Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek
Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy
errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy
gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni
készülő ukrajnai magyaroknak.
Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns
tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó
válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat
bárki emberfia.
Már az iskolában elsajátítottam a lelépés
tudományát.
Volt hogy a benyitó tanárral egy időben
ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét,
később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai,
de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.
A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett
műsorban sulykolják.
S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen,
áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt
átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.
Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor
maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után
érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és
hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról
megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az
idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára
hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba,
ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak
belehalni.
Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú
fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?
Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok
körében.
Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.
Egyrészt: Milošević óta némileg
konszolidálódott Szerbia helyzete.
Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz
polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek
ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni,
mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom
megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az
sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.
Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.
Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…
Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.
…
Annak idején, még Milosevics országrontása alatt,
amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott
a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik
államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.
Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint
hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden
legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék
főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján
Slotának a seggre esés.
Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon.
Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.
Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának
volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az
utcákon. Tito idejében reformerkedtek!
Van és volt ugyan bennük egy jó adag
nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek
ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen
vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön
irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de
jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat,
mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...
A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.
Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?
A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?
Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul
beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a
víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját
beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el
tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig
homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el
benneteket szülőföldetekről.
Mással már nemigen lehet rokonszenvüket
megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel
Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják,
kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat.
A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…
Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van…
Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!
Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.
Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.
Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.
Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a
villanyt.
Magyarkanizsa, 2014. március 5.
Pósa Károly
