- Hát maga
egy hitvány megalkuvó! Nem érti, hogy jobb állva, emelt fővel
meghalni, mint térdelve élni?
- Ó, én a fordítottját vallom. Jobb állva élni, mint térdelve meghalni, fiatal barátom.
- Ó, én a fordítottját vallom. Jobb állva élni, mint térdelve meghalni, fiatal barátom.
(Joseph Heller: A 22-es csapdája)
A gyérülő üstökűbbje, a már
szarkalábas szemű, sokat megélt kanizsaiak talán emlékeznek
arra az időszakra, amikor boldog-boldogtalan közgazdásznak állt.
Tiszát lehetett rekeszteni a sok esti iskolás könyvelővel,
pénzügyessel, irodai bonyolítóval. A hamarjában egyetemi
diplomával gyorspatkolt igazgatók, vezető pártkatonák, a
„csókai egyetemen” doktorált káderek a vállalatok élén
bizonyíthatták tudásukat. Társult Munka Alapszervezetek,
munkástanácsok, szocialista önigazgatás… Ó, ti mai idők
fiai, miről maradtatok le!...
A közgazdaságtan divatszakmának
számított. Nem mellesleg az akkori Jugoszláviában, pont ebben az
időszakban pörgött föl szédületesen az infláció. Pedig
tengernyi közgazdász szakértette. Mégis rohadt szét a rendszer.
Elvi meg pénzügyi síkon egyaránt. Ugyanis a gazdasági válság
mifelénk sosem akut, hanem penetráns velejárója maradt a
mindennapjainknak. Hovatovább elmaradhatatlan része az életünknek.
Megszoktuk. Pont úgy vagyunk vele, mint púpos ember a púpjával –
már csak azon dühöngünk, ha a tetejében még le is sántulunk…
Elnézve a jelenkori Szerbia
helyzetét: a púp, meg a lesántulás mellett egyre inkább a
mozgásképtelenség lesz úrrá rajtunk, biztos, ami biztos –
hályoggal a szemünkön.
Nem is igen jutunk előbbre.
Jancsó egyik filmjében látni a
pásztorembert, ahogy egy helyben toporog. Jól érzi magát, a téli
pusztában, süvöltő szélben is melegszik. A kép alján gőzölög
valami, aztán a kamera lemutat: a mezítlábas öreg friss
tehénlepényt dagaszt…
Hát, valahogy így dagonyázunk mi
is. Örülünk annak a kis melegnek. A szagot már régen bírjuk.
Illúzióink nincsenek. Aki teheti, pakol innét.
Néhány éve az általános iskolás
ballagókat kedélyeskedve kérdeztük: Na fiatalok, hogyan - merre
tovább?
A válaszadók kétharmada
Magyarországot jelölte meg úgy, hogy amikor visszakérdeztem
tőlük, pontosan melyik szakmát, gimnáziumot választanák, akkor
pusztán egy tanácstalan vállrándítás volt a felelet.
Tökmindegy, mondták. Csak el innét. Szerencsét próbálni, mint
a mesében a Ludas Matyi.
Hogy nem mesevilágba való a
párhuzam: azt vesszük észre, hogy folyamatosan köztünk jár
Döbrögi méltóságos úr is. Pontosabban a szelleme. Ami
megtestesíti a bugrissággal elegy kivagyiságot, a pénznek és a
hatalomnak a mindenhatóságát. Mert ne higgye senki, hogy a
Döbrögi-félék kipusztultak a nénémasszonyos- urambátyámos
idők végeztén. Dehogy!
A mindenkinél mindent jobban tudó,
rátarti, korlátolt szemlélet itt maradt, túlélt közöttünk.
Áporodott a levegő, ahol szellőztetés sosincs. Döbrögi meg
azért mindig vigyázott arra, hogy túl nagy huzat ne legyen.
Legszívesebben a zsalugátereket is beszögeztette volna.
Így esett meg, hogy ama nyomorúságos
idők mára rendre visszaköszönnek. Igaz: cseléd helyett bejárónő
van, a zsellérek sorsa meg a napszámosé, de a hajdani fölpofozott
béresnek ugyanúgy fájt a megaláztatás, mint napjainkban a
minimálbéren tartott munkavállalónak, a fölmondás rémével
szorongatott melósnak. Soha ennyi József Attila-i Mama nem mosott,
vasalt, teregetett kiszáradt lélekkel és kiszikkadt kézzel, a
napi betevőért gürcölve. És nem tántorgott ki ennyi József
Áron sem külföldre, az élhető élet reményében.
Nincs érdemi változás. Csak a
költőink fájdalma maradandó. Meg a kérdéseink ugyanazok.
Viszont Döbrögi éli tovább a
világát. Ámbár, mára nem hintóban terpeszkedik, hanem drága
autót vezet, netán sofőrje is van, aki kinyitja neki az ajtót.
Lehet, hogy nem a rizsporos parókás ispánja szalutál neki
zsinóros mentében, hanem az öltönyös beosztottja,
igazgatóhelyettese, cégmenedzsere, főkönyvelője vagy egy
fontoskodó talpnyalója hívja mobiltelefonján, eldöntve életet,
halált, mások sorsának alakulását. A nyusztprémes dolmányt
lecserélték méregdrága, márkás öltönyökre, arany karórára.
Parfümfelhő járja.
Mert a Döbrögi-fajta már csak
olyan: szereti illatfelhő által álcázni, hogy fürdőszappant
már igen régen látott őkelme. A lelke tán sosem.
Mennyire hiányzik egy bátor Ludas
Matyi, aki végre merne változtatni, és nem háromszor, de sok
százszor, ezerszer - minden alkalommal - helyettünk is igazságot
tudna tenni!
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!