1939. szeptember elseje pénteki nap
volt.
A mi falunkban nagy dolgok történtek.
Gyújtogatáshoz riasztották az
önkéntes tűzoltókat.
Az elmeháborodott bognár örökre
eltűnt.
És a perjel azonnali hatállyal egy
ismeretlen városba helyezte át a fiatal jezsuita káplánunkat,
akit annyira szerettünk.
…
- Nem vagyok bűnös. Nem. Ebben a
történetben nincs vétkes. Ez valami sajátságos szórakozottsága
a sorsnak. Nem evilági, hanem meseszerű. Akár a csillagok járása.
Olyasmi, amit a gyerekeknek mondunk, miközben persze hitetlen a
szívünk, mert már nem látjuk a sárkányt és a tündért se.
Magam sem tudom hogyan történt. Nem értem miképpen, de mindennél
tisztábban látom, hogy ennek így kellett lennie. Mint amikor
kemény nesszel fordul le a fáról a levél. Nincs ok és okozat.
Csak a földet érés száraz zizzenése. Komolytalan, semmi kis
végszó. Mégis az értelemnek, a matematikai kiszámítottságnak
annyi bizonyítéka, tarka képsorai fűzhetőek hozzá, hogy azok az
egész univerzumot teleönthetik színekkel, hangokkal. És ilyenkor
betöltődik az űr a teljességgel. Talán csak az ősz szeszélye
indított meg. Talán ott követtem el az első rossz lépést,
amikor a felöltőt hanyagul vállamra terítve elindultam a
Disznópiac felé. A kalapot a szememre húztam, és nem láttam a
gömbakácokon elszáradó virágokat. Ha akkor fonnyadt bagrenát
rágcsálok, mint gyerekkoromban gyakran, vagy megállít valaki
diskurálni, esetleg behívnak egy ismerős gazdához pohár szagos
mustra: egész másként alakul az életem. De én mentem a végzetem
felé. A pékség sárga falához dőltem és a bokrok takarásában
vártam. Megcsapott a kemence füstje, a sülő kenyér szaga
terjengett. Ő pedig – ahogy reméltem - szokásához híven
alkonyatkor jött. Megállt a Csonka-féle köröszt előtt. A
kovácsolt vaskerítést markolta, és a feszületet nézte egy
darabig. Aztán valami tempós lassúsággal, meglehetősen
vontatottan tűrni kezdte az ingujját, mint egy nehéz testi
munkához veselkedő iparos, vagy kocsmai verekedéshez
nekifohászkodó izgága legény. Volt ebben a sötét mozdulatban
elszántság és baljós fenyegetés. Könyékig kilátszott göbös,
erezett keze. Ökle megdagadt, mint két pöröly, és akkor
egyszeriben hadonászni kezdett és ordított hozzá, hogy zengett
bele a környék. A madarak szétrebbentek a lombokból, egy asszony
körösztöt vetett, míg másik kezével sietősen az ablak
zsalugáterét húzta be, a kutyák csaholtak az udvarokon, én meg
hideg borzadállyal figyeltem. Szent Miska a megfeszített
Krisztussal veszekedett. Torkaszakadtából kiabált, ijesztően
kidagadt nyakerei kitüremkedtek a gallérja fölött, és nehéz,
mázsás ökölcsapásokkal hasította a levegőt, ütötte a
világot. Őrjöngve kért számon, hangja süvöltötte a miérteket
és a levegőben vadul kalimpáló öklét rázta, fenyegette a
Megváltó bronz mását. A semmit vagdalta gyilkos csapásokkal. A
szemét kereste a názáretinek, merőn nézte a megbicsaklott arcot
és tekintete sárga lángot vetett. Haragja kirobbanó erejét
valami iszonytató elkeseredettségig növelte. Míg kivörösödött
arccal, dúlt képpel, habzó szájjal pörölt a hangja egyre
ráspolyosabb lett. Artikulátlan vonyításba fulladt, akár a
csapdába fogott vadállatot hallani. Szűkölt, nyüszített és
testét rázta a néma fájdalom. Ahogy fogyott belőle a szusz már
csak rekedten hörgött, és tüdeje sípolva szedte a levegőt. Keze
még meg-megrebbent, mint beteg madár szárnya. Bágyadt lemondó
legyintés. Aztán már az se. Üres tekintettel álldogált. Úgy
tűnt, mint aki fokozatosan tér eszméletéhez. Rendezgette magát.
Észrevett. Röstelkedve köszöntött. Nézett rám, nagy csúnya
véreres szemekkel. Szent Miska akkor már nem volt eszelős. Csak
egy borostás, fáradt és szomorú ember. Mondtam neki, hogy
hazakísérem. Rám hagyta. Nem örült neki, de nem is ellenkezett.
Ballagtunk egymás mellett szótlanul. A hűvös oldalon lévő háza
előtt kerekes kút állt. Papsajt nyílt az árokparton és a
takaros porta meszelt tégla járdáján vártam, míg a rozsdás
kulcs zörrent a zárban. A szárazkapu szemöldökfa-gerendáján
fakult sárga tábla hirdette, hogy a házban bognármester él és
dolgozik. A verandán ültünk le. Egy pohárba pálinkát töltött,
amit elém tolt. Ő nem ivott. Aztán beszélni kezdett. Hangja olyan
volt, mint az akós hordóval leborított méhkas döngése. Nem
nézett a szemembe. Valahová, mögém meredt, és szemgödrében a
lugas árnyai mélyültek. Tompán koppantak a szavak. S míg szólt
hozzám, nekem élesedő nyilallás támadt a bordáim között,
egyre vadabbul kalimpált a szívem. Éreztem, hogy sápadok. Szent
Miska gyónt. A kopott asztalon mázas vizeskancsó állt és a
hokedli lába olykor szárazon reccsent, miközben egy ember szíve
sajgó fájdalmával csordult tele az este. Azt mondta, hogy régen
nős volt. Feleségét szerette. Esküvőjükre a jegygyűrű mellé
egy fából készült kis körösztöt adott az asszonynak. Somfából
faragta, mert az Úr feszülete is abból készült. Szent Miska azt
tanulta: a somfát ez annyira elszomorította, hogy Jézus
megsajnálta és megígérte, hogy a somfák soha többé nem fognak
akkorára nőni, hogy körösztöt lehessen készíteni belőlük.
Csavaros és görbe lesz. A virágának négy szirma, kettő kisebb
és kettő nagyobb, a körösztöt fogják jelképezni. Mindegyik
szirom szegélyének a közepén egy rozsdás szögnek a nyoma fog
belevésődni, és a murvalevél a közepén a töviskoronához
hasonlít majd, amiből vörös bogyók fejlődnek ki. Az asszonya
örült a kis feszületnek. Éltek egymás mellett. Gyermekük nem
született. Hosszú évek után aztán máról holnapra elment a szép
felesége. Búcsúlevelében ott volt a kis faköröszt. Csak két
rövid sort írt, hogy hazugság volt minden. A somfát soha nem is
ismerték Palesztinában. És Szent Miskában attól a naptól kezdve
meghasadt valami. Nem érdekelte többé a munka. Nem evett és nem
ivott. Egybefolytak éjjelei és nappalai. A műhelye előtti tuskón
ücsörgött és gondolataiba temetkezett. Azon töprengett: ha nem
somfa volt a feszület, akkor vajon miből lehetett? Már éppen
válaszolni akartam volna valamit, amikor karon ragadott és a házba
tuszkolt. Odabent maga a pokol fogadott. Elszörnyedve láttam, hogy
a bútorzat ripityára verve hever szanaszét, kész csatatér,
fölfordulás a szobák belseje, mintha valaki szánt szándékkal
darabolta volna szét a drága berendezést. Az üveges vitrin tört
szilánkjai, szálkásra szétvert ajtószárnyak, szőnyeg, rongyok
és csonkolt deszkák, lécek között egy másfél embermagasságú
borzalmas köröszt állott, diribdarab fákból, összeácsolva,
vaspántokkal, kapcsokkal összeszögecselten. Iszonytató volt
látni. Az a rettenetes, százféle elemből, szilánkokból
összerakott feszület leginkább egy középkori várbörtön
szurtos kínpadjára hasonlított. Szent Miska hónapok óta
készítette. Ment a Járás jegenyéi alatt, és azokból hasított
anyagot. A sudárra nőtt jegenyék bizonyos, hogy látták elmenni
az asszonya alakját. A park gesztenyéjének ágát törte, ami
alatt először fogták meg egymás kezét. Szétverte a nyoszolyát,
lefeszegette a fenyőbútorok polírozott lapjait, összetörte a
fésülködő tükör cseresznyefa rámáját, mert abban vélte
látni a nő arcát. Az utcákon bolyongva szekercével vámolta a
fasorokat. Sarki magányos fák ágait metélte, amelyekhez mind
emlék kötötte. Forgácsolta a világot, eszelős módon tákolgatva
saját maga készülő körösztjét, amibe fájdalmán túl
beleácsolta a reménytelenségét, a magányát és kiszáradt
lelkének égő bánatát. Volt abban a körösztben vetemedésre
hajlamos bükk, ami hajdan árnyékot vetett; szürkésbarna dió,
ünnepi kalácsba való; sárgás sötétedő színű szagos hárs,
amiből meg Szent Miska felesége a reggeli teát készítette; kőris
szerszámnyél forgácsa és asszonykéz koptatta tölgyfa
korlát; rideg, törékeny szil,
rozsdaette szögekkel odatűzve. Korhadt fadarabkák, kerítések
lécei, nyárfás tanyák emlékei, keshedt csézából leütött
ékszerű deszkadarabok: ezek a semmi szilánkok voltak Szent Miska
múltjának elemei. A szoba szurtos csöndjébe beszűrődött a hold
hulla fénye és a köröszt nyúlt árnya kettőnk közé vetült.
Mintha egy égi vezényszóra összebeszéltünk volna: a hitehagyott
elöl, én, a pásztora meg hátul, tapogatva, egyszerre emeltük
föl. Szuszogva igazítottam a fordulóknál, cipeltük, néha a
földön húztuk, s lihegtünk. Míg a sötét utcákon vittük,
remegve gondoltam arra: mi lesz, ha valaki meglát?
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!
…
1939. szeptemberének legelején nagyot
változott a világ.
Meggyulladt a mindenség.
A Szigetben meg elégett egy feszület.
És ma már tudom, hogy elégett ott
más is, aminek talán neve sincs. Olyan volt, mint Krisztus igazi
körösztje. Semmilyen fából, evilági anyagból nem lehet azt
megácsolni.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!