Élét vesztett
tájékoztatás
Ha azt állítom,
hogy a Vajdaságban nehéz helyzetben vannak a kisebbségek nyelvén
tájékoztató elektronikus médiumok, akkor azzal semmi újat nem
mondtam. A közszolgálatiságot teljes egészében felvállaló
tájékoztatási eszközöket azonban nem lenne szabad
összetéveszteni vagy összemosni a közszolgálati tartalmakat is
sugárzó kereskedelmi rádióállomásokkal és tévécsatornákkal,
mert azoknak külön szerepük és másfajta feladatuk van. Úgy
tűnik, hogy az utóbbi időben a változ(tat)ás szele ezeket is
elérte – egyiküknél-másikuknál jó alaposan meghúzták a
nadrágszíjat.
Az Újvidéki Rádió
egy kiemelt fontosságú és tekintélyes múlttal rendelkező
médium. A magyar szerkesztőség munkatársai a legkritikusabb és a
legembertelenebb időszakban is képesek voltak hallgatható és
élvezhető műsorokat készíteni. Olykor persze nyögve és
nyöszörögve az éppen aktuális politikai nyomás és elnyomás
kényelmetlen/kellemetlen terhe alatt. A takaréklángra állított
és már-már csak vegetáló, meg létszámában is egyre inkább
zsugorodó magyar szerkesztőség megérdemelne egy újabb
lehetőséget a feltámadásra. A feltámasztásra. Ha másért nem,
talán épp amiatt, mert még az életveszélyes gúzsba kötöttség
és az igen intenzív negatív káderszelekció sem tudta teljes
egészében kilúgozni például a legjelentősebb, a vezető
belpolitikai témájú műsorok tartalmát. Legfeljebb csak a
sajátságos, egyéni színeit tette fakóvá és a valaha volt
fényét megkopottá. Magától értetődően: az újságírói, a
szerkesztői fejekbe beépített és (jól hallhatóan) kiválóan
működő fékrendszer, az úgynevezett íróasztal mögötti cenzúra
„áldásos tevékenységének köszönhetően”. Márpedig nem jó
az Újvidéki Rádiót vergődni látni. Éppen ezért -- dacára az
elmondottaknak --, nem lenne szabad a teljes kiszolgáltatottság
állapotába taszítani. A sorsára hagyni, élve eltemetni meg főleg
nem.
Az elmúlt napokban
úgy tűnt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács (Csipkerózsika módjára)
ébredezni kezdett a hosszú szendergéséből, és ha heroikus
erőfeszítéseket nem is tett, de legalább beszélni merészelt a
dolgozói közösség egynémely, a kezeletlensége miatt mára már
idültté vált nyavalyájáról. Minthogy a munkatársak mélyen
hallgatnak, legalább megtette ezt helyettük. Az igazi kérdés
persze az, hogy valójában milyen sorsot szánnak ennek a szebb
napokat is megélt rádiónknak. Engedik-e majd a meglévő, szűkre
szabott medencéjében jókedvűen lubickolni is, vagy továbbra is
le-lenyomják a fejét a víz alá. A nemrégiben előállt új
helyzet -- az egyik megüresedett vezetői poszt – rendezése
alighanem majd hamarosan megadja a választ az imént feltett
kérdésekre.
Igaz, hogy a magyar
szerkesztőség esetében a felelős szerkesztő csak egy a 37
munkatárs közül, mégis sok minden függhet tőle, sok minden
múlhat az ő szemléletmódján, hozzáállásán. Nem mellékes
tehát, hogy Dani Zoltán eddigi felelős szerkesztőt ki fogja
felváltani. Az MNT kit ültet majd a helyére: egy simulékony,
szófogadó pártkatonát vagy pedig egy szavahihető, írástudó
szakembert? Aztán azért sem mindegy, hogy ki lesz a nemrég
leköszönt felelős szerkesztő utóda, mert az Újvidéki Rádiónak
maradtak még olyan műsorai, amelyeket mi, többé-kevésbé
rendszeres hallgatók, egyszerűen csak féltünk. Féltjük nem
kizárólag csak a megszün(tet)éstől, hanem még a puszta
átformálástól is.
A már huzamosabb
ideje érzékelhető változásokról és a közeljövőben várható
fejleményekről Sinkovics Norbert fiatal újságíró, a téma
kiváló ismerője fejti ki a véleményét.
Másfél évvel
ezelőtt, a Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet
viselő dokumentum elfogadásakor még úgy tűnt, hogy a Magyar
Nemzeti Tanács szeretne valamiféle társalapítói jogokat szerezni
a rádióban is, most viszont ez már nem ilyen egyértelmű.
– Azt hiszem, hogy
ha valóban a társalapítója akart volna lenni, akkor azt már
régen megtette volna. Valami más állhat a dolgok hátterében.
Rengeteget töprengtem rajta én is, de még mindig nem látom
tisztán a helyzetet. Talán nem mertek durvábban hozzányúlni
ehhez a szerkesztőséghez, vagy nem tudtak mit kezdeni vele, ezért
húzták-halasztották mindeddig a komolyabb beavatkozást. Mégiscsak
egy közszolgálati rádióról van szó.
Az is lehet, hogy
ennek a szerkesztőségnek a szándékos leépítése és
ellehetetlenítése a valódi cél. A napi gondjaiknak a szőnyeg
alá söprése ezt támasztja alá. Például a szakemberhiány, a
hat év alatt nem változott javadalmazás, az egyes műsorokba való
politikusi belekontárkodás, a több irányból is tapasztalható
nyomásgyakorlás meg sanyargatás - és még hosszan lehetne
folytatni a felsorolást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az MNT
szép lassan a szabadkai székhelyű Pannon RTV-t szeretné megtenni
a délvidéki elektronikus médiumok kiemelt központjává. (Csak
éppen a meglévő gárdával ez aligha fog menni. Ráadásul onnan
is folyamatosan szállingóznak el az emberek, mert késnek az
elmaradt bérekkel, és egyébként sem fizetik túl a
munkatársaikat.) Így tehát a két cél egybevág. Vagy mégsem?
– Én imádom az
Újvidéki Rádiót. Három és fél éven át voltam ott
munkaviszonyban, és előtte már hónapokig bedolgoztam. Számomra
egyáltalán nem mellékes, hogy miként alakul a sorsa. Sokat
gondolkodtam azon, hogy mit akarnak vele kezdeni. Tagadhatatlan, hogy
a tájékoztatás fokozatosan veszíti az élét. Meg az is, hogy az
a kis energia, ami még van a szerkesztőségben, lassacskán az is
elvész. A kollégák elfásultak, de érezhető a félelem is.
Tartanak attól, hogy holnap munka nélkül maradhatnak.
De ha már nyíltan,
minden szégyenérzet nélkül kimondjuk, hogy megalkudtunk, és ebbe
már réges-régen bele is törődtünk, akkor ezáltal teljes
mértékben kiszolgáltatottakká válunk. Akkor mindig akadnak majd
olyanok, akik ezzel vissza fognak élni. Mi lesz ennek a vége?
Dróton rángatott vagy távirányítóval működtetett újságírás?
Már így is nagyon mélyre süllyedtünk szakmailag is, erkölcsileg
is.
– Való igaz, hogy
mélyen vagyunk. Innen már nem lesz könnyű visszakapaszkodni. Ezt
rendkívül fontosnak tartom leszögezni: Szerbiában soha nem
létezett szabad sajtó. Csak mindig akadt néhány szabad újságíró.
A média szabadságát még ezután kell megteremtenünk. Mivel nem
fogják tálcán kínálni, nekünk magunknak kell kiharcolnunk.
(Mégpedig azért, mert most sokkal inkább szükségünk van a
társadalomkritikára, mint eddig bármikor.) Persze ez egy hosszú
folyamat, nem megy egyik napról a másikra. És roppant nehéz. De
én nem azt tanultam az újságírásban, hogy mindig a könnyebbik
utat válasszam.
Az Újvidéki Rádió
magyar szerkesztőségére vonatkoztatva: reális ez az elvárás?
Érzel a dolgozói közösségben annyi erőt, hogy amennyiben nem
találja szakmailag elfogadhatónak a VMSZ-MNT által preferált
felelős szerkesztő-jelöltet, akkor hangot ad a nemtetszésének és
tiltakozni fog? A követelményként megszabott, elektronikus
médiumban szerzett ötéves szakmai tapasztalat nem biztos, hogy
elég lesz az üdvösséghez.
– Nagyon rossz
lenne, ha olyan embert neveznének ki a szerkesztőség élére, akit
ők maguk nem támogatnak. A mindenkori felelős szerkesztőnek
elsősorban a közszolgálatiságból eredő feladatokat kell szem
előtt tartania. Az alapkövetelmény az, hogy alakuljon ki egy
folyamatos diskurzus mindarról, ami a hétköznapi embereket érinti
és érdekli. Legyenek politikai, gazdasági, oktatási, művelődési
témák és mindeközben foglalkozzon az érdekképviselettel is!
Persze úgy, hogy
közben az egyes műsorok ne váljanak a Magyar Nemzeti Tanács
híradójává…
– Attól tartok,
hogy ha bekövetkezik az, amit mostanában mind gyakrabban
emlegetnek, hogy a jövőben két éven át az állami
költségvetésből pénzelik a közszolgálati médiumokat, akkor
még ez megmaradt kicsinyke kis autonómiánk is kámfor módjára el
fog illanni. A szuverenitásnak ugyanis a stabil anyagi forrás
megteremtése mellett éppen a pénzügyi önállóság jelenti az
alapját. Ha pedig ez nem lesz, akkor hamarosan látni fogjuk, hogy
meddig is terjed a mi autonómiánk. A független média az alapja a
demokráciának. Szabad sajtó hiányában nem beszélhetünk
demokratikus társadalomról. Ez egy olyan lépcsőfok, amelyet nem
lehet átugrani.
Az Újvidéki Rádió
esetében talán ez az utolsó, a huszonnegyedik óra, amikor még az
igenis létező betyárbecsületre hivatkozva, megállíthatnák ezt
a lejtmenetet. Már ha lenne hozzá kellő elszántság meg akarat.
Na és a hallgatóság részéről is – ez a torokszorító belül
is csend, kívül is csend helyett – egy kevéske kései öntudatra
ébredés meg némi nyomásgyakorlás formájában megnyilvánuló
támogatás. Legalább ennyit megérdemelnének.
Szabó Angéla