, megint…



Későre jár, feküdjünk le!
Későre jár – bólintott a Mester –, ébredjünk fel!

Kék és narancssárga

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Európa érzékeny bőrét megint lánctalpasok karistolják. 

Nyomukban vér serken.

Ukrajna pedig nincsen messze, talán csak akkora távolságnyira, mint „volt egykoron” a számomra kedves Isztria… Azt mondják, hogy ismét háború készül. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Amerika egy újabb fegyveres konfliktus kirobbantását készítette elő, és húsz év múltán, a délszláv őrület után, újfent véráradat hömpölyög majd az ó kontinensen. Változatos forgatókönyv írásával nem bajlódott, ugyanazt a modellt választja, amelyet sikerrel alkalmazott Jugoszlávia szétverése idején.

A 47 milliós Ukrajna Európa második legnagyobb országa, 23 évvel ezelőtt szabadult meg a Szovjetuniótól. Mondják, hogy Ukrajna csak egy kép, amit látunk. Egy mozgalmas kép, amit a szemünk elé helyeztek, hogy elfedjék, eltakarják vele előlünk az igazságot. Merthogy: a tengerentúli történetben Ukrajna nem tényező. Felőlük szakadhat, hasadhat annyi darabra, amennyire csak képes. Akár atomjaira is hullhat. Amerika számára Oroszország érdekes. Az is csak olyan szempontból, hogy semmiképp se váljon a térség domináns tényezőjévé, hogy még véletlenül se jöhessen létre még egyszer egy orosz nagyhatalom.

A tömegek utcára csalogatásával faramuci módon kirobbantott fegyveres konfliktus nem arról szól, hogy Ukrajna az Európai Unió felé orientálódjon-e vagy pedig maradjon meg az orosz nagy-testvér védőszárnya alatt. Nem a narancssárga EU-szimpatizánsok és a kék Moszkva-pártiak szembefordításáról szól. Vlagyimir Putyin és az ő Oroszországa ellen irányul. A végső cél ugyanis Putyin eltávolítása.

Langymeleg ukrán tavasz helyett kemény orosz tél készülődik. Ügyesen álcázott támadás Oroszország ellen, hogy Európának is meglegyen a maga Szíriája. Mindez pedig könnyen egy harmadik világméretű háborúvá fajulhat… 

Ha hozzáteszem, amit Stjepan Mesić, Jugoszlávia utolsó államelnöke írt az ország széthullásáról szóló könyvében, már sokkal hihetőbb a történet. Szerinte ugyanis: „Az újkori európai történelemben minden háború ilyen volt, az agressziót a más államok területén élő nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcként mutatták be.”  Sőt azt a kegyetlen igazságot is megfogalmazza, hogy: „Akik tervezik, azok együttműködnek, akik meg az egészről semmit sem tudnak, azok az életüket adják.”
Félelmetes a jövő. Hacsak nem tévednek…

Kék-fehér-piros – vérben

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságán épp most zajlik a nagy per és a nagy ellen-per.

Horvátország kontra Szerbia, Szerbia kontra Horvátország. A vád kölcsönös: népirtás.
Az egykori – egyenrangú tagköztársaságok és önrendelkezéssel felruházott tartományok szövetsége elvén létrejött – Jugoszláviát a 90-es évek fegyveres konfliktusai során alkotóelemeire bomlasztották, de úgy, hogy mindeközben a „valódi” cél, az erős Nagy-Szerbia megteremtése csupán lázálom, hagymázas vízió maradt. Az etnikai (és vallási jellegű) összecsapásokban ezrével hullottak a kisemberek: Bosznia-Hercegovina területén százezer, Horvátországban pedig húszezer áldozatról beszélnek. Ha esetükben nem szándékos, nem előre kitervelt népirtás történt – mint ahogyan ezt hangoztatják most már évek óta (amióta csak megkezdődött a háborús bűntettek hágai tárgyalása), akkor alighanem végső ideje lenne egy másfajta, ámde mégis hihető magyarázómesét kigondolni: hogyan és miért is haltak meg. És: minek lehet nevezni azt, amikor egy reguláris hadsereg, félkatonai szabadcsapatokkal az oldalán, bevonul egy idegen területre és rommá lövi a várost? És: minek lehet nevezni azt, amikor az ENSZ védett övezetté nyilvánít egy várost, amelybe negyvenezer bosnyák menekült érkezik, és amely területen közülük nyolcezer férfit tömegsírba lőnek? Talán kedélyes kis portyázásnak? Az ősmagyarok kalandozásaihoz hasonlatos, nomád ki-kiruccanásnak – amikor vonultak át tökön, paszulyon?  (Arról nem is beszélve, hogy aki nem készül öldöklésre, az nem vásárol fegyvert sem. Márpedig Szerbiában akkortájt igencsak virágzott az illegális fegyverkereskedelem. A Szovjetunióból 360 millió dollár értékben érkezett, Szlovákiából 100 millió, Kínából pedig 10 millió dollár ellenében szereztek be fegyvereket.)

Amikor Horvátország 1999-ben népirtás vádjával beperelte Szerbiát, Várady Tibor, messze földön híres jogtudósunk, azon nyomban igyekezett szakértelmével növelni a védelemre verbuválódott szakértői csoport hatékonyságának színvonalát. Magyar ember létére nyilván úgy érezte, hogy ezt diktálja számára a hazafias kötelesség. Meg az ugyancsak „világhatalomnak” számító magyar virtus: éppen egy vajdasági magyar ember álljon ki a szerbek által elkövetett gonosztettek védelmében! Az ország akkori igazságügyi minisztereként azonban most illene kissé jobban megfeszülnie az igazság kiderítése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy parlamenti képviselőként – ugyancsak a 90-es évek elején – milyen megfizethetetlenül értékes jogi-szakmai segítséget tudott volna nyújtani azoknak a magyar szülőknek, akik valamelyik harctéren veszítették el a gyereküket. Felvértezhette volna őket jogi tanácsokkal, hogy a lelki fájdalomdíjként megítélt állami kárpótlás összegét ne huszadolják meg a prédaleső, „önként” ajánlkozó belgrádi ügyvédek. Egy közülük való, bánáti magyar jogász útmutatásaiban csak jobban megbíztak volna! (Még akkor is, ha abban a kapubezárásos, kutyaelengedéses, kerítésugrálós időszakban a nemzetközi hírű jogtudós úr családját minden bizonnyal békén hagyták a rukkolócédula-hordók. Nem merészelték mozgósításos behívóparanccsal macerálni.)
Jót tenni azonban sosem késő! Gondolom, a Szerbia védelmében végzett szolgálatait nem ingyen ajánlotta fel a professzor úr. Így módjában áll az érte járó szerény tiszteletdíj egy apró morzsáját felajánlani mondjuk annak a 78 éves óbecsei Baglyas Bálint bácsinak, aki (nem létező népirtás ide, nem létező népirtás oda) mégiscsak a horvát harctéren veszítette el a 21 éves fiát. A hadsereg, az állam, az önkormányzat, a politikai pártok pedig egy huncut garast sem adtak neki. Sem akkor, sem azóta. Még részvétet sem nyilvánítottak.
Várady úr már a tárgyalások megkezdése előtt úgyszólván borítékolta azok végkimenetelét. Szerinte a nemzetközi bíróság az eljárás végén majd kimondja, hogy az egykori Jugoszlávia területén nem történt semmiféle népirtás. Ami pedig – szerintem – az igazság vérlázító megcsúfolása lesz.

Szinte meg nem történtté nyilvánítani százezer boszniai és húszezer horvátországi áldozat meggyilkolását, enyhén szólva is botrányos. A háborús bűnöket tárgyaló törvényszék azonban az elmúlt évek folyamán számtalan esetben lehetett volna elfogultsággal és részrehajlással vádolható, amikor szinte zsinórban mentette fel a vérontásért hibáztatható szerb, horvát, bosnyák és albán nemzetiségű vádlottakat. Ha most is ilyen felmentő ítélet születik, akkor alighanem el kellene gondolkodni azon, hogy a hágai nemzetközi bíróságot melyik bíróságon lehetne följelenteni…

Piros-fehér-zöld – feketében

Nem lehet most nem gondolni a háborúra.  A domináns vajdasági magyar párt éppen azokhoz készül hozzákötni az ijedtében még mindig a szülőföldjén maradt délvidéki magyarság sorsát, akik mélyen hazafias főszereplői voltak a húsz évvel ezelőtti délszláv vérontásnak.

A fővárosi szerb sajtó már hónapokkal ezelőtt megszellőztette a hírt, hogy a magyarok vezérpártja a radikálisokból időközben haladókká idomult és vedlett, véres háborúban szocializálódott politikusok pártja irányába kacsintgat. A titkosnak mondott tárgyalások folytatását a VMSZ elnöke akkor még hevesen tagadta. (Nyilván eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az óbecseiek egy renitenskedő csoportját éppen a haladókkal való szövetkezés miatt zárták ki korábban a párt soraiból.) Utána viszont, a verbászi választásokat követően kijelentette, hogy a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség potenciális partnerek lehetnek valamikor a jövőben. Nos, ez a jövő alighanem már megérkezett. Ez a jövő immár jelenné lett.  

Eljött hát az ideje annak is, amit a pártvezér már évekkel ezelőtt megjövendölt: ha az érdekeik úgy kívánják, akkor akár a fekete ördöggel is hajlandóak lesznek szövetkezni. Rosszul állhatnak a fejünk fölött a csillagok, mert ez most alighanem szó szerint megvalósult. Akikhez kötik a vajdasági magyarok sorsát, azok valóban feketék. A múltjuk is, a lelkük is koromfekete. Gonosz és gyalázatos érdemeiket a háborúban szerezték, jobbára öldökléssel meg fosztogatással.

Minderről azonban mintha már megfeledkeztünk volna. Mintha súlyos amnéziába ájult volna a vajdasági magyarság. Mintha már nem is emlegetnénk a kilencvenes évek legelején kirobbant, öt éven át tomboló háború szörnyűségeit. Mintha megfeledkeztük volna a harctérre hurcolt vajdasági magyar sorkatonákról és tartalékosokról, meg a lecinezett bádogkoporsóban hazaküldött áldozatokról. 

A VMSZ politikusai fészkelődnek, helyezkednek. Valahol és valahogy csak el kell tölteniük az időt addig, amíg majd a jól végzett munka után a megérdemelt nyugdíjba vonulhatnak. Akinek pedig vajmi kevés esélye van arra, hogy a soron következő választásokkor ismét a tartomány legmagasabb székébe telepedhessen, annak már jó előre ki kell szemelnie magának a következő fotelt, amelybe belecsücsülhet. A vérbeli politikus már csak ilyen: ahogy gyarapodik a hatalma, azonmód terebélyesedik a saját jelentőségébe vetett hite is.

A politikusokat megértem. Iparkodnak az esőárnyékot jelentő ernyő alá húzódni. Nem nézik, milyen színű és milyen anyagból készült az esernyő, csak az a fontos, hogy megvédje őket az elázástól. Hatalmi, uralkodási idejük arasznyi megtoldása érdekében mindenre képesek. Népirtáson edződött háborús bűnösökhöz csapják a vajdasági magyarságot, és azt mondják önelégülten, hogy ez jó így, hogy ez rendben van. Épp csak a párt tagságát nem értem. Nem sír a lelkük és nem háborog a gyomruk?

Elbódítják az embereket még egy ideig a választásokkal és az azt követő csodavárás időszakával, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ébredés. Vajdaság kormánya is, a tartomány vezetősége is ebsorsra jut. Ahogy növekszik a nyomás, a szociális elégedetlenség, nálunk is fölüti majd a fejét a boszniai szindróma.
A politikusok persze úgy tesznek, mint azt Faludy György írta egykoron:„Pártjelvénnyel akarják feltartani a ránk omló eget.” A jónép meg? Semmi sem függ tőlünk, semmi sem múlik rajtunk, csak éppen mi fogjuk a végén kifizetni a számlát.

Szabó Angéla



2012. november 6., kedd

Az államok Barackot kap ismét?

Barack Obama

A The New York Times szakértője, Nate Silver szerint többségében Barack Obama elnök vezet, előnye az utóbbi hetekben (az első vitán nyújtott kiábrándító teljesítményt követő mélypont óta) folyamatosan nőtt. Nagy kérdés, vajon az északkeleti partvidéket megbénító Sandy hurrikánnak lesz-e hatása az elnökválasztás végeredményére, mindenesetre a Pew kutatóközpont felmérése szerint az amerikaiak 69 százaléka szerint az elnök jól kezelte a katasztrófát.


The New York Times

A vihar utáni kárelhárítás még nagyon sokáig fog tartani. New Yorkban egy hét szünet után tegnap reggel mentek először iskolába a diákok. A körülmények még messze nem tökéletesek: számos iskolában a vihar miatt kitelepített emberek alszanak, másokban nincs fűtés, így arra kérték a szülőket, melegen öltöztessék fel a gyerekeket. Sok vonalon még mindig nem jár a metró, vagy módosított útvonalon közlekedik. A sziget déli csücskéhez, a pénzügyi negyedbe csak egyetlen vonalon lehet lejutni, ezért ott sok a késés. Vasárnap délután a New Yorork-iak fáradt nyugalommal vették tudomásul, hogy néha több mint tíz percig áll a metrókocsi az alagútban két megálló között, és csak lassan halad előre. ­Tyson és Kate, egy fiatal pár nagy szatyrokkal utazott a metrón. Mint mesélték, a legjobban annak örülnek, hogy lett újra áramuk.


The New York Times

Ez nem mondható el New Jersey tengerparti városainak, illetve New York más kerületeinek lakóiról. Manhattannek az átlagnál jómódúbb lakosai kezdenek visszatérni otthonaikba. A lakótelepszerű, a szegényebbek elhelyezésére szolgáló toronyházak némelyikében mindeközben félelem uralkodik: az ablaktalan lépcsőházakban éjjel-nappal sötét van, sok a rablás. Éjjelente a fagypont körüli hidegtől kell tartaniuk. A lakásaikból kimozdulni nem tudó idősek a szomszédaikra, vagy a rendszertelenül megjelenő önkéntes segítőkre támaszkodnak.



Barack Obama elnök úr 2009-ben "megelőlegezett" béke Nobel díjat kapott:  „A nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért.”, ennek szellemében lenne még mit tennie a következő elnöki ciklusban, mert továbbra is sok nyílt kérdés maradt a béketeremtés területén, bár tudjuk a béke az a két háború közötti elmélkedési pillanat, amikor összegeződik haszonnal járt e a projekt...



Az államok "Árpádsávos" zászlaja Barack Obama elnök úrnak áll, de a szkeptikusok még adnak egy esélyt Mitt Romney-nak. Meglátjuk, hogy ki fogja a pezsgőt bontani estére, ha nem kezdenek ott is "balkáni-módra" szavazatokat tartalmazó zsákokkal rohangálni erre-arra és elmesélik majd kinek a fején koppant nagyobbat a barack...

2012. január 16., hétfő

The Scotsman - A második magyar forradalom*


Rajong a magyar alkotmányért egy skót újság

Az új magyar alkotmány üdítő kivétel „a huszonegyedik század erkölcsi sivatagában", „egy örökségét és önállóságát visszakövetelő, civilizált nemzet szellemi terméke" – veszi védelmébe a Scotland on Sunday című lap szerkesztőségi kommentárban az alaptörvényt. Szerinte Európának példát kellene vennie erről a teljesítményről ahelyett, hogy „a politikai passzivitás és az erkölcsi relativizmus levében pácolódik".

Amikor az EU, az ENSZ, a baloldali kommentátorok, Hillary Clinton és mások együttes támadást indítanak, az elég jól jelzi, hogy valaki, valahol különlegeset alkotott. Ez a helyzet a január elsején hatályba lépett magyar alkotmánnyal, amelyet az említettek kórusban ítélnek el – írja a Scotland on Sunday című lap. A jobboldali és unionista beállítottságú skót nemzeti lap, a The Scotsman vasárnapi kiadása szerint a nyugati nemzetek hosszú ideje nem álltak elő ilyen kulturális és intellektuális, morális és egészében véve is nagyszerű teljesítménnyel, mint a magyar alaptörvény.

„A huszonegyedik század erkölcsi sivatagában ijesztő lehet szembesülni a tradicionális értékek, a hazafiság és a szabadság ilyen drágakövével" – lelkesedik kommentárjában az újság, amely Brüsszelnek és Washingtonnak is ad egy jó tanácsot: tanulmányozzák egy kicsit a magyar történelmet, mielőtt felvállalnak egy ilyen „hiábavaló konfrontációt".

A Scotland on Sunday felidézi, hogy a kritikusok szerint a Magyar Köztársaság átnevezése Magyarországra arra utal, hogy veszélybe került a demokrácia. Ez az érv azonban nem állja meg a helyét, miután Magyarországot 1946. február elsején kiáltották ki köztársasággá a kommunisták. A magyar alkotmányosság hagyománya Szent István királyig visszavezethető, akinek koronája a szuverenitás legfőbb szimbóluma.

Habár a monarchiát nem vezették be újra Magyarországon, és nem történt meg a Habsburg-restauráció, Habsburg Ottó fia Magyarországon lakik – írja a lap, amely szerint a Habsburg-monarchia utáni idők tragikusak voltak a magyar nép számára: az 1920-as trianoni békeszerződéssel Woodrow Wilson „megrabolta" Magyarországot, amely elvesztette területe 71 százalékát, lakosai 66 százalékát és egyetlen tengeri kikötőjét.

A Scotland on Sunday több részt idéz az alaptörvény preambulumából, a Nemzeti Hitvallásból: „Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között", és „valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet", és „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét". Ezek a szavak magasan felette állnak az uniós egyezmények „szócséplésének", a kereszténység és a család szerepének emlegetése pedig „nyilvánvalóan szembemegy az EU frankfurti marxistáival".

A lap örül annak, hogy a magyar alaptörvény a fogantatás pillanatától védi az emberi életet, hogy a házasságot egy nő és egy férfi egyesüléseként írja le, hogy megemlíti a kommunizmus bűneinek elévülhetetlenségét. A kommentár védelmébe veszi a bírósági rendszer reformját és a jegybanktörvényt is. A magyar alkotmány egy új „kulturális és morális ébredés" jele, amely szemben áll a Brüsszel irányította integrációval és politikai korrektséggel. „Egy örökségét és önállóságát visszakövetelő, civilizált nemzet szellemi terméke", amelynek inkább inspiráló hatással kellene lennie Európa többi részére, amely „a politikai passzivitás és az erkölcsi relativizmus levében pácolódik". „Ahogy ez a nemes dokumentum leszögezi, múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra" – fejezi be a szerkesztőségi kommentárt a Scotland on Sunday.
origo.hu 





WHEN all the usual suspects – the European Union, the United Nations, the IMF, the leftist commentariat, Hillary Clinton et al – are hand-wringing and getting their underpinnings in a twist over some alleged affront to the New World Order, it is a pretty reliable indication that someone, somewhere is doing something uncharacteristically constructive.

So it is with the chorus of condemnation of Hungary over its new constitution, which came into effect on 1 January. As the lamentations of the bien-pensants suggest, it is a long time since any western nation produced a document of such intellectual and cultural integrity, moral worth and wholly admirable quality. In the moral desert of 21st-century Europe, it is startling to find this gem of traditional values, patriotic assertion and respect for genuine freedom. Naturally, Brussels and Obama-occupied Washington are anxious to force its repeal: they should read some Hungarian history before embarking on such a futile confrontation.

The first issue that has provoked dismay among critics is that Hungary is no longer a republic. The words “Republic of” have been excised from the nation’s official title. According to left-wing commentators, this suggests democracy is in danger. Considering that Hungary was declared a republic on 1 February, 1946, by a Communist-controlled government that had gained power with 17 per cent of the vote, the term hardly seems redolent of civic liberties. By its immemorial constitutional tradition, Hungary is ruled by the Holy Crown of St Stephen, the ultimate symbol of authority. The royal seal of Hungarian kings did not bear the monarch’s name but the inscription: “The seal of the Holy Crown of Hungary.”

The removal of republican nomenclature was the culmination of a process begun under a new law, the Lex Millenaris, when the royal regalia were carried in procession to the Hungarian parliament on January 1, 2000, as the symbols of authority. Although the monarchy has not been restored in the person of an individual, if a Habsburg restoration were eventually thought politic the Archduke Georg, the Magyarised son of the late Crown Prince Otto, already resides in Budapest. Hungary’s post-Habsburg history has been tragic. At the Treaty of Trianon in 1920, Woodrow Wilson robbed Hungary of 71 per cent of its territory, 66 per cent of its population and its only seaport. That was a preliminary taste of American foreign policy initiatives.

The new constitution makes the classic statement of Burkean philosophy: “Our Basic Law is the foundation of our legal system; it is a contract between Hungarians past, present and future.” That recognition of the seamless continuum of history and the transience of generations stands head and shoulders above the trashy verbiage of EU treaties. Not only does it “recognise the role of Christianity in preserving nationhood”, it “professes that the family and the nation constitute the principal framework of our coexistence”. No wonder it is anathema to the Frankfurt Marxists of the EU.

It protects human life from the moment of conception and defines marriage as a union between a man and a woman. It lists the crimes of Communism and lifts the statute of limitations that protected the criminals of the Soviet era who despatched 600,000 Hungarians to concentration camps. Hungary’s transition to democracy is often called painless, because the Red nomenklatura saw the game was up, liquidated state assets and became the new rich. The Hungarian Socialist Workers’ Party dropped one word from its title and soon regained power: Ferenc Gyurcsány, prime minister from 2006 to 2009, was the former president of the Communist Youth Organisation. In a world where nonagenarian Nazis who should have been hanged in 1945 are carried into court in oxygen tents, why is it an outrage for Hungary now to target Red murderers? Well, er, because the right commits atrocities, the left commits mistakes.

Judicial activism is also being curbed by lowering the retirement age for judges from 70 to 62. The president of the Supreme Court requires at least five years’ Hungarian judicial experience, which eliminates the incumbent who instead has 17 years’ experience of going native in the European Court of Human Rights. Yet the biggest canard is that it is “undemocratic” for the government to gain influence within the Hungarian Central Bank. Why? Because elected representatives may overrule cronyism among the bonus-entitled classes – exactly what every European electorate yearns for in vain.

The Hungarian constitution reflects an awakening of cultural and moral sensibilities, a revolt against Brussels-directed integration and PC impositions. It is the product of a highly civilised nation reclaiming its heritage and autonomy. It should be an inspiration to the rest of Europe, marinated in moral relativism and political passivity. As this noble documents states, “we have an eminent need of spiritual and intellectual renewal”.

  

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin