A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön IV.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart.

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve – csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam.

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

– Nem.

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja?

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt (26 000 forint) , most kereken 15 000 dinárt kapok (42 000 forint).

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel.

Most ki(k) a besúgó(k)? 

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, 

csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni: 

„Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, 

milyen munkái várnak közlésre?

Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön III.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)

Börtönélet

Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”

Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.

– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.

Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében? 

– A titói szerb nacionalizmus.

Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?

– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.

Tagja volt Ön a kommunista pártnak?

– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.

Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?

– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.

Látogatót mikor fogadhatott először?

– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.

Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?

– Nem, senki.

Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé? 

– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.

(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?

Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.

Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön II.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (II.)

Aki tapsolt a síri csendben

Vicei Károlynak két olyan ügye volt, ami miatt perbe fogták, az egyik bírósági eljárást 1976-ban tartották, a másik 1987-ben zajlott. Ő csak úgy nevezi őket, hogy a „színpados” és az „országdarabolós” per.

Zentán mindig sokrétű és színvonalas volt a művelődési élet, már akkoriban is erősnek számított a diákszínjátszás, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéről rendszerint győztesként tértek haza az ifjú műkedvelők, akik egy idő után valami egészen újat szerettek volna létrehozni, ez lett volna az úgynevezett Zentai Kísérleti Színpad, amelynek megalakulásakor kezdődtek az igaz bonyodalmak. Erről beszélgetünk Vicei Károllyal a továbbiakban.

– 1975 szeptemberétől járogattunk be a művelődési házba, csütörtökönként Gordán Magdolna igazgatónő irodájában gyűltünk össze, tervezgettük a színpad létrehozását. Alapszabályt, programot írtunk, valójában még el sem jutottunk magáig a színpadig, az igazi próbákig, épp csak kijelöltük, mely darabokat fogjuk majd játszani. Gordos Jenő barátom, a későbbi „bűntársam” akkoriban tért haza külföldről, mert honvágya volt, és ő is csatlakozott hozzánk. Együtt szövögettük a terveket.

Hogy lett belőle mégis két év börtön?

– Magam sem akartam elhinni, úgy gondoltam, ez valami félreértés, tévedés következménye, és majd gyorsan tisztázódik az ügy. Szent meggyőződésünk volt, hogy a kultúra jó dolog, azzal foglalkozni nem számíthat vétségnek, bűnnek.

Gondolom, voltak árulkodó jelei annak, hogy valakik ezt nem nézik jó szemmel.

– A csütörtöki összejöveteleken sok diák vett részt, őket a tanáraik megfenyegették, például az akkori honvédelemtanár.

Mit kifogásoltak?

– Azt mondták, hogy ez egy lázító, felforgató társaság, s hogy én ezt a gyülekezetet arra használom fel, hogy – mint Szókratész – megrontsam a fiatalokat. Jelezték azt is, hogy Gordos Jenőt hagyjuk ki a szervezkedésből, mert usztasa kém...

Én akkor pályakezdő általános iskolai magyartanár voltam, másfél éve tanítottam. December elején egy nap kihívtak a tanteremből, mert két szabadkai államvédelmis jött értem, bevittek a helyi rendőrállomásra, és egy órán keresztül faggattak. A végén megkérdeztem, hogy nem jó ez, amit mi csinálunk. De jó, mondták, csak csináljuk tovább. Éppen meghívásunk volt Budapestre, a Fiatal Művészek Klubjába, és nagyban készültünk a Híd című folyóirat novemberi számának zentai bemutatójára. Mi voltunk a rendezvény házigazdái, ez is szúrta a szemüket. Azt mondták, hogy módjukban áll, akár be is tilthatnák az irodalmi estet, de ők mégis engedélyezik a megtartását. A lap akkori főszerkesztője, Ács Károly nem is jött el az estre. Pedig hatalmas volt az érdeklődés, ezren összejöttek, nem fértek be a Royal Vendéglő kistermébe, a közönség fele kinnrekedt az utcán…Lement a bemutató, Pestet is megjártuk, és még az új évben, január első csütörtökén is találkoztunk. Tizenharmadikán, épp a pravoszláv újév napján megjelent az ajtóban két rendőr kíséretében az az idős nyomozó, aki korábban már iskolában is felkeresett. Bevittek a rendőrség épületébe, estig faggattak, aztán elég látványos kísérettel Szabadkára szállítottak. Az úton mindvégig olyan érzésem volt, hogy nem csak engem hoztak be, hanem a társaimat is. Mire felocsúdtunk, már a börtönben találtuk magunkat. A kilincs nélküli cellaajtó látványa minden kétséget eloszlatott.

Náluk is tartottak házkutatást, és ugyanúgy Gordos Jenőt és egykori tanáromat, Benes József festőt is letartóztatták. Miután három napig vizsgálgatták a semmit, megkérdezték tőlem, hogy van-e a birtokomban valamilyen betiltott újság. Mondtam, hogy van, ugyanis az Új Symposion 76. és 77. számát (mindkettőt egyszerre nyomtatták, de a második még nem került terjesztésre) 1971 nyarán valóban betiltották két cikk miatt. (Én akkor már évek óta terjesztője voltam a lapnak.) A Mindennapi abortusz címűt egy Rózsa Sándor nevű zentai harmadéves egyetemista írta – egyébként ez volt az első írása a lapban –, aki Újvidéken tanult, a másikat pedig Miroslav Mandić Vers a filmről címmel. 1972 elején zajlott a perük, aminek az lett a vége, hogy Rózsa Sándorta humoreszkje miatt (amelyben a vád szerint sértegette a baráti afrikai országokat, Kínát meg Tito elnököt) három év szigorított börtönbüntetésre ítélték. Miroslav Mandić egy év szigorítottat, Tolnai Ottó főszerkesztő pedig, akit mindkét cikk közlése miatt bűnösnek találtak, két évet kapott. A hatalomnak nem volt elég a két lapszám betiltása, a rebellies „elkövetőket“ példásan meg is kellett büntetni. Én is jelen voltam a tárgyaláson, és miután kihirdették az ítéletet, a síri csendben elkezdtem szaporán tapsolni.

Mert úgy gondolta, hogy „bizonyos helyzetekben a tiltakozásnak nincs más módja, 

mint a tüntető helyeslés...”

– Valakik ezt nyilván megjegyezték, mert az én ítéletem megindoklásában az állt, hogy a színpadszervező diákok körében azt mondtam, hogy Rózsa Sándor „fasza gyerek“, vagyis ezt az elvetemült alakot körmönfont módon megdicsértem. Ezért a két szóért kaptam két évet.

Ki volt ez a Rózsa Sándor?

– Egy nyurga, szikár, sovány alak, számomra nem volt szimpatikus, de elég szép karriert csinált, szerkesztő lett a Képes Ifjúságnál, és ő volt a szervezője az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű rendezvényeinek. A tárgyalás után, mivel volt útlevele, azonnal meglépett, kiment Németországba. Most is ott él.

Akkor ő megúszta a börtönt...

– Ültünk mi helyette is. A tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után megszületett ítélet szerint Gordos Jenőt is, engem is két-két év elzárásra ítéltek. Gordost azért, mert külföldi újságokat hozott be az országba, amelyek nem dicsőítették a jugoszláv szocializmust. Benes Jóskát három nap után kiengedték, és rémületében azonnal Magyarországra menekült. A szabadulásunk után nem kaphattunk útlevelet, én tíz éven át hiába kérelmeztem. Gordos megunta a várakozást, 1985 nyarán meglépett. Van egy közös fényképünk, amit talán két héttel a távozása előtt készített rólunk Szilágyi Lenke magyarországi fotóművész. Ez a felvétel került a 2016-ban megjelent Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvem borítójára.

Fekete-fehér kép, első ránézésre is sokat mond: társa kezében sarló, az Önében kalapács... Gordos Jenővel megmaradt a barátság? Mit tud róla?

– Azóta is Magyarországon él, de nem ápoljuk a kapcsolatot, időközben eltávolodtunk egymástól.

Az említett könyvében azt írja, hogy: „A bírósági szomorújátékot megelőzően pszichiátriai megfigyelésre szállítottak őreink, hogy vajon ép ésszel váltunk-e politikai bűnözővé.”

– Az elmegyógyintézetben dr. Ungár Pál és dr. Szakács Ferenc provokált bennünket.

És mi lett a modern színháznak a sorsa?

– Mikor már bent voltam a szabadkai börtönben, úgy egy hónap után előfizethettem néhány újságra. Akkor olvastam, hogy a Zentai Kísérleti Színpad topolyai előadása a résztvevők elfoglaltsága miatt
elmarad –, de arról, hogy a fő szervezőket börtönbe csukták, egy szót sem írtak.

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön

Beszélgetés Vicei Károllyal (I.)

Vicei Károly irodalmár, a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként a hét elején az anyaországban állami kitüntetésben részesült, Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Ennek ürügyén kerestem fel azzal a kéréssel, hogy beszélgessünk egy jót a múltról, mert a mostani fiatalok nem ismerik az életútját, a történetét, nem tudják, hogy miért fogták többször is perbe, miért ült két évet börtönben, miért volt két évtizeden át munkanélküli, miért nem kaphatott a végzettségének megfelelő magyartanári állást, miért nem válthatott tíz évig útlevelet, miért ítélték hallgatásra, miért nem jelenhettek meg itthon írásai, könyvei…

Aki épp csak felületesen ismeri, könnyen azt gondolhatja, Vicei Károly egy olyan ember, aki világéletében mindig kereste a bajt – és időnként meg is találta. Az ugyancsak börtönviselt „temerini fiúk” esetével kapcsolatban állapította meg egyikük 88 éves nagymamája: ha az esti csavargás meg italozás helyett templomba jártak volna, ez nem történt volna meg velük. Helyes, szimpatikus érvelés, ámdeviszontellenben a zentai író/magyartanár esetében mégsem jelenthetjük ki azt, hogy jobban tette volna, ha nagy ívben elkerüli nem csak a szülővárosa művelődési házát, hanem még az újvidéki Forum-házat is, mert akkor az írásait is másvalami ihlette/szülte volna, nem a peres eljárások, nem a börtönélet, nem a színpadalapítás, nem a lázadás, nem az ellenzékiség és nem is a mellőzöttség. Bár több alkalommal is mocskos módon elbánt vele a politika, nem fűti bosszúvágy, nem követel elégtételt, a gyűlölködésnek a legparányibb atomját sem fedeztem fel benne. Hetvenöt éves, higgadt, szelíd, derűs és temérdek még a terve, a megírnivalója.

Mindössze kétszer találkoztam vele, akkor is véletlenül: először a csantavéri kirakodóvásárban, ahol az azóta már jobb életre szenderült országos cimborájával, az általa legkiválóbb délvidéki magyar költőnek tartott Gulyás Jóskával használt könyveket, újságokat árult, és egy piros színű tompa faceruzával Harmath Dávid aláírással firkantott is pár sort az ajándékba adott lap címoldalára, másodízben pedig Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, amikor a másik örökbaráthoz, Tari Pistához toppant be, gondolom, alkotásról meg kamasz lányokról sutyorogni.

Most az volt hozzá a legelső kérdésem, hogy miért vette át a kitüntetést, miért nem utasította vissza. Ezzel a jócskán megkésett megtiszteltetéssel – amit csak 75 éves korában érdemelt ki – most aztán minden bűnünket, vétkünket jóvátettük? Minden rögöt elgereblyéztünk? Fátylat hajítunk a múltra, és kezdünk egy új lapot, új sorral, nagybetűvel? Morfondírozhatott volna ekképpen is: eddig is itt voltam, tudtatok rólam, húsz éven át hányódtam-vetődtem, ha ki akartatok tüntetni, lett volna rá időtök is, alkalmatok is bőven – egy kis pénzecskével járó díj az ínséges időkben még az anyagi helyzetemen is lendített volna – ne akarjatok vénségemre kiplecsnizni, most már ne adományozzatok semmit, nem kell, adjátok másnak, úgyis sokan lesik, várják – enélkül is tudom, hogy mennyit érek…

Úgy gondolom, talán ez le(hete)tt volna egy igazi, örök ellenzékihez illő magatartás…
Vicei Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy a kitüntetést visszautasítsa. Fogalma sem volt róla, kinek juthatott éppen ő az eszébe, ki javasolta, ki volt a felterjesztő. De tulajdonképpen édesmindegy, túlságosan nem is érdekli.

– Nem sértődik meg – kérdeztem –, ha elmondom, hogy milyen „hasonlat” jutott eszembe, amikor a hírről értesültem? Akkor jó. Úgy viselkedik az ember, hogyha ott tapintják, ahol a hiúság rejtőzködik benne, hogyha a gyengéjét gyengéden megcirógatják, mint a kiskutya, amikor a hasát vakargatják: összehugyozza magát. Ha ütik-verik, azt valahogy csak kibírja, de ha a hatalom teszi neki a szépet, akkor képtelen ellenállni, olyankor ellágyul.

Nem sértődött meg. Na, de mi ez ahhoz képest, amit a legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula fogalmazott meg a magyar ember rendjelkórságáról! És éppen a friss ezüstkeresztes Vicei Károly hívta fel rá a figyelmemet. Olyan zseniális szöveg, hogy tanítani kellene. Részlet a Jegyzet Tisza gróf rendjeleihez című írásból:

A vidéki úriházak arcképalbumában még láthatók a zekszeres vagy Ferenc József-szakállas, magyar ruhás férfiak, akik meghatott, szinte lelkészi ábrázattal állottak a fotográfus csöve elé, amikor először tűzték mellükre a rendjelet, amelyet kortesfogásért vagy pénzért, negyven-ötven esztendei közszolgálatért vagy hű kormánypártiságért kaptak a megyei főispán előterjesztésére.

Milyen áhítatosan állonganak, kezükben bársonytokos karddal, kucsmával, megberetválkozva simán, pomádéval megfésülten, mellükön a király rendjelével, néha csak egy koronás arany érdemkereszttel, máskor a Ferenc József-rend jelvényével. Határozottan "jól festettek" ezek a parókás vének a régi arcképalbumokban, megyei gyűlésen, esküvőn vagy a ravatalon. A Dumas-regénybeli szikár öregúr a becsületrend piros gombjával nem lehetett büszkébb nemes kitüntetésére, amelyet talán valamely gyarmati háborúban szerzett, mint ezek a vidéki rendjelesek, akik bizonyosan a hálóingükön is viselték a rendjel kicsinyített példányát, holott mindenki tudta a városban, hogy egyéb érdemük nem volt, mint egy erőszakos követválasztás, midőn elnöki joguknál fogva a halottak szavazatát is elfogadták. Kivételt alkottak azok a szegény öreg tanítók, akik ezüstkeresztecskét kaptak jutalmul, miután negyven-ötven esztendeig szívták az iskola porát, hektikát köhögtek, és az öreg kabát helyett végre új ruhát varrattak a szabóval, amelyre az érdemkeresztet elhelyezhették. A tanfelügyelő rendesen királyi tanácsos lett, Lipót-érdemrendet kapott a kúriai bíró, udvari tanácsosságot a gazdag tőzsér. A királyi kitüntetés oly megszokott előléptetés volt a civil társadalomban, amint a katonai pályán természetszerű volt, hogy a főhadnagyból idővel százados lesz. Csak azok elégedetlenkedtek a rendjelek miatt, akik még egy kotillionordót sem kaptak életükben. Csak a vagabundok maradnak meg soványnak életük végéig, rendes ember hasat ereszt. Az állatok között is a kandúr az egyetlen, amely mindig egyedül jár, a juhok a pásztor felügyeletét óhajtják, és csengőt szerelnek a nyakukba. A polgári társadalom - utóvégre ez a világunk - szívesebben köszön azoknak az embereknek, akiknek fénylő rendjel van a kabátjukon (még ha mindenki tudja a városkában a rendjel eredetét), mint azoknak, akik egy poros, szürke, szétmállott ruhában öregedtek meg a társadalom nyakán, és többé reményük sincs már arra, hogy ismét divatba jöjjenek. Az öreg ember rendjele - és többnyire bizonyos koros állapotot igényelt a vidékre küldött kitüntetés - bizonyos megfiatalodást, mondhatnánk, újjászületést jelent a halálosan elkopott öreg tanítóknál, berozsdásodott tanfelügyelőknél, mogorva hivatali főnököknél. De még a zárdák kegyes fejedelemasszonyai is hosszasabban álltak tükrük előtt, ha a királyné kegyessége imazsámolyukig ért. Csak a lumpok és elzüllött kisvárosi nagyságok kiáltoznak a kocsmákban, midőn X. vagy Y. neve megjelenik a hivatalos lapban; míg a rendjeles férfiú újabb fogadalmat tesz, hogy ezentúl még kevésbé mutatkozik a csárdában, szalonkabátban folytatja életét, és postáján évekig gyönyörködik új címében... Ismertem egy költőt, aki még azt is a névjegyére nyomatta, hogy: a Petőfi Társaság tagja.

Magyarországon az öreg Tisza Kálmán idejében mutatta meg a középosztály, hogy milyen bolondja a rangnak, a rendjelnek. Ordó azelőtt Bécs levegőjében hervadozó magyar mágnásoknak és háborút viselt katonáknak a mellén mutatkozott. A táblabíráknak, ügyvédeknek, tanároknak nemigen jutott eszükbe, hogy munkásságukért az önmegelégedésen kívül egyéb jutalomra is számíthatnak. Még Deák Ferenc is csak a nemzet háláját várta koszorúnak. A magyar polgári osztály pedig kiegyezett abban, hogy egy gróf néha kezet fogott vele. Ocskay generális nyakban viselhető császári aranylánca, amelyet az árulásért kapott, iskolai tanítás volt. Rendjeles nagyurakat nem is igen vették igazi hazafinak. A mindennapi keserves magyarnak eszébe sem jutott, hogy Bécsből várja a boldogságot.

Tisza Kálmán ébresztette fel a magyarokban a rendjelek utáni áhítozást, mert a bihari nemes igen jól ismerte nemzetét, tudott a magyarok végtelen gyöngeségéről, hiúságáról és lojális áhítatáról. A királyi tanácsosok az ő idejében szaporodnak el, rendjelek kerülnek kereskedők, fiskálisok, alispánok mellére. Mindegyik ordó, amely a Tisza kezén át gurul Magyarországba, egy újabb oszlopot jelent az egykori szabadelvű pártnak. Elvek, meggyőződések, hitvallások kerülnek szegre, ha egy kis keresztre mutatkozik kilátás. A forradalmi vértanúk fiai nemegyszer végképpen beadják a derekukat egy bécsi simogatásra. Nyakas kurucok átszöknek az ellenfél táborába, midőn lovagkereszttel csalogatják őket.

A kutyabőr pénzért kapható ez időben. A választások rengeteg összeget emésztenek fel; legendákban élnek manapság az egykori követválasztások, mikor szekérszámra küldik le a bankót az adóhivatalhoz. Mondják, hogy ötven- vagy százezer pengőért magyar nemes lehetett, akinek ez volt a vágyódása. Negyedmillióért báróságot vásároltak sok mai bárói családok megalapítói. Ára van az udvari tanácsosságnak, liferánsi címnek, a "tiszteletbeli" állásoknak. A pártkassza ette a pénzt. És a magyarok még inkább szomjúhoznak a különböző címek után. Régi politikusok hagyományai szerint az asszonyok mohóbbak voltak a férfiaknál. A hiúság országa Magyarország, ahol mindenki eladó egy fénylő ordóért. Becsületben megvénült, elhízott és nyugodt lelkiismeretes férfiak megtántorodnak életük vége felé egy üres címért. A meggazdagodott nagyvállalkozók csaknem az eszeveszettek módjára hajszolják a királytól eredő kitüntetést, midőn pedig már a csehországi fürdők sem tudnak segíteni az emésztésükön. A legegyszerűbb polgár is tisztában van a különböző rendjelek heraldikájával és egyéb jelentőségével. A Ferenc József-rend lovagjai a nyolcvanas években arról leveleznek egymással, hogy nem kellene-e valamely hivatalos díszöltönyt viselni vasárnaponkint, mint az osztrák államhivatalnokok? Csak a hátramaradottak aggódnak, hogy mi történik a rendjellel a halálozás után. Ügyes szélhámosok és komoly ügynökök settenkednek a gazdag emberek körül, vajon mit lehetne eladni a pénzzel jóllakott kufárnak vagy bankárnak.

Így volt ez, míg a középosztályban lassankint mindenki hozzájutott a maga kitüntetéséhez. Egyetlen marad a történetben Justh Gyula, aki lemond az excellenciás titulusról.

Napjainkban, midőn a rendjelek fénylő csillagai, a tölgyfalombos kitüntetések Bécsből, Berlinből, Szófiából, valamint Konstantinápolyból egyenesen a csataterekre veszik útjukat, az otthon maradott polgári társadalom már két esztendeje számítgatja magában, hogy ki milyen rendjelet kap a jutalomkiosztás, a béke napján. Vannak csalhatatlan tudósok, akik mindenkinek pontosan megmondják, hogy milyen fokú kitüntetésre lehet igénye a háborúban elkövetett tevékenységéért, ugyancsak a börtönben töltendő éveket is ki lehet számítani. A polgári társadalom - a "hinterlandban" - e különös esztendőkben csaknem két részre oszlott. A társadalom egyik felét apránkint bezárják, a másik felét majd a mártírok koszorújával ékesítik.

És talán sohasem álmodtak még Magyarországon annyit a rendjelekkel, mint 1917 januárjában, midőn új király lépett a trónra. Körülbelül úgy tűnik fel a helyzet, hogy csaknem mindenkinek van valamely álma, amely ordó alakjában megvalósulhat. A legkisebb embertől a legnagyobbakig igényt jelentenek be a sorsnál, főispánnál, miniszterelnöknél a kitüntetéshez, amely nézetük szerint őket megilleti. Kiderül, hogy mindenki vár valamit azon skála szerint, amelyet még a meghalt Ferenc József életében megtanultak a hivatalokban, irodákban, fantáziákban.

Miért ez a mohó várakozás, amely az emberek lelkét eltölti? Az éhség és uzsora éveiben mennyiben lehet vigasztaló kincs egy kis vagy nagy rendjel? Mit pótolhat egy kereszt a mellen az átszenvedett fájdalmakért, veszteségekért, nélkülözésekért?

Magyarországon Ferenc József halála óta egyebet sem kombinálnak a hazafiak, hogy IV. Károly milyen kitüntetést akaszt a kabátjukra. A hivatalos lapot sohasem forgatták annyit, és a rendjelesőt a gyermekek karácsonyi reménységével várják szerte az országban. Papok és tanárok, végrehajtók és alispánok, biztosok és polgármesterek pontosan megálmodták már a keresztet vagy medáliát, amely útban van. Még egy-két nap, és már közli a hivatalos lap a listát. Csak meg ne haljon addig senki az országban.

SZABÓ Angéla

Mi magyarok szabadságszerető nép vagyunk

"Mi magyarok szabadságszerető nép vagyunk, ezért jól lehet minket mozgósítani az olyan fogalmak mentén is, mint például szólásszabadság, tudományos szabadság, tanszabadság. Ezért ördögi, amikor mintegy árukapcsolással, a szabadság hívószavaival adják el a kényszerítő eljárásokat. Megtévesztik a jó szándékú embereket, akiket valamilyen szabadság mentén mozgósítanak, de valójában a tömeges migráció elősegítése, a magyar határzár lebontása és Magyarország migránsokkal elárasztása érdekében használják fel őket.”

"Figyeljük meg, hogyan kerül egyazon elítélő határozatba az oktatási szabadsággal és más szabadságokkal, emberi jogokkal kapcsolatos kritika és azon tény elítélése, hogy Magyarország következetesen ellenáll a bevándoroltatásnak. Hasonlóképp figyeljünk fel arra, hogy a budapesti
tüntetéseken az Oktatási szabadságot! táblák mellett hogy jelennek meg a "Bontsuk le a kerítést!" és hasonló jelszavak."

Morvai Krisztina

A Muravidékről elhurcolt magyarokra emlékeztek Szlovéniában

Foto: hirado.hu

Olyan világot kell teremtenünk gyermekeinknek, ahol közép-európai szomszédjaink hősei többé nem ellenségeink, hanem bajtársaink, igazi szövetségeseink - jelentette ki Kövér László szombaton a szlovéniai Maribor közelében fekvő Spodnja Volicina temetőjében a Muravidékről a jugoszláv hatóságok által 1945-ben ide internált csaknem 600 magyar emlékét őrző kopjafa avatásán.

Az Országgyűlés elnöke kifejtette: csak szövetségben nyílik esélyünk közösen megküzdeni az előttünk tornyosuló gazdasági és társadalmi gondokkal, "szülőföldünkön megmaradni szlovénnak és magyarnak, megőrizni nemzeti kultúránkat és nemzeti államainkat az európai közösségi térben".

Úgy fogalmazott, hogy Közép-Európa népeinél és országaiban a nehéz történelmi örökség miatt "a közgondolkodásban, a társadalomlélektanban a szembenállás kísértése ma is sokszor, sok helyen erősebb, mint az egymásrautaltság ösztöne". A huszadik században "két világháborúval, határmódosításokkal, kommunizmussal, kollektív megbélyegzésekkel, megtorlásokkal és kitelepítésekkel sújtott térségünkben" még mindig sokan gondolják úgy, hogy ők csak hősök lehetnek, a szomszédjaik pedig csak legyőzendő ellenségek.

Kövér László szerint ez téves gondolkodás, mert hőseink és ellenségeink "történelmi mércével mérve nem ritkán mindannyian áldozatoknak bizonyulnak". Annak a gondolkodásnak az áldozatai, amely "nem ismeri fel a közös földrajzi, történeti, gazdasági és kulturális gyökerekben fogant közép-európai egymásrautaltságunkat", nem ismeri fel a mindannyiunkat fenyegető veszélyeket, de az együttműködés lehetőségét sem - mondta.

A házelnök emlékeztetett, hogy a korabeli jugoszláv politikai rendőrség által 1945-ben internált csaknem 600 muravidéki magyar mellett 1941-ben a korabeli magyar hatóságok ugyanerről a tájról ugyanannyi szlovént internáltak, mert hasonlóképpen ellenségnek tekintették őket. A magyar hatóságok 1942-ben betolakodóknak tartották a Trianon után betelepült szlovéneket, a jugoszláv hatóságok pedig 1945-ben hűtleneknek a magyarokat.

"Mindezt azért, mert az első világháború lezárását követő határmódosításokkal nagyhatalmi érdekek szerint szembefordították egymással a térség nemzeti közösségeit annak érdekében, hogy gazdaságilag és politikailag alárendelhessék és uralhassák Közép-Európa országait" - mondta a házelnök.

Milan Brglez, a szlovén nemzetgyűlés elnöke megemlékezésében azt hangsúlyozta, hogy évtizedekig nem ismerték be vagy nem is tudtak arról, hogy a második világháborúban átélt borzalmak után nem a remélt békés időszak következett be, hanem a bosszúvágy miatt koncentrációs táborokat hoztak létre Szlovénia területén. Az 1945 júniusában Hrastovec mellett kialakított tábor is egyfajta figyelmeztetés, hogy milyen mély "civilizációs szakadékba ránthatja az embereket a bosszúvágy" - mondta.

Az, hogy hosszú évtizedekkel a szörnyűségek megtörténte után emlékezhetünk az elhurcoltakra, a megbékélés jelképes eseménye. "Üzenet, hogy az erőszak és az intolerancia rombolja az együttélést", de egyben arra is figyelmeztet, hogy "a múltra való visszaemlékezés ne válasszon szét bennünket a jövőnk építésében" - hangoztatta a szlovén politikus.

A Spodnja Volicina temetőjében felállított kopjafa avatását követően Kövér László házelnök, valamint vendéglátója, Milan Brglez Horváth Ferenccel, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzetiségi Közösség elnökével, illetve Göncz László szlovén parlamenti képviselővel közösen koszorút helyezett el a közeli Hrastovec várában két éve avatott, ugyancsak az internált magyarok előtt tisztelgő emléktáblánál.

A megemlékezések után Kövér László tárgyalást folytat Milan Brglez szlovén házelnökkel, majd a magyar kultúra napja alkalmából ünnepi beszédet mond és nívódíjakat ad át a lendvai színház és hangversenyteremben.

MTI

A csókai „fecli” - 李外匯券!

„A kutya nem kutya, 
aki a saját gazdáját megharapja.”

                             Szólás-mondás

A kocsordi nép szólás mondásait olvasgattam, amikor is egy „fecli” a kezem ügyébe került. E „Fech-Lee: 李外匯券”, nem kínai papírárus, hanem komoly üzenetet hordoz magában! A megszólításnál talpra álltam, mert úgy illik: MAGYAROK! Gondoltam most jön a himnusz mint, amikor vacsoraközben jó szájízzel, -fogyasztás közepette a férfikórus rázendített némi kisüsti elfogyasztása után a himnuszra, mert azt gondolták, hogy annak most ott a helye..., mit volt mit tenni zsíros arcpírrel, teli-szájjal, hasbeszélve elmormogtuk, amit kellett..., de barátom helyretette ezt követően a dolgot, hogy tudni illik mi illik! A himnusz nem népdal, amit eszem-iszom közben csak úgy elénekelünk, félrészegen! Félig berúgni az meg kész kidobott pénz! Nos iszunk, vagy ordibájolunk?!

Kicsit elgondolkodtam a „fecli” formáján, csupa nagy betű, a szerző nagyon fontos gondolatait akarja tükrözni, ordibálva, hogy végre-valahára, -szerinte fény gyúljon a félrevezetett sötét lelkekben. Kicsit az irigységet érzem a sorok között, hogy az fáj legjobban, hogy ismét nem ők kormányoznak. Ti sem lennétek jobbak a Deákné vásznánál erről is megbizonyosodtunk már párszor...Az újabb pártocskák is szintén zenészek, a hatalomtól távol, ilyen magyar, meg olyan magyar, a hatalomhoz dörgölődzve, meg olyan szépen behódoló, hogy a török hódítók is megirigyelték volna Zenta városa felett enyhén kelet felé megvívott csatájuk közepette. Vót ott rácz is, aki utána „dóbár mádzsár”* lett, de még milyen!

Egy a kuckó a kemencével, hogy a szólások között mozogjunk tovább: a szegény embert az ág is húzza, meg a kutya is megugatja! Így felesleges ilyen dolgokat „legyártani”, az embereket, ez már nem is érdekli és nem is mozgatja meg. Belefáradtak a rengeteg hazudozásba, féligazságokkal való manipulációkba, megalkuvásokba, -keserűen nézik, hogy a fiatalok elmennek, mert nem akarnak konfrontálódni, nem akarják tovább a maguknak való politikusok szekerét tolni, eközben nemhogy a jelenről, hanem a jövőről is lemaradva...

Olyannyira szétesett, megtizelődött a délvidéki magyar választóbázis, hogy egy párton kívül a többinek esélye sem maradt, így az évezred győzelme ként fogják beharangozni az októberben esedékes Magyar Nemzeti Tácsnak nevezett pénzelverő szervezetben bizalmat nyerő négy negyedes abszolút többséget! Igen ez a vég vége! Demokrácia a balkánon? Ki hisz még ebben a mesében? A pici pártok meg úgy járnak, mint a kéretlen eladólány: az ablakon kérik az ajtón nem viszik!

A győzelem ittasok a hatalomtól ismét megrészegülve elüldözik a maradékot is és rá fogják fogni a világválságra, mert a győztes az tehet amit akar, még a történelmet is átírhatja, ugye ez az egyik 'izmus' legfőbb eszméje: az egyszínűség, az egyszólamúság, egy a vezér egy a zászló..., pedig amikor a kenyeret megszegtétek újra, azt fogadtátok Szent István napján, hogy védelmezitek magyar testvéreiteket, de ismét hazudtatok Isten szent színe előtt, megy ez nektek, mint a karikacsapás, mert folyamatosan másról beszélnek, mint Bodóné, mikor a bor árát kéri...Szent István a többszínűséget a többszólamúságot hirdette, aki meg másképpen vakkantott azt felnégyelte, nos ezt a részt jegyezték meg testvéreink a történelem órán...

Gondolom én a „fecli” e célból íródott a politikai boszorkánykonyhán, tényleg nem is értem miért, mert a vömödökö helyi vezetője csókos pajtása a vömöszö községi előljárójának, abba a tálba dobta a szotyoláját, amelyből előtte falatozott, azt a kezet harapta így meg, aki etette, itatta? Netalán gazdája kérte erre fel, hogy kavarjon egyet a csicsókai politikai egyszólamú poshadt-szagú állóvízen? Tudjuk a terem a bolond, ha nem vetik is! Avagy csak a figyelmét elkerülte a „hűtlen szolga” építkezés közben, mert két helyre kell figyelnie az önkormányzat is szépül, meg az otthona is újjáépül, elterelő hadművelet lenne?

Mondja ám a szólás: aki kutyával játszik bot legyen a kezében, de igen figyelmetlen az a gazda, aki közben kígyót is melenget a kebelén és azon mélázik, hogy az nem fogja megmarni, meg a kutya sem harapja meg...
Mi a legjobb ez időkben? Ebből kimaradni, mert aki korpa közé keveredik megeszik a disznók!

Megette a kutya immáron a nyarat, de a fene egye meg azt a kutyát, aki saját gazdáját megharapja!

E történet főként a kocsordi népi szólásokról szólt és másra nem használható fel, 
mese vót, talán igaz se vót..

Margit Zoltán

*„dóbár mádzsár” = jó magyar

HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!

Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.

A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.

S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.

Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.

Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.

Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.

Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.

Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.

Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.

Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…

Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.

…

Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.

Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.

Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...

A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.

Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?

A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?

Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat. 

A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…

Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van… 

Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!

Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.

Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.

Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.

  

Magyarkanizsa, 2014. március 5.

Pósa Károly

"Legyen kerek a mondatod, mert"

A minap egy blogon azt olvastam, hogy az írás fiatal szerzője – aki itt született a Délvidéken valamikor a nyolcvanas években – már a jelenlegi lakhelyén, Magyarországon sem érzi jól magát, merthogy nem tud új otthonában elfogadottságra lelni, érzi a különbséget a vajdasági, és az ottani, anyaországi magyarok között. Majd arról értekezik, nem kevés nosztalgiával, hogy 27 nép gyűrűjében Vajdaság mindig a béke és a tolerancia iskolapéldájának számított.

És hogy ezáltal mennyi mindent másképp élünk meg itt, a déli végeken, szemben az “amottal”.
Szomorú, de tanulságos kis írásról van szó.

Mégis vitatkoznék néhány megállapításával. 

Nem szőrszálhasogatás képen, de olykor fontos a részletek ismerete, hogy az - amúgy nagy téma – egésze összetettségében is érthető legyen.

Egyrészt mítosz a vajdasági 27 (!) nemzet egymás mellett éléséről polemizálni, pláne mindezt valami "békésnek" hitt mázzal kifényesítve tálalni: ilyen formában ez ugyanis nem igaz. Talán sosem volt az, hiába hívták egy darabig testvériségnek meg egységnek. Mindkettő hamisnak bizonyult. A Balkán mezsgyéjén mindig az erősebb testvér győzött, egység meg csak akkor mutatkozott, amikor erőszakkal kikényszerítette a diktatúra.

Az meg: olyan is volt. Mintha kártyavárból lehetne ostromot visszaverni…

Következményét ittuk a háborús érában. Se szeri, se száma nem volt a kihörpintett keserű poharaknak, szó szerinti feketeleveseknek.

Ma a nekünk füllentett 27 nációnak a töredéke van csak jelen, a hangsúllyal rendelkezőket pedig sajnos az egyik kezemen meg tudom számolni. Jó az, hogy mi - magyarok -  még ez utóbbiak közé tartozunk.

Egyelőre.

A rossz hírem (nagyon úgy fest), hogy a többségi nemzet mára teljes hatalmi fölénybe került, és a folyamat nem javuló, hanem reánk nézve elkeserítő következményekkel fog zárulni.
Történik mindez azért, mert a korábbi évtizedekkel (vagy akár évszázadokkal) ellentétben mára a vajdasági politikai, és a gazdasági hatalom is zömmel azok kezében van, akiknek érdekeit már nem is Újvidék, hanem Belgrád határozza meg.
Ez az igazság, akárhogy fáj. Már ez a tény önmagában megérdemelne egy mélyebb lélegzetű írást, tanulmányt, de sem a hely, sem a fölvetett téma erre most nem alkalmas.
Vissza hát a nációk kérdéséhez! 

Persze, vannak itt néptöredékek.

Még cseheket, bolgárokat is jegyez a legutolsó vajdasági népszámlálás, nem beszélve az önmagukat egyiptominak (!) vallókról. Ám ezen az alapon ma már egy kicsit nagyobb város is a multikulturalizmusával henceghetne, ha komolyan vennénk a kínai boltosait, az arab neppereket, vagy a fejletlenebb régiókból itt próbálkozó koldusokat, prostituáltakat, zsebeseket.

*

A másik szerény észrevételem, hogy pont az írásban aláhúzott különutas nemzetfelfogás vezetett oda, hogy a szerző talajtalanná válásán lamentálhasson.

Ugyanis nincs kiskapus magyar nemzettudat.

Nincs különbség a bácskai, a székely, vagy a Nógrád-megyei magyar között.

A nemzet: egy.

Oszthatatlan, akárhogy szeretünk is szórakozni a fogalmakkal.

A némi iróniával "vajdmagyarnak" nevezett jelenség egy-két nevesíthető délvidéki fejében született hagymázas kategória csupán, ami inkább a liberalizmusukról elhíresült ötletgazdák polgárpukkasztását volt hivatott kielégíteni, semmint azt valós alapokon nyugvó, komolyan vehető dolognak tekinthetnénk.

Az önmagát értelmiséginek, és magyarnak vagy rosszabbik esetben "jugoszláviai magyarnak" valló - zömmel újvidéki hangadóknak meg jól jött az igazoló formula: miként lehet föladni büntetlenül önazonosságunkat.

Mert abban a pillanatban, hogy az egységes magyar nemzeti identitását megvallaná valaki, ez a békakórus üti rá a billogot, hogy - nacionalista. Amitől szerintük csak egy tyúklépésnyire van a soviniszta, esetleg e kettő ötvözetén túl rasszista, homofób, antiszemita meg sok egyéb, amit helyhiány okán már nem taglalnék.

Ismerős a tempó, ugye?

Érzelmi alapon lehet, hogy van különbség egy soproni, meg egy temerini magyar ember között, ahogy más-más szociális-, nyelvi-, társadalmi- vagy netán vallási-, világnézeti szempontok alapján is oszthatóak vagyunk. De ez nem az identitás fogalomkörébe tartozó, azt meghatározó elementum, hanem olyan természetes dolog, mint az, hogy vannak férfiak és vannak nők.

Csínján kéne bánni a szavakkal. Időnként elég ha egyszerűen fogalmazunk.

Nem maszatoljuk el a lényeget, és a fejekben tisztább lesz a kép, ha annak fogjuk láttatni a helyzetet, ami.

Nem biztos ugyan, hogy a kapott képpel elégedettek leszünk, de legalább az igazságról fog szólni.

És az igazságnak még ma is perdöntő ereje van.

Aki a birtokában van: nem veszíthet.

Tehát mi sem.

Végszónak pozitívumként nem is rossz e konklúzió.

Pósa Károly

*A tartomány nemzetiségei (2011)[1]

szerb: 66,76% (1.289.635 fő)

magyar: 13.00% (251.136 fő)

szlovák: 2,60% (50.321 fő)

horvát: 2,43% (47.033 fő)

cigány: 2,19% (42.391 fő)

román: 1,32% (25.410 fő)

montenegrói: 1,15% (22.141 fő)

bunyevác: 0,85% (16.469 fő)

ruszin: 0,72% (13.928 fő)

jugoszláv: 0,63% (12.176 fő)

macedón: 0,54% (10.392 fő)

ukrán: 0,22% (4.202 fő)

muszlim: 0,17% (3.360 fő)

német: 0,17% (3.272 fő)

regionális hovatartozás: 1,48% (28.567 fő)

nem nyilatkozott: 4,19% (81.018 fő)

egyéb: 0,80% (15.567 fő)

ismeretlen: 0,77% (14.791 fő)

TÉNYLEG ÁT KELLENE ÍRNI A MAGYAR TÖRTÉNELMET?

A honfoglaló magyarsággal 

a Kárpát-medencébe érkező muszlimokat 

ábrázoló részlet a Képes Krónikából

A szorgos (!) kutató sokszor talál érdekes dolgokat a régi (vagy nem túl régi) könyvekben. Az így létrejövő mozaikokból aztán szép lassan összeáll egy kép…

Íme egy érdekes példa innen: Magyarország 1301–1490 – Hóman Bálintól

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0010/0030-3af.html

Egy érdekes részlet Hóman-tól:

„Géza fejedelem és Szent István király állandó békés kapcsolatok létesítésével, népük megtérítésével, a magyarországi katolikus egyház és keresztény királyság megalapításával kaput nyitottak a nyugati szellemnek és nyugati életformáknak, s végleg bekapcsolták népüket a nyugati latin-germán kultúrközösségbe.”
folytatva: „A magyar királyság minden ízében nyugati állammá, a magyar társadalom nyugati mintára szervezkedő rendi társadalommá alakult át.”

még tovább…

A nép ősi finnugor és ogur-török (bolgár) elemei a többszázados symbiosis során már régen teljes etnikai egységbe forrottak össze, de a honfoglalást közvetlenül megelőző időben a magyarokhoz csatlakozó /iszlám vallású٭/ kazár (kabar) s az új hazába keletről folytonosan beszivárgó /többnyire ugyancsak iszlám vallású٭/ besenyő, úz, kun,/egyértelműen iszlám vallású٭/ [volgai] török-bolgár és arab bevándorlók, az itt talált pannon-szlávok, tótok és bolgár-szlávok, a délvidéki és északkeleti hódításokkal magyar uralom alá került szlavón, horvát-dalmát, bosnyák, szerb, bolgár, kun, oláh és orosz népelemek, a nyugatról sűrű rajokban bevándorló német, flamand és szórványosan jövő francia (vallon), lombard-olasz telepesek tarka népe új etnikai ellentétek csíráit ültette el a magyar egység talajába. 

majd később…

„A pogány kunok és más keleti, többnyire mohamedán (izmaelita) bevándorlók hatása alatt felüti fejét újra a pogány mozgalom s új bomlasztó tényezőként hódít teret az iszlám.”

– nocsak, nocsak! Milyen érdekes, miközben a hivatalos (magyarországi, vagy magyar nyelvű) történelem könyvek (történelemoktatás) meg sem említi az Árpád-kori iszlám vallású alattvalókat, Hóman Bálint (http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%B3man_B%C3%A1lint) történészitt már egyenesen arról ír, hogy „új bomlasztó tényezőként hódít teret az iszlám” Magyarországon 1301–1490között! Bővebben persze nem ír róla, de már ez a közlés is számos, eddig a magyarországi történészek, kutatók részéről meg nem fogalmazott kérdést vet fel.

1)      Ha valóban az adott időszakban úgymond „teret hódított az iszlám” a Magyar Királyságban, ez nem egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az Árpád-házi királyoknak voltak muszlim alattvalói?

2)     Ha bizonyíthatóan élt abban a korban a Magyar Királyságban iszlám vallású népesség, (és az „teret hódított”) akkor nem lehetett jelentéktelen! Márpedig, ha jelentős, vagy jelentékeny dologgal állunk szemben, akkor az miért hiányzik a történetírásból, a történelemoktatásból?

A kérdések számát jócskán lehetne még bővíteni… de most talán ennyi is elég ahhoz, hogy megfogalmazzuk: nem kellene elgondolkodni azon, hogy a történészek, kutatók, és nyomukban a hazai közvélemény (például a keresztény Magyarországról szónokló politikusok, közéleti emberek) átértékeljék, és szorgalmazzák a történelemkönyvek átírását? Hogy a 21. században végre a történelmi tényeknek, a valóságnak megfelelően mutassák be a magyarság és az iszlám (korai és későbbi) kapcsolatát!

Akiket a téma bővebb kifejtése érdekel, azoknak ajánljuk:

Magyarok és az iszlám
Bizonyítékok az iszlám korai magyarországijelenlétére
Az iszlám magyarországi története, alegújabb kutatási eredmények fényében

(Megjegyzés: a ferde zárójelben csillaggal ٭ jelzett  beszúrások, a pontos értelmezés miatt kerültek a szövegbe!)

ED Ferenci

Író-újságíró, 

történész-kutató vagyok. 

Fáradhatatlanul kutatom a múltat, 

benne a magyarság és a török népek történetét, kapcsolatát...