Háború, megint…

Későre jár, feküdjünk le!

Későre jár – bólintott a Mester –, ébredjünk fel!

Kék és narancssárga

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Európa érzékeny bőrét megint lánctalpasok karistolják. 

Nyomukban vér serken.

Ukrajna pedig nincsen messze, talán csak akkora távolságnyira, mint „volt egykoron” a számomra kedves Isztria… Azt mondják, hogy ismét háború készül. A világ csendőrének szerepében tetszelgő Amerika egy újabb fegyveres konfliktus kirobbantását készítette elő, és húsz év múltán, a délszláv őrület után, újfent véráradat hömpölyög majd az ó kontinensen. Változatos forgatókönyv írásával nem bajlódott, ugyanazt a modellt választja, amelyet sikerrel alkalmazott Jugoszlávia szétverése idején.

A 47 milliós Ukrajna Európa második legnagyobb országa, 23 évvel ezelőtt szabadult meg a Szovjetuniótól. Mondják, hogy Ukrajna csak egy kép, amit látunk. Egy mozgalmas kép, amit a szemünk elé helyeztek, hogy elfedjék, eltakarják vele előlünk az igazságot. Merthogy: a tengerentúli történetben Ukrajna nem tényező. Felőlük szakadhat, hasadhat annyi darabra, amennyire csak képes. Akár atomjaira is hullhat. Amerika számára Oroszország érdekes. Az is csak olyan szempontból, hogy semmiképp se váljon a térség domináns tényezőjévé, hogy még véletlenül se jöhessen létre még egyszer egy orosz nagyhatalom.

A tömegek utcára csalogatásával faramuci módon kirobbantott fegyveres konfliktus nem arról szól, hogy Ukrajna az Európai Unió felé orientálódjon-e vagy pedig maradjon meg az orosz nagy-testvér védőszárnya alatt. Nem a narancssárga EU-szimpatizánsok és a kék Moszkva-pártiak szembefordításáról szól. Vlagyimir Putyin és az ő Oroszországa ellen irányul. A végső cél ugyanis Putyin eltávolítása.

Langymeleg ukrán tavasz helyett kemény orosz tél készülődik. Ügyesen álcázott támadás Oroszország ellen, hogy Európának is meglegyen a maga Szíriája. Mindez pedig könnyen egy harmadik világméretű háborúvá fajulhat… 

Ha hozzáteszem, amit Stjepan Mesić, Jugoszlávia utolsó államelnöke írt az ország széthullásáról szóló könyvében, már sokkal hihetőbb a történet. Szerinte ugyanis: „Az újkori európai történelemben minden háború ilyen volt, az agressziót a más államok területén élő nemzeti kisebbségek védelmében folytatott harcként mutatták be.”  Sőt azt a kegyetlen igazságot is megfogalmazza, hogy: „Akik tervezik, azok együttműködnek, akik meg az egészről semmit sem tudnak, azok az életüket adják.”

Félelmetes a jövő. Hacsak nem tévednek…

Kék-fehér-piros – vérben

Nem lehet most nem gondolni a háborúra. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságán épp most zajlik a nagy per és a nagy ellen-per.

Horvátország kontra Szerbia, Szerbia kontra Horvátország. A vád kölcsönös: népirtás.

Az egykori – egyenrangú tagköztársaságok és önrendelkezéssel felruházott tartományok szövetsége elvén létrejött – Jugoszláviát a 90-es évek fegyveres konfliktusai során alkotóelemeire bomlasztották, de úgy, hogy mindeközben a „valódi” cél, az erős Nagy-Szerbia megteremtése csupán lázálom, hagymázas vízió maradt. Az etnikai (és vallási jellegű) összecsapásokban ezrével hullottak a kisemberek: Bosznia-Hercegovina területén százezer, Horvátországban pedig húszezer áldozatról beszélnek. Ha esetükben nem szándékos, nem előre kitervelt népirtás történt – mint ahogyan ezt hangoztatják most már évek óta (amióta csak megkezdődött a háborús bűntettek hágai tárgyalása), akkor alighanem végső ideje lenne egy másfajta, ámde mégis hihető magyarázómesét kigondolni: hogyan és miért is haltak meg. És: minek lehet nevezni azt, amikor egy reguláris hadsereg, félkatonai szabadcsapatokkal az oldalán, bevonul egy idegen területre és rommá lövi a várost? És: minek lehet nevezni azt, amikor az ENSZ védett övezetté nyilvánít egy várost, amelybe negyvenezer bosnyák menekült érkezik, és amely területen közülük nyolcezer férfit tömegsírba lőnek? Talán kedélyes kis portyázásnak? Az ősmagyarok kalandozásaihoz hasonlatos, nomád ki-kiruccanásnak – amikor vonultak át tökön, paszulyon?  (Arról nem is beszélve, hogy aki nem készül öldöklésre, az nem vásárol fegyvert sem. Márpedig Szerbiában akkortájt igencsak virágzott az illegális fegyverkereskedelem. A Szovjetunióból 360 millió dollár értékben érkezett, Szlovákiából 100 millió, Kínából pedig 10 millió dollár ellenében szereztek be fegyvereket.)

Amikor Horvátország 1999-ben népirtás vádjával beperelte Szerbiát, Várady Tibor, messze földön híres jogtudósunk, azon nyomban igyekezett szakértelmével növelni a védelemre verbuválódott szakértői csoport hatékonyságának színvonalát. Magyar ember létére nyilván úgy érezte, hogy ezt diktálja számára a hazafias kötelesség. Meg az ugyancsak „világhatalomnak” számító magyar virtus: éppen egy vajdasági magyar ember álljon ki a szerbek által elkövetett gonosztettek védelmében! Az ország akkori igazságügyi minisztereként azonban most illene kissé jobban megfeszülnie az igazság kiderítése érdekében. Arról nem is beszélve, hogy parlamenti képviselőként – ugyancsak a 90-es évek elején – milyen megfizethetetlenül értékes jogi-szakmai segítséget tudott volna nyújtani azoknak a magyar szülőknek, akik valamelyik harctéren veszítették el a gyereküket. Felvértezhette volna őket jogi tanácsokkal, hogy a lelki fájdalomdíjként megítélt állami kárpótlás összegét ne huszadolják meg a prédaleső, „önként” ajánlkozó belgrádi ügyvédek. Egy közülük való, bánáti magyar jogász útmutatásaiban csak jobban megbíztak volna! (Még akkor is, ha abban a kapubezárásos, kutyaelengedéses, kerítésugrálós időszakban a nemzetközi hírű jogtudós úr családját minden bizonnyal békén hagyták a rukkolócédula-hordók. Nem merészelték mozgósításos behívóparanccsal macerálni.)

Jót tenni azonban sosem késő! Gondolom, a Szerbia védelmében végzett szolgálatait nem ingyen ajánlotta fel a professzor úr. Így módjában áll az érte járó szerény tiszteletdíj egy apró morzsáját felajánlani mondjuk annak a 78 éves óbecsei Baglyas Bálint bácsinak, aki (nem létező népirtás ide, nem létező népirtás oda) mégiscsak a horvát harctéren veszítette el a 21 éves fiát. A hadsereg, az állam, az önkormányzat, a politikai pártok pedig egy huncut garast sem adtak neki. Sem akkor, sem azóta. Még részvétet sem nyilvánítottak.

Várady úr már a tárgyalások megkezdése előtt úgyszólván borítékolta azok végkimenetelét. Szerinte a nemzetközi bíróság az eljárás végén majd kimondja, hogy az egykori Jugoszlávia területén nem történt semmiféle népirtás. Ami pedig – szerintem – az igazság vérlázító megcsúfolása lesz.

Szinte meg nem történtté nyilvánítani százezer boszniai és húszezer horvátországi áldozat meggyilkolását, enyhén szólva is botrányos. A háborús bűnöket tárgyaló törvényszék azonban az elmúlt évek folyamán számtalan esetben lehetett volna elfogultsággal és részrehajlással vádolható, amikor szinte zsinórban mentette fel a vérontásért hibáztatható szerb, horvát, bosnyák és albán nemzetiségű vádlottakat. Ha most is ilyen felmentő ítélet születik, akkor alighanem el kellene gondolkodni azon, hogy a hágai nemzetközi bíróságot melyik bíróságon lehetne följelenteni…

Piros-fehér-zöld – feketében

Nem lehet most nem gondolni a háborúra.  A domináns vajdasági magyar párt éppen azokhoz készül hozzákötni az ijedtében még mindig a szülőföldjén maradt délvidéki magyarság sorsát, akik mélyen hazafias főszereplői voltak a húsz évvel ezelőtti délszláv vérontásnak.

A fővárosi szerb sajtó már hónapokkal ezelőtt megszellőztette a hírt, hogy a magyarok vezérpártja a radikálisokból időközben haladókká idomult és vedlett, véres háborúban szocializálódott politikusok pártja irányába kacsintgat. A titkosnak mondott tárgyalások folytatását a VMSZ elnöke akkor még hevesen tagadta. (Nyilván eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az óbecseiek egy renitenskedő csoportját éppen a haladókkal való szövetkezés miatt zárták ki korábban a párt soraiból.) Utána viszont, a verbászi választásokat követően kijelentette, hogy a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség potenciális partnerek lehetnek valamikor a jövőben. Nos, ez a jövő alighanem már megérkezett. Ez a jövő immár jelenné lett.  

Eljött hát az ideje annak is, amit a pártvezér már évekkel ezelőtt megjövendölt: ha az érdekeik úgy kívánják, akkor akár a fekete ördöggel is hajlandóak lesznek szövetkezni. Rosszul állhatnak a fejünk fölött a csillagok, mert ez most alighanem szó szerint megvalósult. Akikhez kötik a vajdasági magyarok sorsát, azok valóban feketék. A múltjuk is, a lelkük is koromfekete. Gonosz és gyalázatos érdemeiket a háborúban szerezték, jobbára öldökléssel meg fosztogatással.

Minderről azonban mintha már megfeledkeztünk volna. Mintha súlyos amnéziába ájult volna a vajdasági magyarság. Mintha már nem is emlegetnénk a kilencvenes évek legelején kirobbant, öt éven át tomboló háború szörnyűségeit. Mintha megfeledkeztük volna a harctérre hurcolt vajdasági magyar sorkatonákról és tartalékosokról, meg a lecinezett bádogkoporsóban hazaküldött áldozatokról. 

A VMSZ politikusai fészkelődnek, helyezkednek. Valahol és valahogy csak el kell tölteniük az időt addig, amíg majd a jól végzett munka után a megérdemelt nyugdíjba vonulhatnak. Akinek pedig vajmi kevés esélye van arra, hogy a soron következő választásokkor ismét a tartomány legmagasabb székébe telepedhessen, annak már jó előre ki kell szemelnie magának a következő fotelt, amelybe belecsücsülhet. A vérbeli politikus már csak ilyen: ahogy gyarapodik a hatalma, azonmód terebélyesedik a saját jelentőségébe vetett hite is.

A politikusokat megértem. Iparkodnak az esőárnyékot jelentő ernyő alá húzódni. Nem nézik, milyen színű és milyen anyagból készült az esernyő, csak az a fontos, hogy megvédje őket az elázástól. Hatalmi, uralkodási idejük arasznyi megtoldása érdekében mindenre képesek. Népirtáson edződött háborús bűnösökhöz csapják a vajdasági magyarságot, és azt mondják önelégülten, hogy ez jó így, hogy ez rendben van. Épp csak a párt tagságát nem értem. Nem sír a lelkük és nem háborog a gyomruk?

Elbódítják az embereket még egy ideig a választásokkal és az azt követő csodavárás időszakával, de előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ébredés. Vajdaság kormánya is, a tartomány vezetősége is ebsorsra jut. Ahogy növekszik a nyomás, a szociális elégedetlenség, nálunk is fölüti majd a fejét a boszniai szindróma.

A politikusok persze úgy tesznek, mint azt Faludy György írta egykoron:„Pártjelvénnyel akarják feltartani a ránk omló eget.” A jónép meg? Semmi sem függ tőlünk, semmi sem múlik rajtunk, csak éppen mi fogjuk a végén kifizetni a számlát.

Szabó Angéla

PUTYINIZÁLÓDUNK(?)

Mindennapi riadalmaink (I.)

Nem teljességgel értelmetlen időtöltés: egy-egy meddő órán számba venni és lajstromozni, miféle válogatott, hátborzongató szörnyűségekkel riogatnak bennünket mostanában. Festik az ördögöt a falra, szítják a félelemérzetet és vizionálják a mind közelebb settenkedő katasztrófát  -- jó nevű tudósemberek, alig kompromittálódott politikusok és szavahihető helyzetelemzők  egyaránt. Persze a genetikailag optimisták meg a vakok közötti félszeműek – akik a padlás létráján felfelé igyekvő macska szájában lévő papagájtól tanulták el a „mindhalálig derűlátást”, azok -- csak lazán legyintenek, kijelentvén, hogy a vészjóslók egytől-egyig feltűnési viszketegben szenvednek, szenzációt hajhásznak és csak filléres poénszerzésre gyúrnak.

Kinek a pap, kinek a paplan! – mondhatjuk erre, kifordítván a szólást, én magam azonban mindig is vonzódtam a csordaszellemben nevelt nyájból kirikító fekete bárányokhoz, akik időről időre homlokegyenest mást mondanak, mint amit általában hallani szeretnénk. Nem színezik újra a megszenvedett múltat, nem rejtik sokat sejtető cifra paraván mögé a jelent és azt sem ígérik, hogy egyszer majd mindannyiunkra szép holnap vár. Pedig ők is tudják, hogy a remény hal meg utoljára, minként azt is, hogy ez csakis úgy lehetséges, hogy: maga a remény a gyilkos.

Kishazánkra szűkítve le a nagyvilágot: úgy tűnik, mintha Szerbia egyirányú menetjegyet váltott volna, egyenesen a múltba. Vissza. Hátrafelé. Az Európai Unió és a nagy orosz testvér közötti kötéltánc mutatványa ugyanis nagyon a végéhez közeledik. (Már csak néhány tyúklépés…) Aminek hátat fordít, az végérvényesen mögötte marad. Ami felé pedig egyre kétségbeesettebben evickél, az lesz majd az előre borítékolt veszte.

Valójában mivel is riogatnak bennünket a vijjogó vészmadárkodók? Például azzal, hogy ha Szerbia továbbra is folytatja az utóbbi időben erőteljesen meglódult intézményesített hátraarcot, akkor menthetetlenül bezárkózik és elszigetelődik az ország. Lazán „So long!”-ot mond Európának és dölyfösen visszamasírozik a dicső kilencvenes évekbe. Ott meg aztán szépen (el)putyinizálódik és (el)militarizálódik. Márpedig e csábos páros(ítás)ból csak az egyik is kész Istencsapás, hát még így beduplázva! (Ezer a szerencse, hogy nem egyenesen Észak-Koreát tartjuk a másolandó mintának, a követendő példaképnek!)

Orosz (ó, rossz!) mintára fogunk tehát berendezkedni. Ha igaz az, hogy a hatalmas testvérbátyánk országát fele részben mindmáig a szilovikok irányítják, akkor hamarosan nálunk is nagy becsben tartják majd a katonai múlttal rendelkezőket, akiket potenciális káderjelöltekként hoznak majd forgalomba.

 

Hogy mi minden bajjal jár az, ha a nemzeti-szocialista (délibábos álmaiban még mindig nagyszerb) Szerbország végérvényesen az oroszosodás útjára lép, azt majd nyilván csak az önkirekesztés és az önként vállalt remeteség éveiben fogjuk igazán megtapasztalni. Miként azt is, hogy ha Belgrádban majd havazni fog, nem mondhatjuk, hogy „esik a hó”, mert mást fog előírni a rendelet. Talán azt, hogy: sztálingózik… 

Egy biztos: teljes körű állami irányításra, ebből következően pedig totális ellenőrzésre lehet számítani. Politikában, gazdaságban, pénzforgalomban… 

Ennek folyományaként pedig kíméletlen felelősségre vonásra és újabb tisztogatási hullámra. Előkotorják a régi slágert és lefújják róla a port. Szófogadatlanság, engedetlenség vádjával kisöprik a legkeményebb hierarchia szerint szerveződött „rendszerek” (a hadsereg, a rendőrség és az igazságszolgáltatás) legeldugottabb szegletében meghúzódó nem szerb nemzetiségűeket. (Azt a keveset is, aki még megmaradt.) Ugyanakkor a saját fajtájúakkal sem bánnak kesztyűs kézzel. És akadnak majd közöttük jól ismert nevek is. Például politikusok. Olyanok, akik emberemlékezet óta megrögzött bűngyűjtőnek számítanak. Akiknek máris kivan a száz fekete pontjuk. Tehát simán megbilincselhetők és büntethetők. Nemhogy lázadás, lázongás, de még ellenvetés sem lesz, mert aki kekeckedni próbál, arra menten rásütik a bélyeget, hogy „szemét besúgó” vagy „mocskos hazaáruló”, az ilyet pedig tűzzel-vassal kötelező irtani.

Szólásszabadsággal kacérkodó sajtóra akkor már végképp nem lesz szükség, mert megírni majd semmit sem lesz szabad. Amit viszont szabad lesz, azt meg nem lesz érdemes.

Némileg sarkítva: olyan zűrzavaros és félelemmel terhes, rendkívüli állapotfélére fog hasonlítani az egész szerbiai metamorfózis. Az eleddig demokratikusnak hazudott társadalom romjain egy új Babilon épül. Amolyan neosztálinsta. Putyinista. Jólét, szabadság, friss levegő: ništa. 

Hogy ez mind illogikus meg anakronisztikus?! De nem a riogatóink szerint.

Szabó Angéla

Az "orosz" meteorit húsz hirosimai bombával ért fel

Foto: The Times UK

Legalább hússzor több energia szabadult fel az Oroszországban a pénteken Cseljabinszk körzetében becsapódott meteorit felrobbanásakor, mint a hirosimai atombomba felrobbanásakor - közölte pénteken az amerikai űrkutatási hivatal (NASA).

A NASA számításai szerint a meteorit széthullásakor okozott robbanás ereje 300-500 kilotonnás atomtöltet robbanóerejének felelt meg. A meteorit mintegy 15 méter átmérőjű volt, óránkénti 64 ezer kilométeres sebességgel hatolt be a légkörbe, és 19-24 kilométeres magasságban hullott darabokra hatalmas robbanás kíséretében - közölte az amerikai űrkutatási hivatal.

A cseljabinszi megye vezetője közölte szombaton, hogy mintegy százezer háztartásban okozott károkat a meteorit becsapódása, összesen 524 ember sérült meg a meteorit becsapódásának következményeként, közülük 82-en gyerekek és két embert az intenzív osztályon ápolnak.  

A Russia Today orosz hírportál meg nem erősített forrásokra hivatkozva azt írja, a meteoritot egy légvédelmi egység megsemmisítette, a darabjai pedig 20 kilométeres körzetben szóródtak szét.

MTI - NASA- The Times - Russia Today